JÓKAI UTOLSÓ BETEGSÉGE.
I.
(Az aggkori elmegyöngülés. – Én minek nevezném? – Miként merek erről beszélni? – Jókai lassu hanyatlását észreveszem. – Mit tanácsoltam neki? – Mikor hallottam először Nagy Belláról?)
Nem arról a betegségről emlékezem, mely közvetlen oka volt a nagy költő halálának. Öreg embernek valamiben meg kell halni. Influenza, azután ebből tüdőgyuladás, végre szivszélhüdés, a hogy az orvos-tudósok mondják. Igy halt meg Kossuth Lajos is. Hát nem erről beszélek.
Hanem arról a betegségéről, melyet én halála előtt három évvel vettem észre határozottan. Az 1901-ik év tavaszán. Ez azonban, mint most már jól tudom, még korábban keletkezett. Talán két-három évvel előbb, sőt talán észrevehetetlen mértékben még több évvel előbb. Erről a betegségről az én tudtommal eddig még nem emlékezett meg senki.
Ez az aggkori elmegyöngülés.
Jöjjünk tisztába a szóval s a betegséggel.
Ez a betegség megvan. Nem is nagyon ritka. Ez valóságos elmebetegség. Latin nyelven ez a neve: dementia senilis. Balogh Kálmán, az egykori nagy tudós, vénkori észtelenség néven ismerte. Nem esztelenség, hanem észtelenség néven. Dementia csakugyan azt jelenti magyarul, a mit az »észtelenség« szokatlan szó. De talán se a latin, se a magyar szó nem a legjobb szó. A magyar semmi esetre se. Schwartzer Ottó aggkori elmezavarnak nevezi. Ő különösen szaktudós az elmebetegségek terén. Az ő szava már jobban tetszik nekem. De én mégis csak aggkori elmegyöngülésnek nevezem, a kinél csak oly mértékben van meg, mint Jókainál megvolt. De még ennél is jobb volna ez a szó: aggkori elmecsonkaság. Csakhogy ez a szó: csonka elme, nehezen férne a nagyközönség agyához. Csonka kéz, csonka láb, csonka orr, csonka szarv; ezt érti mindenki. Azt érti, hogy a testrészből hiányzik egy darab. De azt már nehéz elképzelni, hogy az elméből is hiányzik egy darab. Az elmét nem olyannak gondoljuk, mint a narancsot, a melynek belső gerezdjei vannak, vagy mint a granát-almát, a melynek belső kis önálló gömbölyögei vannak. Még olyannak se, mint a buzakalászt, a melyen az érett szemek nem is érintkeznek egymással. Az elmét egynek, egésznek, egységesnek gondoljuk, a melyből itt vagy amott, egyik vagy másik oldalán nem hiányozhatik egy vagy több darab.
S mégis ugy áll a dolog. Legalább képzelhetjük az elmét is valami afélének, mely részekből, tagokból, csoportokból áll. Sok megfigyelésem mutat erre. De hát elvégre hagyjuk ezt a tárgyat. Elmetudósnak vagy elmebetegségek tudósának én bizony már be nem állok s megfigyeléseimet se tárom a világ elé.
Sokáig tétováztam, vajjon a nagy költő e több évi betegségéről irjak-e?
Rokonai közt többen vannak, a kiket igazán szeretek s nekem fájna, ha nekik fájdalmat okoznék s ha pillanatig is azt gondolhatnák, hogy a nagy költő iránt én nem érzek igazi kegyeletet. Pedig e földön senkiben se él nagyobb kegyelet, mint bennem.
Elvégre Jókai oly nagy, oly egyetlen, a kinek ragyogó alakjára semmi se vethet árnyékot. Az meg épen nem, ha megtudjuk, hogy hetvenöt éves agg korában elméjének egyik szelete gyöngülni kezdett. Hiszen Newton elméje végül egészen elborult s mégis nem ő-e a legnagyobb és legdicsőbb elméjü ember a világon?
Tétovázásomnak még nagyobb oka is volt. Az, hogy én nem vagyok orvos, nem vagyok elmegyógyitó, egyáltalán nem vagyok ugynevezett szakember. Sokan gondolhatják tehát azt, miért avatkozom én olyan kérdésekbe, a melyek igazán szaktudósok kérdései?
De most már ez ellenvetéssel se törődöm. Láttam, figyeltem, tünődtem, összehasonlitottam s rájöttem arra, a melyről szentül hiszem, hogy az az igazság. S minthogy ez Jókaira, fajunk legnagyobb költői alkotójára vonatkozik, ugy vélekedem, nincs is jogom az igazságot elhallgatni.
De egyébként se tartom alaposnak azt az ellenvetést. Sokszor volt az életben dolgom orvosi szakértőkkel. Bizony sokszor ők is együgyü észszel nézik a dolgokat. Sok tüneményt nem vesznek észre. Sok tüneménynek nem ismerik föl se igazi természetét, se a fölbukkant kérdésre tartozó igazságát. Sokszor tévednek s néha sulyosan.
Soha se tudtam saját eszemről lemondani, ha a fölbukkant kérdést jól ismertem s a tüneményt gondosan megvizsgálhattam. Ily esetekben nem hajoltam meg az orvosi tudomány szakértői előtt. Csak akkor fogadtam el véleményüket, ha azzal az enyém megtudott barátkozni. Kivált az elmebetegségek nagy részének fölismerésében, a beteg elméjü emberek magaviseletének s időnkénti jellemének megbirálásában magam is biztos voltam annyira, mint bármelyik orvos szakember. A kórtani, a csupán kórtani változásokat s azok megitélését természetesen rájuk biztam. Abba bele nem avatkoztam.
