BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS HIRES BAJVIVÁSA.
I.
(Az erdélyi 1834-iki országgyülés szerkezete. – Napló szerkesztése. – Szász Károly inditványa. – A gubernium tiltó beavatkozása. – Wesselényi buzgalma. – Körlevele a követekhez. – A november 13-iki viharos gyülés. – A jelkérés. – Wesselényi beszéde. – Báró Nopcsa László bajra hivja Wesselényit.)
Ferencz császár és király, mint Erdély nagyfejedelme s a Székelyek Grófja 1834-ben május 26-ra Kolozsvárra hivta össze az erdélyi országgyülést. Ez országgyülésen mindvégig jelen volt, sőt az ellenzéknek vezére s az egész országgyülésnek vezérszónoka volt hadadi báró Wesselényi Miklós, akkor már mind a két hazában ismert s ünnepelt kiváló hazafi.
A királyi hivatalosak, az ugynevezett regalisták közt neve elő nem fordul. Családjából csak a Wesselényi István kamarás és akkor ezredes és b. Wesselényi Farkas kamarás voltak királyi hivatalosak s bár az országgyülés őt is reklamálta: bizonyos, hogy az erdélyi gubernium őt meghivni semmikép se tanácsolta volna ő felségének. Azért mint Udvarhelyszék követe foglalt helyet az országgyülésen. Követtársa e székből Szombatfalvi József volt.
Az országgyülés tagjai mindjárt az első napokban magántársalgás közben tanácskoztak a felett s meg is állapodtak abban, hogy az országgyülési tárgyalásokról az eddig szokásban volt felette rövid jegyzőkönyv helyett jegyzőkönyvet s egyuttal naplót is fognak vezetni, melybe az országgyülési beszédeket beiktatják s melyet czenzura mellőzésével kinyomatnak. Kettős czélt akartak ezzel elérni. Az egyik czél volt: az országgyülést a lehető teljes nyilvánosság ellenőrzése alá helyezni s ekként a gubernium iránt engedékeny királyi hivatalosokat is a nemzeti közvéleménynyel mintegy együtthaladásra kényszeriteni. A másik czél volt: a sajtót tökéletesen megbénitó czenzurát e téren félretenni s legalább itt a sajtó-szabadságot komolyan életbeléptetni.
Az erdélyi országgyülés egyetlen táblából állott, ott a kettős kamara-rendszer ismeretlen volt. Két-két követet választott 13 vármegye, 5 székely szék, 11 szász szék és 16 takszális hely, mely a magyarországi királyi városnak felelt meg. Az összes választott követek száma tehát 90 volt.
Ezzel szemben állott 224 királyi hivatalos s ezek közt az elnökön kivül két püspök, egy apát, egy káptalan, egy konvent, huszonhét valóságos katona, magasrangu tiszt, három itélőmester és 126 főispán, főkirálybiró, szász ispán, táblabiró, kormányszéki tanácsos, udvari méltóság és egyéb fejedelmi közhivatalnok. Az udvartól és kormánytól függő hivatalnokok száma tehát 172-re rugott a 90 választott követ ellenében. Hogy ily alkatu országgyülésen is nagy politikai sikert lehetett elérni: ezt csak a nemzeti szellem hatalmas föllendülése s báró Wesselényi Miklós nagy tekintélye s óriási tevékenysége indokolhatta. De épen az országgyülés ily alkata mellett volt nagyfontosságu a Naplónak szabad kinyomatása s az ellenzéki beszédek csonkitatlan hű közlése.
Erre nézve b. Wesselényi és elvbarátai abban állapodtak meg, hogy az inditványt Szász Károly vizaknai követ terjeszsze elő. Szász Károly kiváló férfiu, hatásos szónok, a szabadelvü nemzeti pártnak egyik vezérférfia volt s nagy tekintélyben állott. Az inditványt mindjárt a negyedik országos ülésben junius 24-én előterjeszté.
»Javaslatomat – ugymond – oda terjesztem, hogy az itélőmesterek a törvények rendszabása szerint bizattassanak meg oly jegyzőkönyvnek vitelére, milyet eddig is vittek (melynek azonban szabad lesz az eddigieknél jobb móddal irtnak is lenni) és a mely két részből álljon, t. i. előadásból és határozásból; de ezenkivül a rendek kebeléből hat személyek neveztessenek a végre, hogy azok itt a vitatások folyamatát figyelmetesen hallgatván és azokról magoknak jegyzéket készitvén, szerkesztessék azokat jegyző- vagy naplókönyv formájába; neveztessen ki továbbá még egy küldöttség, mely ezen jegyzéseket megvizsgálja, észrevételei szerint megigazitsa; fenmaradván minden egyes tagnak, ha szavait nem jól értették, kiigazithatása és országos ülésen az iránti észrevételének feltehetése. Ez nemes Magyarországon is igy van.« Hozzáteszi még: »Ezen bővebb jegyzőkönyv czime lehetne Magyarország példájára Napló vagy Naplókönyv.«
Ez az inditvány hosszabb vita után, melyben báró Wesselényi Miklós többször felszólalt, elfogadtatott. Gyorsirók akkor még nem voltak. A kormánypárt szónokai s köztük különösen Cserei Miklós az okból ellenezték főleg a beszédek beiktatását, hogy a beszédeket szabatosan leirni nem lehet, »mert az emberi nyelv sebesebb a tollnál.« Ellenezték azonban nemcsak technikai, hanem politikai okokból is. Elvégre a julius 5-iki ülésben beadattak a szavazatok az elfogadott inditvány értelmében alakitandó két bizottságra.
Az egyik bizottság neve volt »A naplókönyv tollvivői«. Ennek tagjaivá választattak:
a magyar nemzetből: Kovács István krasznavármegyei és Szabó József vizaknai követek;
a székely nemzetből: Cserei Farkas kir. hivatalos és Török István kézdivásárhelyi követ; – végül
a szász nemzetből: Regius János beszterczei és Trausch József brassai követek.
A másik bizottság volt: »A jegyző- és naplókönyv birálói.« Ennek tagjaivá választattak:
a magyar nemzetből: gr. Kornis Mihály kir. hivatalos, gr. Degenfeld Ottó közép-szolnokmegyei főispán, Tunyogi József ugyanazon megyei és Zeyk József károlyfehérvári követek;
a székely nemzetből: Diodár Antal aranyos, b. Kemény Pál maros, b. Apor József háromszék és gr. Kun Gothárd sepsiszentgyörgyi követek; – végül
a szász nemzetből id. Schreiber Simon szebeni, Dietrich János szászsebesi, Ehrenfeld K. András medgyesi és Scherer György szeredahelyi követek.
Az országos határozat hozzáteszi: »A birálatnak résztvevői lesznek még ezeken kivül országos és nemzeti tollvivő atyánkfiai és – – itélőmester atyánkfiai is; önként értetődvén, hogy ez utóbbiaknak birálata az általuk viendő, az országos tollvivőknek pedig az általuk ezuttal vitető jegyzőkönyvre nézve nem terjed ki.«
B. Wesselényi Miklós a naplókönyv szerkesztőségére 17, a naplóbirálatra pedig 7 szavazatot kapott; – őt azonban a szabadelvüek megállapodása szerint egyik bizottságba se kellett beválasztani s ezért a rá esett szavazatok nem előzetes megállapodás eredményei.
