TÓTH KÁLMÁN.
(Tóth Kálmán jeles költőnk s egykor talán legnépszerübb költőnk. Született 1831. évi márczius hó 30-án, meghalt 1881. évi február hó 3-án. Együtt voltunk a törvényhozás tagjai. Nem egy táborban voltunk, de nagyon szerettem.)
Meghalt. El fogjuk temetni, el fogjuk feledni. Mi, a kik barátai, a kik kortársai valánk, a kik melegedhettünk érző nemes szivének tüzhelyénél, mi még megemlegetjük őt. Azt a vídám gyermekkedélyt, azt az örökké lelkesülő gyöngéd szellemet, azt az ábrándos és mégis mosolygó arczot, azokat az élénk szemeket, melyek vagy meredten néztek a láthatatlanba, vagy örök mozgékonysággal vizsgálták az embereket, mi még sokszor fölidézzük magunk elé, magunk közé. De a nemzedék, mely utánunk jő, nem fog róla tudni semmit.
Pedig költeményei századokig élnek. Oh, de ezek csak költemények, melyeket a nemzeti szellemnek uj fordulata, uj költőgéniusznak teremtő ereje visszaszorithat az irodalomtörténet szűk könyvesházába. És e miatt akkor nem lészen semmi kár. Hanem, hogy egy olyan embernek, mint ő volt, oly gyorsan el kell és el lehet mulni: az a pótolhatatlan veszteség.
Mert benne az ember volt páratlan, a költő csak egyike a kitünőknek.
Jó, szelid, nemes, szeretetreméltó. Mint egy kedves gyermek. Sohase volt ember, a kire ő irigykedett volna; sohase volt ellensége, a kit ő gyülölni tudott volna; sohasem volt gyönyörüsége, tehát szerepe sem az irodalomnak és politikának hercze-hurczáiban, még azok is, kiknek kritikusa volt valamikor, szerették őt, habár kritikája halálát okozta is a műnek, mely kezei közé vetődött. Egy dal, egy mosoly, egy élcz: ezekből állott összes hadfelszerelése az életnek, az irodalomnak és a politikának harczaiban.
Az utolsó tiz-tizenkét év óta elmaradt a kortól. Ő is érezé, mi is láttuk, mindenki észrevette, habár neki talán senki meg nem mondá. A költői ér még néha felbuzogott benne, Deák Ferencz emlékére irt költeménye még kimagaslott versenytársai közül, itt-ott a hirlapokban még elolvastuk egy-egy kisded dalát, de már mindez csak ugy tünt fel előttünk, mint mikor a messze távolban, a puszták szélén, gyermekkorunkban jól ismert, rég nem hallott, régóta pihenő furulyahang zendül meg előttünk, mely elhangzik nyomtalanul s mely csakis arra való, hogy a régi multnak édes emlékét költse fel szivünkben.
Az ő költészetének aranykora ott kezdődött, a hol a függetlenségi harcz mennydörgésének utolsó moraja elnémult és ez aranykor ott végződött, a hol az alkotmányos élet gyári zaja, gépies zakatolása elkezdődött. 1850-től 1865-ig. Midőn kényuralom feküdte meg az országot; midőn elnyomták a magyarnak nemzetiségét; midőn minden honfi együtt siratta a multat s egyetértve remélte és munkálta a jövendőt; midőn még nem volt pártviszály; midőn még a politika nem életmód és nem üzérkedés volt, hanem nagy honfilelkek ideáljainak nemes harcza: érező lelkében akkor támadtak azok a költemények, melyekre mi, annak a kornak gyermekei oly édesen és oly bánatosan emlékezünk vissza.
Minő költemények voltak azok! Minő hatásuk volt azoknak a magyar társadalomra! A szerelem költészetének legremekebb termékei minő jelentéktelenek, minő semmik most, ha a hatás fokozatát mérlegeljük, Tóth Kálmán dalaihoz képest!
Ezelőtt három évvel, midőn költeményeinek gyüjteményes kiadása megjelent, végiglapoztam ezt a könyvet s gyermekkorom emlékeiként fölkerestem benne azokat a dalokat, melyek átmentek a nép ajkára és a nép szivébe. És összeszámláltam azokat.
És ugy találtam, hogy Vörösmarty, Petőfi és Arany, e három költőóriás összevéve nem adott annyi népdalt a magyarnak, mint maga Tóth Kálmán.
Csodálatot gerjesztett bennem a fölfedezés. Hiszen a kritikusok azt beszélték belém, hogy ő csak Petőfi iskolájának lantpengetője, semmi egyéb s hogy őt ama három klasszikus alkotóhoz még hasonlitani is szentségtörés.