Ez a felfogás nem csupán az enyém. Tudom, hogy a német igazságszolgáltatás ezzel nem igen tud megbarátkozni. De a magyar és az angol ész birói gyakorlata e felfogás hive.
Shaftesbury lord, a nagy birói gyakorlatu férfiu, ezelőtt negyvenhárom évvel, Windham pörében e felfogás helyességét fejtette ki.
Nem hiszi – ugymond – hogy az elmeépség vagy elmeháborodás fölött az orvosok illetékesebben itélhetnének, mint akárki a világon, kinek helyes esze és elegendő tapasztalata van.
Egyenesen állitja – igy folytatja kijelentését tovább – hogy közönséges eszü emberek, kik a világban jártasak és az embereket gyakorlatilag ismerik, ha tébolyodott körében vannak, rövid idő alatt fölismerik, vajjon ez képes-e saját dolgait intézni.
Ime, az angol ész. Egyszerübben, világosabban ezt az igazságot nem tudnám szavak köntösébe öltöztetni.
A nagy költő hat év előtt nősült ujra, 1899. év szeptember közepén.
Ez időtájt, sőt esküvője előtt az egész nyáron át gyakran találkoztam vele. Együtt szoktunk ebédelni, valahányszor a városba jött valami tennivalót elintézni. Kissé kopott kétlovas kocsija megállt déli 12 és 1 óra közt az Andrássy-úti Klivényi-vendéglő előtt s ott egy asztal mellett kettecskén ebédelgettünk. Igen keveset evett s ivott. A borjupörköltet megizlelni soha el nem mulasztotta. A bort és pálinkát szerette ugyan, nagy mérséklettel délutánonkint itta is rendesen, de ebédnél alig ivott valamit.
Határtalanul szerettem a nagy költőt gyermekkorom óta. Ha együtt voltunk: soha szemem róla le nem vettem, egyetlen szavát, egyetlen mozdulatát megfigyelni el nem mulasztottam. Se Deákot, se Kossuthot soha nagyobb figyelemmel nem kisértem, mint őt. Abból a nemzedékből, melyet néhány szereplőjében én is ismertem, e három férfiu emelkedett ki a csillagok magasságáig. Tudom, hogy sokan nem igy vélekednek: azok magyar érzését nem is becsülöm ám valami magas értékünek.
Közös étkezésünknél hát az tünt föl előttem először, hogy keveset eszik. Nagy csontu, a közepesnél magasabb termetü férfiunak, ha erős, egészséges és sokat forog a szabad természetben, többet kell enni.
Ez a kevés étküség már az aggulás jele. Ebben bizonyos voltam.
De az aggulást másban is vettem észre. Költői műveiben, a melyeket ez idő tájban alkotott.
Szépek azok. Meglátszik azokon Jókai keze és lánglelke. Az elbeszélő részek ellen nem is lehet a hanyatlás vádját támasztani. Nagyon meg tudtam én ezt akkor már birálni. Hiszen magam is kezdtem már irni s »Gróf Károlyi Gábor följegyzései« s »Utazás a Balaton körül« czimü műveim első kötetét ép ez évben irtam. Az én irói erőm akkor még teljes buzogásban volt, nem is voltam Jókai utánzó, tehát nagyon össze tudtam hasonlitani az 1899-iki Jókait önkéntelenül magammal is, de a mult század 50-es, 60-as és 70-es évek Jókaiával is.
Az elbeszélő részek hát még akkor is tökéletesek voltak a nagy költő alkotásaiban.
De a leiró részeknél mást vettem észre. Azok is szépek voltak, de már nem eredetiek. Azok csak visszasugárzások voltak a nagy alkotások aranykorából. Észrevettem, hogy a nagy költő agya már röst egészen ujat alkotni s hogy alkotásainak szépségei a leiró részekben még mindig nagyok, de azért csak halvány visszaemlékezések a harmincz-negyven év előtti alkotások csodálatos szépségeire.
Igy van azzal az édes-kedves, érzésekben és elmésségekben gazdag humorral is, melyhez hasonló a világ összes iróiban és költőiben nincs s melyben a nagy költő talán örökre egyetlen marad.
Ez is gyengébb volt, mint hajdan. Észrevettem.
De én őt hanyatlóban látni nem akartam. Miért ne maradjon ő összehasonlithatlan? Miért legyen ő kisebb, mint valaha volt? Inkább ne irjon.
Azonban még mindig szentül hittem, hogy ő még most is képes a legnagyobb alkotásokra. Csak tárgyát, alakjait, korszakát válaszsza meg.
Ne irjon idegen társadalmak alakjairól.
Ne irjon a mai kor tüneteiről. A mai kor erkölcsei és szenvedélyei és napi vetélkedései már nem neki valók. Már nekem se, pedig másfél évtizeddel ujabb ember vagyok. Az Olympus isteneinek szent tüzénél gyujtotta ő meg egykor fáklyáját s ha ennek lángja elaludni készül, ne gyujtogassa azt a mai tőzsdék, szinpadok, költői és politikai ficzánkolások konyhabeli tüzénél. Maradjon ő csak a nemzeti szentségek társaságában.
Meg is mondtam neki világosan, magyarán.
