AZ A PATAKI DIÁK.
(Böszörményi László. – A testvérek. – A pataki diák. – Beáll huszárnak. – Huszonhét esztendeig nem látták otthon. – A mikor lopott. – Bónis Samu. – Hogy járta Böszörményi Dani a toborzót? – Elmult mindenki.)
A százhetvenöt huszár! A dicsőséges emlékezetü Vilmos-huszárok! Megirtam azt a történetet, a mikor ott hagyták az orosz határt s hegyen-völgyön, vizeken és havas, szirtes, uttalan hegytetőkön át hazajöttek üldözött magyar fajuk védelmére. Éheztek, fáztak. Maguk, lovuk halálra vált. Ellenség földén, ellenség tüzében; mégis jöttek, viaskodtak s legyőzték a halált. S megjött mind, maga is, lova is.
Ott volt köztük az a pataki diák. A neve Böszörményi Dani. Se eredetéről, se az eset után való életéről nem tudtam semmit. Sárospataki barátaimat kértem meg: keressék ki a kollégium régi könyveiből, ki volt, honnan való, kik voltak szülői, él-e még vagy meghalt, mi lett utóbb életének változata? Hadd járjak azután utána. A nemzet kincsei közé tartozik a nemzet hőseinek emlékezete. Azért a pataki diákét is megmentem, ha meg tudom menteni. Gyulaházáról, Szabolcs vármegyéből, Somogyi Sándor buzgó honfitársamtól megkaptam a választ. Elmondom hát a hős további történetét haláláig.
Olvasóimat pedig arra kérem, ne mosolyogjanak, ha én kis embernek, közönséges huszár-káplárnak is megirom életét. Szivesebben irom meg, mint mágnásét, miniszterét, bankár urét. Ezek az igazi kisemberek. Az a pataki diák nemzetünknek hőse, honszerelmének áldozata, fajunknak örökké ragyogó dicsősége. Hogy ragyogását a közélet és az irodalom ködös, füstös, poros, szemetes levegőjében nem látjátok: nem az ő hibája. Olvassátok csak el a »Százhetvenöt huszár« történetét. Legszebb munkámnak vallom. Abból megtudjátok, ki volt, mi volt az a kis ember.
Ki volt Böszörményi László? Ezt már jól tudják öregeink mind az ország határain belül. Honvéd volt, rettenthetlen hazafi volt, Szabolcs vármegye képviselője volt, Kossuth eszméinek hirdetése miatt börtönt szenvedett. Nagy beteg volt, a mikor elzárták Ha kiszabadul: megmarad, ha bezárva lesz: meghal. Mindenki tudta, ő is tudta. Tisztes kormánya volt az országnak. A kormány megizente neki, hogy ha nem ő, hanem akármelyik barátja ezt a két szót aláirja: kegyelmet kérek, – nyomban eleresztik. Nem irta alá s nem engedte, hogy egyetlen barátja aláirja.
– Kérni? Én nem kérek senkitől semmit. Kegyelmet pedig azért se kérek, mert én cselekedtem igazságot.
Inkább meghalt ott a börtönben. Szegény jó Viktória huga ápolta ott utoljára.
Hát ennek a Böszörményi Lászlónak volt vagy három évvel idősebb testvérbátyja az a pataki diák, az a Vilmos-huszár.
Szülei, előkelő tisztes nemes szülők Kopács-Apáthiban laktak Szabolcs vármegyében. Hat gyermekük volt, három fiu, három leány. A legidősebb gyermek: Dani, a pataki diák, 1822 körül születhetett s ha élne, most régen túl volna a nyolczvan éven.
Idején feladták a pataki kollégiumba tanulónak. Nem volt jó tanuló, nem akart tudós ember lenni, e miatt szüleitől s testvéreitől sok szemrehányás érte.
– Igazságuk volt – ugy mondta később már mint öreg huszár. – Beismerem, hanyag rossz tanuló voltam, Sáros-Patakon mindig jobb szerettem a huszárok gyakorlatait bámulni, mint a kiadott leczkét tanulgatni. Apám szigoru ember volt, méltán ért szemrehányása, de végre is, minek akart belőlem tudományos embert nevelni? Összedülne a világ, ha mindenki tudós ember lenne.
Hanem azért csak, bár lassacskán, osztályról-osztályra előbbre ment.
Három évvel később ő utána föladták a kollégiumba diáknak Laczi öcscsét is, a későbbi hires függetlenségi képviselőt. Ebből származott a veszedelem.