Két tekintélyes nyomda volt akkor Kolozsvárott. Egyik a lyczeumé, másik a református kollégiumé. Gróf Degenfeld Ottó értekezett ezekkel s már julius 9-én jelenté az országgyülésnek, hogy a ref. kollégium az országgyülési jegyzőkönyv, a lyczeum pedig a napló nyomtatását oly módon vállalta el, hogy ezeket ők szabadon áruba bocsáthassák, és pedig 10 ivenkénti előfizetéssel ivenként 2 ezüst krajczárért: azok pedig, kik előre nem fizetnek, a könyvárusi árt fizették. De ha a papiros ára időközben felszökkennék, az előfizetési dij is fölemelhető legyen.
Az országgyülés e jelentést helyeselte, a Napló nyomatása tehát ekként véglegesen elhatároztatott.
A Napló szerkesztésére és birálatára kiküldött bizottságok szorgalmasan dolgoztak annyira, hogy szeptember 15-ig már 40 ivrét nagyságu iv teljesen lenyomtatva kijött a sajtó alól. Ez ivek a május 28-tól augusztus 6-ikig tartott első tizenkilencz országos ülés jegyzőkönyvét s az ez ülésekben tartott nyilvános beszédeket tartalmazták. Az utolsó iv báró Jósika Sámuel későbbi erdélyi alkanczellár beszédjének egyik félben szakadt pontjával végződik.
Több iv azonban nem következett s e beszéd többi része ily alakban sohase látott napvilágot. Mert a bécsi udvar s az erdélyi gubernium időközben a Napló kiadásának meggátlását elhatározták.
Az országos ülések ugyanis rendesen folytak szeptember 13-ikáig. De az ellenzéki áramlat oly erős, a nemzeti közvélemény felriadása oly élénk, a reformok iránti vágy oly hatalmas volt, hogy se a királyi biztos, se a gubernium nem hitték, hogy az országgyülés a királyi előterjesztéseket nyugodtan és simán megszavazza s hogy a kormány vezetésének magát engedelmesen alávesse. Gondoskodtak tehát erőszakos rendszabályokról, melyek közt a Napló betiltása s az országgyülési nyomtatványoknak czenzura alá vétele leendett a legelső.
Az országgyülés a sérelmeket és javaslatokat közvetlenül ő felsége elé akarta terjeszteni s erre küldöttséget választott, melynek Bécsbe kellett mennie. A küldöttség tagjai, számszerint 12-en, szeptember 1-én megválasztattak, a felirat az országgyülés által szeptember 9-én, a küldöttségnek adott utasitások 11-én elkészittettek s ekként a küldöttségnek szeptember közepén legkésőbb bécsi utjára kellett elindulni. Ez okból a szeptember 13-iki országos ülésben inditvány tétetett, hogy »mivel az ő felségéhez küldendő követség tárgyával az országgyülésen elővehető tárgyak oly szoros összefüggésben vannak, hogy a küldöttség e tisztbeni eljárása előtt sikeresen semmibe beleereszkedni nem lehetne:« ennélfogva az ülések függesztessenek fel a bécsi követség hazajöveteléig. Ez inditvány elfogadtatott s ekként az országgyülés elnapoltatott tényleg október 31-ig.
A követek és királyi hivatalosak nagy része már a következő napon, szeptember 14-én elhagyta Kolozsvárt s hazautazott. Kolozsvárt kevesen maradtak, de b. Wesselényi Miklós talán véletlenül épen ott maradt.
Szeptember 15-én a gubernium 10.243. szám alatt az összes erdélyi nyomdákhoz egy körrendeletet bocsátott, melyben közli, hogy a kir. biztos ő herczegsége ő felsége rendelése következtében szeptember 15-én arra szólitotta fel a királyi kormányt (guberniumot), hogy az országgyülési jegyzőkönyveken kivül semmi munka a kiszabott könyvvizsgálat nélkül (czenzura) ki ne nyomattassék, sőt az országgyülési jegyzőkönyvek kivonatai se nyomattassanak ki megelőző felsőbb helybenhagyás nélkül.
E kormányszéki rendelet már a következő napon, szeptember 16-án kézbesittetett ugy a ref. kollégiumi, mint a lyczeumi nyomda igazgatóságának. Ez utóbbi nyomda igazgatósága ezenkivül 10.242. szám alatt még egy külön guberniumi rendeletet is kapott, mely által egy ő felségének augusztus 13-án kelt állitólagos kézi levele (Handbillét) s a kir. biztos ő herczegségének rendelése folytán az országgyülési napló eddigi nyomtatása eltiltatik, az országos napló hivatalos iratnak nem tekintetik s annak czenzura nélkül való folytatása meg nem engedtetik.
Hihetetlen, minő felháborodást idéztek e rendeletek elő Kolozsvár politikai s kivált ellenzéki köreiben. Azok közt, kik akkor Kolozsvárt voltak, én gróf Mikes Jánostól, Zeyk Károlytól, báró Kemény Istvántól és a még most is élő Boér Antaltól hallottam e napok történetét elbeszélni. Mikes gróf azt beszélte, hogy báró Wesselényi Miklóst indulatosabbnak s lelkesebbnek, mint ekkor, soha nem látta. Futott az országgyülés elnökéhez hidvégi gróf Nemes Ádámhoz, hogy tőle felvilágositást nyerjen. A kaszinóban haragja egész teljességével mennydörgött e gyalázatos összeesküvés ellen, mint ő nevezte. Itt heves összeszólalkozása volt gróf Récsei Ádám generálissal, kiről természetesen még akkor senki sem sejtheté, hogy tizennégy év mulva 1848-ban a bécsi kamarilla által három napra Magyarország miniszterelnökévé fog kineveztetni. Majd maga köré szállására gyüjté barátait és elvtársait, hogy a legközelebbi teendők felett velük tanácskozzék.
A kormány eljárása csakugyan botrányos volt a hihetetlenségig.
Mert hiszen ha a Naplót csakugyan nem akarta czenzura nélkül sajtó alá engedni: hát akkor miért egyezett bele szó nélkül az országgyülés juniusi határozatainak meghozásába?
Ha pedig e határozatok alkotmányosan hozva, alkotmányos megerősitést is nyertek s valósággal foganatba is mentek: akkor minő jogon sértheti ezeket meg a a kormány egyoldalulag és önkényesen?
És miként felelhet azért, hogy ő felsége önkényuralmilag Handbillét-tel intézkedjék ily törvényhozási és kormányzati kérdésben?
És ha ő felsége Handbillétje már augusztus 13-án kibocsáttatott: miért nem hozták ezt azonnal az országgyülés tudomására? Miért várták meg a pátensek kibocsátására az országgyülés elnapolását s a követeknek és kir. hivatalosoknak Kolozsvárról eltávozását?
És végre miként engedhette meg a kormány, hogy a királyi biztos, kinek csak veto joga volt, de más nem, kormányzati intézkedéseket tehessen?
Mindebből látható, hogy b. Wesselényi haragjának hazafias kitörései egészen indokoltak valának.
Megjegyzem, hogy a királyi biztos Estei Ferdinánd Károly főherczeg, lovassági tábornok s Galiczia polgári és katonai főkormányzója volt, ki az országgyülési dolgokkal épen nem sokat törődött s kit a kormány ez alkotmányszegő szerepre tudatosan használt fel.
