KI VOLT IRÁNYI DÁNIEL?
(Irányi Dániel, eredeti nevén Halbschuh. Született 1822-ben, meghalt 1892 november 2-án. 1848 előtt publicziszta, 1849 után menekült és bujdosó. A külföldön franczia és olasz iró. Ujabb alkotmányos életünkben a függetlenségi irány erős harczosa. Mocsáry Lajos után a függetlenségi párt elnöke haláláig. Az elnökségben 1892. évi november óta én váltottam föl.)
Pártomnak elnöke és vezére volt. Bizalmas és jó barátom az alkotmányos függetlenségi harczok mezején – másfél évtizeden keresztül. Szerettem és becsültem őt még akkor is, a mikor egy s más kisebb kérdésben nem hangzott össze véleményünk. Ott voltam temetésén. Az én komor szavaim kisérték le a sir fenekére. A párt elnökségét és vezérségét én rám hagyta sulyos örökségül. Meg kell emlékeznem róla ma is.
Magas-közép termet, egyenes állás, hátraszegzett fej, szelid és bátor tekintet. Önérzet az arczon. Afféle lélek, mely elveivel, kötelességének tudásával s önlelkiismeretével mindig tisztában van. Komoly mindig, de sohase rideg. Haja gondosan fésült, bajusza soha sincs kipödörve, de nem is kusza, szakála szabályosan nyirott és simitott. Ruhája mindig fekete. Sohase látta senki más ruhában, csak feketében. Semmi ékszer. Még magyar diszruháján, egyszerü zsinóros atilláján sincs semmi csillogó.
Nem ősmagyar alak. Látása nem az Árpádok, nem a Hunyadiak, nem a Rákócziak képét juttatá eszünkbe. Abból a felsővidéki németségből származott, melynél nemesebb faj nincs a világon s melynél hivebb magyar sohase született. Mely Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczi harczaiban oroszlán hősiségével küzdött, vérzett, szenvedett velünk jogért, alkotmányért, a magyarnak és a lelkiismeretnek szabadságáért, a vallásért és az igazságért. Irányi méltó szülöttje volt ennek a fajnak.
Eredetileg neve is német volt. Csak a mult század negyvenes éveiben változtatta nevét Irányira. Tanárnak készült. A tudományos elmélkedés lett volna gyermekkori ábrándjai szerint hivatása. De a nemzeti ébredés nagy korszaka, Petőfinek s társainak lángolása őt is a politikai élet harczainak nagy, nehéz, de dicsőséges mezejére vonzotta.
Az 1848-iki első nemzetgyülésbe őt is beválasztották képviselőnek. Még pedig Pesten, az ország szivében.
Sajátságos választás volt ez. A Belváros is, a Lipótváros is meg akarta választani őt is, Kossuthot is. Pedig Kossuth miniszter volt s az uj korszak vezére, Irányi pedig csak Deák Ferencz miniszteriumában titkár volt s csak a jövendő emberének tekintették. A választók mégis versenyeztek a fölött, melyik legyen az ő emberük. Ütközetre természetesen nem került a dolog. Irányi a Lipótváros képviselője lett.
Önálló gondolkodását megőrizte mindig mindenkivel szemben egészen a merevségig. Mintha a tudományos elmélet szigoru embere lett volna a politikában is.
Meglehetősen az volt is haláláig.
Egyszer 1848-ban beszédet akart tartani a kormány ellen. Erős ellenzéki beszédet. A Batthyányi-Kossuth-kormány ellen, melynek Deák Ferencz igazságügyminiszter is tagja volt, kinek pedig Irányi épen titkárja volt.
No hiszen most kisértené meg egy miniszteri titkárocska mennydörgő beszédet tartani a képviselőházban saját kormánya ellen!
1848-ban a képviselők franczia minta szerint a szószékről beszéltek.
Irányi javában mennydörög a szószéken és sulyos érvekkel ostromolja a kormányt, a mikor épen Deák Ferencz megy el a szószék előtt. Egy pillanatra megáll, meghallja a támadást s félig komolyan, félig tréfásan halkan odaszól Irányihoz.
– Jobb volna Dani, ha a jegyzőkönyvet vezetnéd, mintsem hogy rajtunk tipródol.
Irányi meghallja a szót, megáll beszédében, élesen ránéz Deákra s hangosan azt mondja:
– Miniszter ur, ön ugy látszik feledi, hogy én itt a népfenséget képviselem.
