BITTÓ ISTVÁN HALÁLÁN.
(A Bittó-család. – A csallóközi nemesség. – A tábor, melyhez Bittó tartozott. – Milyennek látta bujdosó korában Párist? – Hol láttam először? – Miért nem volt nagy szónok? – A Deák-párt bomlása. – Önként hagyja el a miniszterelnökséget.)
Egyszer már megemlékeztem Bittó Istvánról, az egykori Deákpárt utolsó miniszterelnökéről. De azért most, hogy szemeit örökre lehunyta, megint visszatérek rá. Szerettem és becsültem. Nagyon szivesen beszélek azokról, a kikhez szeretet és becsülés kapcsolt.
Előkelő nagy család sarjadéka volt. De csak köznemesi családé. Sok Bittó emelkedett ki a hétköznapi szürkeség homályából; a vármegyének és az országnak kormányzásában sok Bittónak keze, becsülete és bölcsesége fáradozott, de minden Bittó megmaradt annyira erős magyarnak, hogy a Habsburgok uralma alatt se uradalmakra, se főrendü méltóságokra szert nem tehettek. Megmaradtak abban az erős köznemesi táborban, mely századok óta őrzi az országot és szabadságait s tartja fenn a magyar nemzetet.
Ősi birtokuk Sárosfa Pozsony vármegyében. Csallóközi kisded falu alig harmincz házacskával s a Bittók ősi udvarával. Innen van nemesi előnevük is. A falu igazi neve egykor Sárosfalva volt. Épen száz faluja van túl a Dunának, a melyet ma fa néven neveznek a régi falva helyett. A szavak is kopnak, mint az emberek, a családok s a nemesi birtokok.
A csallóközi köznemesség csodálatos tünemény nemzetünk életében. Bécsnek torkában, a pozsonyi vár falai alatt, Érsekujvár és Komárom erődeinek árnyékában, a németek, vallónok, labanczok országutján ezt a nemességet mindenáron ki akarták irtani s vagy németté tenni, vagy helyébe németet, tótot, idegen elemet telepiteni. De ez a nemesség nem engedett. Nincs az országnak olyan vidéke, a mely töröktől, tatártól s mindenféle pogánytól annyit szenvedett volna, mint ez a némettől. Megvédték őt a Dunaágak, a kiöntések, a bozótok és berkek, de legjobban megvédte ősi erénye, törhetlen magyarsága, példabeszéddé vált okossága.
E nemességnek volt egyik legszebb hajtása a Bittó-család.
A csallóközi nemes falvak kisbirtoku lakóinál ép ugy él az ősök emlékezete, mint a nagy angol és német főnemességnél s mint az arabok, őzbegek és turkomannok törzsfőnökeinél. Száz meg száz család él ma is, melynek apró korhadt leveles ládája tele van az Árpádok, a Vegyesházbeli királyok s a Korvinok korabeli levelekkel. Birtokot, nemességet, leszármazást, atyafiságot bizonyitanak e levelek. S a ki oly féltékeny és büszke őseire, az gonddal vigyáz utódaira is. A ki tiszteli a multat: az megőrzi a jövendőt.
A Bittók vagyona nem kopott el, sőt Pozsony vármegyén kivül elterjedt Somogy, Arad s több vármegyére. Okos és tisztes házasságok, takarékosság s becsületet szerző erények szaporitották a birtokot.
Bittó István főbirtoka Somogy vármegyében feküdt Drávafokon. Tágas park közepén előkelő nagy uri kastély néhány ezer hold külső birtokkal jól fölszerelve, okos gazdálkodással vezetve. Itt szokta tölteni a nyarat késő őszig. Itt szokta kedvelt könyveit és hirlapjait olvasgatni; barátait, látogatóit, a vármegye előkelőit fogadni. Itt kerestem föl én is ezelőtt huszonkét esztendővel. Vendégszeretete, figyelme, előzékenysége, nemes egyszerüsége példás volt. A régi időkre, a nagy egyéniségekre emlékeztetett.