– Ne irj, te édes bátyám másról, csak arról, a mit gyermekkorunkban és ifjukorunkban láttunk és éreztünk. Az a látás még tiszta, az az érzés még eleven, mély és magyar. Öregszünk már. A mai világot, a szerelem bolondságait, a büntető biróságok hőseit és áldozatait, a világok és tengerek csavargóit engedjük át a fiataloknak. A politika szereplői se a mi tollunkra valók. Ki az, a kit a költészet csillagkoszorujával övezzünk? Dobozy Mihály és hitvese ma nem halnak meg együtt, hanem elválnak szépen s közjegyzői okiratban rendezik a vagyoni viszonyokat. Ősz Peterdi szép Ilonka leánya ma nem hervad el liliomhullásként, ha királyát látja, hanem szinpadra lép, vagy kocsmát nyit. Szondy két apródja ma vidéki szinész, Zrinyi és Gyulaffy miniszterségre pályáznak s nyelvük többször kijön hüvelyéből, mint kardjuk. Nincs már Angyal Bandi se, Sobri Jóska se, ezek helyett is tőzsdelovagok és bankigazgatók uralkodnak. A te muzsád, édes bátyám ne vegye észre ezt a világot. Menjen az csak vissza a régi vármegyébe, keresse föl a szine-java magyar férfiakat és asszonyokat és függetlenségi harczunk hőseit, gyászát és dicsőségét. Ezt még láttuk, megértük, átéreztük. Még most is látjuk, még most is érezzük ugy, mint ötven év előtt. Erről irj, ne másról. Legfölebb még a kurucz kor bujdosóiról. Soha se irtál fenségesebben, mint a hogy ezekről még ma is tudnál.
Tetszett neki ez a furcsa, de igaz szó. Mosolygott, nem szólt ellene, de alig felelt rá valamit.
Adomáztam. Adomáimat a régi magyar életből szedtem elő. Azok az alakok szerepeltek meséimben, a melyeket ő is ismert, ő is legjobban szeretett. Ő volt nemzedékünk legjobb adomázója, legédesebb elbeszélője. Én azért csevegtem, hogy őt birjam rá az adomázásra. Talán szikrát vet a kova, ha az aczéllal rácsapkodunk.
Ritkán vetett, nagyon ritkán felelt. Jó szivvel, kedvesen fogadta emlékezéseimet, de ő a társalgásban kevés részt vett. Mosolygott is, nevetett is, nagyon tetszett neki a dolog, de egyébként csak hallgató volt.
Már ezt észrevettem.
Egészen más volt már, mint nyolcz-kilencz év előtt, a mikor Káldyval a régi magyar zenét, a művészet legfölségesebb alkotásait, a kurucz dalokat és Lavotát és Biharit akartam feltámasztani. Akkor is sokat voltunk együtt, de akkor még adomázott, dalolt, tánczolt s óriás szellemének ragyogó szikrái ugy omlottak, mint az augusztusi csillaghullás. Ez a régi Jókai már nem volt meg. Igaz, hogy akkor hatvanöt éves volt, most pedig már hetvenöt.
Egyszer-kétszer előhozakodtam családjáról, őseiről, nemzetségéről. Elmondtam, hogy családja hagyományai közt sok a tévedés és a puszta költemény. Néhány nyilatkozatában ő is téved. A családi leszármazás tökéletlen még Nagy Iván könyvében is. A legelső nemesi ősökről nem is tudnak semmit.
Csak mosolygott mindezeken.
– Majd megirom én, bátyám, a te nemzetséged történetét, ha kedvem kerekedik.
Még erre is csak ennyit felelt:
– No, ez jó lesz, öregem!
Házassági szándékáról se beszélt soha. Nekem legalább nem.
Akkor ura voltam az »Egyetértés« czimü nagy lapnak. Egyszer azt mondta:
– Öregem, figyeljetek kissé Nagy Bellára!
Bármily furcsán hangzik, de megvallom, ez urnő nevét akkor hallottam először.
– Ki az a Nagy Bella?
– Tehetséges, ifju művésznő, nagy reményt kötök hozzá.
Alig telt el néhány hét, egyik-másik lap szellőztetni kezdte, hogy Jókai Mór nősülni akar. Jegyeseként is emlitették Nagy Bellát.
Nem emlitettem föl előtte ezt a föltünő hirt, de fölemlitette ő 1899. évi szeptember 12-én.
– Hallottad, öregem, azt az ostoba hiresztelést? Hogy én elveszem Bellát?
Alig feleltem rá valamit, de harmadnapra megtörtént az esküvő.
Megint találkoztunk rövid idő mulva. Jó kedvvel, hangosan kérdi:
– No, öregem, mit szólsz a házasságomhoz?
– Áldjon meg az isten. Hajlott korral tetted. De ebben is légy minta a mai nemzedék előtt.
Őszintén feleltem. Ugy feleltem, a hogy éreztem és gondolkoztam. El is szomoritott engem az a sok éretlen, ostoba elméskedés, a melyet a fővárosi társaság e házassághoz kötött.
De azért elgondolkoztam a nagy költő fölött.
Vajjon miért mondta nekem szeptember 12-én, hogy a házasodásról szóló tudósitás csak ostoba hiresztelés? Vajjon móka volt ez tőle, vagy komoly dolog? Vajjon ámitani akart volna engem két napig, holott két nap mulva megtartotta esküvőjét?
Miért ámitott volna engem? Hiszen nem volt köztünk egyéb viszony, mint hogy én voltam talán a legnagyobb tisztelője. Ha tanácsomat kéri: talán helyeseltem vagy talán nem helyeseltem volna szándékát. De tanácsomat se kérte. S abban is biztos volt, hogy a mit a nagy költő cselekszik: azt én mindig helyeslem. Hiszen nála jobb és nemesebb ember alig született még a világra. Voltak egyéni gyöngeségei, de még azok is kedvesek voltak. S azután mit tartozik az a világra, hogy a legnagyobb költőnek vannak holmi apróbb gyöngeségei? Mit árt az a piramisnak, hogy négyezer év mulva most már repedés vagy zuzódás van egy-két darab kövén?
