JÓKAI MEGHALT.
Gyász borult rád édes jó magyar nemzetünk. Legjobb munkásod, legnagyobb fiad, örök dicsőséged: Jókai Mór meghalt.
Hiszen meg kellett halnia. Földi anyának szülöttje: a természet kérlelhetlen törvényét neki is meg kellett tartania. Nagy életkorral áldották meg az istenek. Befejezett élet. Becsülettel és teljesen elvégzett dicső munka után vissza kell adni a föld porának mindazt, a mi benne halandó volt. Nincs hát okunk keserü érzésre, boszus fájdalomra.
Mégis lehetetlen elpanaszolnunk a veszteséget, melyet szenvedtünk. Büszkeségünk, önmagunkhoz való édes bizodalmunk, fájó önérzetünk volt élete, neve, munkássága, alkotásainak meg nem becsülhető gazdagsága. Komor korszak borult ránk. Nincsenek többé nagyjaink. Mig ő élt: volt még egy. Az utolsó. A művelt világ előtt bátran mutathattunk rá. Dicsekvés nélkül nyugodtan mondhattuk: dicső nagy nemzetek, világtörténetnek alkotói, kis számu és gyönge hatalmu nemzet vagyunk mi, magyarok, ti köztetek, de nekünk van egy emberünk, van egy vezérünk, szellemünknek van egy kormányzója: Jókai Mór. Mutassatok nagyobbat, vagy csak hozzá hasonlatosat is!
Nagy szellemekben gazdag volt a mi most elmult századunk. Széchenyi, Deák, Kossuth, Vörösmarty, Arany: együtt, egymás mellett, egymás után. Bölcsek, lánglelkek, nemzet vezérei, hősök, alkotók, vértanuk. Most már fajunk egykori nagyságának dicső emlékei.
De egy se volt nagyobb, egyik se volt fenségesebb, egyik se hozott több áldást a magyarra, mint Jókai Mór.
Hatvan esztendő előtt lett nemzetünk vezérköltője. Néhány évig megosztá a vezéri hatalmat dicső kortársaival. De azután senki se tudott vele e hatalomban osztozni és senkinek se volt ereje és bátorsága e hatalmat vitássá tenni. Mindenki gyönyörüségének tartotta az ő vezérlete alá sorakozni.
Volt korszak nemzetünk életében, a mikor a hősök félreálltak, a bölcsek elhallgattak, a jók és hivek könnyeiket hullatták s a reménytelenség sötét éjszakája borult a nemzedékre. A mikor a magyar ugy érezte magát, mint Istennek választott népe egykor a babiloni vizek partjain, keseregve a fűzfák árnyékában és siratva eltiport hazáját.
Jókai Mór nem akasztotta fűzfára lantját s nem kesergett. Hanem költészetének istenerejével megzenditette rajta azt a hangot, melyben benne volt dicsőségünk a multból, erős reményünk a jövendőre, üditő vidámságunk s a nemzet közel való feltámadásának minden biztossága. A hang végigharsogott a haza határain s fölkeltette, megmozgatta a szivek és lelkek érzéseit. Ifju és agg, férfi és nő, minden osztály, minden népréteg egygyé és egységessé vált abban a nemzeti érzésben, melyet Jókai Mór lantja teremtett. Sem az istenben való hitnek buzgósága, sem a balsorsnak irtóztató csapásai, sem diadalmunk, sem bukásunk, sem örömünk, sem fájdalmunk soha nem tudták a magyart oly egységessé tenni, mint Jókai Mór költészete.
Minő költészet ez!
Mekkora erő! Mekkora gazdagság! Mily fenség és változatosság! Mekkora báj! Eszméknek és érzelmeknek mily mérhetetlen tömege! S mily nemesség és tisztaság! Akár a szentkönyveké.
Szebb és gazdagabb nyelv nincs a magyarnál. Az ókor dicső népei s az ujkor világbiró nagy nemzetei nem tudták nyelvüket a költészet egész birodalmában oly könnyüvé, oly széppé és gazdaggá fejleszteni, a minő a magyar nyelv. Csak világhelyzetünk kis mérete s végzetszülte szerénysége az oka, hogy ezt az igazságot a nemzetek még egyetemesen el nem ismerték.
E nagy igazságra is Jókai Mór teremtő lelke tanitott meg bennünket. Az ő költészetének csodálatos varázsa mutatta meg, mire képes fajunk, nyelvünk s szellemünknek őseredetisége és tisztasága.
A természet erői ritkán tudnak ugy összefogni, hogy hozzá hasonlót alkossanak. Vannak költői alkotásai, alakok, hangulatok, rajzok, elbeszélések, melyek tökéletességek, melyeket felülmulni soha nem lehet. A költő-óriások merész nagyravágyása csak arra törhet, hogy ezeket elérhesse.
Tulzásnak látszik szavunk. Semmi tulzás sincs benne. Két vagy háromezer éves irodalmi műveltség remekei vannak birtokunkban. Ám a legélesebb birálók álljanak össze s hiába kisértik meg azokból Jókai Mór néhány lapjához méltót találni. Sok alkotásában minden költőnek és minden prófétának fölötte áll.
S minden alkotásában magyar.
Világnagyságának ez a hézaga és gyöngesége. A nagy nemzetek el nem fogadhatják magukénak, a mint elfogadnák, ha angol, német, franczia vagy orosz volna.
De nekünk épen ez az örömünk és büszkeségünk. Egészen a miénk és senkié se másé. Költészetének egész tartalma a magyar szellem. Ez a szellem szülte és nevelte őt s tette remekké, dicsővé és halhatatlanná.
Ő benne nem idegen semmi s mig a világ áll, őt tőlünk el nem vitatja senki. Ő egyedül a miénk marad, mint Árpád, mint bölcs Kálmán, mint Hunyadi János, mint Petőfi.
Nemzeti életünk uj korszakának is egyik alkotója. A márcziusi föltámadás nála nélkül meg nem történhetett. Hőskorunk nagy alakjai közt ott fog állani a nemzettörténet csarnokában az övé is. S akkora ragyogás veszi körül, mint a legnagyobbat.
A mult század nagyjai, az ujjászületés hősei kidőltek már mellőle mind. Csak maga élt még, maga állt még, mint óriás szálfa a bércztetőn. Társait elpusztitotta már istenkéz és emberkéz s a mi most körülötte hullámzik, az csak törpe sarjadék. Vajjon kimagaslik-e még valaha e sarjadékból az őserdő szálfája?
Higyjünk, reméljünk. Azt a nemzetet, mely Jókai Mórt szülhette, még nagy és dicső munkára hivja a Gondviselés.
De seregeljünk az utolsó kidőlt szálfa köré nemzetül. Forró könyünk és forró áldásunk kisérje az örök élet utjára. A hogy boldoggá tett élete és munkássága: tegyen nagygyá, dicsővé bennünket soha el nem muló emlékezete.