Együtt élt, együtt lakott a két testvér. Dani a hanyag tanuló és Laczi, a mintaszerü, jó tanuló. Laczi rendesen végezte a tanuló éveket. Dani el-elmaradt egy osztálylyal. Elvégre az oratorságban összeértek, egy osztályba kerültek. Laczi ott is első eminens lett. Dani pedig az utolsó diák. Noha már öreg diák s az első eminensnek idős testvérbátyja.
Ezt már nem lehetett elszenvednie. Bántották is a nebulók, nevettek is rajta. Otthon se lehetett maradása.
Mit tehetett mást? Beállt huszárnak önként. Szive-lelke ugyis odavonzotta már kis gyermek-kora óta. Igy állt boszut a világon.
Otthon, Apáthiban, mikor már ökölnyi gyermek volt, fölmászott a ló hátára. A paraszt gyermekekkel együtt csatangolt a mezőkön. Nyereg se volt, kantár se volt, de sokszor még kötőfék se volt, csak a ló sörényébe kapaszkodott, ugy ügetett, vágtatott, nyargalászott s ugratta át az árkokat, gödröket, ösvényeket. Lehetett e belőle más, mint huszár?
1842-ben csapott fel katonának. Természetesen közlegénynek. De azért ezen túl lóhátról nézte a világot. Kivált Laczi öcscsét, az első eminens tanulót. Meg azt a többi vihogó diákot. Most versenyezzenek vele, ha van lelkük a csizmaszárban. Vitéz lesz, hős lesz, apritja az ellenséget, csak legyen rá alkalom.
Mig szabadságharczunk ki nem tört, 1848 végeig nem jött meg az alkalom. Akkor is messze földről, Oroszország határairól, keserü szenvedések árán kellett az alkalmat neki magának megszerezni. A hogy a Százhetvenöt huszár történetében elbeszéltem.
A szabadságharcz végén ő is ugy járt, mint bajtársai. Besorozták az osztrák hadseregbe s ezredét eltették az isten háta mögé, valahova Csehországba. Kurucz magyarsága miatt üldözték, sanyargatták, közlegénynyé szoritották le, de utóbb mégis csak káplárságra emelkedett. Szinte nevetett rajta, a mikor már nem dudolhatá Petőfi dalát s nem érezheté a nagy költő katonasorsát:
– Egész a közlegénységig fölvivém!
Egyszer csak otthon termett. 1857-ik évi deczember hó 3-án hideg, téli napon érkezett meg Apagyra Borbála névestéjére. Ott terem a rokonok és ismerősök előtt délczeg lépéssel, kemény tekintettel, sarkantyus csizmáit hangosan összeütve.
Senki se ismert rá.
Közel husz éve nem látták már testvérei, barátai. Tejfeles száju pataki diák volt még, mikor utoljára látták, utoljára ölelték, csókolták. S ime, előttük áll a jövevény, a ki 1840 óta nem látta szülőföldjét.
Kemény, zömök termet, kopaszodó fej, hatalmas bajusz, huszárosan kihuzva. A bajusz a két vállát veri. Semmi szakál. A másik két Böszörményi-testvér otthon szakált szokott ereszteni. A hires képviselőt legalább ugy ismertük. A jövevény arcza fekete a naptól, hidegtől, vihartól, csaták emlékeitől, keserü viszontagságok árnyékától.
Bizony ugy volt az. Tizenhat évi katonaság, viharos háborunak száz csatája, osztrák hadsereg magyar gyülölete: ennek minden nyoma ott élt az arczon, a katonás élemedett férfiu szigoru arczán. Hova lett annak a régi pataki diáknak édes, piros, mosolygó ifju arcza?
De hát utóbb mégis csak megismerték. Kivált mikor elkezdett mesélni! Hát még a mikor elkezdte járni toborzó tánczát!
– Dani bátyánk! Dani bátyánk! A mi jó Dani bátyánk!
Mert mindenik igy szólitotta, igy szerette, igy rajongtak érte mind az egész vármegyében.
Csodálatos történeteket mesélt, de mindig katonaéletéből. Igaz történet volt az mind. A Galicziából hazatérés. A 48–49-iki téli hadjárat. Bem apó tüneményes csatái. A nagy nemzeti bukás. A magyar fiuk üldözése az osztrák hadseregben. A sok szenvedés. Mind igaz volt ez. De a lanyha kor lanyha nemzedéke csak mesének, csak a huszárkáplár gyönyörü mókáinak tartotta a hős emlékezéseit. De azért mohón lesték, lelkükbe vésték minden szavát. Minél többet mesélt, annál jobban szerették.
Elmondom egyik meséjét.