Báró Wesselényinek a barátaival való első megállapodása az volt, hogy a naplónyomatást és kiadást vezető országgyülési bizottság a lyczeumi nyomda igazgatóságát hivatalosan kérdezze meg: vajjon ez a Napló kinyomatására nézve megtartja-e az országgyüléssel kötött szerződését és a kormányszéki rendelet daczára is nyomatja-e tovább a Naplót?
E hivatalos felszólitás szeptember 18-án érkezett a nyomdaigazgatósághoz.
A nyomda igazgatója, tisztelendő Bonda Benedek szerzetes volt s ez tulajdon kezeirásával azt felelte az országgyülési bizottságnak, hogy a »felséges királyi gubernium parancsolatja erejénél fogva a szokott czenzura nélkül további rendelésig nem nyomtattathatja a naplókönyvet«.
S valósággal nem is nyomtatta.
Igy maradt félben ez a Napló. Igy készült egy csonka könyv.
A példánynak, mely könyvtáramban van, hiányzik czimlapja, mely soha ki nem nyomatott. Kezdődik tehát a 3-ik oldalon s végződik a 162-iken, mint emlitém, báró Jósika Sámuel beszédének egy félbeszakitott mondatával.
E könyv ritka, mert a nyomtatott ivek példányait a gubernium kéz alatt összeszedette s megsemmisitette.
Néhány magánkönyvtárból s az országos közkönyvtárakból azonban nem hiányzik.
B. Wesselényi Miklós személyesen is felkereste Bonda Benedek lelkészt s egész ékesszólásával törekedett őt a nyomtatás folytatására rábirni. Törekvése eredménytelen volt.
Ekkor egy szokatlan elhatározást érlelt meg magában. S ez abból állott, hogy körlevelet és felhivást intézzen az országgyülés összes tagjaihoz, melyben őket az ügy állásáról s az eltávoztuk után történtekről kimeritően értesiti, hazafikötelességük rendithetlen teljesitésére buzditja, a választott követeket pedig felhivja, hogy tartsanak törvényhatósági közgyüléseket, az esetet közöljék küldőikkel s szerezzenek maguk számára utasitást.
Hosszu és érdekes körlevelében az ügy természetét s a honfiak feladatát egy helyütt ekként adja elő:
»A Napló betiltása keseritő lépése az önkénynek, nem annyira azért, hogy ez által annak további megjelenését kettévágva lenni gondolnám, sőt meg vagyok győződve, hogy mihelyt az ország rendei itt ujra megjelennek, ki fogják vivni ezen ügyet, melynek sorsától függ az ország rendei határozhatási joga, irományai sérthetlensége s a lelkeket csigázó czenzurának el- vagy el nem ösmerése; melytől függ az, hogy lehet-e az ország rendei tulajdonáról tudtok és hitök nélkül az uralkodásnak szabadon rendelkezni? Lehet-e az ő nevökben és részökre kötött kontraktust megsemmisiteni? és végre az: hogy a királyi biztos mint kormányzó léphet-e fel s létezhet-e? és hogy ezen országot ediktumok s pátentálisok által lehet-e igazgatni?«
Keserü buzditását lángoló szavakban igy folytatja:
»Ezen egész polgári alkotmányunk sorsát magában foglaló életkérdéseknél lesz bizonyosan az ország rendeinek arra elegendő lelki erejük s törvényes jussaik melletti hivségük, hogy azokat a világ gunyjára s a maradék égető átkát érdemlőleg nem fogják kicsikartatni engedni kezeikből, azon kezeikből, melyekre ezen szent kincsek bizva vannak. Ha pedig nem lenne erkölcsi erőnk, ha mindezen jussokat a Napló-val az önkény örvényéből (hová azokat gonosz tanácsosok sodorni akarják) kiragadni igen gyengék, igen gyávák lennénk: ugy mentsük meg hazánkat magunktól s egy oly országgyüléstől, melynek bűnre tért kezei már csak a szolgaság s rabság levele megpecsétlésére lehetnének képesek; bujkáljunk hazánkfiai méltó vádja előtt s rejtsük magunkat polgári alkotmányunk romjai legmélyebb üregébe keseregni és sirni, de a mely könnyek gyávaságunk szennyét lemosni nem fogják.«
E levél szeptember 20-án kelt, az országgyülési diktaturára adatott s báró Wesselényi aláirásával 350 példányban az összes rendekhez, királyi hivatalosakhoz és követekhez elküldetett. A Bécsbe indult küldöttség tagjaihoz maga báró Wesselényi saját költségén küldött ember által juttatta. És pedig gróf Bethlen János kezeihez, ki Wesselényinek benső barátja s később az üldöztetés éveiben is rendületlen hive volt. Én e levél egy példányát épen nála, akkor már idősb gróf Bethlen Jánosnál láttam 1869-ben.
A kormányt nem riasztotta meg e mozgalom, sőt daczosabb és önkényesebb rendszabályokra inditotta.
A bécsi udvari és kormánykörök már ekkor s kivált a küldöttség pozsonyi és bécsi időzése alatt foglalkoztak az országgyülés feloszlatásának eszméjével. Egyelőre annyit határoztak azonban, hogy az országgyülés elnökségében kell változtatást tenni s hidvégi gróf Nemes Ádám helyébe erélyesebb férfiut ültetni. Ez meg is történt, a mennyiben a szeptemberi választás eredményéhez képest az országgyülés szünetelése alatt felsőszilvási Nopcsa Elek ő felsége által országgyülési elnökké erősittetett.
Az országgyülés október 31-én kezdé meg ujra tanácskozásait. Nopcsa Elek a november 11-iki ülésen foglalta el először az elnöki széket. Bizonyára nem véletlenül történt, hogy báró Wesselényi épen Nopcsa elnöklete alatt támasztá a Napló kérdésében azt a vihart, mely sokszoros párbajkisérletek után elvégre egy felette komoly párbajt idézett elő. A vihar november 13-án tört ki.
Október 31-től november 13 ig már hat országos ülés tartatott előzőleg. A Napló kérdése felette komoly és sürgős volt, de miután már szeptemberben köztudomásu volt, hogy az elnök Nopcsa lesz: báró Wesselényi meg akarta várni azt az időt, mig Nopcsa foglalja el az elnöki széket.
A Wesselényi-család haragja a Nopcsák ellen nem uj keletü volt. Wesselényi apjának, idősb báró Wesselényi Miklósnak épen egy Nopcsa ellen elkövetett nagyobb hatalmaskodás miatt kellett ötven év előtt sulyos államfogságot szenvednie. A Nopcsák mintegy század óta az udvari párthoz tartoztak, mig a Wesselényiekben élénken élt ősüknek a nagy nádornak emlékezete s ők mindig a nemzeti párt élén állottak. Most pedig az országgyülési körökben épen el volt terjedve hogy a Napló erőszakos betiltásában Nopcsa Eleknek is volt tanácskozó része s hogy a tervezett reakczionárus rendszabályok foganatositásához ő is eszközül van kiszemelve.
November 13-án Nopcsa elnöki hozzájárulásával tárgyalás alá vétetett a Napló kérdése.
