KOSSUTHRÓL.
(Halála évének tiz éves fordulóján.)
Tiz év előtt adta vissza erős lelkét az alkotónak. Tiszta, nemes, fönséges volt az a lélek, a miként az alkotó kezéből egykor kikerült. Hosszu életnek nagy harczai, egész századnak nagy küzdelmei se szeplőt, se csorbát, se gyengeséget rajta nem ejthettek.
Élete az örökkévalóságé, melyből közel egy századot töltött el nálunk, velünk és érettünk. Senki se hagyott akkora örökséget nemzetére, mint ő a magyar nemzetre. Élete, munkássága, alkotásai, eszméi s fenséges és rettentő szenvedélyei: ebből áll öröksége.
Méltók vagyunk-e rá? Megőrizzük-e hiven? Nem tékozoljuk-e el könnyelmüen? Növeljük-e, szaporitjuk-e utódaink javára azt az örökséget?
Azt mondja a költő: az ég minden nemzetnek ad egy kincset, melyért él és lelkesül s mely jellemének ragyogó fényét alkotja. A magyar nemzet kincse egy szentelt fájdalom.
Érezni és becsülni a szabadságot, vért és boldogságot áldozni a függetlenségért, megemlékezni a dicső multról s lelkünk mélységeiben megőrizni annak igaz képét, de azért a szabadságnak és a függetlenségnek és a multak dicsőségének birtokába soha el nem jutni: ez a szentelt fájdalom, a mi nemzetünk kincse.
Költő: te mondtál igazat. A te igazságod helyébe Kossuth igazsága lépett.
Nem a szentelt fájdalomra, hanem a szentelt haragra és a hősi elhatározásra van szüksége a magyar nemzetnek. Ez Kossuth igazsága.
Öröklött ősi jogod oh magyar: a szabadság és a függetlenség. Lelked nemes, miveltséged erős s erőd elégséges, hogy kivivd s megszerezd azt. De ábrándozásod mellett támadjon fel akaratod s lelkesülésed alakuljon át elszántsággá.
Ez Kossuth igazsága.
Régóta aludt már ez az igazság. Akkor szunnyadt el, a mikor a szabadság nagy hősének, utolsó dicsőséges fejedelmünknek, Rákóczinak elfáradt kezéből kiesett a kard. Száznegyven esztendeig aludt az igazság s alvása mind mélyebbé és mélyebbé vált. Kislelküek, fajtagadók, korhadt hitüek, béres lelkek váltig hirdették, hogy az az alvás nem is alvás többé, hanem maga a halál, a melyből nincs fölébredés.
Irtóztató tudomány azt hirdetni, hogy meghalt a nemzet igazsága!
Három nemzedék élt és hunyt el egymásután a nélkül, hogy feltámadt volna szent haragja s mennydörgő hangon tiltakozott volna a halálhir ellen. Csak érezni, csak sirni, csak panaszkodni tudtak a nemzedékek.
Jött Kossuth.
Lánglelkének éleslátásával megvizsgálta a magyart. Szivét, karját, lelkének mélységeit, a multján andalgó ábrándjait s a jövőre szegzett reménységét.
És látta, hogy a nemzet igazsága még mindig él. A korhadt sirokban csak a hősök és a vértanuk csontjai porlanak s nem őseink igazsága. A szabadságharczok dicsőséges lobogói is megvannak még, habár szinük megfakult is. Napfényre velük! Isten szabad ege alatt hősök kezében ujra visszanyerik régi szinük ragyogását.
A csodák tüneményei vették körül Kossuth teremtő alakját.
Föltámasztotta a száznegyven év óta alvó nemzeti igazságot.
A nagy eszméket szentséges szenvedélyek talajába ültette el, hogy a következő nemzedékek lelkében többé el ne hervadjanak, el se szunnyadjanak.
Kitüzte a nemzet elé a végczélt oly magasan és oly fényesen, hogy ezt ezentul minden honfiszem láthassa s az odavezető uton senki el ne bódulhasson.
Haragudni is megtanitotta nemzedékét. A népek egyik legnagyobb erénye és ereje a haragvás ernyedni nem tudó képessége. A csupa szeretet, hódolás, panasz, fájdalom, kéregetés és bölcseség nem a nemes fajok és nemzetek egyedüli erénye. A ki csak szeret és a ki csupán csak okos: az mindig megalkuszik. Ezt pedig meg nem engedheti az a különös végzet, melybe minket a századok belesodortak.
Ime Kossuth öröksége a mi számunkra.
Ennek segitségével ismerte meg ujra a világ a magyart.
Ennek segitségével mentettük meg fajunk becsületét és nemzetünk önbizalmát.
Ennek segitségével tudtuk visszavivni mindazt, a mihez jogban, szabadságban, alkotmányos életben eljuthattunk.
A nagy szellem élő alakja tiz év előtt hunyta le szemeit örökre. Ott álltam halottas ágyánál. Láttam életének a halállal vivott harczait. Az én lelkemre is ránehezedett az a rettentő nyomás, mely megillette minden jó magyarnak lelkét. Hát nekünk most már őt is el kell veszitenünk?
Őt is? Az utolsót a hősök, a szellemóriások, a nemzet vezérei közül? A kik Istenerővel markoltak bele nemzetünk sorsának kerekébe, hogy azt az igaz utra vezessék? Őt is elveszitjük immár?
Nem.
Nagy lelke soha se szállt el mitőlünk. Hideg porait pedig visszahoztuk a messze földről, az idegen országból. Hideg porai most már örökre pihennek, de nagy lelke nem pihen meg. Tovább él, örökre él, örökké int, alkot, világit és melegit a magyar nemzet szivében, a hová átköltözött.