Deák tovább megy. Csak ugy féloldalról szól vissza:
– Igazad van Dani, feledékeny az ember!
A képviselők egyik része nevet, másik része éljenzi Irányit.
Irányi sohase engedte ellankadni ezt a nagy és nemes erkölcsi függetlenséget. Korunk megváltozott izlése néha szükségtelennek találta ezt, néha meg is mosolyogta, sőt kis dolgokban még gyöngeségnek is nézte, de Irányi változatlan maradt.
A tökéletes erkölcsi függetlenség volt az ő jelleme. Születése, tudatos akarata s egész élete igy alakitotta meg azt a jellemet.
De hát Irányi szegény ember volt. Semmi vagyona nem volt soha. A sors kénye pedig sokat játszott vele. Hol magasra emelte, hol mélybe taszitotta. Volt törvényhozó, volt az országnak teljes hatalmu biztosa, volt számüzött és földönfutó. De mindig vagyontalan. Miként maradhatott tehát független?
Nem is olyan nehéz kérdés ez, mint első pillanatra látszik.
Nőtlen maradt. Asszony, gyerek nem csüngött a nyakán. Költséges élvezet ismeretlen volt az ő lelke előtt. Képviselői fizetéséből mindenre telt.
Ma ugyan, az ő halála óta már 3200 forint a képviselők évi tiszteletdija s ezt negyedévenként egyenlő részletekben pontosan és biztosan fizetik. De az ő idejében szükebben mérték a képviselők pénzét.
Minden napra 5 forint és 25 krajczár járt élelemre, ruhára és költségre, utazásra, élvezetre. Ezen kivül 800 forint volt lakásra. Egész éven át legföljebb kilencz hónapra terjedtek az ülések, nagy ritkán tizre. Az összes képviselői jutalék tehát 2100 forint körül volt s igy egy-egy hónapra esett mintegy 175 forint.
Irányinak sohase volt adóssága. Volt eset számüzetése idejében, hogy koplalt, fázott, nélkülözött, száraz kenyéren élt, de adósságot soha nem csinált. A korszerü társadalmi lét legnagyobb betegsége tehát őt nem bántotta soha.
Ott lakott a Belvárosban, a Rózsa-téren, a Lakatos-utczában. Ma már se a tér, se az utcza nincs meg, se a ház. Mérnök legyen, pedig tudós, a ki meg tudná mondani, hol feküdt egykor az a kis egy emeletes ódon házacska, a melyben Irányi élt és meghalt. Királynak, főherczegnőknek, katonáknak palotái állanak ma ama ház helyén és egész vidékén. Az utcza még egy darabig fennállott, a főváros el is nevezte Irányi-utczának, de utóbb eltünt bizony az utcza is. Ma az egykori Pléh-Kalap-utczát nevezik Irányi-utczának, hol Irányi soha nem lakott.
A Lakatos-utczáról keskeny, sötét kapualján régi falakba épitett régi lépcsőn kellett fölmenni rácsos folyosóra s azon balra kanyarodni. A folyosó végén nyilt egy kis zárt folyosó, abból egy kis szoba egy diákos ágygyal. Ez volt Irányinak előszobája s egyuttal hálószobája. Ágyterítője lehetett száz esztendős, faágya még régibb. Itt volt egy pár faszék, itt volt diákkori utazó ládája, mely megjárta Európát s ez nem maradt el tőle bujdosása közben se. Itt volt egy ruhafogas s a fehérre meszelt falon egy-két aczélmetszetü kép a franczia forradalom néhány alakjával Ha vendége jött, szálló vendége, például nagy ritkán agg nővére: akkor a vendég lakott e szobában s az hált az ágyban.
Ebből nyilott még egy szoba. Két kis ablaka a térre. Ez volt Irányi nappali szobája, dolgozószobája, elfogadóterme és diszpalotája. Ebben már pamlag is volt. Egy pár álló zárt szekrény a falak mellett. Asztal tele könyvvel, levelekkel, irományokkal. Néhány szék. Egyik üresen, le lehetett rá ülni. A többi országgyülési nyomtatványokkal megrakva. Ha öt-hat ember berontott: tele volt a szoba egészen. A falon Teleky Blanka grófnőnek, a nagy vértanunak aczélmetszetü képe. Azon kivül de Gerando Atillának, Irányi egykori tanitványának egyszerü diszmagyar ruhában ábrázolt ifjukori képe. Mind szives ajándék, emlékdarab, kegyelettel őrzött.
