KÜLÖNÖS EMBER.
(Gondol Gábor. – Jogtanárom a pápai akadémián. – Vadkacsa-tudománya. – Mennyire ismerte a gombokat? – Lakása, életmódja, halála.)
Vannak különös emberek. Az irodalom ugy nevezi őket: különczök. A mi jó népünk a különcz szót nem ismeri, nem használja. Hanem az olyan embert, a ki másként él, másként lakik, másként ruházkodik, mint a többiek, különös embernek nevezi.
Ilyen különös ember volt Gondol Gábor. De igazán különös.
Talán két hete járta be a hirlapokat az a hir, hogy Iváncsán, Fejér vármegyében egy uri embert halva találtak. A szobában bent volt, a szoba nyitott ajtajától nem messze vérben-fagyban. Semmit tőle el nem vittek. Mindenét rendben találták. Hátulról, orvul lőtte agyon valaki. Valami őrült vagy orgyilkos. Néhány nap előtt azt is közölték a hirlapok, hogy nyomon vannak már a csendőrök, rendőrök és mindenféle őrök.
Semmi gondom a nyomozásra. Ismertem, szerettem azt a különös embert. Meghalt – semmiféle nyomozás többé fel nem támasztja. Róla magáról akarok megemlékezni. Életéről és nem haláláról.
Gondol Dánielnek volt testvéröcscse, a ki tudós volt és iró. Ha különös ember nem lett volna, ő maga is iró lett volna. Ő is tudós volt, tudománya mellett nagy műveltségü s irni is jelesen tudott. Még se irt, holott ma már mindenki ir; az is, a ki irni nem tud. Épen ez is azt mutatja, hogy különös ember volt.
A kálvinisták pápai főiskolájának volt negyvenöt év előtt jogtanára. Ő volt az én tanárom is. Tőle tanultam a magyar jogot, a mely félig-meddig akkor támadott fel: 1860-ban. És tőle tanultam a magyar perjogot, a mely pedig akkor még nem is volt meg, hanem csak nyolcz-kilencz év mulva 1868-ban keletkezett. Jó tanárunk volt. Nagyon kedveltük. Csöndes hangon, tűz nélkül, de okos beszéddel és meleg szeretettel belénk tömte a mindenféle jogi tudományt. Voltak tanulótársaink, a kik ott hagyták a főiskolát s Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiuk, tehetségük is volt a tudományhoz, hires egyetemi tanárok lelkéből akartak meriteni, de bizony egyik se tanult annyit, a mennyit mi a különös embertől tanultunk. Hiába: a tudós is más, a hires ember is más, a jó tanitó is más. Sok hires tanár átkozott rossz tanitó. A hallgató csak csömört kap tudományától a helyett, hogy azt megszeretné.
Alacsony, zömök termet; – sürü bajusz, sürü szakál, égő fekete szemek. Kissé lehajtott fejjel járt, de sohase álmodozott, hanem a körülte levő apró és nagy világot nézte, vizsgálta, figyelte. Figyelő képessége rettenetes volt. A sasok és a vércsék nem vesznek ugy észre mindent, mint a hogy ő mindent észrevett. Embert, mozgást, rögöt, ajtót, ablakot, kocsit, lovat az utczán, – az utolsó fűszálat s az utolsó férget is kint a mezőn.
Az volt a szenvedélye, a mi a világtudós Darwiné.
Fejér-vármegyei volt. Vármegyéjének két vize van; álló is, folyó is. Az álló a velenczei tó, a folyó a Duna. A vármegyében mindenki vadász-ember, különösen vizi vadász. Mind a tó, mind a folyó tele van ezernyi ezer szárnyas vaddal s azok közt vadkacsával. De sohase talált uri embert, vadász pajtást, a ki mindenféle vadkacsát ismert volna s valamennyinek magyar nevét tudta volna.