B. Wesselényi Miklós mennydörgő beszéddel kezdi meg a vitát, melyben erős szavakba foglalt sulyos vádakkal rohanja meg a kormányt, előadja a kérdés történetét és fontosságát, felolvassa az országgyülés tagjaihoz szeptember 20-án irt körlevelét, nehéz szemrehányással illeti az »uralkodást« s végül inditványozza:
»Tegyük azon férfias elszántságu határozatunkat, hogy a Napló okvetlenül nyomtattassék.«
»Ezen elhatározásunk végrehajtása kétségen kivül kötelessége egyfelől azoknak (naplószerkesztő-, biráló- és nyomtató-bizottságok), kiknek eddig is a Napló nyomtatásának eszközlése kötelességükké volt téve; – másfelől elnöki kötelesség az.«
Most már választott és megerősitett statuum praeses van, ennek kell kötelességévé tenni s felszólitani arra, minek lelkébe is a kötelesség betüivel kell beirva lenni: miszerint kötelességének tartsa, hogy az ország rendei határozatának végrehajtását eszközölje.
Felette ügyes volt ez inditvány. Nyilvánvaló volt, hogy az országgyülés többsége a Napló nyomtatását akarja. Az inditvány elfogadása tehát oly helyzetbe hozta Nopcsa Eleket, hogy ez vagy kénytelen lesz saját és az udvar akarata ellenére a Naplót tovább is nyomatni, vagy kénytelen lesz az országgyülés többségének ellene szegülni.
A második szónok báró Jósika Miklós, a később méltán ünnepelt költő s nagy regényiró volt. Legszebb beszéde az, melyet e kérdésben tartott. Vádjai és kifejezései talán még sulyosabbak, mint Wesselényiéi. Pártolja ennek inditványát.
Széplaki P. Horváth Dániel főstrázsamester, kir. hivatalos megkisérti a kormány eljárásának védelmezését. Ezt lezugják, beszédétől kénytelen elállani.
Kozma Dénes zarándmegyei, Tunyogi József közép-szolnokmegyei követek, gr. Dégenfeld Ottó főispán, Szász Károly vizaknai követ egybehangzólag Wesselényi inditványát pártolják.
Ez után az ülésterem minden oldaláról zajos felkiáltások tömegesen törnek elő. Némelyek az elnöki enuncziácziót, mások a vita folytatását követelik. Nopcsa Elek elnök kijelenti, hogy ő a szónokok és a gyülés megegyezését abban látja, hogy a Napló kinyomatás akadályának elháritása rá, mint elnökre bizassék, ez értelemben kivánja az elnöki határozatot kimondani.
Gróf Teleky Domokos küküllőmegyei követ kijelenti, hogy ő csak az esetben s azon reményben áll el most a szótól, hogy az elnök valósággal és azonnal elháritja a nyomatás akadályait.
Erre ujabb viharos felkiáltások követték a vita folytatását, mire az elnök a folytonos zajban a határozatot az előző kijelentés értelmében kimondja s az ülést nyomban feloszlatván, elnöki székét elhagyja.
Ezután oly jelenet következett, melyet csak az elnök iránti lázas bizalmatlanság tesz felfoghatóvá.
Igaz, hogy az elnök eljárása nem volt helyes. Először azért nem, mert a rendek a vita folytatását követelték, az elnök pedig a vitát bezárta s az ülést feloszlatta. De másodszor s főleg azért nem, mert Wesselényi inditványa az volt, hogy egyrészről a napló-bizottságok, másrészről az elnök utasittassanak a nyomtatás folytatására. Az elnöki kijelentés tehát az inditvány valódi értelmének kiforgatását jelentette.
A mint Nopcsa leszállt az elnöki székről, a követek és kir. hivatalosak mind felugráltak helyeikről s össze-vissza zavarogva és tolongva roppant zajjal kiabáltak s kárhoztatták az elnököt és követelték, hogy ujra foglalja el elnöki székét. Báró Wesselényi odarohant Nopcsa közelébe s az egész zajt tuldörgő hangon elkiáltá: »protestálok az elnök erőszakoskodása ellen«. Meghallja e szavakat Nopcsa, elhalványodik, haragba jő, megáll s egy pillanatig gondolkodik: mitévő legyen.
Azután vissza iparkodik jutni az elnöki szék felé, hogy azt ujból elfoglalja. E közben annyit mond Wesselényinek: »e szavakért jelt kérek a báró ur ellen«. Rögtön lehuzza pecsétgyürüjét ujjáról, hogy azt a közügyigazgatónak átadja. A közügyigazgató Hilibi Gál László volt, ki a zaj, zavar és tolongás e pillanatában még az asztal végén ült az elnöki székkel szemközt.
Különös jogi intézmény volt a régi magyar jogban a széksértés vétsége s az erre kiszabott nyelvváltsági büntetés. A ki törvényes gyülekezet köztanácskozásai alatt megsértett valakit szóval, jellel vagy ténylegesen: az követte el a széksértést, az ellen nyomban joga volt a sértettnek kereset alá vételt, mint mondani szokták, »akcziót« kérni; a gyülés nyomban elrendelheté a széksértési keresetet, ez esetben a jelenvolt közvádló nyomban előterjesztette a vádat, a gyülés azonnal meghozta az itéletet s az itélet haladéktalanul a gyülés szine előtt végrehajtatott. Az elmarasztalt fél azonban az azonnali végrehajtást nemesi pecsétnyomó gyürüjének zálogul letevése által elhalaszthatta. Közvádlónak pedig minden törvényes gyülésben kellett lenni. Szedriákon és megyei gyüléseken ott volt a tiszti ügyész, az országgyülésen ott volt a királyi ügyek igazgatója, vagy ennek helyettese. A koronaügyészi teendőket ily esetben természetesen a kir. ügyek igazgatója teljesité.
Az erdélyországi eljárás is lényegesen az volt, a mi a magyarországi. Mások voltak részben az elnevezések. A széksértést Erdélyben széktörés-nek, a Causarum regalium direktort Causarum publicarum direktornak, az »actio« kérést »jelkérés«-nek nevezték s a jelkéréshez megkivántató volt, hogy a sértett fél nemesi pecsétnyomó gyürüjét adja át a koronaügyésznek arra való bizonyságul, hogy ő sértés miatt a sértő ellen »jelt kér«, azaz széktörési keresetet követel. Ősrégi jogszokás maradványa volt ez. Már Szent István századában a Corpus Juris a biróság elé való idézést e névvel jelzi: sigillum mittere, azaz »pecsétet küldeni a bevádlotthoz«. Az eljárás ezen több mint nyolczszáz éves módja Erdélyben 1848-ig a széktörési perekben valósággal fennállott.
Nos hát Nopcsa Elek lehuzta ujjáról pecsétnyomó gyürüjét, hogy Wesselényi ellen »jelt kérjen«.
A közelállók közt ez ujabb izgalmat és megbotránykozást keltett. Nopcsa fülébe zajosan kiabálták, hogy a gyülés fel van oszlatva, jelt kérni tehát nem lehet már. Valaki odakiáltá: »hiába tátogat a Nopcsa-madár, ma nem kap hust«. A Nopcsák nemesi czimerében egy keselyü griffmadár van kilógó piros nyelvvel, erre czélzott az a közbekiáltás.
A jelkérés csakugyan nem is történt meg s az országgyülés tagjai lassankint a nagy zürzavarban elhagyták a termet s elszéledtek.
Ezután három napon át nem tartatott országos ülés.
E három napot Nopcsa és a gubernium és a kir. biztos folytonos tanácskozásban töltötték a fölött: mi legyen a teendő. A Napló kérdésében a többség nyilván kormányellenes volt. Az országgyülés feloszlatására meghatalmazás nem volt kéznél. Bécs messze volt s az időben se vasut, se távirat nem létezett, tehát az udvar nézetét kitudni 12–14 napba került. Másrészről Nopcsa se akarta, hogy az ő magas elnöki állása egyetlen napi elnökösködéssel megsemmisittessék. Elhatározták tehát, hogy a kérdésben engedni fognak s az elnök oly nyilatkozatot fog tenni, melyben a többség teljesen megnyugodhatik.