Szegény protestáns lelkésznek vagy tanitónak lakása volt biz ez. Költséges is volt. Felszökkentek a házbérek; kellett érte fizetni évenként négyszáz forintot s ezen kivül a bejáró tisztogatónénak is kellett adni havonként négy forintot.
Kocsit, fiakkert, egyfogatut soha nem használt.
Étkezni valamelyik közeli tisztes vendéglőbe járt, élete utolsó évtizedében a Ferencziek-bazárjába. Reggeli, déli és esti étkezése naponként belekerült harmadfél forintba. Nyaralása abból állt, hogy néhány hétre kirándult egyik-másik bensőbb barátjához vagy felső vidéki közel rokonához. A Teleky-család, Gaál Péter s kivált Vályi János több nyáron élvezhették látogatását.
Ez volt életmódja. Ily életmód mellett évenként meg tudott takaritani szerény képviselői dijaiból közel kétszáz forintot, hogy ha betegség, aggkor, tehetetlenség egykor megrohanja, ne kelljen más kenyerére, még az országéra se szorulnia. Mintegy ötezer forintnyi örökséget hagyott szegény rokonaira.
Az ily törvényhozó számára nem kell összeférhetlenségi törvényt hozni; a társadalmi és politikai működés utjain, berkein, ligetein, gyümölcsösein nem kell tilalomfákat felállitani. Ez az igazi függetlenség.
De még ez se a teljes függetlenség.
Ő független tudott lenni még barátai befolyása, még a közvélemény áramlata ellenében is.
A 72-iki országgyülés vége felé 1874-ben programmalkotó tanácskozásokat folytatott a függetlenségi párt. Irányi ellenzett minden kijelentést, melyet félreérteni vagy félremagyarázni lehetett. A párt többsége általánosabb elvi kijelentést látott jónak, a mely alá odaférjen Kossuth is s oda férjenek a 48-asok és 49-esek is, sőt egy kis erőltetéssel még a köztársaságiak is.
A nagy többség Irányi ellen döntött. De ő nem alkudott, nem engedett. Ha maga marad is, kilép a pártkör kötelékéből. S valóban kilépett. Lesz-e mandátuma, támogatja-e őt a közvélemény, nem fordul-e ellene a függetlenségi párt nagy tábora: mind e fölött nem tünődött. A többség Kossuth jelszava alatt alakult. Még ez se riasztotta meg őt.
Független tudott lenni. Kilépett. Csak ketten maradtak vele: Csanády és Almássy. S tekintélye nem szenvedett csorbát. Tiz egész éven át, 1884-ig volt különállása. Csak akkor tudtunk vele egyesülni.
Ezt a függetlenséget bámultam és szerettem benne.
Ifjukori ábrándjai, lelkesedésének hajdani tüze, az elvek sulyában és szentségében való hite meg nem csökkentek soha. Élete utolsó éveiben sok bántalom érte, pártjának egy-két tagja sokszor elkeseritette. Pártvezéri babérjait durva kezekkel törekedtek leszaggatni. Nem egyszer gondolt arra, hogy visszavonul a párt elnökségétől.
Mindig kibékitettük. Thaly Kálmán, Kiss Albert, gróf Károlyi Gábor érdemes buzgósággal siettek mindig őt diszes állásának megtartására birni. És magam is siettem. Egykor könnyek jöttek szemébe, mikor kérleltem.
– A ti barátságtok nyujt nekem vigasztalást.
Nagy nyomokat nem hagyott nemzetünk történetében. De bár szerény, mégis ragyogó alakja volt politikai közéletünknek. A mit sirjánál mondtam róla, mikor eltemettük, elmémnek és szivemnek teljességéből mondtam azt. S kilencz év óta mindig jobban érzem, mindig tisztábban látom: mennyire igazam volt. Mindig áldással gondolok emlékezetére.
Vajjon megirhatom-e egykor élete történetét? Vajjon méltón tudja-e megirni más?
Becsületes ember volt, jó hazafi és igaz magyar. Sokat szenvedett elveiért és sohase nyert senkitől semmi jutalmat. Még hazája nagyságának s nemzete boldogságának tudatát se. S mégis rendületlen hűséggel teljesité kötelességét – haláláig.