Valósággal kiváló férfiu volt, habár a közélet zajongásai közt nagyságát nem vették is észre. Higgadt, bölcs elméje, felfogásának különös nemessége, nagy emberszeretete, erős gyakorlati miveltsége tette őt nagygyá. Sok jellemvonásban hasonlitott Deák Ferenczhez. Deák táborkarában senkise volt, a ki a vezért ugy megközelitette, mint ő. Nagyságának nem méretei, hanem természete hasonlitott a vezérhez.
Nagy korszaknak volt méltó fia.
A magyar nemzet 1848–1849-ben élet-halálharczot vivott. Vitába keveredett fennállásának, fajának s függetlenségének minden ellenségével s fiai vérét, s minden erkölcsi erejét vitte fegyverül a vitába. Ekkora erőfeszités minden nemzet történetében ritka. Minden időben minden nemzedék nem képes ily erőfeszitésre. Az utolsó Rákóczi-szabadságharcz óta, 1710 óta a magyar nemzet se volt erre képes. Óriási erkölcsi erőnek, akaratnak és elszántságnak kell összegyülni s jó alkalomnak támadni, hogy a nemzet ádáz élet-halálharczra vállalkozzék.
Erős lelkek késziték erre a nemzetet.
Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Deák, Vörösmarty alig tiz év szülöttei. Születésük közel esik egymáshoz a 18-ik század utolsó s a 19-ik század első éveiben. Ők és társaik edzették meg hősi elhatározásra a lelkeket.
Az az ifjuság, mely a nagy harczot megkezdette s végigküzdötte, a mult század huszas éveiben született. Az ugynevezett 48-iki fiatalság, a vakmerő és fenséges küzdelemnek hősi tábora 1820-tól 1830-ig támadt az anyák szerelméből, az idő láthatatlan örökkévalóságából. Ma már alig van, a ki e táborhoz tartozott. A vezérlő szellemek közül talán csak az egyetlen Jókay.
Bittó is e táborhoz tartozott.
Az első népképviselet tagja, a debreczeni országgyülés buzgó képviselője, a függetlenségi nagy elhatározás egyik hőse s mikor a harcznak vége lett: bujdosó és számüzött: ime nyilvános életének első fejezete!
Nem a vér heve, nem a képzelet lázongása, nem a nemes nagyravágyás ábrándja, nem a katonai erények feszitő érzései birták őt ama nagy elhatározásra. Hanem a mi mindezeknél szentebb: a hazafiság s a nemzet iránt való kötelesség komoly érzete. Őt lelkének higgadtsága vitte oda, a hova másokat, igen sokat az ifju kor rajongása.
Sok hányattatás után Párisban telepedett meg, mint bujdosó. Akkor még köztársaság volt a francziák államalkata; elnöke Napoleon. A függetlenségi harczok üldözöttjei szivesen menekültek oda. Ott volt Bittó is, gróf Andrássy Gyula, gróf Teleky László, Gorove István, Irányi Dániel s egyebek társaságában. A közös sors egyenlő érzete s hű, bizalmas barátság kapcsolta őket össze. Egész két évet töltött el ott 1849 végétől 1851 végeig. Megismerkedett néhány kiváló franczia államférfiuval s ideje nagy részét a korszerü államtanok tanulmányozására forditotta.
Nagy figyelemmel hallgattam, mikor elbeszélte, minő hatást tett rá először az a világ.
– Csaknem minden dolog ismerős volt előttem – ugymond – mikor Párisba jutottam. Az utczák, házak, emberek ugyanolyanok voltak, mint másutt Bécset már meglehetősen ismertem, ott többször jártam s azért külsőleg Páris se lepett meg semmiben, de az emberek, a felfogások, az intézmények, a szenvedélyek: mind egészen más, mint a minőket én ismertem. A magyar társadalom még mindig Verbőczy társa dalma volt. A középkori hűbéres életnek legszelidebb képződménye, de mégis középkori. Ur és szolga, egyházi és világi főrendek, Isten kegyelméből való uralkodás, fejedelmek babonás bálványozása, önkénygyakorló kormányzók, basáskodó vidéki főtisztviselők, százféle előjog, kivétel, szabadalom, osztályérdek s ezeknek megfelelő gondolkodás és családi élet. Fajok, nyelvek, foglalkozások, felekezetek versengése. Szűk irodalom, bágyadt sajtó, mely alig ismerte a gunyt és gyülölködést és semmikép nem ismerte az élczet és vidámságot. Mi más a franczia közszellem a maga gondolatainak, érzéseinek, törekvéseinek korlátlanságával! Mégse tudtam igazán megkedvelni. Nálunk hazafiság, ideálok, érzések, meleg rokonszenvek, családi ösztönök kötik egymáshoz az embereket s alkotják meg nagy részben a pártokat is. Párisban pedig számitás, okosság, érdek és gyülölködés. Sokkal magasabbnak, sokkal hatalmasabbnak s fejlettebbnek láttam a franczia szellemet, de sokkal jobban szerettem a magunkét, a magyart.
