VÖRÖSMARTY ELŐFIZETŐI.
Vörösmarty legnagyobb művét, Zalán futását előfizetés utján adták ki s terjesztették. E művel lépett föl először igazán a költő s ezzel lett irodalmi hőseink s nemzetébresztő nagyjaink közt nyomban az elsők egyike.
A munka az 1825-ik év augusztus havában látott napvilágot. Az 1825-iki országgyülést szeptember 11-ére hivta össze Pozsonyba a király. A király meghivó levelét már augusztusban, sőt juliusban megkapták a vármegyék és a főrendüek. A munka megjelenése, a nemzeti nagy hőskölteménynek napvilágra jötte s a királyi levél, melyből az alkotmány föltámadását remélték, tehát egy időre esett.
Az időknek e találkozását Vörösmarty életrajzában e szavakkal jellemzi Gyulai Pál: »A politikában a kihirdetett országgyülés, az irodalomban Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte.«
Dehogy érezte mindenki. Gyulai Pál e szavakban többet mondott, mint a mennyi a történeti igazság. Többet mondott, mint a mennyit talán maga is akart. Nem olyanok voltak akkor az irodalmi viszonyok, hogy a mikor a vármegyék követválasztásra készültek: akármiféle irodalmi műre engedték volnak terelődni figyelmüket.
Még ma se olyanok. A követválasztás időszaka ma is elnyeli az egész érdeklődést a miniszterelnöktől kezdve a községi jegyzőig. Uj Vörösmarty, uj Petőfi, uj Arany láthatna napvilágot: nem törődnék azzal senki. Még a sajtó maga se törődnék.
Furcsa irodalmi közönség volt az az 1825-iki.
Voltak ugyan irodalmi körök. Az irodalom iránt való érdeklődésnek voltak apró központjai. Kazinczy és barátai köre, Debreczen, Veszprém, Kolozsvár egy-egy vidéki kis központ volt. Pesten Vitkovics Mihály háza, Kulcsár István szerkesztő műhelye, Trattner Jánosnak vagy Mátyásnak vendégszerető asztala egy-egy irodalmi kör volt. Irodalmi kis központ volt, amazoknál sokkal élénkebb, Kisfaludy Károly mulató, vitatkozó és dolgozó társasága. Pápán Pápay Sámuel körében, Sümeghen Kisfaludy Sándor és Deák Ferencz körében, az erdélyi részeken a két Teleky gróf körében, Győrben Czuczor Gergely, Pannonhalmán Guzmics Izidor körében, másfelé Fáy András és a Szemerék vendégszerető házaiban igenis volt egy-egy kis társaság, mely lelkén viselte nemzeti ébredésünk irodalmi jelenségeit. De mindez kicsiny kis társaság volt. Tagjainak száma az egész ország területén pár százra is alig rugott.
A nemzet még akkor irodalmi közönséggé lenni se nem tudott, se nem akart. Bizonyitja ezt Vörösmarty előfizetőinek szomoru kis száma. Kivált ha megvizsgáljuk, hogy e kis szám is kikből állott?
Zalán futására beérkezett 1825. évi november közepéig 93 előfizető összesen 115 példány megrendelésére. Ebből Eggenberger József pesti könyvárus két példányt rendelt. Nem magának, hanem vevőinek. Ama könyvek száma tehát, melyeket irodalmi érdeklődés törekedett megszerezni, csupán 113.
De még ennyi se.
A költő még akkor oktatta Perczel Sándor fiait. Perczel Sándor maga megvett 10 példányt, hogy rokonai s ismerősei közt kiossza. Deák Ferencz gyüjtött 8-at, Zádor György 5-öt, Kisfaludy Károly 5-öt, Kulcsár István 4-et. Mindez összesen 32 példány. Mindezeket messzelátó és mélyen érző nagy lelkek s benső és hű barátok és egyuttal maguk is irók gyüjtötték s buzgalmukat az, hogy a költőn segitsenek, legalább is ösztönözte annyira, mint a nagy nemzeti alkotás iránt való érdeklődés. A két nemes érzés bizonyára egyenlő erővel játszott össze a gyüjtésre.
Maradt tehát a nagyközönség számára 81 példány.
De még ennyi se maradt. Ebből is tetemes szám hű barátokra, tanulótársaira s irótársaira esik.
Gondosan végig néztem a neveket. Unalmas lehet olvasóimra, ha vizsgálódásaim eredményéről beszámolok. De mégis beszámolok. A hetvenöt év előtti kornak, nemzetünk föltámadása korszakának egyik jellemvonása ez. S tanulság arra, mily munkát kellett nagyjainknak végezniök, hogy eljuthassunk oda, a hol legalább ma már vagyunk.
Vörösmarty Ferencz, pesti hites ügyvéd, a költőnek gyámja és gondnoka 1816 óta, a mikor a költő apja meghalt. Egyébként is közel rokon, mert a költő apjának vagy testvérje, vagy első unokatestvérje volt. Ez az egyik előfizető.
Ennél a bátyjánál volt a nagy költő egy évig ügyvédi joggyakornok. Ez segitette be korábban a költőt nevelőnek a Perczel-családhoz. Ez adta idősb Vörösmarty Mihálynak, a nagy költő édes apjának azt a tanácsot, hogy betegeskedése ellen pesti orvoshoz forduljon orvoslásért. Oda is fordult, de a mint a rendelt orvosságot bevette: egy nap mulva meghalt.
Sallay Imre, 1825-ben jurátus, a királyi táblának hites jegyzője, a költőnek rajongó társa és barátja, ki nem távozott oldala mellől, ha tehette, egy pillanatra se. Leirta a költőnek minden versét, minden munkáját még gyermekkori zsengéit is önmagának. 1817-ből ő mentett meg számunkra egy serdülőkori költeményt, melyet száz mással együtt a költő megsemmisitett.
Tretter György és Paziazzi Mihály pesti polgárok, a költő jó barátai, amaz városi alügyész, emez jurátus. Mind a kettő iró is, de német nyelven. Abban az időben mindig akadt Pesten német verselő. Ilyen volt később Raics is s voltak mások is. Tretter és Paziazzi majdnem egykoruak voltak, Vörösmartyval csaknem mindennap találkoztak. A költő tőlük tanult németül, emezek meg ő tőle magyarul. Sőt Vörösmarty még német vers irásával is vesződött egyszer-kétszer a kedvükért s valószinüleg pajzán versenygésből.
Virág Mihály pesti papnövendék, az öreg Virág Benedeknek rokona, a kinek házánál a költő vele megismerkedett s közelebbről megbarátkozott.
Egyed Antal és Klivényi Jakab katholikus papok s irók. Amaz 1825-ben már paksi plébános és alesperes, de korábban bonyhádi káplán; emez még csak baranyai káplán. Velük Tolnában ismerkedett meg s szőtt benső barátságot a költő. A barátság fenmaradt tisztán és nemesen halálukig. Ők szerezték meg előfizetőnek Juranics László pécsi kanonokot is, az 1837-ben elhalt győri püspöknek Juranics Antalnak testvérjét.
Nagyjeszeni Jeszenszky Elek, az árpádkori ős Jeszenszky-nemzetség sarja, barsmegyei birtokos és táblabiró, a kivel a költő Jeszenszky Miklós utján barátkozott meg. Miklóshoz a költőt a bonyhádi ismeretség után a legmélyebb és legbensőbb baráti érzelmek kapcsolták.
Vitkovics Mihály, Czuczor Gergely, Fáy András, Guzmics Izidor: mind irók s a költő jó barátai. Meg is látogatta Czuczort Győrben, Guzmicsot Pannonhalmán, Vitkovics vendégszerető házánál s irodalmi társalgásain rendszeresen jelen volt s Fáy Andrással is holtáig fentartotta nemes barátságát.
Fábián Gábor, a vörös-berényi szegény kálvinista pap fia, öt évvel idősebb, mint a költő, de ennek mindvégig lelkes hive. A költő is hűséggel ragaszkodott hozzá. S méltán. Sokat tanultak egymáson és egymástól. A hogy Vörösmartynál a költői nyelv, ugy Fábiánnál a tudományos nyelv a legszebb s a legragyogóbb. A hogy Fábián Ossián énekeit s Tocqueville Demokratiáját nyelvünkre átültette: ennél szebbet ma se tud felmutatni prózai és tudományos irodalmunk. A két alkotó lélek barátsága tehát természetes volt. Együtt is voltak Pesten naponként.
Csehfalvy József esztergom-vármegyei táblabiróval 1822–23-ban ismerkedett s barátkozott meg a költő, mig Csehfalvy Ferencznél Tolnamegye alispánjánál jurátuskodott. A jurátusi vadászczimborák kedves társaságának ez is tagja volt.
Pálóczi Horváth István és Sághy József fehérmegyei kisebb tisztviselők, Vörösmartyval egykoruak, Székes-Fehérvárott tanulótársak s később is mind vele, mind öcscsével Vörösmarty Jánossal jó barátok.
Szalay Antal akkor értényi káplán. Rajongott a magyar irodalomért és irókért.
Ime az egyénenként megszámlált tizennyolcz előfizető mind irótárs vagy tanulótárs s hű és jó barát. A valódi közönségre nem marad több 63 példánynál.
Igaz: ebben a közönségben jó nevek fordulnak elő.
Ajkay János, nyugalomban levő huszárfőhadnagy, vasmegyei táblabiró, vasi és veszprémi birtokos, a veszprémmegyei árpádkori Ajkay-család ivadéka. Zádor György biztatta az előfizetésre.
Baloghy Imre honti birtokos, 1825-ben tiszti főügyész, 1839-ben Hontmegye alispánja. Ő velin papiros kiadásra fizetett elő 2 ezüst forinttal. Ilyen bőkezü előfizető rajta kivül még csak egy akadt: Tar István. Több nem.
Ügyvéd összesen 16 akadt előfizetőnek. Ez a kar nyujtotta a legnagyobb segitséget. A táblabirák csak 15 számmal, a katholikus papok és barátok szintén 15 számmal, a megyei tisztviselők 14-gyel, a királyi tisztviselők 6-tal szerepelnek.
Az ügyvédek közt van Deák Ferencz is mint »hites ügyvéd Zala vármegyében«. Ő maga nevezte magát ekként. Levelére, melylyel az előfizetési összegeket beküldte, ezt irta Vörösmarty: »Nemzetes Deák Ferencz prókátor«. Deáknak volt akkor Zalában testvéreivel együtt mintegy négyezer hold földje s szép gazdasága, viselt is már tiszteletbeli tisztségeket, de azért a czime »Nemzetes ur« volt. Az igaz, hogy voltaképen a »Tekintetes ur«-nál följebb haláláig se vitte.
Deák nyolcz előfizetőt gyüjtött. Egyik volt ő maga. Azután volt két sógora: Oszterhueber József Puszta-Szent-Lászlóról és Oszterhueber Mihály Nyirlakról. Volt még Gyömörey Boldizsár táblabiró és Szép György fiskális Zalaegerszegről, végre Chinorányi Boldizsár alszolgabiró. Mind zala-vármegyeiek.
A könyv szétküldése lassan ment. Augusztusban jelent ugyan meg a munka, de az év végéig maga Deák Ferencz se kapta meg. Nem győzte várni s azért vett külön is egy példányt Szombathelyen. Könyvárus akkor ott nem volt, hanem Zsoldos nevü könyvkötő árulta a könyvet.
– Azonban – irja Deák 1825-ik évi karácsony napján Vörösmartyhoz – ezt nem olvashattam el még, mert testvérnéném azt nálam meglátván, tőlem olvasás végett elkérte, minthogy azt még eddig végig nem olvasta, nékem ujra várakoznom kell. Egyébaránt ő igen dicséri ezen munkának könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét és ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német literaturának nem csekély ismerője lévén, a szép literatura mezején termelt virágoknak megitélésére alkalmatos.
Deáknak ez a testvérnénje Oszterhueber Józsefné, Deák Mária volt.
Az ügyvédek közt szerepel Fábián Gábor, Zádor György és Vitkovics Mihály is. A kik pedig irók voltak.
Köztük van Magyar-szölgyéni Szögyény Gábor, a későbbi Szögyény Emil képviselő apja s berlini nagykövetünknek másod nagybátyja.
Ghyczy Ignácz 1825-ben bábolnai kamarai fiskus. Ez bátyja Ghyczy Kálmánnak. Könyvgyüjtő komoly tudományos férfiu volt, jeles utódai maradtak, az országgyülési könyvtár alapját az ő könyvgyüjteménye képezi.
Szombathelyi Antal, 1855-ben körös-ladányi uradalmi ügyvéd, 1832/36-ban Békés vármegye országgyülési követe, 1847/48-ban megyei főjegyző, 1849-ben alispán és kormánybiztos. Mint ilyet elfogták, halálra itélték, az utolsó órában Haynau megkegyelmezett neki.
Hegedüs Ferencz, 1825-ben az országgyülésen báró Brudern Józsefnek mint távollevőnek követe. Lelkes ifju akkor.
Dukai Takács Péter vasmegyei birtokos, Berzsenyi Dániel feleségének s Dukai Takács Judit költőnek közeli rokona.
Nagy István később királyi alapitványi ügyigazgató. Kisfaludy Károly a »Kérők« czimü vigjátékában őt figurázta ki. Akkor legalább igy vélték.
A tizenöt táblabiró közt ott vannak:
Mócsfalvi Gyurcsányi István bars megyei birtokos agglegény, ősnemzetségének utolsó férfi-sarjadéka. Művelt ember volt.
Jakabffy Gergely, nem a krassói, hanem a szalai nemzetségből. Később megyei főszámvevő.
Két Karácsonyi a beodrai ágból.
Két Luka, Antal és Sándor, a későbbi hires adminisztrátor Hontból.
Szentpétery István, a nagy-kőrösi Szentpétery nemzetségből.
Tököly György a kevermesi ágból, Tököly Szabbász rokona. Szerb ő is, mint Vitkovics.
Hát a mágnások, főpapok, királyi herczegek és országos rendek közül ugyan ki szerezte meg 1825-ben Zalán futását? Kihez hatott el az ébredésnek eme fölséges szózata?
Az 1825-iki országgyülés megnyitása összeesett Zalán futásának megjelenésével.
Rég nem volt már országgyülés. A napoleoni háboruk óta nem hivták már össze. A bécsi kongresszuson megcsinálták a szent szövetséget. A bécsi hatalmasak s az ország kormányzói szentül megnyugodtak abban, hogy a magyar nemzet többé állami életet nem fog élni. Ha csöndesen elalszik, ha csöndesen hunyja be szemét: annál jobb. Ha azonban kiabál, vagy rugdalódzik: akkor végig vernek rajta. Legalább vége lesz a háromszáz esztendős perpatvarnak gyökeresen.
Az országgyülés két táblából állott akkor is, a miként most.
A követek tábláján megjelent a királyi személynök a királyi tábla biráival együtt. Kik voltak, mi volt a nevük, jó hazafiak voltak-e vagy rosszak: nem tartozik a mi dolgunkra. Összesen tizenkilenczen voltak. Rég nem él már közülök egy se. Van egy-két jó név, jó családbeli név is köztük. De hogy olyan egy se volt köztük, a ki vágyat érzett volna magában a nemzet nagy költeményét megszerezni vagy elolvasni: az természetes. Ők a hatalmat szolgálták s nem a nemzetet.
Az egyházi rendet a követek tábláján harminczhét férfiu képviselte. Ott voltak a székeskáptalanok követei. Csak a szombathelyi római és az eperjesi görög-katholikus káptalan nem küldött rendes követet, ők csak távollévő követet küldöttek. De hiszen mindegy volt ez. Az apát urak közül is hiányzott a lekéri, szentmártoni és kapornaki apát. Ők is távollévő követ utján voltak jelen. De Zalán futását meg nem vette közülök egy se.
Pedig a katholikus szemináriumok örök érdemet és halhatatlan dicsőséget szereztek maguknak abban a szentséges munkában, melynek eredménye a nemzet feltámadása lőn. Fajunknak és nyelvünknek szerelme s a magyar hazafiságnak égő lelkesedése még a rég elmult, rég elfeledett kurucz korban se volt tisztább, nemesebb, szivekre hatóbb, mint néhány szeminárium szerény növendék papjai közt. S már közel negyven év óta lobogott a szent tűznek lángja. Az alsó papság kebelét erős hazafiság duzzasztotta. De az a pap, a kinek becsületes jó hazafi hirét szárnyaira vette a közbeszéd, magasabb állásba el nem juthatott s az országgyülésen meg nem jelenhetett.
A vármegyék követeinek száma 105 volt. Előkelő férfiak, magas állásu köztisztviselők s rendszerint vagyonosak.
Ezek közül egyetlenegy férfiu fizetett elő Zalán futására.
Ez Borsiczky István volt, Trencsén vármegye alispánja és követe. Lelkes hazafi s tudományosan mivelt ember. Képviselte vármegyéjét az 1832–36-iki országgyülésen is. Miveltségének erejét s gondolkozásának tisztaságát fölismerték az országos körök s a nemzeti muzeum gyüjteményeinek ellenőrzésére őt is országos biztosnak választották.
Sajátságos tünemény ez! Százöt megyei választott törvényhozó közt csak egyetlen ember akad Vörösmarty nagy művének olvasására. Pedig a vagyon és a hazafiság nem hiányzott a többinél sem. De valami mégis hiányzott. Az irodalmi érzék. Sok oka és nagy oka van annak, hogy ez miért hiányzott. Talán rátérek utóbb erre is.
A városokat 81 férfiu képviselte. Egy se akadt köztük előfizető. Ezt már természetesnek találom. Hiszen egy-két várost kivéve, minden városunknak német volt akkor a nyelve, műveltsége és minden olvasmánya. Törődtek is azok akármiféle magyar irodalmi művel abban az időben.
A távollévő követek 291-en voltak.
A király több mint 600 meghivót küldött szét saját kezealáirásával azokhoz, a kik a törvényhozó jogát születésüknél vagy állásuknál fogva személyesen gyakorolhatták.
A főpapok, zászlós urak, főispánok, herczegek, grófok és bárók, a kik husz évesek már elmultak, éppen 500-an voltak kerek számban. Ezek közül személyesen megjelent 175 s elfoglalta helyét a főrendiházban. De elmaradt több mint 320. Ezek követet küldtek maguk helyett, de követjük csak az alsó táblán foglalhatott helyet. Ezeket hivták a távollévők követeinek.
De nem csak ezeket.
A király meghivta az országgyülésre az elhalt mágnások özvegyeit is. Az 1825-iki országgyülésen 116 özvegy asszony volt jelen követei által. Az ő követeiket is távollévő követeknek nevezték.
Kik voltak ezek?
Fiatal ügyvédek, urodalmi fiskusok, jurátusok, a királyi tábla hites jegyzői, a távollevő mágnások és özvegy asszonyok bizalmas emberei. Gyakran csak egy-két napot töltöttek Pozsonyban. Tisztelegtek a személynöknél s a főlovászmesternél, bejelentették megbizásukat, ott mulattak addig, mig nevüket az országgyülés jegyzőkönyvébe föl nem vették s azután elmentek haza. Többé az ördög se kérdezősködött utánuk. Mert hiszen szavazatuk nem volt az országgyülésen, noha annak hivatalos tagjai voltak.
De azért nem sokan mentek haza. A java ott maradt rendesen. 1825-ben összesen 291-en voltak a távollévő követek. Volt köztük sok fiatal mágnás is. Voltak olyanok, kiknek neve pár év mulva végig hangzott az országon s a honfisziveken. Ott volt például Balogh János, a ki özvegy gróf Csáky Jánosnét, Jekelfalussy Terézt képviselte s az 1832-iki országgyülésen már a nemzet egyik vezérévé vált. Ott volt Kossuth Lajos is. Ő két főrendü özvegy nőt képviselt: báró Révay Ferencznét, született Révay Anna bárónőt és Szent-Iványi János özvegyét, Pongrácz Bóra grófnőt. Mikor belépett az országgyülésbe 1825-ben, még egy ember se sejtette, hogy uj és nagy történelmi korszakot hord magával. Ott volt a távollévő követek közt báró Wesselényi Miklós is, már nem éppen fiatal ember s már Erdélyben is vezére a nemzetnek s mindenütt, a hol megfordult, kormányzója a sziveknek. Ő három rokonát báró Wesselényi Farkast, báró Bánffy Lászlót és báró Huszár Károlyt képviselte.
Szinte megfoghatatlan, hogy a 291 távollévő követ közt csak egyetlenegy akadt, a ki Zalán futására előfizetett. Ez Hegedüs Ferencz fiatal ügyvéd volt, báró Brudern Józsefnek távollévő követe. Szinte érdekes volna tudni: miként jutott az előfizetési ivhez. Mert hogy az országgyülési ifjak legnagyobb része nem jutott hozzá: előttem egészen bizonyos.
