A LEGÖREGEBB DOKTOR.
(Dr. Fromm Pál. Született 1812-ben, meghalt 1898-ban. Hatvannégy esztendeig volt a főváros előkelő orvosa s több mint negyven esztendeig tisztviselője.)
Egy ember, a ki nem bankettez, nem toasztoz, nem kiállitó, nem kortes, nem mameluk, nem diszküldöttség s mégis tekintélylyel bir hivatalos körében s mégis nyomatékos állása van tiszttársai közt s a főváros hatósági életének nagy mezején: vajjon nem nevezhető-e csodaembernek e mi jó, vidám, zajos, reklámcsináló és reklámszerető fővárosunkban? A belvárosi kerületi főorvos ilyen csodaember.
Nem fiatal már a mátrikula szerint, de nem öreg még a fizika szerint. Az a hetvenöt év, a mi mögötte van, neki még mindig bagatell. S most biztosan megtudta ezt még kollegáitól is, ha ugyan lett volna e fölött valami kétsége.
Elhatározta ugyanis, hogy visszavonul a köztisztviselői pályától. Negyedszázadig egy állásban szolgálni a közügyet elégnek mondotta s azt hivé, hogy tért kell nyitni az ifjabb nemzedéknek is. Tiszttársai megtudták e szándékot valahogy. Nosza összegyültek hamarjában s küldtek hozzá deputácziót, hogy e veszedelmes szándékáról lebeszéljék. Hiszen, ha otthagyná őket, akkor mindegyikök előbbre rukkolna egy lépcsővel s milyen nagy veszedelem lenne ebből mindenkire. A deputáczió el is ment hozzá s mindenek előtt familiáris nyiltsággal megkérdezték tőle, hogy mi lehet annak oka, hogy itt akarja őket hagyni, mint Szent Pál az oláhokat.
– Hiszen öreg legény vagyok én már köztetek, – volt a felelet.
– Öreg? – kérdezék azok elbámulva, hiszen kis gyerek korunkban is olyan fiatalnak ismertünk mi téged, a milyennek most s most is fiatalabb vagy te, mint mi, pedig mi se vagyunk idősebbek ötven-hatvan évnél.
Persze, nevettek mindnyájan e nagy őszinteségen, a mi ugyan meglehet, hogy nem egészen igy történt, de bizonyos, hogy egészen igy történhetett volna.
Elég az hozzá, hogy Fromm a barátságos unszolásra megigérte kartársainak, hogy egy darabig még hát köztük marad, csak azt ne kivánják, hogy az uj restauráczió után is kiszolgálja az uj kapitulácziót; – neki még tervei vannak s aztán pihenni is akar egyszer már isten igazában s kis gyermekeivel is van elég gondja.
Valóban eddig keveset pihenhetett. Ötven év óta orvos s közel negyven év óta közszolgálatban. Budapesten és Bécsben végezte az orvosi egyetemet és sokáig szolgált mint ifju a kórházakban. Ifjukorában irodalommal is foglalkozott s egy orvostani kisebb műve napvilágot látott, de azután a széles orvosi gyakorlat kivette kezéből az irói tollat. A gyakorló orvosok is olyanok, mint a miniszterek, ügyvédek és szinészek: mig dolguk van, addig nem irnának könyvet a világért.
A függetlenségi harcz természetesen őt is magával ragadta. Szolgálatát önként felajánlotta a hazai kormánynak s a kolera vészes napjaiban éjjel-nappal szakadatlanul beteg honvédeinket ápolá. Klauzál Gábor miniszternek különös kedvencze volt s mikor Pestről Windischgrätz elől a kegyetlen csikorgó hidegben menekülni kellett, Klauzál a sietségben mindent vitt magával, csak bundát nem. Fromm lóhalálában sietett utána egy bundával s elérve az uton, beburkolá a vaczogó fogu, már akkor félholtra fázott volt minisztert s még szemrehányást is csinált neki e mulasztásért.
– Megérdemlem barátom, mondá Klauzál – a szemrehányást, ámbár ezzel a bundával meg nem mentjük a hazát.
– De azzal sem ám, ha az urnak lefagy füle, orra.
1849-ben itt a fővárosban rendeztek be a honvédek számára egy kolerakórházat. Fromm ennek lett vezető, felügyelő orvosa s mint ilyen természetesen gyógykezelt beteggé vált fogoly osztrák katonákat is.
Mikor Haynau mint győző bevonult Budapestre, Frommot is megczitálták valami haragos osztrák generális elé, kinek följelentették mint a rebellis kormány tisztviselőjét s mint honvédorvost.
– Hát ön hogy merészelt itt maradni a mi kezünkben, miért nem szökött el a többi Kossuth-kutyával? – kérdezé az osztrák generális nagy mérgesen.
Fromm nem ijedt meg a mérges generálistól, hanem megfelelt neki.
– Önökkel együtt bejött hozzánk a kolera s a mely orvos ilyenkor betegjei mellől elszökik, olyan mintha a katona a csatából szökne meg.
A generális elhallgatott s Frommot többé nem üldözték, de a kórházi közszolgálatban meghagyta őt még az ötvenes évek kormányzata is.
S hogy feladatát mily hűen, mily lelkesen, a közönségnek mennyire megelégedésére teljesité: bizonyitá, az, hogy a legelső alkotmányos tisztujitáskor fővárosi tiszti orvosnak választák és azóta negyedszázad óta megválaszták minden alkalommal.
A fővárosi tiszti orvosok kara valóban önmagát is megtisztelé, midőn őt a maga kebelében sietett visszatartani. Az érdem ily elismerésével csak a közön ség érzületének lőn kifejezés adva.
A negyedszázados pálya végén s az ujnak kezdetén mi is üdvözöljük a belváros derék tiszti orvosát.