És ha ámitani akart volna engem: miként érthetném meg, hogy néhány nap mulva régi barát jószivü bizalmasságával kérdezte tőlem: mit szólok házasságához?
Nem ámitott ő engem.
Komolyan beszélt ő velem szeptember 12-én s komolyan lépett házasságra szeptember 15-én.
Csak akarata volt már bágyadt s elhatározása pillanatnyi. A korhadás jele.
De én erre ily értelemben akkor még nem gondoltam. A nagy költővel sok minden történt ama két nap alatt, de arról nem szólok. Mások beszélték, közvetlen tanuságot nem tehetek.
Nem is gondolhattam aggkori gyöngülésre. Arcza üde, fiatalos, szép szemei élénkek; szelleme a társaságban sokkal kevésbbé cselekvékeny ugyan, mint régebben, de azért tiszta, figyelése éber, vidámsága, mosolya, gyönyörü ezüst hangja változatlanul a régi. És irodalmi alkotásai is még mindig jelentékenyek.
Ez után ritkán találkoztunk. Ifju nejét még mindig nem ismertem.
II.
(Jókai levélben magához kér. – Válni akar. – Tárgyalunk, tanácskozunk a válás dolgában. – A bajai Fischer Lipót. – A nagykőrösi Szalay Pálné.)
Az 1901-ik év tavaszán levelet kapok tőle. A levél igy szól:
– Kedves Barátom. Egy igen nehéz ügyben óhajtom igénybe venni ügyvédi és baráti tanácsadásodat. – Kérlek, légy szives ma délután lakásomon meglátogatni. – Baráti üdvözlettel maradok – Budapesten, 1901 május 28. igaz hived: Jókai Mór.
El nem tudtam gondolni: mit akar a nagy költő. Mi szüksége lehet ő neki ügyvédi tanácsomra? Sohase beszéltünk mi az életben együtt ügyvédi dolgokról. Azonban nem sokat tünődtem. A mit ő kér: az parancs. Irása különben a régi, a jól ismert irás, melyen reszkető kéznek semmi nyoma.
Megyek hozzá pontosan. Komolyan fogad. Semmi vidámkodás, de azért semmi komorság.
– Köszönöm, öregem, hogy itt vagy. El akarok válni a feleségemtől. E fölött kell tanácskoznunk.
Nagy dolog. A válópert mindig sulyos dolognak tartottam. Két élet egygyé vált s ime, az egygyé vált életet megint ketté kell szakitani. Nehéz feladat.
– Jól van, bátyám, a mit te akarsz, annak meg kell történni. Hanem szokásomról még a te esetedben se mondok le. Előbb veled tárgyalok négyszemközt, azután engedd meg, hogy nőddel beszéljek négyszemközt. Azután nem bánom, tárgyaljunk egymásközt mind a hárman. De nekem meg kell arról győződnöm, hogy az orvoslás másként lehetetlen, a válás elkerülhetetlen.
Gyorsan és szivesen beleegyezett, hogy beszéljek az urnővel. Vele nem is sokáig tartott a tanácskozás. Arra a kérdésemre, hogy nála mi az igazi ok az elválásra: nem is tudott, talán nem is akart valódi, komoly okot mondani. Azt mondta csak: nehéz a járma, nincs elég szabadsága, neje még a leveleit is elolvassa. Csupa általánosságok.
Beszéltem az urnővel. Kegyesen fogadott, szivesen bocsátkozott tárgyalásba. Kijelentette kereken, hogy ő válni akar.
Ezt a nyilatkozatot feltünőnek találtam. Ilyesmi eszembe se jutott.
– Hiszen az ön férje, az én Móricz bátyám, azt mondta, hogy ő akar elválni.
– Nem ugy van. Én akarok elválni.
Átmentem a nagy költőhöz, az ő szobájába.
– Hejh, bátyám, furcsa dolog ez! Hiszen a feleséged akar válni, nem te.
– Igaza van, barátom. Igaza van az én kedves feleségemnek. Én vagyok a vétkes, vén bolond fejjel. Miért kellett nekem őt szerencsétlenné tennem? Hiszen ő fiatal, szép, duzzad az erőtől, előtte az élet és a nagy világ, méltó a boldogságra s ime, itt mellettem, vén ember mellett, elaszik, elszárad.
Nem mondhatom el összes tanácskozásunkat. Se nekem nincs hozzá jogom, se az olvasóközönségnek nincs joga azt megtudni. Végre se lett semmi az elválásból. Aznap nem is fejeztük be a tárgyalást. Folytattuk másnap. Folytattuk a nagy költő svábhegyi nyaralójában. Teljes kibékülés következett. Megittuk az áldomását is.
Hanem azért mégis el kell mondanom, miként fedeztem föl a nagy költő betegségét, a melyet akkor még nem ismert föl se maga, se felesége. S nemcsak akkor még, hanem talán azóta se.
De mielőtt tovább mennénk: jöjjünk tisztába a betegség természetével. Honnan s miként ismerem azt én?
A mult század nyolczvanas éveiben történt az eset. Orvos keresett föl Bajáról azzal a szándékkal, hogy komoly orvosi dologban tanácskozni óhajt velem. Nevét nem mondom meg. Nem szép dolgokat mivelt, meg is halt már régebben, nevét tudnunk nem szükséges.