– Bukoveczék országában jártunk, fiaim. Isten, ember elhagyott már bennünket, de mi csak jöttünk hazafelé. Utánunk az ellenség, előttünk az égig érő hegyek. Se magunk, se lovunk nem evett már két nap óta. Nem is a ló hátán ültünk, hanem a lovat kantáron vezettük magunk után. Igy értünk egy bukovecz faluba. Most pedig, hogy eszembe jut, megmondom fiaim, őszintén, engem ne dicsérjetek, ne ünnepeljetek, ne köszöntsetek föl, mert én bűnös ember vagyok, én már loptam életemben, tolvaj voltam, a ki pedig lopott, az már bűnös ember. Itt történt velem ebben a faluban. Szomjas voltam; – éhség, szomjuság, a pokol tüze égette a torkomat. Látok a faluban, rongyos ház udvarán csuf vén oláh asszonyt. Odaszólok Sorka Bandinak, – fogd csak, pajtás, a lovamat, hadd ugrok be ide a vén asszonyhoz egy ital vizre. Bemegyek. Tisztességgel megkérem a vén asszonyt. Szivesen megy hátrafelé a forrásvizre egy korsóval. Körülnézek. A pitvarban, falóczán valami szakasztóruha-félét látok. Meglibbentem. Hát uramfia: egész kenyér van alatta Málékenyér kukoriczalisztből való, mégis kenyér. Hejh, fiaim, elkeritem az áldóját, hogy mert ez a kenyér a szemem elé vetemedni? Éhes voltam, mint a gazdátlan kutya. Megnéztem az ellenzőmet, mekkora darab kenyér férne oda? Biz odafér a fele kenyér. Elő azzal a bicskával. Szép, csillagos nyelü régi bicskám, melyet még Patakon szereztem, országos vásáron, őriztem gondosan, meg is őriztem mind ekkorig, ez volt az apai-anyai örökségem, hazámból, szülőföldemről minden kincsem. A kenyeret bizony két darabra vágtam s felét magamnak eltettem. Épen visszajött a vénasszony, korsójából nagyot huztam, nem szóltam neki semmit. De a mint a kapuján át az utczára érek: eszembe jut, mit cselekedtem. Hajh a hét szakramentumát ennek a vén oláh asszonynak! Ha ez most meglátja kenyerét, nyilván megtudja, hogy fele kenyerét én loptam el. Mit csináljak? Megtapogatom zsebjeimet. Üresek, mint a mennyországban a papok akla. Megnézem a tarsolyt, abban sincs más, mint a pipa, az is üres. Semmim sincs, csak a bicskám. Hejh, édes bicskám, ide vele! Meg kell tőled is válnom. Visszasompolygok a vén asszonyhoz. Nem szólok neki semmit, csak neki adom a bicskám. Ugy megörült neki, ugy nevetett az én kedves bicskámra, akkora lett a szája, mint egy itató-vályu. Igy történt ez a dolog, fiaim!
Dehogy hitték ezt el hallgatói.
Pedig igaz tanuja volt. Sorka Endre, egykori bajtársa, a ki a lovát fogta, mig ő inni bent járt a vén asszonynál. Ez is odakerült utóbb Szabolcsba, ez is szabolcsi volt. Odavitte hozzá a kukoricza-kenyeret. Az is éhes volt, mint a farkas. Elpanaszolta neki a lopást s a kettétört kenyér felét neki adta.
– Annál jobbat se az előtt, se azóta soha nem ettünk!
De tanui közt ott volt Bónis Samu is, az 1839-iki országgyülés hires szabolcsi követe, vezérember, parancsoló szellem, Deák Ferencz benső barátja, 1848–49-ben kormánybiztos. A ki 1848. évi deczember hó végén a szent koronát Debreczenbe szállitotta. A mérhetlen értékü nemzeti ereklyét nagyon féltette. A szolnoki vendéglőben éjszakáztak, nem mert elaludni, hátha a kincset ellopná valaki. Mit tett tehát? Fejére vaskos, busa, gömbölyü fejére tette a szent koronát s ugy ütötték a kártyát reggelig. Azóta se volt az a korona más fején, csak Ferencz József fején. El is itélték Bónist halálra, azután kegyelemképen hosszu várfogságra. Ott morzsolgatta napjait és éveit a Josefstadti osztrák várban. Akkortájban szabadult, a mikor Böszörményi Dani. Szabadulása örömére egykori országgyülési jurátusa Apagyi Antal ügyvéd nagy családi ünnepet tartott Apagyon. Ott találkozott Bónis Samu a pataki diákkal, a vén huszárral. Elhallgatta meséit, elandalodott ősi remek tánczán, utóbb felugrott a hires követ és vezérember, agyonölelte, agyoncsókolta Böszörményi Danit.