Igy is történt.
A november 17-iki ülésben az elnök kijelenté: »Bátor vagyok a t. rendek szine előtt tisztán kinyilatkoztatni, hogy a tanácskozások törvényes szabadságát megszoritani bizonyosan nem kivánom s nem is fogom soha kivánni, mely kinyilatkoztatásom mellett a november 13-iki enuncziácziómat is merőben visszaveszem. Ez által a tanácskozások abba az állásba esvén vissza, melyben voltak az enuncziáczió megtétele előtt, kérem a t. rendeket, méltóztassanak tovább folytatni«.
E visszavonulás s ezzel a Wesselényinek és barátainak adott elégtétel tökéletes volt. Sőt politikailag az elnöktől s a kormánytól többet kivánni lehetetlennek látszott. Az ellenzék azonban diadalát tökéletesen ki akarta zsákmányolni s azért azt az álláspontot foglalta el, hogy az elnök november 13-iki kijelentése nemcsak azért helytelen és semmis, mert az elnök azt visszavonta, hanem főleg azért, mert a rendek azt törvénytelennek tartják.
Az e fölött kifejlett hosszu vitát vázolni nem akarom. Az eredmény az lőn, hogy az ellenzék felfogása óriási többséggel érvényre emelkedett s Szász Károly javaslata szerint országos határozatként jegyzőkönyvbe iktattatott.
De győzött az ellenzék legalább az országgyülésen a Napló nyomatása kérdésében is még a november 17-iki ülésen s többé a mostanihoz hasonló izgalmas alakban e kérdés az országgyülés feloszlatásaig föl nem merült. A bekövetkezett párbajkérdéseknek alapját azonban báró Wesselényi Miklós e napi beszéde vetette meg.
Az elnök nyilatkozata után azonnal szót kért Wesselényi s pár bevezető szó után ezeket mondá:
»Most, midőn nem ülés eloszolt állapotában, hanem ülés derekán vagyunk, ezennel ismétlem e szavakat, miszerint én az elnök november 13-án elkövetett erőszakossága ellen protestálok. Most ülésben lévén, ezennel felszólitom az elnököt, ha tetszik, méltóztassék reám jelt kérni vagy adni; most teheti, most ülésben van, most ezen cselekedet nem fogja nevetségessé tenni… Ha ő excja nem fog jelt adni most ülés közepette, most, midőn épen azon szavakat mondtam, melyekre jónak, szükségesnek itélte akkor ülés eloszlatása után jelt adni, ugy azt vélem, megfordult a koczka s… én kérek reája jelt, de korántsem elnöktől, hanem a józan észtől, a logikától. Ezeknek szent törvényszéke elé idézem, legyenek itt a rendek s bizonyosan lesznek is itélőbirák s legyen a józan közvélemény: itéljék meg annak tettét, ki ugyanazért, miért ülésen kivül jelt akart adni, most a szeszszió közepette jelt nem ád s ugyanazon ok fordulván elő, nem teszi akkor, midőn hatalmában lehet azt, a mit akkor, midőn nem volt hatalmában, tenni akart.«
E beszédben kétségtelenül sulyos támadás van. Nem a benne előforduló szavak és gondolatok miatt, hanem a pillanatnyi helyzet miatt, melyben mondatott. Ugyanis Nopcsa épen e pillanatban ismerte be teljes nyiltsággal november 13-iki tévedését s adott igazat az ellenzéknek, miből szorosan következik, hogy bármit mondott Wesselényi az elnöki eljárásról: ezért jelt kérni most már se ok, se szükség, se jogczim fenn nem forog. Ha tehát Wesselényi mégis jelkérést provokál: ez nem egyéb, mint az elnöknek ujabb meghátrálásra való kényszeritése. S valóban Wesselényi ezt akarta. S ezt el is érte, mert az elnök e kihivásra hallgatni volt kénytelen.
De hát mindez tisztán politikai dolog s nincs a becsületbeli dolgokra oly nagyitóüveg, melyen át e szavakban személyes sértést s párbajra való komoly okot lehetne fölfedezni.
Nopcsáék azonban másként gondolkodtak.
Ülés után az elnöknél összejöttek: testvérje László, báró Jósika Sámuel s többen megbeszélni, hogy mit lehetne vagy mit kellene Wesselényi ellen Nopcsa Eleknek tenni.
Abban mindnyájan egyetértettek, hogy az elnök párbajra Wesselényit ki nem hivhatja, mert ezt elnöki tiszte meg nem engedi. Különben is Nopcsa Elek már hatvanadik életévében volt (1775-ben márczius 14 én született) s noha korához képest elég erős, de a java korában, élte delén levő s óriás erejü és bátorságu Wesselényihez képest mégis gyenge. De a jelenvoltak többsége abban megegyezett, hogy öcscsének, Lászlónak joga van Wesselényit kihivni.
Nopcsa László akkor 40 éves volt s Hunyadmegye főispánja. Kalandvágyó, elhatározott, bátor férfiu, kiről a suttogó, kósza hir regényes és rejtélyes dolgokat beszélt. Sokan azt hiszik: ő róla vette volna a mintát Jókai azon regényhőséhez, ki a »Szegény Gazdagok« czimü regényében Fatia Negra név alatt szerepel. E gyanitást kétségtelenül alaptalannak kell tartani. Nopcsa László szép nagy kort ért el, felül 90-en, csak pár év előtt hunyt el. Az ő fia báró Nopcsa Elek, a királyné főudvarmestere.
Nopcsa Lászlónak ezen az eseten s a hagyományos családi ellenszenven kivül is volt Wesselényi ellen valami leszámolni valója. Az augusztus 6-iki országos ülésben ugyanis Kenderesi Ferencz hátszegi városi követ visszahivatásának kérdése tárgyaltatván, Nopcsa László azt állitá, hogy Kenderesi »obtrudálja« (feltolja) magát követnek. Kenderesi a szabadelvü párthoz tartozván, e sértő szó miatt báró Wesselényi Miklós ismételten kemény szemrehányással támadta meg Nopcsát, ki erősen védekezett ugyan, de ügyét mégis elveszité, mert, mint a jegyzőkönyv patriárkális módon megerősité: »udvarhelyszéki követ Wesselényi Miklós atyánkfiának (szemrehányó) ellenmondását kir. hivatalos atyánkfiainak is nagy része és követ atyánkfiai mindnyájan magukévá tették«.
E kudarczot nem feledé Nopcsa László s most ezt is kiköszörülhetőnek vélte. Mind e személyi okok hatottak közre s inditák őt arra, hogy báró Wesselényi Miklóstól fegyveres elégtételt kérjen bátyjának, Nopcsa Eleknek s ennek személyében atyafiainak megsértése miatt. Segédje, ha nem csalódom, báró Jósika Sámuel volt. A kihivás november 18-án reggel történt.
Báró Wesselényi Miklós gróf Bethlen Jánost kérte fel segédnek.