Vidámságra birt szándéka. Hiszen nem vagyok én orvos. Én tudtam legjobban, hogy az a vélekedés, mintha én az orvosi tudományok titkait ismerném, balvélekedés. Az eszlári vérvádpörben keletkezett ez. Én csak egyes birói esetek orvosi kérdéseit ismerem. Hát bizony mulatságos dolog volt az, hogy épen orvos folyamodjék hozzám, orvosi dolgokban kérni ki tanácsomat.
Az eset ez.
Volt Baján egy vagyonos, tőkepénzes, zsidó ember, a neve Fischer Lipót. Vagyonát egy millió forintra becsülték. Valamikor kereskedő is volt, de főleg azzal foglalkozott, hogy pénzeket adott ki kamatra. De nem volt uzsorás. Ugy mondták, elég tekintélyes embernek tartották Baján s eléggé becsülték is.
Abban az időben már öreg ember volt, túl a hetven éven. Se felesége se gyermeke nem volt, vagy legalább vele nem volt. Csaknem magánosan élt agglegény, vagy özvegy ember módjára. Volt egy vagy két szolgálattevője, de állandó társasága csak az orvos volt. Az az orvos, a ki engem fölkeresett. Rokonai azonban voltak, a kik joggal számitottak a majd egykor rájuk néző örökségre.
Egyszer az öreg Fischer el kezdett végrendelkezni. Rendelt például egyik rokonának kétszázezer forintot. Az orvos odament a rokonhoz, elmondta, hogy erre a rendelkezésre ő birta rá az öreget, kéri tehát jutalmát, jutalékát. A rokon meg is adta a busás jutalékot.
Az orvos vérszemet kapott. Elment a másik rokonhoz s tetemes jutalék mellett ajánlkozott arra, hogy Fischerrel olyan végrendeletet csináltat, a milyent ez a rokon óhajt. Megalkudtak. És Fischer csakugyan olyan végrendeletet csinált ujra.
Az orvosnak efféle ravaszsága ismétlődött többször. Az öreg Fischer egymásután csereberélte a végrendeleteket. Ezek az okiratok szabályosan készültek, mert közjegyzőnél készültek. Az orvos szakadatlanul rakta zsebre a busás összegeket.
Elvégre feltünő lett a dolog a rokonok közt. Hol hozzájutottak, hol elestek az örökségtől. De könnyen ki lehetett számitani, hogy ha sokáig igy megy a dolog: akkor utóbb az öreg Fischer pénze is, a rokonok vagyona is az orvos zsebjébe költözik.
Föllázadtak a rokonok. Nekiestek az orvosnak. Azt állitották, hogy az öreg Fischer bolond, az orvos ránczigálja orránál fogva, meg is fenyegették az orvost büntető följelentésekkel komolyan. Igy került hozzám az orvos azzal a kéréssel, vizsgáljam meg az öreg Fischert s jelentsem ki, hogy nem bolond. Az én szavamnak a fellázadt rokonok szentül hisznek s ő akkor megmenekül.
Az orvosnak se arcza, se tétovázó szeme, se kapkodó beszéde nekem nem tetszett. Faggatásomra beismerte, hogy a rokonoktól csakugyan kapott a végrendeletekért jutalmakat. Ez meg még ugy se tetszett. Láttam, hogy az orvos nem igaz uton járó ember.
Elmentem Bajára. Nagyon érdekelt az eset. Meglátogattam az öreg Fischert. Baján nem vagyok jártas. Ezt a derék várost nem ismerem. Kétszer voltam ott életemben s mindig csak futólag. Hol, melyik utczában lakott az öreg: bizony nem tudom. Jó termetes, emeletes házban, az emeleten lakott, kissé rideg, hideg, régi butorzatu szobában. Divatnak, asszonynak, naponként való porolásnak semmi nyoma. Szinte csodálkoztam, hogy igy lakik a milliomos.
Magas, sovány, egyenes termet. Egykor barna, most már deres haj, bajusz, szakál. Redők az arczon. Bizony lenéztem én az arczáról jó hetvenöt évet.
Nem mondtam neki, hogy azt akarom tudni: bolond-e vagy nem. Hanem azt mondtam, hogy Bajára vezetett utam, jó hiréről-nevéről régóta ismerem, meg akartam látogatni.
Ő is nagyon ismerte az én nevemet s látható szivességgel fogadott.
Elkezdtem vele beszélgetni. Hogyan élt fiatal korában? Volt-e sokszor beteg? Mi baja szokott lenni? Miként szerezte vagyonát? Mikor épült az a ház, a melyben lakik? Ki épitette? Melyik rokona legjobb ő hozzá? Haragszik-e sokat? Melyik párthoz tartozik?
Okosan, kimeritőleg, vidáman felelt mindenre. Ifjukorabeli dolgokról különösen szeretett beszélni. Egészségével, étvágyával nagyon meg van elégedve, csak az orvos ne itatna vele annyi vizet.
Vidámsága különösen feltünt. Nem nevető, kaczagó, zajos vidámsága volt, hanem állandó derüs, mosolygó arcza, szives beszéde. Legjobban szeretett arról beszélni, mily sok pénze van. Az aggkori elmegyöngülés semmi sulyosabb tünetét nem vettem rajta észre. Hogy akarata gyönge volna, elhatározása pillanatnyi s ugrándozó: épen nem vettem észre. Hogy környezői csak játszanának akaratával: eszembe se jutott. De minderre nem is volt alkalmam. Hiszen magaviseletének megfigyeléséhez hetekre, hónapokra lett volna szükségem.