Hát hiszen a műbiráknak igazuk lehet. Én most velük vitatkozni nem akarok, nem is tudnék, idejét sem látnám. Tudom, belátom, hogy a költői alkotások örök műbecse és korszerü hatása nem mindig jár együtt, sőt gyakran szemközt áll egymással. Sőt érzem, hogy ma deresedő fővel és hamvadozó szivvel az a dal: »Fütyöl a szél, az idő már őszre jár« kissé másként hangzik fülemben és szivemben, mint ezelőtt huszonöt évvel és nagyon is megengedem, hogy Tóth Kálmán géniusza csakis korának és akkori elnyomott nemzetének dalolt és nem az egész világnak és nem az örökkévalóságnak.
De hát én itt csak azt akarom fölemliteni, hogy a mikor nem volt szabadság és nem volt politikai közélet; a mikor baráti találkozás, családi együttlét, zárt körben zajongó ifjuság vidám mámora volt csupán megengedve; a mikor a nemzet nagy része kezdett kétségbeesni s kezdte nyügzött sorsát olyannak tekinteni, a mely többé meg nem javitható; a mikor Petőfi már ott pihent a Küküllő-partján, a fehéregyházi csatatér zöld pázsitja alatt, Vörösmartyt némává tette az elbirhatatlan honfifájdalom, Arany későnek tartotta biztatni a kidőlt fa ágát, az elfonnyadó nemzeti érzületet, hogy virágozzék megint, Tompa pedig megkérte a bujdosó gólyamadarat, hogy a midőn találkozik a nemzet számüzöttjeivel, el ne mondja nekik, hogy mi itthon pusztulunk, veszünk s mint oldott kéve, széthull nemzetünk: akkor előállott Tóth Kálmán s mint hajnali csöndben a pacsirtadal s éjfél homályában a pásztortűz, dalolni és örvendeni és fölmelegedni tanitá buslakodó nemzetét.
Eltalálta az igazi hangot. Jobban eltalálta, mint kortársai bármelyike. Nem siránkozott a multon s nem a jövő század számára készitett zenét. Volt a társadalomnak két eleme, mely nem esett kétségbe, mely élni és örülni akart s mely ösztönszerüleg szilárditá a nemzet számára a jövendőt. A nép és a serdülő mivelt ifjuság. Ezekhez fordult, ezek számára dalolt a költő. És volt idő és voltak évek a nemzet történetében, a mikor az ország északi határaitól a déli határokig s kelettől nyugatig vasárnap délutánján a magyar nép s vidám összejövetelen az ifjuság mindenütt Tóth Kálmán dalait énekelte, mintha csak e dalok önszivéből fakadoztak volna. A szerető párok az ő költeményeiből irtak egymásnak emléklapot, ifju iróknak egész serege támadt nyomában s pengeté a lantot előtte, utána és körülötte és az élemedett nemzedék, melynek mulatságait Csokonay, Kisfaludy, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi füszerezték, egyszer csak csodálkozva, ámulva vette észre, hogy uj hajnal támad, uj napsugár ragyog, lányok és legények szivéből uj érzések fakadoznak, ujra megszületett a költő s hogy az elfojtott hazafiság magas költészete mellett a szerelem dalai kelnek életre, mint borongó tölgyes oldalán a mezők illatos virágai.
Az alkotmányos korszak kezdete óta mindennek vége lett. Élt még és alkotott a költő akkor is. Alkotásai közt voltak nagybecsüek, voltak páratlanok, honfielégiái, honvédemlékei megragadják lelkünket e korból is, de az ő korszaka végkép lehanyatlott. Az utolsó tiz-tizenkét év már csak gyenge visszfénye a mult dicsőségének.
Paloták fedele alá nem rak fészket a csalogány s a politika hatalmasaihoz nem szegődött Tóth Kálmán. A veréb is az éneklő madarak seregéhez tartozik, de énekéért megkivánja és elfogadja a telt szérüt, a magdús asztagot. Ő nem értett a verebek ügyességéhez s nem is tartá magát méltónak azok szerencséjére. Énekelt, midőn arra szive kényszerité s kényszerité szive, midőn éneke jól esett a nemzetnek.
Szegény örökalvó költő! Nagyon jó volt elköltöznöd most már. E korszak nem volt már a tied s te nem voltál a korszaké. Megtagadtátok, elhagytátok egymást. A korszak hatalmasabb volt, mint te, el tudott felejteni téged. De te igazabb és nemesebb voltál hanyatló korodnál. Oly igaz és oly nemes voltál mindig, mint ifjuságod aranynapjaiban; mint akkor, a mikor oly sok örömöt, oly sok vigaszt nyujtottál nemzetednek
Köszönetünk, áldásunk kisér hosszu utadon.