A két segéd tanácskozása után Wesselényi a következő kijelentést tette:
»Én az elnök Nopcsa Eleknek csak hivatali személyéről szólottam, magánjellemét bántani s atyjafiait sérteni szándékom nem volt, egyébként is elvem és nézetem az, hogy a diétán mondottakért a diéta alatti időre a kihivást el ne fogadjam, de a diéta bevégeztével a méltóságos főispán urnak szolgálatára állok.«
Bármily érzékeny, sőt beteges legyen is párbajkérdésekben időnkint a felfogás s bármily szigort alkalmazzunk is ily kérdések megitélésében: Wesselényi e nyilatkozatát tökéletesen helyesnek, lovagiasnak s kielégitőnek kell tekintenünk. Sőt bizonyos hősiesség van e nyilatkozatban, a hol a képviselői mentelem és szólásszabadság jogát megvédi legalább az országgyülés tartamára. Igaz, hogy az akkori felfogás szerint is ily hősiességre csak oly férfiu lehetett képes, mint báró Wesselényi, ki elismert, kitünő pisztolylövő volt, karddal jól tudott bánni s már több diadalmas duellum emléke volt személyéhez kötve.
Nyilatkozatát tökéletesen kielégitőnek találták ugy a segédek, mint maga Nopcsa László. Annak azonban semmi nyomát se találtam, hogy a nyilatkozat irásba foglaltatott vagy arról a segédek jegyzőkönyvet vettek volna fel.
S bár ekként ez az ügy a lovagiasság szigoru felfogása szerint is tökéletes elintézést nyert, mindamellett ennek közel másfél éven keresztül sok és soknemü folytatása volt s a nagy hazafi életében kevés esemény fordul elő, mely neki több keserüséget okozott volna, rá nézve több szomoruságnak lett volna forrása, mint épen ez.
II.
(Wesselényi Szatmár vármegyében. – Hütlenségi pöre. – Bukásán dolgoznak. – Kezdődik a rágalom. – Széchenyi szerepe az ügyben érthetetlen. – Ügye b. Jósikával és b. Nopcsa Lászlóval. – Wurmbrandt ezredes. – Gróf Károlyi Györgynél folyt beszélgetés. – Wesselényi bajra hivja Wurmbrandtot. – A konzervativek. – A segédek. – Wesselényi borus lelkiállapota. – Végrendeletet csinál. – Pesti vivómesterénél. – A bajt Mező-Telegden megvivják. – Wesselényi győz. – Megjegyzéseim.)
November hó végeig báró Wesselényi Miklós Kolozsvárott volt, de deczember elején Zsibóra s onnan Szatmármegyébe, a deczemberi megyei közgyülésre utazott. Odautazott azért, hogy az urbéri kérdésben készült reakczionárius megyei utasitás megváltoztatását megkisértse, a korábbi szabadelvü utasitást visszaállitsa s ekként Kölcsey Ferencznek, egyik legbensőbb barátjának s nemzeti ügyünk akkori egyik első vezérbajnokának a pozsonyi követi megbizatás elvállalását továbbra is lehetővé tegye.
A gyülés deczember 9-én tartatott. Wesselényi Kölcseyvel együtt ment oda. Ekkor s ez napon tartá ama hirneves beszédét, mely miatt hütlenségi pert akasztott nyakába a kormány. E per nagy közjogi és politikai országos eseménynyé vált, de ennek ismertetése nem ide tartozik. Csak azért emlitém fel, hogy a későbbi párbajokkal ez is némi érintkezésben volt.
1835-dik évi január 12-én Wesselényi már ismét Kolozsvárott volt s 14-én már az országgyülésen felszólalt. Már ekkor a kormány s az országgyülés között oly feszültté vált a viszony, a tárgyalás annyira kizárólag a sérelmi térre szorittatott, hogy más kilábolás, mint az országgyülés feloszlatása, alig volt lehető. S ez február 6-án csakugyan be is következett. A kormány Erdélyben sohase volt erőszakosabb, mint épen most.
Wesselényi az országgyülés feloszlatása után nyomban elutazott és pedig Pestre és Pozsonyba, hogy a további teendők tárgyában magyarországi elvbarátaival tanácskozzék.
Elutazott a nélkül, hogy a Nopcsa-féle párbajügyre csak gondolt volna is. Erre ügyelnie egyébiránt oka nem is volt, mert hát ő az országgyülés bezárta utáni időre megajánlotta Nopcsa Lászlónak, ha kivánja, az elégtételt, azonban Nopcsa ezt se most, se novemberben nem kivánta, sőt, mint föntebb közlém, a segédek és megbizóik is ezt az ügyet november 19-én végleg befejezettnek kijelentették.
Wesselényit azzal gyanusitani, hogy ő a párbaj elől kitért, ekkor még nem jutott eszébe senkinek. Másként állt a dolog később.
Wesselényit ugyanis Magyarországon a hűtlenségi per várta és fogadta. Mig a közönség nem tudta, hogy a kormány a pert csak ijesztésül akarja-e használni, vagy pedig Wesselényit komolyan el akarja tenni láb alól s mig lehetőnek vélték, hogy az udvar és a bécsi kormány a pozsonyi országgyülés erélyes közbelépésére meghátrál: addig a gyanusitás és a rágalom hallgatott. De a mint meggyőződtek arról, hogy az udvar a magyar rendek haragjára semmit nem hajt, hogy a főrendek feltétlenül az udvar szolgálatába szegődtek s a már akkor Deák Ferencz által vezetett nemzeti ellenzék minden erőfeszitése e kérdésben a főrendek ellenállásán hajótörést szenved; a mint látták, hogy Wesselényi szatmári szavaiért még Balogh Jánost is hűtlenségi perbe fogják s Kossuth és az Ifjak üldöztetése is folytattatik, sőt fokoztatik: Wesselényi ellen azonnal fölemelte fejét a gyanusitás és a rágalom is.
Sokan hitték, hogy Wesselényi tökéletes politikai bukása, sőt egyénileg is ártalmatlanná tétele be fog következni, föltámadtak tehát személyes ellenségei, föl a higvelejüek s föl a kormány hizelgői, kik érdemet véltek maguknak szerezni az által, ha az üldözött államférfit még be is piszkolják.
Igy támadott Wesselényi ellen az aulikusok és konzervativek táborában lassankint az a suttogás, melynek tartalma abból állt, hogy ő Nopcsa kihivását nem fogadta el, hanem az országgyülés végére halasztotta, az országgyülés végén pedig Kolozsvárról szó nélkül eltávozott s ily módon elvégre is »megretirált«.
Hűtlenségi pörével és gazdasági bajaival volt Wesselényi az 1835-ik év folyamán főleg elfoglalva, de ezenkivül hatalmas politikai tevékenységét se hagyta félbe. Ama rágalmazó suttogás már régóta tartott s Wesselényi arról sok ideig semmi értesülést nem nyert. Elvégre 1836-ik év január hó vége felé neszét hallotta az ellene alattomban működő rágalomnak.
Rettenetes felindulással rögtön sietett gróf Széchenyi Istvánhoz, közölni vele a dolgot s őt az esetleg bekövetkező párbajokban szekundánsul felkérni. Széchenyi több mint másfél évtized óta volt – mint ő hitte – legbensőbb barátja. Eszének és szivének minden titkát, legnagyobb szerelmi ügyének minden változatát föltétlen bizalommal közölte vele Széchenyi. Sokat voltak együtt. Együtt utazták be Európa országait. Nem egyszer voltak egymásnak párbajsegédei. Együtt busultak a nemzet elmaradottságán, együtt tervezték a nemzedék fölébresztését, az ország fölvirágoztatását, irodalom és közgazdaság felelevenitését. Széchenyi egyébként is nagytekintélyü államférfiu s párbajdolgokban is elismert tekintély. Valóban kihez fordulhatott volna inkább, mint Széchenyihez?