De egy tünethez mégis eljutottam. Kérdeztem tőle, ismerte-e Tóth Kálmánt, a költőt, Baja egykori követét, jó barátomat?
– Ismertem. Engem szeretett.
– Hogy történt az, hogy ő olyan sánta ember volt?
Nem volt Tóth Kálmán sánta, hanem kisérletet akartam tenni, vajjon rá tudnám-e beszélni, hogy sánta volt?
Kérdésemre gondolkozott s azután felelt.
– Nem volt Tóth Kálmán ur sánta.
– Hogy ne lett volna, már azt én csak jól tudom. Gondolkodjék csak kissé Fischer ur!
Percz mulva felelt.
– Csakugyan most már én is emlékszem; hogy én ezt el tudtam felejteni!
Igazán gyanus más tünetre nem akadtam ama másfél vagy két óra alatt, a melyet társaságában töltöttem.
Meg is mondtam az orvosnak, hogy én az öreg Fischert elmebetegnek mondani nem tudom, de azért rám mint tanura ne hivatkozzék, mert miattam lehet aggkori elmegyöngülése. Kis és nagy dolgokban való magaviseletét nem volt módom megismerni, de azt se, hogy mostani magaviselete s eddigi egész férfikorán át megszokott, megrögzött magaviselete közt van-e nagy különbség s miből áll az? Az a sokféle végrendelet, az az időnként gyorsan változó elhatározás s Tóth Kálmán sántaságáról való szeleburdi nézetváltozása minden esetre gyanus.
Az öreg Fischer Lipótot ezután csakhamar kétségtelen aggkori elmegyöngülésbe esettnek tartotta minden rokona, ismerőse és orvosa. Azt a lelkiismeretlen orvost elzavarták mellőle s azután rögtön megszüntek a végrendeletgyártások.
Volt alkalmam más esetet is megfigyelni.
Nagy-Kőrösön élt egy öreg asszonyság: özvegy Szalay Pálné, V. Faragó Zsuzsánna. Férjével együtt jótékony lélek. Gyermekük nem volt. Eszes, gondos, házias asszony. Nagy-Kőrösön többféle nemes alapitványt tett. Árvaház, kisdedóvó, tanitók javadalmazása. Ugy rémlik előttem, a debreczeni kollégiumnak javára is adományozott valamit. Mintha magának s férjének kisvárosiasan festett arczképét ott láttam volna valamikor a kollégium könyvtárában. Hogyan került volna az oda másként? Az asszony tizenhárom-tizennégy év előtt halt meg, a férje jóval előbb.
Vagy tizenöt év előtt kőrösi ember jött hozzám panasszal, tegyek neki igazságot.
Tanyása vagy valami más szolgálattevője öreg Szalay Pálné asszonyomnak. Az asszonyság ő neki kétezer forintot adott kötelezvényben s most rajt hajtanak a rokonok s meg akarják ezt az adományt rontani. Pedig ő ezt megérdemli. Hűséges szolgája s bejárója az asszonyságnak, annyi sok idő óta.
Kimentem Nagy-Kőrösre megvizsgálni a dolgot. Az öreg asszonyságot korábban nagyon kedveltem. Tudta, hogy dédapám a németektől üldözve vagy 180 év előtt Nagy-Kőrösre menekült s ott volt református pap. Azután egy időben ellenséges kortesek el akarták vele hitetni, hogy én zsidó nemzetségből származom. Nosza kapta magát, utána járt a dolognak, összeszedte az anyakönyvi adatokat és saját fejétől és saját költségén kinyomatta, a mit jónak látott. Ezután ismerkedtem meg vele.
Meglátogattam. Szivesen beszélgetett. Állandó derüs mosolygással ép ugy, mint a bajai öreg Fischer s ép ugy, mint később a nagy költő. Nem volt sovány, hanem nagyon kövér s már nagyon öreg. Az aggkori elmegyöngeség sulyosabb tünetei nála is hiányoztak.
De azért nagyon gondos nyomozás után rájöttem, hogy ő is szórja a pénzét, igéreteit, kötelezőit. A ki mellette van két-három napon át: annak javára bőkezüségének nincs határa A holnapi napra sohase gondol s ha rokonai erős felügyelet alatt nem tartják: utóbb betevő falat kenyere se marad.
Egyébként egészséges, jókedvü, szeszélyei pillanatig tartók, beszéde okos, fiatalkori dolgairól szivesen és bőven beszél. Felületes figyelés után teljes lehetetlenség, hogy komoly, lelkiismeretes ember elmegyöngültnek mondja ki.
Ime, ez a két eset jutott eszembe rögtön, a mikor a nagy költővel házassága felbontásáról tanácskoztunk. A mely tünetek e két esetben emlékezetemben maradtak: önkénytelenül és ellenállhatatlanul ugyanazokat kerestem a nagy költőnél.
S nagyrészben megtaláltam.
A köznép, az általános tudat ismeri e bajt igen jól. De nem tartja elmebajnak. S bár minden agg embernél nem fordul elő: mégis az öregséggel együtt járó gyöngeségnek tekinti.
III.
(Az öregség. – Krafft-Ebing tana. – Taylor Alfréd Savaine tana. – További tárgyalásunk Jókaival és nejével. – A nagy költő kedvessége. – Szerelmes versei hitveséhez.)
Az öregség sok bajjal jár. Százféle szólása, mondása van erről minden népnek. Már a rómaiak azt mondták: senectus ipsa est morbus. Az öregség maga is betegség.