A főrendek közt is volt két vagy három előfizető. Az egyik gróf Cziráky Antal akkor főtárnokmester s Fehérmegye főispánja, később országbiró s utóbb osztrák miniszteris. Kemény konzervativ és egészen udvari ember; ő Vörösmartyban, meglehet, csak a fehérmegyei irót akarta az előfizetéssel megtisztelni. De a mű maga is érdekelhette, mert ő maga is iró volt s mivelt ember. Miveltsége, sok klasszikus tudása messze fölötte állt mágnástársainak.
Előfizetett még gróf Széchen Miklós helytartótanácsos, pozsegai főispán, pedig ő bő olvasottsága daczára is egészen hiával volt a nemzeti műveltségnek. És előfizetett gróf Dessewffy József, a lelkes magyar iró s gróf Széchenyinek később nagy irodalmi ellenfele. Ő azonban nem volt jelen az országgyülésen, valamint báró Perényi Menyhért se, kinek neve szintén ott van a diszes névsorban.
Érdekes, hogy csupán négy nőt találunk az előfizetők közt. Egy grófkisasszonyt, Batthyányi Eleonorát, a Mária Therézia-korszak hires nádorának unokáját. Egy bárókisasszonyt, Perényi Máriát, az egykori ungi főispán leányát. Egy nemes kisasszonyt, Radó Karolinát Vasmegyéből. S egy tul-a-dunára származott erdélyi nőt, Chernel Dániel özvegyét, vajdahunyadi Markotsán Juliánnát. Pedig nőink akkor már olvasták a hazai szépirodalom termékeit s Himfy szerelmeit s a Regék elértek már a szivük közepéig.
Valami hibának kellett lenni a mű terjesztésében.
De ha semmi hiba nem lett volna is, a főrendektől nem lehetett várni a nemzeti irodalom pártolását.
Két osztrák főherczeg volt meghiva az országgyülésre. A nádor és Károly főherczeg. Mind a kettő nagy magyar urodalmak ura. Egyik se tudott magyarul. Mit csináljanak ők Vörösmarty nyelvével?
Meg voltak hiva a Ditrichstein, Khevenhüller-Metsch, Kinsky, Liechtenstein, Lobkovitz, Meriadec Palm, Rohan és Stahremberg osztrák herczegek a Desfours, Ditrichstein, Harrach, Cavriani, Khevenhüller, Kollonich, Colorado, Kolowrath, Königsegg, Seilern, Saurau, Schönborn stb. osztrák grófok, a Gabelkhoven, Hillebrand, Jünger Kavanagh, O-Naghten, Steinlein és a többi osztrák bárók. Gyülölik a magyart, nem ismerik nyelvét, történetét, örömét, bánatát, emlékeit, reménységét. Őseik dulták, égették, gyilkolták országunkat, nemzetünket. Ezek lelkesüljenek Árpád harczainak leirásán, a magyar faj hős korszakának emlékein?
Saját főuraink se voltak akkor sokkal különbek. Nyelvünket, irodalmunkat se nem ismerték, se nem becsülték. Nevelésük német volt, osztrák volt, nemzeti életünkre örökös átok volt. Keblükben nem a haza élt, sőt semmiféle haza nem élt. Bécs és a külföld volt minden örömük tanyája, a magyar földre csak azért gondoltak, hogy ezt kizsákmányolhassák.
Igaz: voltak kivételek!
Még tul a Dunán is akadt néhány hazafi főrendü. A felső Tiszánál már többen voltak. Erdélyben a nagyobb szám jó magyar volt.
De ez mind kevés volt. A magyar főrendek még 1840-ben se akarták megengedni, hogy a magyar törvényhozók magyarul tanácskozzanak s nemzetük nyelvén alkossák meg a törvényeket.
Ismer ilyen őrültséget a világtörténet?
Minden nemzetnél, mely élt és élni akart, a nemzeti törekvések élén a hadsereg vezérei s a társadalom főrendü férfiai állanak. No csak meg kellett nézni a magyarok főrendeit ezelőtt hetvenöt évvel!
Ezért nem akadt a nagy közönségből több mint 63 ember, a ki Árpádot látni akarta, a mikor ő Vörösmarty költészetének dicsőségében állott nemzete elé!