A KÉZCSÓK AZ ALKOTMÁNYBAN.
I.
(Az 1741-iki országgyülés lanyhasága. – A directorium. – A királyné keze csókolására miért nem mehetnek a köznemesek? – A vita. – A régebbi directoriumok. – A sérelmek. – Az ország zászlós urai.)
A kézcsók is lehet alkotmányi kérdés? Igen is lehet.
De akár lehet, akár nem: alkotmányi kérdés volt valamikor. Különösen az 1741-iki országgyülésen. Azért, hogy az egyetemi jogtanár urak nem beszélnek s az akadémiai tudós urak nem irnak róla, még sehogy se következik, hogy a kézcsók ne lenne fontos közjogi dolog.
E kérdés egykor összefüggött a magyar királyi udvartartás kérdésével. Talán ma is összefüggene. De van-e magyar királyi udvartartás? Dehogy van. A törvényben megvan, viseljük is busás költségeit, de valóságban nyoma sincs. Sok millió pénzünket évenként a császári udvartartás és az osztrákok pocsékolják el.
Azonban folyton követeljük, hogy a magyar királynak meglegyen az ő külön udvara. Magyar nyelvvel, nemzeti szokásainkkal, ruháinkkal, jelvényeinkkel. A hogy megvolt az Árpád-királyok alatt s Hollós Mátyás dicső királyunk alatt. S a hogy a magyar nemzet érdeke, joga és tekintélye megköveteli. Különösen meg legyen pedig akkor, a mikor a magyar király itthon van Magyarországon.
Több mint husz éve vitatkozunk e fölött a legujabb időben is. Sajtó és országgyülés tele van időnként vitáinkkal. Vajjon mire valók a magyar királyi udvari méltóságok? Van e joguk s szerepük a zászlós uraknak a királyi udvarban? Miből áll a zászlós uraság mai napság? Üres czim-e, hiu külsőség-e rokkant nagyságok számára, vagy közjogi szerep?
Szinte érdekes, miként vélekedtek erről őseink. Kiválasztom erre nézve az 1741-iki országgyülést. Ennek tárgyalásait közönségünk kevéssé ismeri. Nagy elméjü barátom, Salamon Ferencz, szép történelmi értekezést irt erről valamikor, de ez se kimeritő s a kézcsók-kérdésről alig szól valamit.
Ezt az országgyülést választom ki azért is, mert a mióta lemondtunk a királyválasztás jogáról s a mióta elfogadtuk a Habsburgok nőági örökösödési törvényét: azóta ez volt a legelső országgyülés, mely valósággal végrehajtotta azt a törvényt, az ugynevezett pragmatika szankcziót. Ez kiáltotta Európa fülébe nagy harsogással a hires »moriamur pro rege nostro Maria Theresia« jelszavát s bizony nem hiába kiáltotta. Férfiak, hősök, vitéz seregek, nagy tettek következtek a jelszó után.
Valami heves ellenzék, valami felforgató szellem éppen nem volt ez az országgyülés. Csodálom és szinte kárhoztatom e miatt akkori őseinket. Dicső fejedelmünk, az utolsó Rákóczi, alig öt éve hunyta be szemeit örökre. Hires vezérei közül még többen éltek Voltak még kuruczok Pozsonyban is, az országgyülésen is, a kik egykor a szabadság halvány-piros lobogóit Pozsonytól Brassóig lengették. Most már szürkülő hajjal, szürkülő bajuszszal, de talán még a régi szivvel, a régi lángolással.
Hajh, bizony a régi lángból csak a parázs maradt; azt is elfödte már a józanság és hideg megfontolás szürke hamuja. A nemzetnek nem volt már 1740-ben vezére, a ki abból a parázsból lángot szitani tudott volna. Még olyan se, a ki lángot szitani akart volna. Nem az a szó harsogott többé: moriamur pro libertate! Hanem csak ez a szó: moriamur pro rege. Nem a tárogató süvöltött már, hanem csak a hárfa döngicsélt. Ezt csodálom, ezt kárhoztatom akkori őseinknél.
De azért ám lássuk a kézcsók közjogi történetét.
III. Károly király 1740-ik évi október 20-án elhalt. Leánya, Mária Terézia, 1741. évi január 21-én kelt leiratában május 14-re Pozsonyba összehivta az országgyülést. Nem volt már országgyülés, közel másfél évtized óta. A rendek a meghatározott időre közjogilag teljes számban összegyülekeztek.
Az első ülés május 18-án alakulással s a két tábla közti kölcsönös üdvözléssel telt el s az ülést nyilvános istenitisztelet zárta be. Akkor még a követ urak és főrend urak, ha összejöttek, szivesen elmondták egymásnak: adjon Isten jó napot! S az első ülésen még az Isten előtt is megjelentek a szentegyházban, hogy elmondhassák: mi ugyan veled vagyunk s el nem hagyunk, fölséges jó öreg uristen, de azután te is velünk légy ám s el ne hagyj bennünket! Ma már ilyesvalamivel nem törődik az országgyülés.
A második ülésben, május 19-én, minden kérdés előtt azt kellett megállapitani, hol és minő rendben üljenek a követ urak. A vármegyék közt vita támadt e miatt. Négy kerületből állott az ország. Minden kerület követei együtt akartak ülni. De egyik se az utolsó helyen. Elég szó esett a királyi tábláról is. Hát az hogyan és hol üljön? Azután az apátokról és káptalani követekről. Adjanak-e előkelő helyet a pap uraknak? A városok követeit sem lehetett a kályhasarokba állitani. Hát még a távollévő főrendek s az özvegy asszonyok követei?