Ez azonban valósággal még se igaz. Kétségtelen, hogy az öregség sokféle hanyatlással, a testi és lelki erők lassu és fokozatos fogyásával jár. Mégse betegség. Ép ugy nem, mint a csecsemőkor vagy a kamaszkor. Csak egyik állapota az élet folyamatának.
Mikor kezdődik az öregség, az aggság? Ki tudná azt biztosan napszámra, hétszámra, sőt gyakran évszámra is megmondani? Ennek nincs mértéke, mint a vér hőfokának vagy mint a hizásnak és soványodásnak. Az őszülés, kopaszodás, fogcsonkulás például lehet öregség jele, de azért egyáltalán nem jelenti mindig az öregedést. Kossuth is, Jókai is kopaszok voltak már negyven éves korukban, de azért bizonyos, hogy még hatvan éves korukban is, sőt később is megvolt erőik teljessége. Kossuth korán őszült, Jókain, Deák Ferenczen alig lehetett az őszülést észrevenni.
Ime, e jelek bizonytalansága. Száz tünete van a kétségtelenül beállott öregségnek, de azért minden öregségi tünet egyenkint és elszórtan mégse kétségtelenül jelenti az öregség beálltát.
Általában öregnek, aggnak, vénnek mondjuk azt az embert, a ki aránylag magas koru, hatvan éves már elmult; a kinek e mellett látó, izlő, mozgó, emlékező, ereje jelentékenyen meggyöngült; a kinél az erély, az erős munkának, a gyors mozgásnak, az izomerő kifejtésének vágya már megszünt vagy alig-alig pislog. A kinél ez az állapot már megkezdődött: csak az eshetik az én tapasztalásom szerint a dementia senilisnek nevezett különös betegségbe.
Ezt a betegséget törvényszéki elmekórtanában részletesen tárgyalja Krafft-Ebing, a hirneves tudós. De ki merem mondani, nem a legszerencsésebben.
A betegségnek különböző foka van, a legenyhébbtől a legsulyosabb fokig. A legsulyosabb szerinte a tökéletes elbutulás. Vannak szerinte oly aggkori elmezavarok is, melyek iszonyu erkölcsi tévedések okozói, melyek fajtalanságra, lopásra, gyilkosságra birják a beteget. Leirásának gyöngesége épen abban áll, hogy a legenyhébb esetek tüneteit a legsulyosabb esetek tüneteivel összekeverve adja elő s ekként nem rajzolhat tiszta képet azok elé, a kiknek maguknak nincs erős és tiszta tapasztalásuk. Több fokozat van e betegségben, más szóval többféle ez a betegség s mindegyik fajtának mások és mások a főtünetei. E tüneteket a fajták szerint kellene leirni és csoportositani.
Sokkal szerencsésebb a leirásban a jeles angol tudós, Taylor Alfréd Swaine. Ez az aggkori elmegyöngülés enyhe alakját igy irja le:
– Az előhaladt vénkorban levő ember értelme egészen helyén és dolgaiban tiszta felfogásu lehet, azokat jól intézheti s testi egészsége is jó, mégis azoktól, kik őt környezik, annyira félhet s annyira függővé válhatik, hogy azok teljesen uralkodnak rajta s azért környezői kezében gyermeknél és játékszernél nem egyéb, – oly annyira, hogy azok akarata ellenére semmit se merészel tenni s kivánságaiknak nem képes ellenállani.
Ime, ez a leirás illik tökéletesen az öreg Fischer Lipótra s özvegy Szalay Pálnéra is, a kiket én megfigyeltem. Minden felelet, melyet tőlük s közelvalóiktól gondos kérdéseimre kaptam: a Taylor által leirt agg alakot állitotta elém.
Mind Fischer, mind Szalayné rendesen élt, szokott módon evett, ivott, kelt, feküdt, öltözött s lakása és háza rendjét pontosan megtartotta. Vagyoni dolgai vitelében is rendes felfogásu volt, de közelállóinak szava, akarata, befolyása alatt okoskodás és ellenmondás nélkül föltétlenül meghajolt, sőt meglehetősen ugy szinlelte, hogy nagyon szivesen hajolt meg.
Tökéletesen ilyennek találtam a nagy költőt. A Krafft-Ebing szerinti borzasztó állapot nála egészen hiányzott, de a Taylor szerinti egészen megvolt. Csakis egyetlenegy megjegyzése van a német tudósnak, mely Jókai állapotára is illik; a hol azt mondja, hogy az aggkori elmebetegnek akarata nem szilárd, sőt könnyen befolyásolható.
Bizonyos, hogy a nagy költő elmegyöngülése már több év előtt kezdődött s bizonyos, hogy a mikor én észrevettem, még akkor is az első, az enyhe állapotban volt meg. Az eszmék zavara és korlátoltsága, a nagy, sulyos és utálatos erkölcsi tévedések, az őrjöngési kitörések tökéletesen hiányoztak.
Emlitettem, hogy több napon át folytattam a házassági válási tárgyalásokat. Igazán mondva folytattuk együtt a nagy költővel s nejével.
Ismételve megbékéltünk, ismételve összevesztünk. Már tudniillik puszta szóval, zaj nélkül, szenvedély és haragkitörés nélkül.
A mikor az urnő azt mondta: el kell válnunk: – akkor a nagy költővel félrevonultunk s őszintén tanakodtunk a fölött, miként rendezzük a válás részleteit, miként biztositsuk s mily mértékben az urnő vagyoni, ellátási igényeit. S nem volt ám ebben szinlelés, ámitás, öreg ember ravaszkodása a nagy költőnél. Igazán törte fejét velem együtt, miként hozzuk rendbe az állapotokat legjobban.