Csodálatos ez. Házi szelid kacsát magam is alig ismerek többet ötfélénél, vadkacsát talán annyit se. A különös ember föltette magában, hogy a hazai vadkacsafajokat s azok magyar nevét, törik-szakad, összeszedi.
Bejárta a világot. Nemcsak a velenczei tavat, hanem a Kis-Balatont s a Fertőt is az egész Hansággal. Heteket töltött Baranya sarkában, a hol a Dráva a Dunába szakad. A kopácsi tavon és környékén annyi a vizi vad, mint a felhő. Végigkutatta a Csallóköz szakadékait s a Duna szigeteit Mohács körül. Apróra megvizsgálta a Rétet Pancsovától Temes-Kevéig, sőt azon túl is. A Tisza kiöntéseit mind bejárta és se az ecsedi láp, se a Szernye nem maradt előtte ismeretlen. Talált vagy tizenötféle vadkacsát s talált rá ötvenkét magyar nevet. Igy hallottam tőle is, barátaitól is, tanártársaitól is.
Biztattam: irja meg vadkacsa-tudományát. Dehogy irta volna meg, a világért se. Csak mosolygott az ilyen biztatásra. Neki elég volt, ha vadász pajtásait a magyar vadkacsa-tudományban utólérhetlen messzeségben megelőzhette.
Talán tiz éve is van már, a mikor az én nemes és tudós barátomat, Herman Ottót figyelmeztettem ugy magánbeszélgetésben a különös ember vadkacsa-tudományára. Nem tudom, irt-e neki, kiment-e hozzá Iváncsára s kapott-e tőle feleletet? vagy az aggkor feledékenysége rajta is erőt vett már. Tiz év előtt elmult már hetven esztendős.
Egy-két év előtt még érintkeztem vele, de csak ugy levélben. Azt irta meg az »Egyetértés« számára, hogy a hajdani zsidóknak volt-e lovuk, mikor ismerkedtek meg Mózes előtt a lóval s honnan van az, hogy a Tizparancsolatban van szó ökörről és szamárról, de lóról nincs? Nem is tudom, miért nem közöltem munkáját, pedig ma is megérdemelné.
Arra is figyelmeztettem ugyanekkor, hogy vadkacsa-tudományát ne rejtse véka alá. Ime gróf Zichy Jenő, ez a nagyszivü főur a Bajkál-tavi valamelyik vadkacsának különös gilisztáját fedezte föl s most a magyar és német tudósok ennek a gilisztának különös bajusza fölött is kemény harczokat vivnak egymással. Mennyivel fontosabb kérdés pedig a magyar vadkacsatudomány, mint a Bajkál-tó ott az oroszok, tibetiek és mongolok közt. Sőt még nem is a Bajkál-tó, még csak nem is annak vadkacsája, hanem csupán egyik vadkacsájában élődő gilisztának a bajusza?
Bizonyára erre is mosolygott, de erre se felelt.
Még egy példát hozok fel az ő különös tudományáról.
Sokféle bolondja van a jó uristennek különösen a műgyüjtők közt. Hogy most már a halotti jelentéseket, a látogató jegyeket, a postabélyegeket, sőt a szivarszalagokat is gyüjtik: ezen már meg se ütközünk. Hát a gombokat gyüjtik-e?
Hányféle gomb van a világon? Érczből, csontból, fából, kaucsukból, szövedékből? Ki tudná ezt megmondani? Hajdan kis gyermekkoromban minden paraszt iskolásgyereknek volt egy füzérrel. Ez volt a gyüjtött kincse. Az iváncsai különös ember ugyan nem gyüjtött gombot, de azért minden gombot megnézett jól s minden gombot ismert a világon. Furcsán sült ki ez egykor.
Pápai tanártársai elbámultak az ő mindenféle különös tudásán. A pénzeket, érmeket például annyira ismerte, hogy első tekintetre mindegyikről megmondta, hogy Nabukodonozor királytól kezdve a monakói fejedelemig azt a pénzt melyik potentát, melyik évben verette. Hogy tanártársai kitapasztalják: igaza van-e, valamelyik utczai gyermektől szereztek egy régi rozsdás, kissé domboru rézpitykét, akasztóját letörték, a pitykét kövön kalapácscsal laposra verték s mikor már teljesen ismeretlen volt, odaadták a különös embernek.
– No Gábor, ha legény vagy, miféle pénz ez? Ezt mond meg már!
A különös ember megnézi a pénzt egyik oldaláról, megnézi másik oldaláról. Mosolyog, föl se néz tanártársaira.
– Tökfilkók! Nem pénz ez, hanem gomb. Az osztrák 26-ik számu gyalogos ezred egyenruhájának gombja 1827-ből. Ez s ez az Este herczeg, vagy ki volt akkor a tulajdonosa.
A tanárok csak elbámultak. Csakugyan bevallották, hogy a gombon, mielőtt összelapitották, volt egy 26-os szám.
Ime, ilyen volt a különös ember a maga sokféle tudásával. Pedig jogi tudása széles és mély volt.
A mikor a pápai jogakadémia megszünt: a honvédelmi miniszteriumban foglalt el osztálytanácsosi állást. Mindenkit bámulatba ejtett ott is szorgalma, pontossága, tudásának ezerfélesége és szótlansága. Innen ment nyugdijas állapotba, mint miniszteri tanácsos.
Hazament, Iváncsára vonult saját kis nemesi birtokára. Meséket mondanak itteni életmódjáról.
Lakásának se kapuja, se keritése. Minden szobájának ajtaja, ablakja törve, zuzva, lyukas, korhadt, rég elavult. Közeli rokona nem volt közelében, vendég ritkán látta. Csak egyetlen szobája volt türhető állapotban. Itt fogadta vendégeit s kinálta nekik hatalmas borait. Jó borokat tartott. Itt irt és olvasott s különösen jegyezgetett.
Udvarát fölverte a gyom. Cselédet nem tartott maga körül. Senki se volt állandóan körülötte. Az volt öregségére az elve, hogy az embernek ugy kell élni, mint az ősembernek. Mint a szarvasnak és az oroszlánnak. Az oroszlánnak sincs szobaleánya, inasa, szakácsnéja, mégis megél emberségesen addig, mig kora miatt megérdemli. Az ember talán hitványabb volna az állatnál?
Házához rézsutosan átellenben lakott valamiféle gazdája. Ételét onnan hordták át neki a kellő időben. Ennyiben mégis eltért az oroszlán szokásától.
Eltért abban is, hogy ő télen mégis fütött. De maga fütött, ezt se bizta másra. Szeretett fát vágni, mint Gladstone, a hires angol miniszter. Maga apritotta fel szép apróra tüzelő fáját fürészszel s maga hasogatta össze fejszével.
Három év előtt eszünkbe jutott, hogy azok, a kik negyven esztendő előtt végeztük a jogot együtt, jöjjünk össze lakomára, Pápa városába.
Meghivtuk kedves tanárunkat is, az iváncsai különös embert. Meleg szivvel ajánlkozott.
– Hányan lesztek?
– Tizenhárman.
Csak tizenhárman voltunk életben. Annyit tudtunk magunk körül összeszedni.
A különös ember mosolygott és felelt.
– Valami tökfilkó azt mondaná, ha tizenhárman vagytok: akkor semmi esetre sem jöttök össze tizenhárman.
Ez történt 1902. évi ápril első napjainak egyikén. Kistörei Tóth Móricz, szolnoki nyugalmazott királyi ügyész lett volna egyik közülünk. Jókedvü, erős, derék férfiu. Ő érintkezett Gondollal.
Egy hét mulva meghalt. Hirtelen, legjobb kedve közepette.
Nem is történt meg az összejövetel.
A különös emberrel többé nem is találkozunk. Az iváncsai temetőben alszik és mosolyog most már. Álma és mosolygása boldog legyen, áldott legyen.