Magyar természetét nem is tudta, nem is akarta leölteni magáról soha. Egyénisége meg nem engedte volna. Mikor miniszter volt, mikor a képviselőház elnöke volt s mikor a kormánynak és az uralkodó Deákpártnak vezére volt: akkor is csak művelt, világosfejü, csöndes modoru, de mégis csak ugynevezett jó magyar táblabiró volt. Az igazi »tekintetes, nemes és nemzetes ur«. A kinek a fülét mindig megdobbantotta s a ki mindig nagyot nézett, a mikor őt miniszterelnök korában a »kegyelmes uram«-nak szólitották. Barátaitól, jó ismerőseitől, a képviselőktől, egykori megyei tisztviselő társaitól mindig gunyolódásnak tekintette a »kegyelmes ur«-féle szólitgatást.
Mig Deák Ferencz élt, nem is volt az valami nagy divatban. Hiszen ha az a férfiu, a ki minden párt és minden kormányzó ember fölött áll s a királyon kivül mindenkinél hatalmasabb, csupán csak »tekintetes« és talán »nagyságos« ur; hát akkor ki lehetne igazán »kegyelmes« ur? A régi Deák-körnek nem is volt tagja ötven kegyelmes ur. Csak a letünt udvari korlátnoki és helytartótanácsi rendszer agguló férfiait szoktuk »kegyelmes ur«-nak czimezni. De csak azért, hogy tudja meg mindenki, hogy ők nem tartoznak hozzánk, – ők más világ, mint mi vagyunk.
Régóta ismertem.
Még a mult század hatvanas éveinek közepén tartott Balaton-Füreden három parti vármegye értekezletet a fölött: vajjon lecsapoljuk-e a Balatont? Az én vármegyém részéről én is ott voltam valamiféle küldetésben. Fiatal ember, koromnak és természetemnek hatalmas kiváncsiságával. Bittó István is ott volt Somogy vármegyéből, noha a drávaparti birtokost közvetlenül épen nem érdekelte a Balaton.
Ott láttam először. Tudtam már, hogy az 1848-iki nemzetgyülés tagja volt, – tudtam, hogy ott volt Debreczenben, Szegeden és Aradon a királykergető független országgyülés romjai közt s tudtam, hogy néhány évig bujdosásban élt. Mi ifjak különös kegyelettel néztünk az ily férfiakra, mint letarolt erdő épen maradt szálfáira. Minő hatalmas növések, minő büszke alakok a haraszt apró sarjadékai közt! Vajjon a kiirtott törzsek hajtásai felnőhetnek-e egykor ilyen magasságba?
Ott ismerkedtem meg vele.
Alacsony termet, aránylag hatalmas fej, élénk, szelid, fénylő nagy szemek, vastag bajusz, egyenes fejtartás, mindig mosolygó jólelkü arcz. Vannak arczok, melyeket semmiféle lelki indulat soha eltorzitani nem tud; melyek, ha mikor haragusznak is, a szelid érzelmeket, a nemes gondolkodást tükrözik vissza. Ilyen volt Bittó arcza fiatalon is, agg korában is. Pedig a Bittóknál a napsugártól barna, majdnem sötét bőrszin öröklött sajátság s később kopaszság, deresedés s redőzet is urrá lett a fej különböző részein. S mégis bizalomgerjesztő szép arcz volt késő vénségében is.
Mert a lélek volt nemes az arcz mögött.
Deák különösen kedvelte. Már 1848-ban és 1861-ben is, de 1865 óta állandóan. A belső bizalmasok körébe, a nagy táborkarhoz tartozott.
Minő táborkar volt ez! Minő férfiak környezték akkor a pártvezért? Szalay László, Klauzál Gábor, gróf Andrássy, báró Kemény Zsigmond és báró Eötvös, Kerkapoly, Bittó István, – nagy elmék és nagy erények birtokosai, – államférfiak, tudósok, irók, bölcselők; a magyarság történelmi eszméinek nagy ápolói. Az ifjabb nemzedék tagjainak minő olimpusi gyönyörüség volt ezek társaságában otthon lenni!
Bittó nem volt kezdeményező szellem. Bölcselő se volt. Minden nagy kérdésről volt érett és komoly nézete, de a mikor ezt kifejtette, sohase olvasmányai tüntek elénk, hanem észlelései, tapasztalatai. Egész lélek volt saját erejéből. Ha vitázott: se saját személye, se ellenfelének botlása vagy gyöngesége nem jutott eszébe. Azért se a fenhéjázást, se a gunyt, se az élczet nem ismerte. Mindig a kérdésnek belső igazságai vezették agyát. Sohase volt szellemes, sohase játszott elméje a dolgok külsejével vagy esetlegeivel, de mindig okos és talpraesett volt minden szava. Beszéde sohase fárasztott; beszéde a legnagyobb elmék figyelmét is magához ragadta.
Nagy tekintélyével s mindenki által elismert okosságával szinte ellentétben állt termetének kis mérete. »Kicsiny ember nagy bottal jár« – igy szokta a népnek példabeszéde az ily férfit jellemezni. Termete miatt Pistikának nevezték benső barátai s párthivei. De nem guny volt e szóban, hanem szeretet és gyöngédség.
Miért nem tudott szónok lenni?
Érdekes ez a kérdés azért is, mert bizalmas körben egész szónoki erővel és hatással tudta eszméit megvilágitani s érveit kifejteni. De azért is érdekes, mert miniszter és kormányelnök korában szinte kényszerült szónokká lenni. És még se vált szónokká.
Bizony nem tehetsége hiányzott, hanem természete tartotta vissza. Akkora szerénység s oly észrevehetetlen nagyravágyás, mint az övé, a kezdeményezést, a szerepet, a szót százszor szivesebben engedi másnak, semhogy a maga számára foglalja le. Ő sokkal mélyebb és tartalmasabb szellem volt, mint például utódja, Tisza Kálmán s ha miniszterelnöksége alatt Tisza Kálmán évenkint s kivált az első években felszólalt kétszázötvenszer, Bittó alig hiszem, hogy felszólalt huszonötször. A szónokláshoz pedig, hogy az magasra fejlődjék, az agynak épp oly sok gépies munkálkodásra van szüksége, mint a zenésznek ahhoz, hogy kitünő zenész legyen. A ki hangszerével csak ritkán foglalkozik: sohase lesz belőle nagy zenész, akárminő a tehetsége.
Kormányelnöksége alatt nagy sikerek nem jöttek napvilágra. De nem történtek nagy események se, melyek fénye, vagy árnyéka őrá kiterjedne. A mai kor embere meddőnek tekinthetné kormányelnökségének rövid korszakát.
A nemzet történetirója egykor majd foglalkozik ővele is s följegyzi cselekményeit s azok értékét, de följegyzi talán mulasztásait s azok okait is. S valóban sok érdekes dolgot jegyezhet föl.
Ő volt a Deákpárt utolsó kormányának elnöke. Maga a vezér a kornak és betegségnek sulya alatt már képtelen volt a vezér mindennapi munkáját végezni. Deák Ferencz Bittó kormányelnöksége alatt már egyetlenegyszer sem lehetett ott se a képviselőházban, se a pártkörben, – ellenmondhatlan bölcseségü szavaival nem irányozhatta többé az elméket s oroszlánszemeinek komor tekintetével nem fékezhette többé a lázongó indulatokat.
A pártnak s a körnek belső élete egészen más volt, mint a mai. Az ország élén a miniszterelnök állt s mögötte a király tekintélye. De a párt élén Deák Ferencz állt és az ő tekintélye. A többség nem a kormánynak pártja volt, hanem a kormány volt a többség alkotása. A javaslatokat a kormány készitette akkor is, de a többség a maga pártkörében gyakran hetekig tartó vitatkozás után függetlenül állapitotta meg. A kormány kénytelen volt nemcsak a királynak, hanem Deák Ferencznek támogatását is előre megszerezni. Ha az egyik elmaradt: elmaradt a másik is s elmaradt a többség is.
Ehhez voltunk szokva hét-nyolcz éven keresztül, s mikor az 1873-iki óriási válságok után Bittó igen sulyos körülmények közt kezébe vette a kormányt: Deák Ferenczet már nem találta a párt élén. Azt vette észre, hogy egyedül áll s másban, mint a király tekintélyében gondviselő támogatást nem találhat.
Megbomlott a párt egysége nyomban. Külön árnyalatok, külön összebeszélések, külön vágyak és törekvések támadtak a párt kebelén belül.
A Sennyey-párt szervezkedett. Azt hitte: ideje közel van.
A Lónyay-párt már szervezve volt két év óta. E párt »vacsorapárt« név alatt már rég ideje rendszeresen működött.
A balközép is belenyult már a Deák-párt belső dolgaiba s uttörője Ghyczy Kálmán már ott ült a kormányon s pártja bent a Deák-pártban.
Egy uj elemet is kezdtünk észrevenni a Deák-párton. A miniszteriálisok pártjának neveztük ezt az elemet. Azok a férfiak voltak ezek, a kik elvvel, iránynyal, válságokkal keveset törődve, mindig a kormánynyal tartottak, az erős kormány előtt föltétlenül meghajoltak, a gyönge kormány ellen cselszövényeket szitottak s a párt erkölcsi függetlenségét bénitották. Ezek utóbb Tisza Kálmán rendszere alatt tulsulyra vergődtek. Ezekből lett az ugynevezett mameluksereg.
Bittó jól látta azt, hogy Deák régi rendszerét sokáig fentartani már nem lehet. Oszlopai töredeznek, főerősségének, Deáknak napjai már megszámlálvák; közel az idő, a mikor összedől minden. Volt ugyan még egy hatalmas töredéke a pártnak, melyet akkor zömnek nevezett a szójárás. Deák benső hivei, az önzést nem ismerő régi és uj férfiak, az eszmékért lelkesülők, csupán a közczélok harczosai: ezekből állott a zöm. De ezek folyton fogytak s lassankint meglepte őket a csüggedés. Ezekre támaszkodott Bittó.
Ezekkel készitette meg az uj választási törvényt s ezekkel alkotta meg az összeférhetetlenségi törvényt. Mind a kettő a nemzeti képviselet megtisztulására törekedett. Mily nagy és nehéz munka volt ez, mennyi bölcseség kellett ennek elvégzéséhez: alig gondolná az ember. A választási törvény fölött öt hónapon át vitatkoztak a pártkörök, az osztályok, a központi bizottság s az országgyülés két háza.
Sajátságos tünet. Törvénytárunk Szent István óta csak két választási törvényt ismer. Az egyik 1848-ban készült Kossuth vezetése alatt, a másik 1874-ben Bittó kormányzása alatt.
Bittó sohase bukott.
Önként engedte át helyét 1875-ben Tisza Kálmánnak. Erős meggyőződése volt, hogy ezt meg kell tennie. S érthetetlen, hogy Tisza egész uralma alatt szakadatlanul üldözte őt. Akkora elszántsággal, s oly rendszeresen, a minőre a kormányok történetében alig van példa. Nálunk épen nincs. Nevének és multjának tisztaságát s eszméinek és jellemének nemességét azonban a Tisza-rendszer egész hatalma se volt képes érinteni. S bár husz év óta keveset hallott róla a közélet, most, a mikor sirja mellől a bevégzett hosszu életen végignézünk: bizony nem látunk abban egyebet, mint összhangot, fenséget s nemes magyarságot.