De a mikor azt mondta az urnő: no, hát nem bánom, ne váljunk el, kisértsük még meg a házassági együttélést tovább is: – nosza akkor a nagy költő szép arczán kilobbant s vidámság, összeütötte a bokáját, földhöz vágott minden válási gondolatot és jogtudományt s elővette rosszul kezelt, de azért jó budai borát, saját termésü istenitalát s odaszólt hozzám:
– De már erre igyunk egyet.
Ittunk s összeültünk hárman, miként értékesitsük valamikor a nagy költő műkincseit, miként biztositsuk egykor özvegyét. Mert hogy ő, a 77 éves agg, előbb el fog mulni, mint 23 éves ifju felesége: ezt bizony mi mind a hárman kiolvastuk a csillagokból.
Ez se volt szinlelés a nagy költőtől.
A minő arczot, kedvet, szándékot és elhatározást mutatott: azt mindig őszintén mutatta. Csakhogy arcz, kedv, szándék és elhatározás homlokegyenest változott rövid időnként, a mint az urnő óhajtotta vagy egyenesen akarta.
A nagy költő nagy lelke nem volt már egészen a magáé. De csak az erély, az akarat, az elhatározás képessége aludt. Szellemének száz karja volt, mint a hitregebeli Briareusnak, a többi karja még nem volt béna.
Megmutogatta kincseit.
A Jókai-könyvtárt, a melyben minden művének kiadása mindenféle példányban megvan. Értékét meg se lehetne szabni.
Az ereklyéket, a feliratokat, az albumokat, a nemzetnek és a királynak emlék-adományait. Ragyogó külsőben valamennyi.
S megmutatta, a mi mindezeknél becsesebb, apró kopott jegyzetkönyveit.
Minden érdekes dolgot följegyzett röviden, a mit csak életében hallott. Ötletek, eszmék, bölcs mondások, alakok, adomák, megtörtént esetek, különös jelenségek, álmok, ábrándok, egy-két szóval jelezve. Nagy részük feldolgozva költői alkotásaiban. Nagy részük örökre elveszett. Mindenkinek ismeretlen világ, csak előtte volt ismerős. Az élet nem volt elég hosszu ezeket is feldolgozni.
Mindent följegyzett, mint Hugo Viktor, ő is. Mennyire irigyeltem. Már akkor magam is irni kezdtem. De én a hosszu életen át soha se gondoltam biztosan, hogy valamikor iró leszek. Nem jegyeztem. Csak puszta emlékezetemre vagyok szorulva. Az emlékezet pedig tékozló fiu. Szórja kincseit erre-arra. Mind eszembe jutott, a mikor a nagy költő jegyzetkönyveit nézegettem.
S azután kimentünk szőlejébe. Nyaralója történetét jó kedvvel beszélte el. Megmutatta tőkéit, gyümölcsfáit. Panaszkodott, hogy a balaton-füredi kocsánytalan spanyol meggyet sehol sem tudja megszerezni. Figyelmeztettem a hófehér somra.
– Olyan nincs, öregem. A francziák is csak fehér csikos somot ismernek, hófehéret nem.
– Pedig én láttam is, ettem is, tudom is hol terem. Somogy vármegyében, megyeri határban.
Fölirta, igérte, hogy meghozatja.
Nem tudom, de nem hiszem, hogy meghozatta. Mi az, a mit ő már meg tud fogadni? Lehelet, eltünő sugár, lenge árnyék.
Szivesen tereltem át beszélgetésünket ily dolgokra. Abbahagytam adomáimat is. Hadd beszéljen a nagy költő örömmel oly dolgokról, a melyekről szivesen beszél. A vén lantos mindennap elfelejti egy-egy dalát. De még sok dala van. Dudolgassa hát azt, a mi még megvan. Hiszen ugyis elfelejti lassankint valamennyit.
Bevitt megint szobájába, összeültünk megint hárman. Beszélgettünk az élet legkényesebb és legszürkébb dolgairól: vagyonról, pénzről, örökségről, végrendeletről. Ő is csinált egy csomó végrendeletet, mint a bajai öreg zsidó. Évenkint egyet-kettőt. Ott hevernek egy fővárosi közjegyzőnél.
De akármily nehéz ügyről beszéltünk: csak pillanatnyira törődött ő azzal. Fölkelt ültéből.
– Várj csak, öregem, mutatok én neked valamit.
Odahozott egy kötetnyi könyvet. Költeményekkel volt tele, a melyeket mostani nejéhez irt. Kéziratos könyv. Elkezdett nekem abból felolvasni. Felolvasott ötöt, tizet, huszat.
Bizony kicsordult könyem nem egyszer. Arra biztat, válaszszam el feleségétől s ime, felesége előtt a hozzáirt lángoló szerelmes verseket olvasgatja. Csak azért, hogy én is halljam.
Oh, nagy költő, isten szózatának remek hirdetője, ne tanácskozzál te én velem ügyvédi és birói dolgok ostoba furfangosságáról, válóperről, örökségről, duzzogó rokonok terveiről. Nem választlak el téged attól, a kit egykor szived és költészeted megszeretett. Egy év – két év: ugyis vége lesz mindennek. Lángoló lelked de elbágyadt akaratod támasztékot óhajt. Mindegy már tenéked, kire támaszkodol.
Ám itt van melletted, a kit a végzet melléd rendelt!
Soha se láttam azóta se a nagy költőt, se nejét. Házuk táját nem tudtam fölkeresni.