Furcsa szerkezete volt a régi rendi országgyülésnek. Hogy a követ urak hol és miként üljenek, 1741 után is örökösen vitatták. 1825-ben is, 1832-ben is. Végre az utóbbi országgyülés véglegesen meghatározta s igy maradt az ülés rendje 1848-ig.
A május 19-iki ülésben mind a főrendek, mind a követek tábláján bemutatták már a királyi személyes jelenlétre vonatkozó utasitást. Ebben meg volt szabva, miként utazik a királyné Pozsonyba, miként fogadják az ország határán, miként Pozsony város kapujánál. Miként vonul föl a várba s miként üdvözlik őt a karok és rendek.
Mind nagy kérdés volt ez akkor, Mária Terézia uj király volt. Azonkivül asszonykirály. Régóta nem volt már a magyarnak asszonykirálya. Háromszáz év óta éppen nem volt. Meg kell tehát fontolni mindent, de jól.
A királyi utasitás neve volt latinul: directorium sive ordo. 1847-ig igy nevezték, 1847-ben rendszabásra forditották. 1867 óta az efféle udvari szabályzatot rendesen szertartási rendnek nevezik. A régi országgyülések ezt a directoriumot valami királyi előterjesztésfélének tekintették s jól megvizsgálták: nincs-e benne valami közjogi hiba, vagy sérelem, a mely nem fér össze az ország tekintélyével. Ha volt: azt ki kellett igazitani. Szinte csodálni való, hogy éppen az 1847–48-iki pozsonyi országgyülés ezt a vizsgálatot meglehetősen elmulasztotta.
Mária Terézia e directoriumának nincs kelete. A kanczellár ekkor gróf Batthyány Lajos volt. Ez május 12-én kelt leiratával közölte a directoriumot az országbiróval, gróf Pálffy Jánossal. Mert nádorispán akkor nem volt s igy az országbiró volt akkor az országnak első zászlós ura s a főrendi tábla elnöke. Egyik secretariusa, Palugyay, a főrendek előtt felolvasta, a kik nem szóltak rá semmit, hanem szó nélkül elfogadták s tudomásul vették. Az országbiró egyuttal Palugyay által átküldte felolvasás végett a követek táblájára is a directoriumot.
A követ urak is meghallgatták. Nagyon sok apróbb-nagyobb közjogi sérelem volt bizony abban az utazási rendben, de az első hallásra csak egyet vettek észre a követ urak. A kézcsók sérelmét.
A directorium ugyanis ugy intézkedett, hogy a királyné kezének megcsókolására csak a főrend urak bocsáttatnak s nem egyuttal a vármegyék követei is. A mi azt jelentette voltaképpen, hogy a köznemességnek nincs megengedve, hogy a királyné kezét megcsókolja. Nyomban az első hallásra heves felszólalások történtek. A nemesi előjogok világos sérelmét látták ebben a dologban. S egyértelmü elhatározással deputácziót választottak a főrendekhez, a közjogi sérelem orvoslása végett.
A deputáczió rögtön megalakult s ment a főrendekhez. Egy pillanatig se lehetett türni a sérelmet. Deputáczióba ugyan kivált a főrendekhez tisztes diszmagyarban kardosan és kalpagosan és sarkantyusan kellett menni, de hiszen akkor még a követek minden nyilvános ülésen diszmagyarban s kardosan voltak, tehát nem kellett átöltözködés végett hazafutkosni.
Mig a deputáczió oda járt, az alatt is tartott az ülés. De a követ urak hevesek voltak. Nagy botránynak tartották a dolgot s fölötte hangosan intézték szemrehányásukat a kormány és a főrendek ellen. Az udvari embereknek sehogy se tetszett, hogy az országgyülésnek már kezdetén is ily szenvedélyes állapot kapjon lábra.
A követek táblájának elnöke a királyi személynök volt, akkor báró Grassalkovich Antal. Magas udvari és állami méltóság, a kinek különös tiszte volt a vitát csillapitani s az indulatokat elaltatni. Elég ügyes férfi is volt hozzá, hiszen családja herczegi rangját s óriás vagyonát voltaképen ő alapitotta meg.
Azt inditványozta: tartsuk meg a régi szokást és a jó rendet. Idő előtt sohase jöjjünk haragba. A harag árt az egészségnek. Azt a directoriumot először is irassuk le minden követ számára. Arra valók a követ urak iródiákjai, kancellistái, juratusai. Menjen az a directorium a diktaturába. Ha azután minden követ ur megkapja: olvassa el figyelemmel, gyujtson pipára, gondolja meg jól, aludjék rá egyet s igy majd a holnapi ülésen nyugodtan meghányjuk-vetjük az ügyet.
Bizonyos, hogy ez volt a legokosabb tanács már csak azért is, mert ez felelt meg az ősi szokásnak s ebben volt biztositék mindenféle elhamarkodás és hebehurgyaság ellen. Azután hátha több sérelem, hátha nagyobb sérelem is van abban a directoriumban. Jó lesz azt megnézni jól.