– Bizzunk Dani öcsém a jövőben. Él még a magyarok Istene!
Ilyen tanuk mellett nem csoda, ha mind az egész vármegye rajongott Dani bátyánkért. Nem volt az igazi mulatság, a hova őt el nem hivhatták. Az első felköszöntő mindig neki szólt.
Hanem ha toborzóját látták: ott elnémult mindenki. A ki azt a toborzót látta: istennek minden gyönyörüségét végigérezte szivében.
Sohase járt másban, mint sarkantyus csizmában. Hangos aczélból volt sarkantyus pengéje, sirt a nyomában a szoba, még az utcza is, a merre járt.
Sohase tánczolt nővel.
– Nem tud az asszony huszárosan lépni!
Ez volt a kifogása. Mindig magányosan járta a toborzót. De a mikor ő járta, más akkor nem is járta. Félreálltak ifjak, vének, nők, férfiak s nézték Dani bátyánk toborzóját. Minő táncz volt az! Az a magányos toborzó! Daliás ősapáink örökre elfeledett hősi vigadója.
Ezelőtt vagy negyven évvel toborzó huszárcsapat jelent meg Nyir-Bátorban. Talán több éve is már. A mexikói császár számára toborzottak önkéntes huszárokat. Szólt a zene a piaczon, villogtak az icczés üvegek, pengtek a sarkantyuk, büszke tánczokat büszkén jártak a huszárok. Szemre való fiuk voltak. Toborzót járni nyáladék legényt nem küldenek.
Véletlenül odavetődik Dani bátyánk.
Megnézi a huszárlegényeket és a toborzót. Félrevágja pörge kalapját s megsodoritja jobbról-balról arasznyi bajuszát. Int a czigánynak, hallgasson el. A czigány elhallgat.
De az őrmester rárivall Dani bátyánkra.
– Mit akar kelmed, öreg?
Dani bátyánk lenéz a porba. Ott látja valahol az őrmestert. S aztán felel neki.
– Hát, fiam, nem igy kell ezt a dolgot csinálni, hanem igy ni.
Int a czigánynak s az rákezdi Bihari hatvan legényes toborzóját.
Elkezdi járni az öreg huszár. Az igazi toborzót, a maga deli tánczát.
Néz az őrmester, néznek a huszárok. Ilyet még nem láttak soha. Nem tudnak szólni. Könycsepp gördül le arczukon. Tolong a sokaság. Összefut a város. Böszörményi Dani mutatja meg, hogy kell járni a magyar toborzót.
De viharként tör ki a lelkesedés. A huszárok odarohannak hozzá. Ölelik, csókolják, vállukra veszik, ugy dicsérik, ugy imádják.
Ugy tudták meg, ki volt egykor Böszörményi Dani.
* * *
Elmult ő is.
Elmult ez a Böszörményi-nemzetség is. Egy testvér se házasodott meg, egy leány se ment férjhez. Pedig szép és jó leányok voltak, kérők rajzották körül őket.
A leányok neve volt Diána, Éva, Viktória. A két utóbbit kedveskedő néven csak Évusnak és Viktusnak nevezték. Viktus kedves László bátyját ápolta a fogházban. Addig élt, mig bátyja. Azonnal halála után csakhamar elhunyt ő is. Évus is hajadon fővel hunyta le szemeit örökre.
Diána már mint idős hajadon ment férjhez. Volt egy leánykori lelkes barátnője. Apagyi Amália. Hitregébe való, a hogy a két leány szerette egymást. Amália férjhez ment Litkei Tóth József patrohai kálvinista paphoz s espereshez. Korán elhalt s két árvája maradt. Haldoklásakor az volt végső szava, hogy két árvájának csak Diána lehetne édes anyjuk, ő csak akkor érezné magát nyugodtan a másvilágon.
Utolsó szó szent szó. Diána sok keserü édes vonakodás után anyja lett a két árvának, felesége az özvegy apának. De az édes férj nemsokára, alig öt év mulva meghalt. A jó Dani bátyánk ekkor Diána hugához költözött a gazdaságban segiteni. Ez se tartott sokáig. A két testvér is elhunyt nemsokára.
A hat Böszörményi testvér közül ma már csak a legifjabb fiu él; Antal, öregen, agglegényül.
Egyiknek sincs maradéka.
Mintha egészen el kellene pusztulni az ősi fajnak!