Azonban épen Széchenyinél nem talált semmi segitségre.
Itt egy csodálatos lélektani rejtélyre bukkanunk.
Wesselényi sohase volt válságosabb helyzetben és nagyobb bizalommal sohasem fordult Széchenyihez és Széchenyi hidegen, majdnem sértőleg utasitja vissza és tagadja meg tőle minden baráti szivességét.
Wesselényi ez időben anyagi bajokkal küzd, kölcsönért folyamodik s nem is jelentékeny összeggel Széchenyihez s ez a kölcsönt kereken megtagadja.
A fenyegető párbajokban minden segédkezést határozottan megtagad. Sőt csaknem kárörömmel jegyzi meg, hogy Wesselényi már annyira jutott, hogy alig tud szekundánst kapni. Pedig ez nem is volt igaz.
Naplójába ez időtájt azt irja, hogy Wesselényi mind mélyebbre sülyed becsülésében. »Sajnálom – ugymond – ez embert, mert ez vagy párbajban vesz el, vagy börtönben, vagy őrültek házában, vagy végre, mint nyomorult koldus.«
Senki se volt a világon, a ki előtt Széchenyi ugy feltárta volna özvegy gróf Zichy Károlyné, született Seilern Kreszczenczia grófnő iránti lángoló szerelmét, mint épen Wesselényi előtt s bár esküvője imádottjával ekkor volt (1836 február 2-án): erre Wesselényit se tanunak, se vendégnek meg nem hivja, sőt erről nem is értesiti.
Kétségtelen, hogy Széchenyi ezen lélektani állapotának s Wesselényi iránti érzületének kulcsát meg lehet találni. Hiuság és önzés, gőg és politika, számitás, szeszély és szivtelenség egyaránt közreműködtek Széchenyi lelkében arra, hogy ő ugy határozza el magát, hogy még párbajsegédi szövetségben se álljon Wesselényivel akkor, midőn ez ellen az udvar haragja tombol s midőn ennek – a közvélemény szerint – mulhatlanul el kell buknia.
Széchenyi István nagy alakjára árnyék borul egy pillanatig e napokban.
De Wesselényi Miklós alakja tisztán és fényesen emelkedik ki a rágalmak ködéből. Igaz, hogy áldozat és szenvedések árán.
Wesselényi 1836. évi január 28-án kérte meg Széchenyit, hogy legyen szekundánsa báró Jósika Sámuel s esetleg Nopcsa László ellen. Ezekben vélte a gyanusitás forrásait felismerni. Széchenyi nem vállalkozván erre, párbajsegédül szükség esetére gróf Károlyi Györgyöt kérte s nyerte meg.
B. Jósika Bécsben lakott, mint Erdélyország alkanczellárja. Ide intézte hozzá levelét Wesselényi január 28 iki kelettel, melyben értesiti őt a keringő gyanusitásokról s arról, hogy ezek forrása gyanánt őt emlegetik s az esetre, ha ez igaz lenne, fegyveres elégtételt kér. A levél teljes udvariassággal s bizonyos baráti fidelitással van irva.
Hasonló hangu levélben felel báró Jósika február 1-én, melyben kifejti, hogy a gyanusitásokat sajnálja, de ő azoknak nem okozója.
Február 6-án ujra ir Wesselényi. Levelének tartalma a körül mozog, hogy ha báró Jósika nem mondott is, hanem csak lelkében gondolt olyat, mint ha a Nopcsa-ügy Wesselényi részéről nem tökéletes korrektséggel intéztetett volna el, még akkor is követeli a golyóváltást s Jósikát becsületérzésére való hivatkozással szólitja fel, vallja meg, hogy ilyesmit nem gondolt-e?
E levél már ideges tulérzékenységet árul el s erre báró Jósika megtagadhatta volna a feleletet.
De nem ezt tette, hanem Bécsben február 10-én kelt levelében röviden érinti, hogy ugy látja, hogy Wesselényivel levélben ez ügyet rendezni nem lehet, tudja tehát, hogy barátjával gróf Esterházy Mihálylyal (Cseszneki ág, gróf Esterházy István pozsonymegyei volt főispán apja) február 14-ikén Parendorfban lesz s oda személyes találkozásra hivja Wesselényit.
Wesselényi ezt elfogadta s február 13-án Pozsonyból indult barátjával és segédjével gróf Károlyi Györgygyel Parendorfba. Irtózatos szél és hóvihar volt, Wesselényi nagyon átfázott s nem valószinütlen, hogy csakhamar kezdődő csuzos és köszvényes betegségének, mely tizennégy évig kinozta s utóbb is halálba vitte, csirái ez utazásból származtak. Alig értek a kirendelt időre Parendorfba.
Itt a segédek vették az ügyet kezükbe s báró Jósika Sámuel oly minden kétséget kizáró határozott nyilatkozatot tett, mely Wesselényit is tökéletesen megnyugtatta.
Jósikával tehát az ügy elintéztetett. Hátra volt Nopcsa Lászlóval.
Hozzá február 9-én irja első levelét Wesselényi.
E levélben érinti a Kolozsvárt 1834-ik évi november 18-án történteket. »Én – ugymond – a méltóságos urat ki nem hivom, mert engem soha egy szóval se sértett meg s épen ez tette részemről lehetővé, hogy elveimet s nézeteimet követve, akkori kihivását a diéta alatti időre el ne fogadjam«. Kijelenti ezután röviden és határozottan, hogy most szabadnak érzi magát, ha tehát Nopcsa elégtételt akar; most szolgálatjára áll.
Wesselényi Pozsonyban, Nopcsa Erdélyben, épen egy hónap folyt le, mig Nopcsa e levelet megkaphatta. Márczius 9-én kelt Nopcsa udvarias s teljesen megnyugtató felelete, melyben kijelenti, hogy neki elégtételre oka nincs s ő az ügyet már 1834 novemberben teljesen kielégitőleg befejezettnek tekintette.
Báró Wesselényi ujra ir, megnyugvását kijelenti, de ujra felajánlja, ha a legparányibb kétely maradt volna is Nopcsa lelkében, a fegyveres elégtételt.
E levélre már Nopcsa nem válaszolt, de a válasz nem is volt szükséges.
Egészen másként intézték el Wurmbrandt ezredessel ezt az ügyet. Ez az ezredes gróf Wurmbrandt Ferencz volt. A család ifjabb stájeri ágához tartozott s 1855-ben halt meg. Magas, erőteljes, hatalmas férfi volt.
A Wurmbrandt-család egy tagja: János Henrik 1681-ben nyert magyar honosságot. De vagy azért, mert az esküt le nem tette, vagy azért, mert a dijat meg nem fizette: a Wurmbrandtok magyar főrendiházi jogaikat soha nem gyakorolták. A magyar főrendü családokkal azonban sokszoros rokonságban állottak. Az idősb ág herczegesitett grófsággal bir. Ép ez időben a majoreszko neje egy gróf Teleky-lány volt, Wesselényinek is rokona. Egy Wurmbrandt-lányt pedig néhány év előtt gróf Széchenyi István testvérje: Lajos gróf vett feleségül. Az ifjabb és legifjabb ág is, mely utóbbihoz az ezredes tartozott, ily sokféle házassági összeköttetésben áll magyar családokkal. Az ezredes tehát nem volt egészen idegen. Bizalmas barátai közt sok volt a magyar is.