Az indulatok csakugyan elcsillapodtak egyelőre. De ennek más oka is volt, nemcsak a személynök inditványa. Közben ugyanis a deputáczió megjárta a főrendeket s előadta náluk a követek üzenetét. A főrendek békés indulattal voltak s nyomban méltányolták a követ urak felfogását. Tüstént meg is választottak maguk kebeléből egy deputácziót, a mely izenetüket vigye át a követ urakhoz.
A küldöttség tagjai voltak: Bartakovics Pál álmáziai választott püspök, ifjabb Esterházy Mihály és Imre grófok s Balassa Ferencz és Amade László bárók. Ezek hozták át a főrendek izenetét, természetesen élő szóval. Abból állott az üzenet, hogy a directorium ugyan teljesen megegyez a régebbi országgyülések directoriumaival, azért nincs is mit azon valami sokat változtatni, de már a kézcsókra nézve elismerik a főrendek a vármegyei követek jogát, azért ők is azt kivánják, hogy a nemeseket együtt bocsássák kézcsókra a főrendekkel, sőt a nemesek minden esetre megelőzzék Pozsony városának magisztrátusát.
Ez üzenet csillapitólag hatott ugyan, de a békét azért nem állitotta helyre. A vita eléggé hevesen, de már harag nélkül tovább is folyt.
A vita folyamán több inditvány bukkant föl.
Némelyek a nemesség sérelmének orvoslása s örök időre való eltávoztatása végett országgyülési átiratot akartak a kanczelláriához küldeni. Mások a királyhoz akartak feliratot intézni. Ugy vélték: rettenetes közjogi sérelem van abban, ha a nemesség nem csókolhat kezet. A mikor már mindenki kibeszélte magát, elvégre megnyugodtak a mai napon a személynök inditványán. Nagy az eset. Irásban kell olvasni a directoriumot. Egyszeri hallás nem elég. Halaszszuk el a tárgyalást holnapra.
Másnap, május 20-án, délelőtt tiz órakor kezdődött az ülés. Eközben minden követnek megvolt már a maga kézirati példánya. Első tárgy volt természetesen a directorium, a kézcsók kérdése.
Grassalkovich nagytekintélyü és tapintatos férfiu volt. De minden jó szándéka és ügyessége daczára mégis elhibázta a dolgot. Be akarta bizonyitani a követ uraknak, hogy a directorium egészen megfelel a régi közjogi gyakorlatnak s azért az országgyülés archivumából előkerestette az 1722-iki országgyülés directoriumát s azt a karok és rendek előtt felolvastatta. Az is fontos országgyülés volt. Akkor fogadták el a pragmatica sanctiót. Akkor jutott leányágra Magyarország szent koronája. Ha tehát akkor jó volt a directorium: legyen jó most is.
No hiszen lett most ribillio.
Eddig csak egy közjogi sérelem volt: a kézcsók dolga. De most az összehasonlitásból hat különböző természetü és fontosságu sérelemre jöttek rá.
Első sérelem minden esetre a kézcsók a királynénál, melyre 1722-ben különbség nélkül eljutottak a főrendek s a köznemesi rendek.
Második sérelem, hogy 1722-ben külön meg voltak emlitve Horvátország követei, most pedig azokról emlités sincs téve. Ezt az észrevételt Najsich Ádám báni itélőmester tette s a rendek helyeselték.
Harmadik sérelem, hogy a királynő sátoránál a katonaság jobbfelől, a rendek pedig balfelől állittatnak föl, már pedig minthogy a rendek tartják zsolddal a katonát, illetlen dolog lenne a zsoldosokat állitani a királynő jobbja felől, az urakat pedig balja felől. Még olyan hang is hallatszott: minek oda a katona, akár jobbfelől, akár balfelől? Minek oda a katona, a hol a király és az országgyülés üdvözli egymást? Ezt a hangot azonban a rendek lezugták.
A negyedik sérelem az ország zászlós uraira vonatkozik. A jegyzőkönyvi határozat erre nézve magyarra forditva szóról-szóra a következő:
– A mostani directoriumból ki vannak hagyva az ország zászlós urainak teendői; erre nézve az országnagy urak felhivandók (requirendi), hogy a maguk tisztjét (functiones suas), melyekre ő felségének az országba bejövetelekor egyedül ők illetékesek, teljesitsék!
Az ötödik és hatodik sérelem Pozsony városának tanácsát és polgárságát érdekli. Ez nem tartozik ide, erről hát nem beszélek.
Mindezekre nézve az alsó-tábla megállapodott s megállapodásait szóbeli üzenet alakjában közlé a főrendekkel. Az üzenetet küldöttség vitte át.
A főrendek tábláján is nagy és felette érdekes vita folyt e kérdésekben. Ismerjük meg először ezt a vitát röviden, azután térjünk át a kézcsók-háborura.
Az ország zászlós urai ekkor a következők voltak:
Országbiró volt, mint már emlitettem, a közel 80 éves agg gróf Pálffy János, a kit az országgyülés a következő junius hónapban nádorispánná választott. Az országgyülés alatt csaknem folytonosan betegeskedett.
Horvátország bánja volt a szintén öreg gróf Esterházy József.
Főtárnokmester volt gróf Nádasdy Lipót.
Főkamarás volt gróf Zichy Károly, ki azonban junius 14-én meghalt. Utódja Esterházy Antal herczeg.
Főasztalnokmester volt gróf Illésházy József.
Főlovászmester volt ifjabb gróf Esterházy Ferenc.
Főajtónállómester volt gróf Pálffy Károly.
Főudvarmester gróf Pálffy Miklós.
Tehát három Esterházy, három Pálffy s a Nádasdyak, Illésházyak, Zichyek közül egy-egy. Az ország legelső, legvagyonosabb, legtekintélyesebb családainak tagjai. De mind osztrák széleken lakó főrendek. Az Árpádkori Nádasdyn kivül mind habsburgi mágnások. A dunai és tiszai s az erdélyi fejedelmi főrendek közül senki.
De azért ezek önérzetét s magas méltóságát kétségtelenül sértette volna, ha a királyi udvarból s a királynő oldala mellől akkor is ki vannak zárva, a mikor a királynő Magyarországban van. A vita folyama legalább azt mutatta, hogy ők a közjogi tekintetek mellett személyes mellőzésnek is vehetnék, ha a királyi udvar nyilvános és hivatalos tisztjeit nem ők viselnék, hanem a bécsi udvar méltóságai és tisztjei.
A directoriumban ugyanis egyetlen szó sem fordult elő, melyben a magyar zászlós urak és udvari méltóságok szereplése lett volna megemlitve. Sok elfogadási, üdvözlési és kiséreti szertartást sorol az fel, mig a királynő az ország határától Pozsony alá ér, a Dunán átkel, a városon átvonul s a várba feljut, de mind e szertartásnál a magyar zászlós urakat emlitetlenül hagyják.
Igaz, hogy valami különös tennivalók az osztrákok részére sincsenek fölemlitve. De bent van a directoriumban, mindjárt elején, hogy ő felsége »cum dominis ministris et destinata comitiva aulica nec non militari« (magyarul: a miniszter urakkal s az udvari és katonai kisérettel fog jönni Bécsből); már pedig előre lehetett látni, hogy ha a rendek szó nélkül hagyják a dolgot, akkor azok a bécsi miniszter urak s az udvari és katonai kiséret tagjai fogják ő felsége udvarát képezni s körülötte az ünnepélyes és szertartásos szolgálatokat végezni.
S volt még egy igen fontos körülmény, melyre kétségtelenül gondoltak a főrendek és országzászlósok s melyet az alsó táblán hihetőleg nem egy szónok föl is emlitett.
Ő felsége Mária Terézia ugyanis nem volt német császár. Az ő nemzetközi és diplomácziai rangja főképen abból állott ekkor, hogy Magyarországnak királya volt. Az országgyülést összehivó levelében is magát csak Magyar-, Cseh-, Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok királyának stb., Ausztria főherczegnőjének s férje után Lotharingia és Barri herczegnőjének, Hetruria nagyherczegnőjének stb. nevezi. Mind e cimei közt hasonlithatlanul legelső volt magyar királysága, valamint birodalmai közt is hasonlithatlanul legnagyobb és legerősebb volt a maga társországaival és kapcsolt részeivel együtt Magyarország.
Ily helyzetben csakugyan szégyenletes lett volna az ország zászlósaira s udvari főméltóságaira nézve, ha szó nélkül türik, hogy a magyar király, a ki ma igazán alig egyéb, mint magyar király, még Magyarországon is osztrák főherczegi vagy cseh királyi udvarral vegye magát körül.
II.
(A mágnások vitája. – Az egri püspök. – A kalocsai érsek. – A bán. – A felirat. – A leirat. – Hogy folyt le a kézcsók szertartása? – Mi a csók állatnál és embernél? – Birálat.)
Az alsó táblán e kérdésben nem voltak különböző pártok vagy eltérő nézetek. De már a főrendek táblája két pártra oszlott. Igaz, hogy igen nagy kisebbség volt az, mely ne az ország méltóságának s a zászlós urak tekintélyének és jogainak érdekében emelte volna fel szavát.
A kisebbség szónokai közt legtovább ment gróf Erdődy Gábor egri püspök, a ki ő felsége iránti áradozó hódolat hangoztatása közben azt a nézetét fejté ki, hogy a király mint vendég jön hozzánk látogatóba, részint az országgyülés meghivására, részint saját kegyelmes elhatározásából.
Ő hát vendég.
Már pedig ősi magyar virtus, minden vendégnek megengedni, hogy kiséretét és szolgálatát maga válassza meg. S méltatlan dolog volna épen a királytól követelni az ellenkezőt s épen őt gátolni meg abban, hogy saját legmagasabb tetszése szerint rendeljen maga mellé kisérő környezetet. Az ő nézete szerint ezt ő felségére kell bizni s meg kell nyugodnunk abban, hogy esetleg a magyar zászlós urak szolgálatát is igénybe vegye, de ez iránt semmiféle felszólalást nem helyesel.
A többség szónokai is tekintélyes férfiak voltak.
A többség élén állott e kérdésben Zajczdai gróf Patachich Gábor kalocsai érsek. Öreg, rokkant ember, de nagytekintélyü férfiu, a ki határozottan követelte, hogy ama pillanattól kezdve, a mikor a király ő felsége az ország határát átlépi, mindaddig, mig Magyarországban van, az idegen udvari emberek szolgálatát semmikép meg nem kell engedni. Akár osztrák főherczegi, akár cseh királyi, akár német császári udvari méltóságok legyenek is azok.
Ez a helyes álláspont. Ezt rendelik teljes határozottsággal mind a régi, mind az ujabbi törvények. Ez a magyar közjog. De csak irásban, csak papiroson. Mily messze vagyunk attól a valóságban! Mennyit kellett vétkezni századok alatt királyoknak, kormányoknak, országgyüléseknek s az összes pártoknak, hogy külön állami létünk magas és fontos intézménye, az élő magyar királyi udvar szerkezete elpusztuljon s végkép elnyelje azt az idegen bécsi udvar. Pedig világos törvények aludtak el s kiáltó nemzeti jog s még vagyonban is nagy nemzeti érdek lett az áldozat. Nem gondoltak erre még 1790-iki s még 1848-iki őseink se. Komolyan legalább nem.
Gróf Esterházy József, Horvát-, Tót-, Dalmátországok bánja s később még az országgyülésen országbiró, szintén agg férfiu s régi udvari ember, a magyar király tekintélyének érdekében is szükségesnek tartotta, hogy az országban a királyt a magyar udvar környezze. S az egri püspök szavai ellenében hozzátette, hogy az ország nádorispánja, akárkit választanak azzá, habár köznemest is, állásánál és rangjánál fogva semmiféle külföldi fejedelmi személynek nem áll mögötte, sőt a királyi család tagjait kivéve, mindenkit megelőz.
Nyomatékos szó volt ez. A bánnak volt pártja az országgyülésen, mely őt óhajtotta nádorispánná választani. Nevét a királyi kijelölésbe gróf Pálffy János mellé bele is tették, de szavazás előtt önmaga visszalépett.
Felszólaltak még erélyesen ifjabb gróf Szirmay Tamás és gróf Berényi Imre. A bánnak és a kalocsai érseknek nézetét támogatták s azok érveit egészitették ki.
Összegezte a nemzeti követelés erősségeit s különös erélylyel nyilatkozott báró Balassa Ferencz. Kifejtette, hogy alkotmányunk és törvényeink s régi, dicső, bölcs királyaink nem hiába állitották és tartották fönn az ország-zászlósi magas méltóságokat és udvari főtisztségeket, hanem azért, hogy ők a királyt és az országot szolgálják s a királyi udvar fényét emeljék. Ők pedig az ő magas közjogi állásukban a nádorispánnal együtt előbbvalók itt, az ország határain belül, mint bármely idegen herczegek, fejedelmi személyek vagy császári miniszterek. Nem is szükséges itt a további vita. Inditványozza egyenesen s egyben a zászlós urakat felhivja, hogy nem türhetjük, hogy az ő állásuk és méltóságuk pusztán üres czim legyen, azért tehát foglalják el helyüket haladéktalanul a király mellett s szerepüket ne engedjék át senkinek.
Hogy a bécsi udvar a magyar királyságot külön megjelenésében is el akarja sikkasztani s mindez azért történik, hogy Magyarországot tartomány módjára valami birodalmi egységbe beolvaszsza: a hazaáruló törekvésnek ezt a történelmi tényét a szónokok nem világitották meg eléggé.
A főrendek tábláján ekkor jelen volt a 8 zászlós uron kivül, kiknek neveit felsoroltam, 2 érsek, 16 püspök, 3 rend-főpap, 2 koronaőr, 20 főispán, 36 gróf és 57 báró. Az összes szám 144. Ezeknek igen nagy többsége igen élénk helyesléssel fogadta a nemzeti álláspont szónokait s gyorsan elfogadta az alsó-tábla határozatát.
Azonban némileg mégis változtattak rajtuk.
Például azt a kérdést, hogy a királynő melyik oldalán álljon a katonaság, a főrendek tárgytalannak tartották s azért ezuttal el is ejtették. Azt mondták ugyanis, hogy a királynő első fogadtatása a királyi sátor előtt történik, minthogy a királynő ott száll le utazó kocsijából. Ott pedig a sátor és a kocsi közelében ugyis a karok és rendek lesznek s a katonaság csak távolabb áll. Itt hát a katonaság felállitásából sérelem nem támadhat.
A zászlós urak tisztjére nézve igy szól a határozat:
– A zászlós urak ő felsége szerencsés megérkezése alkalmával saját teendőik gyakorlatához hozzálássanak. (Latinul: Barones regni cum faustissimo suae majestatis sanctissimae ingressu exercitium functionum suarum aggrediantur.)
A kézcsók-határozat is meglett. A directoriumba ugy jön bele, hogy ő felsége Magyarországnak s a szent koronához kapcsolt országoknak és részeknek a jelen országgyülésre meghivott egyháznagyjait és nemeseit s minden rendjeit kézcsókra bocsátja. – Mint látszik, Horvátország itt nincs külön fölemlitve.
A főrendi megállapodásokat az országbiró itélőmestere, Trstyánszky János, ki mint királyi táblabiró az alsó-táblán volt jelen, nyomban irásba tette s főrendi üzenetként egy küldöttség az alsó-táblához átvitte. A küldöttség tagjai voltak gróf Zichy Ferencz novii püspök, gróf Esterházy János Ferencz, gróf Cziráky József és báró Andrássy Péter.
Az alsó-tábla a némileg módositott határozatokat egészben elfogadta s már a május 22-iki ülésben a feliratot a királynőhöz megszerkesztette.
A feliratban elmondják, hogy a rendek a mostani directoriumot az 1722-iki országgyülési directoriummal összehasonlitván és egybevetvén, észrevették, hogy a mostaniban a királynő kézcsókjára világosan kifejezve csakis a főrendek bocsáttatnak, mig a régiben ugyanez az összes karoknak és rendeknek világosan megengedtetett s ámbár meg vannak győződve, hogy ő felsége a régi szokást megváltoztatni s a nemesi előjogokat csorbitani nem szándékozik, mindamellett a mostani directoriumot akként kiigazitani s azt most és jövendőben is akként szerkeszteni legkegyelmesebben méltóztassék, hogy Magyarországnak s a szent koronához kapcsolt egyéb országok és részeknek országgyülésre egybehivott összes karai és rendei minden kivétel nélkül bocsáttassanak a királynő kézcsókjára.
Végzik pedig a feliratot ekként:
– A legalázatosabban könyörgünk felségednek arra nézve is, hogy királyi felségednek ezen örökös országába leendő szerencsés és óhajtott megérkezése alkalmával az ország zászlós urai saját teendőiket teljesithessék.
Rettentő birálatra ösztönöz engem ez a felirat. De birálatomat későbbre hagyom. Hadd mondom el előbb magát a történetet.
A feliratot küldöttség vitte Bécsbe s adta át a kanczellárnak, gróf Batthyányi Lajosnak. A királyi válaszon sokáig tünődtek, tanakodtak, csak junius 10-ikén lettek vele készen. Természetesen olyan nesze semmi – fogd meg jól féle királyi válasznak kellett készülni. Kezet ugyan csókolhatnak a rendek, de magyar királyi udvart nem kapnak. Ezt kellett kigondolni, de oly alakban, hogy a rendek a kudarczot észre ne vegyék, sőt még örüljenek neki, mint a bolond a sapkájának.
A mikor a királyi válasz megérkezett: az országbiró ágyban fekvő beteg volt. Köszvénye leverte lábáról. Ámde a főrendi táblának ő volt az elnöke, a főrendek tehát az ő lakására jöttek össze országos ülést és tanácskozást tartani s nem a szokott helyiségükbe. Itt olvasták föl a királyi választ.
Az alsó-tábla a maga palotájában ülésezett s itt a királyi személynök első tárgyként jelentette be a királyi válasz megérkeztét. A választ nyomban föl is olvasták.
Ebben elmondja a király, hogy az általa kiadott directorium az 1714-iki és 1722-iki országgyülések directoriumának mintájára készült s az a körülmény, hogy benne a kézcsóknál csak a főrendek emlittetnek, nem volt akadály arra nézve, hogy ne az összes karok és rendek bocsáttassanak a királynő kézcsókjára, a minthogy ezuttal is kegyelmesen megengedi az összes karoknak és rendeknek.
Arra nézve pedig, hogy az ország zászlós urai a felségnek Magyarországba jöttével saját teendőiket gyakorolhassák, a király ujabb directoriumot ád az országgyülés ünnepélyes megnyitására, a nádorválasztásra s a koronázásra vonatkozólag. A rendek világosan megérthetik ebből az ő kegyelmes szándékát, különösen azt, hogy az országgyülés megnyitásánál s a nádor megerősitésénél a király sátorában vagy mennyezete alatt a főlovászmester tartja a kivont kardot, koronázáskor pedig az ország zászlós urai szokott módon teljesitik tisztjüket.
Csak azt a részt emlitem meg, mely az országgyülés ünnepélyes megnyitására vonatkozik.
Ebben ő felsége meghagyja, hogy a karok és rendek a királyi előterjesztések átvételére délelőtti 9 órakor a várban jelenjenek meg s kisérjék ő felségét a várkápolnába, a hol az esztergomi érsek fogja a szent lelket segitségül hivni. Ezután ő felsége visszavonul, de nemsokára a palotába megy s helyét a mennyezet alatt a trónon elfoglalja s jobbfelül a trónon kivül ő királyi felségének főtisztviselői (primarii officiales), a trón alsó lépcsőjén pedig kivont karddal a királyi főlovászmester fog állani.
Ez után a magyar királyi udvari főkorlátnok a kegyelmes királyi előterjesztéseket magyar nyelven (nativo idiomate) előadja s végre ő felsége e rendekhez latin nyelven szól.
Természetesen. A Habsburgok soha se tanulták meg a magyar nyelvet. A királyok közt közel négyszáz év óta csak a mostani királyunk, Ferencz József, beszéli a magyar nyelvet. Elődjei közül Hollós Mátyásig soha egyik se.
Az uj directoriumban, valamint a királyi válaszban is mind az alsó, mind a felső tábla szó nélkül megnyugodott. Többé ez országgyülésen e tárgy nem is jött szőnyegre.
Csak azt jegyzem meg, hogy a magyar országgyülés ünnepélyes megnyitása ma se tisztán magyar közjogi cselekmény, hanem részben osztrák dolog. Mert a trón mellett a király oldalán az osztrák császári főudvarmester van a bottal s ott van a császári arcier-testőrség kapitánya is.
Mit keresnek ott?
Azonban lássunk vidámabb dolgot is. Nézzük még kissé azt a kézcsók-vitát.
Hogy is kellett hát annak a kézcsóknak megtörténni?
A királyné megállt nagy kiséretével az ország határán Pozsony fölött. Ott már készen állt számára a sátor. Óriási sátor szines kelméből. Elől nagy mennyezet faoszlopokon. A mennyezet alatt a sátornyilás félrehuzható nehéz selyem és arany függönyökkel. A sátor belseje jókora térség, földje vastag szőnyeggel bevonva. A királyi trón a mennyezet alatt, hogy a kézcsókolók serege a sátor előtt vonulhasson el s ne kelljen neki a sátor belsejébe vonulni. Igy minden zavarnak és rendetlenségnek elejét lehetett venni s a királyi trón mellett jobbról-balról nyugodtan állhattak az oda rendelt magas méltóságok és udvari főtisztek.
Magyar nemesi testőrsereg akkor még nem volt. Megvolt az Arciér-testőrség, a kit a kurucz magyar Hacsérosnak nevezett a maga nyelvén és a maga idejében.
Kiket bocsátottak a királynő kezének csókolására? Az összes karokat és rendeket.
Bizony sokan voltak. Legalább kezet csókolgatni nagyon sokan.
A felső tábla tagjai, az egyházi és világi főrendek, a nagyobb és kisebb zászlós urak, mint emlitettem már, összesen 144-en.
Az alsó tábla tagjainak számát nem tudom. Fáradsággal járna ezt a számot biztosan kipuhatolni. Megközelitőleg azonban megmondhatjuk. A tájékozásban segitségül vehetjük az 1825-iki országgyülést, melyet az előző legutóbbi országgyülésről ép annyi idő választ el, a mennyi az 1741-ikit elválasztotta előzőjétől.
1825-ben a megyei és kerületi s horvát követek száma 105 volt. Kétségtelenül 1741-ben is ennyi.
A városok, székes káptalanok és javadalmas apátságok követei 1825-ben összesen legalább 120-an voltak. Ezt megközelitő szám lehetett 1741-ben is.
A távollevő főrendek s a főrendü özvegy asszonyok követei 1825-ben 291-en voltak. Ennek felét, vagy 150-et felszámithatjuk 1741-re is. S a királyi tábla tagjaiként legalább huszat.
Ime, tehát több mint ötszáz férfiunak kellett és lehetett a kézcsókhoz járulni. S bizony oda járult mindenki, a ki csak tehette. És pedig nem gyorsan, nem rohanvást. A sok öreg ur, a sok nagyméltóság és főtisztviselő, a lassu mozgáshoz szokott sok érsek, püspök, apát és kanonok bizony nem ugrándozott nagy sebességgel. A kardok s diszöltönyök se engedték volna a gyorsaságot.
Ha minden perczben négy ember végezte is a kézcsókot: akkor is több mint két órai időbe került a sok szertartásnak csupán ez a része. Hát még a sok fogadtatás és bemutatás és üdvözlő beszéd az ország nevében, Pozsony vármegye és Pozsony városa nevében s a többi másféle udvari hókusz-pókusz.
Bizony ez ünnepnek nem elég komoly, de mulatságnak elég unalmas.
Honnan ered a kézcsók s mi ennek a története?
Darwin és Spencer törvényei adnak erre nézve felvilágositást. Az állat szeretettel nyalogatja azt a társát vagy kölykét, a kit szeret. Az embernek is az állati része a legigazabb része. A mit az állat a nyelvével végez: azt az ember szebb és gyöngédebb módon ajkaival végzi s nevezi csóknak. Sok ezer éves szokás. Az első keresztények a szent csókot is divatba hozták. A közéletben és irodalmi elnevezésekben százféle csókot ismerünk.
Nálunk a tisztelet csókja nagyon régi a kézcsók alakjában. Apának, anyának, öreg szülőknek, öreg és előkelő férfiaknak és nőknek kezet csókolni szokásban volt régóta. Valamint a papnak és szép asszonynak is.
Azonban a királynak s királynőnek kezet csókolni más. Szeretet és tisztelet is lehet e csókban, de ez természeténél fogva mégis csak hódolati csók. Megcsókolni azt a kezet, mely uralkodik s vagy ád vagy elvesz, vagy áld, vagy sujt, a melytől tehát félni is kell; ez a hódolati csók. XIV. Lajos, a hatalmas király, udvari szertartássá s alattvaló kötelességgé tette hűbéresei s udvari méltóságaira nézve a kézcsókot. Még Mária Terézia férjére nézve is, a mig ez vagy apja mint Lothringen herczeg az ő hűbérese volt.
Mária Terézia 1741-ben 24 éves volt s már négy év óta menyecske. Szép is, fiatal is, királynő is, menyecske is: négy különös ok arra, hogy a karok és rendek szivesen törekedjenek neki kezet csókolni.
Vajjon szép keze volt-e? Nem tudom, de bizonyosnak tartom. Erős kézi munka el nem torzithatta alakját, erős napsütés és időviszontagság meg nem barnithatta szinét s el nem ronthatta bőre finomságát. Elég kövér volt már ekkor is s ujjainak izein s keze fején kiképződhettek azok a finom dombocskák és bájos körvonalak, melyek a női kezet oly csodálatos széppé teszik. Az egész női testen talán, a szemet és ajkakat kivéve, sehol sincs oly kis területen annyi szépség összehalmozva, mint a kézfejen.
Ha jól emlékszem, Hugo Viktor énekli meg egyik gyönyörü költeményében, hogy az Isten miként alkotta meg mosolyból, sugárból és illatból a női kéz szépségeit s hogy a mikor az Isten a nagy munkában elszunnyadt, miként lopódzott oda az ördög s miként helyezett a nő ujjaira körmöket.
De talán téved a nagy költő. Hiszen a szép köröm a női kéz szépségét csak emeli s nem csökkenti. A köröm három szine gyönyörü változat a kézfej és ujjak szinei között.
A női szépségek közt a kéznek szépsége a legállandóbb. Disraeli azt mondja egyik igen kedves regényében, hogy a kéznek szépsége nem is mulik el a halálig. Valóban igen sok agg nőnek igen szép keze van még akkor is, a mikor már egykori gazdag szépségének minden kincse elenyészett.
A pozsonyi országgyülés karai és rendei a nemesi előjogok sérelmének tekintették, ha a főrendek kezet csókolhatnak a királynőnek, de a köznemesek nem.
Ez nem egészen világos előttem.
A nemesi előjogokat Werbőczy, a százados gyakorlat és az országgyülési törvények állapitották meg. Ám ezek egyike se szólt soha a kézcsókról. El se lehet képzelni, mit vesztett volna azzal a nemesség, ha a királynőnek nem csókolhat kezet.
Csak képzelődés s üres hiuság szülhette a jogsérelem gondolatát. Werbőczy azt mondja s egykor ugy is volt, hogy a köznemes a nemesi előjogok élvezetében ugyanolyan, mint a főrendü nemes s köztük közjogi különbség nincs. Már most a vármegyei követek ugy vélekedtek, hogy ha a főrendeket kézcsókra bocsájtják, de a vármegyék követeit nem: akkor Werbőczy parancsát megszegik s főrendi és köznemes közt különbséget tesznek.
Ebből állt volna az előjogok sérelme.
Csakhogy ennek az orvoslása sokkal könnyebb és férfiasabb lett volna akként, ha kimondja az országgyülés, hogy az alsó tábla tagjai nem mennek kézcsókra s nem engedik meg, hogy a főrendek is mehessenek. Elvégre az országgyülés a törvényhozásban egyenlő jogu fél a királylyal. Miért csókoljon hát kezet a királynak, ha a király se csókol kezet az országgyülésnek.
Mindez azonban ma már csak vigjátékba való okoskodás. Sok minden elmult és sok mindennel együtt az udvari kézcsók régi divatu szertartása is.
De bizony nevetni való hiábavalóság volt akkor is.
Fiatal, üde, illatos szép asszonynak kezet csókolni ugyan pillanatnyi, de nemes élvezet. Mint mikor az ember egy szép érett gyümölcsöt ehetik. Csakhogy a gyümölcs helyett a gyümölcs száraz héját enni még se kivánatos élvezet s a meleg, sima szép női kéz helyett a szarvasbőr-keztyüt csókolni mégis ostobaság.
Pedig abból állott a királynő kézcsókja. Ugyan hogy is állhatta volna ki a királynő, hogy egyszerre és egymásután ötszázan csókoljanak neki kezet? Bizony az ő szép kacsója annyi bajusz és annyi nedves ajak érintése után nagyon harmatos talált volna lenni. Vagy talán kendővel törölgesse kezét? Furcsa lett volna.
A szarvasbőr könnyen türhetett mindent.
Kézcsók ezen túl is volt még egyszer-másszor, de alkotmányos kézcsók-vitát ezen túl soha se folytatott az országgyülés.
* * *
Már most álljunk elő röviden a birálattal.
Hitvány volt bizony ez az országgyülés s gyávák és eszmétlenek akkori őseink. Mintha Rodostóban örökre kihalt volna a magyar nemzet önérzete.
Az önálló magyar királyi udvart nem állitotta föl, nem is követelte, sőt valósággal lemondott arról, hogy a történelmi Magyarország külön állami léte ily módon is biztosittassék.
Még csak azt se mondta ki az országgyülés, hogy a király oldala mellől, mikor Magyarországba jön, az osztrák főherczegi, német császári és cseh királyi udvari méltóságok pusztuljanak s helyükbe a magyar király udvari méltóságai és az ország zászlós urai lépjenek.
Azt ugyan kimondta, hogy a zászlós urak és udvari méltóságok végezzék a király körül a teendőket, de istenért se mondta meg, mik azok a teendők most és jövendőre. Ugy hagyott mindent, a hogy volt.
De hát mindez elvégre kisebb fontosságu dolog. A nagy és döntő dolog egészen más.
Kihalt a Habsburg-család, csak egy leánya maradt. Európa haddal támadta meg azt a leányt s végkép le akart számolni azzal a természetellenes alakulással, melyből akkor a kihalt Habsburgok birodalmai állottak.
A magyar nemzet szabad tetszése szerint alapithatta meg állami jövendőjét.
Vagy azt mondhatta: az asszonykirály nekünk se kell, ha Európának se kell. Legyünk szabadok, függetlenek.
Vagy azt mondhatta: édes jó királynőnk, hagyd a pokolba Sléziát s németországi s olaszországi igényeidet, ugy se érnek azok neked semmit s ugy is elveszik tőled majd valamennyit. Légy magyar király, légy e nagy országnak hatalmas ura, légy hű a magyarhoz, mi Nagy Lajos birodalmát állitjuk föl számodra!
Vagy azt kellett volna mondania: életünket és vérünket áldozzuk érted szépséges királynénk, szétverjük ellenségeidet, biztositjuk birtokaidat, de a föltételünk az: te is biztositod állami létünk függetlenségét s magyar fajunk nagyságát és boldogságát.
Az az országgyülés egyiket se tette, egyiket se választotta.
Hanem a helyett viaskodott azért, hogy kezet csókolhasson a királynőnek.
– – Tenger az, a mi felháborodik a hazafi szivben, a mikor 1741-re gondolunk.