Wurmbrandt gróf 1835-ben Temesvárott állomásozott ezredével. Innen kirándult gyakran Mehádiára s ez év nyarán itt töltött pár hetet.
Egy alkalommal barátai társaságában épen báró Wesselényinek napirenden levő hütlenségi pöréről beszélgettek s beszélgetés közben előjött a Nopcsa-féle kihivásról is a szó. Valószinüleg nem a szükséges ténybeli hűséggel valaki fölemlitette, hogy báró Wesselényi kijelenté, hogy országgyüléseken mondottakért az országgyülés tartama alatt kihivást el nem fogad.
»Das ist eine leichte Ausrede!« jegyezte meg erre gr. Wurmbrandt ezredes. Magyarul: »ez könnyü kifogás.« A társaságban jelen volt gróf Szapáry Antal is, Géza gróf apja, ki jól hallotta s jól megjegyezte magának e szavakat.
A következő év február 12-én egy napon Pozsonyban Wesselényi szállásán együtt voltak a házigazdával gróf Károlyi György és gróf Szapáry Antal. Épen báró Jósika bécsi levelét várták s a gyanusitásokról beszélgettek. Szapárynak ekkor eszébe jutott Wurmbrandt ezredes tavalyi megjegyzése, minden czélzatosság nélkül közlé ezt Wesselényivel s még hozzátette: »minden efféle fecsegésért az ember nem verekedhetik, az ilyennek utját állni nem lehet.«
Wesselényi azonban haragra lobbant az ezredes e megjegyzésének hallatán. Idegessége különben is nagy volt ekkor már s a lappangó gyanusitások elnémitására minden esetben embert akart fogni, kivel pisztolyt vagy kardot szemközt állithasson. Szó nélkül leült iróasztalához s megirta pár sornyi levelét Wurmbrandt gróf ezredeshez, melyben közli értesülését annak tavalyi mehádiai sértő megjegyzéséről s ezért teljes elégtételt kér. A levelet felolvasta barátai előtt, nyomban lepecsételte s megkérte gróf Szapáryt, hogy azt haladéktalanul adja át gróf Wurmbrandtnak ott, a hol őt megtalálja. Szapáry egy óra mulva már kocsira ült, hogy megbizatásában eljárjon. Több mint egy hónapba telt, mig Wurmbrandtól, ki a bánátusban volt, a válasz megérkezett. Pedig Szapáry nem mulasztott semmit. A rossz idők és rossz utak voltak a késedelem okai. Egyébiránt maga Wurmbrandt is sietett föl Bécsbe.
Márczius 20-án vagy 21-én kapta Wesselényi az ezredes feleletét, melyben ez a kihivást elfogadja s kész fegyveres elégtételt adni.
Ekkor tárgyalások kezdődnek. Nem a fölött, hogy a párbaj megtörténjék-e, hanem ezzel összefüggő mellékkérdések fölött. Idő, hely, segédek kiléte stb. Wesselényi márczius 25-én ujra megteszi az utat Parendorfba s ujra gróf Károlyi György kiséretében, hogy ott Wurmbrandttal és segédjével az előzetes kérdések fölött értekezzék. Wurmbrandtnak is szabadságot kell kérni s engedélyt a duellumhoz. Az esetről tudomást szerez a bécsi kormány is s a felek Parendorfban megállapodnak abban, hogy a verekedés Ausztria területén meg nem történhetik. De megállapodnak előzetesen abban is, hogy a párbajnak életre-halálra kell menni. A részletes megállapodásokat azonban a párbajtalálkozásra halasztják.
E készülődésekről időközben kiszivárog a hir a közönségbe. Az országgyülési ifjuság nyiltan kezdi tárgyalni saját köreiben az egész ügyet. S lassankint elterjed és rendithetlenül megerősödik az a nézet, hogy Wesselényit, az ünnepelt nagy hazafit a bécsi kormány akarja eltenni láb alól s hogy Wurmbrandt mestervivó s a hatalom által felbérelt spadassin, kivel a czélt biztosan elérik. Az ifjuság keserü izgatást kezd a konzervativpárt ellen is s uton-utfélen hirdeti, hogy a készülődő politikai gyilkosságban ennek is bent a keze.
Igaz, hogy Wesselényinek engesztelhetlen ellensége a bécsi udvar. Az is igaz, hogy a konzervativek szivesen látnák Wesselényinek a politikai szintérről való visszavonulását vagy leszoritását és az is igaz, hogy Wurmbrandt gróf a párbajra hivást elfogadta s hogy ő csakugyan egyike a hadsereg legjobb vivóinak.
De a konzervativek belátóbb tagjai épen ezért fölötte kellemetlennek s esetleg fatálisnak látták az országgyülési ifjuság mozgalmait. Érezték, hogy ha Wesselényi el talál esni: a felizgatott nemzedék egész rémitő haragja a konzervativek ellen fog kitörni. Boldogult öreg barátom Zsedényitől, ki a konzervativek egyik alsótáblai fiatal vezérszónoka volt akkor, érdekes részleteket hallottam a konzervativ tábor efféle aggodalmairól. Végre is e tábor legnemesebb s legkiválóbb egyik tagja, gróf Dessewffy Aurél vállalkozott a mindenféle gyanusitás elháritása okából is arra, hogy Wesselényinek a párbajnál szekundánsa legyen.
Azonban Wurmbrandték is mindent elkövettek arra, hogy még csak szine se legyen a párbaj afféle irányzatosságának, mintha ez a hatalom kedvéért történnék. Wurmbrandt Horváth János kamarást kérte fel párbajsegédjének, ki Deák Ferenczczel állott jó barátságban s ki jóravaló magyar ember volt.
A párbaj helyéül végre Mező-Telegdet tüzték ki Biharmegyében, határidejéül pedig április 20-ikát állapitották meg.
Wesselényi felette komoly, elérzékenyült, sőt komor volt ez időben. Nem egy barátjának mondá, hogy hasonló nyomasztó érzést eddig még nem ismert. Egészen elkészült a halálra. »Nyomorékká lövetni magam – ugy mondá Széchenyinek – nem engedem. Vagy én lövöm Wurmbrandtot agyon, vagy ő engem. Igy kell lenni.«
Megcsinálta végrendeletét. Gyöngéden gondoskodott ebben azokról, kik szivéhez közel állottak. Egy magasabb leánynevelő intézetre 60 ezer forintot hagyományozott. Széchenyi oktalan elhidegedését jól észrevette ő, de az elérzékenyülés és halálra készülés e napjaiban e legrégibb barátjával mégis teljes kiengesztelődésre akart jutni, őt kérte fel tehát, hogy ama nemes hagyomány teljesitésében végrendeletének végrehajtója legyen. Széchenyi ezt elfogadta. Egyuttal gondos intézkedéseket tett Széchenyi, hogy az esetre, ha – mint mindenki hitte – Wesselényi elesik és segédje gróf Dessewffy Aurél üldöztetni fog, ezt czenki uradalmában biztosan elrejthesse s a törvény kezétől megmenthesse.
Naplójába is beirta Wesselényi, hogy el van készülve a halálra s ugy tekinti ezt, mint Berzsenyi, kinek a haláláról irt e gyönyörü sorait szintén naplójába iktatta: