A NAGY ASSZONY.
(Bónis Sámuelné született Darvas Erzsébet. Született 1813-ban, meghalt 1900-ban. Férje jó ismerősöm volt. Államférfi s utóbb az ország egyik főbirája. 1848-ban tevékeny munkása függetlenségi harczunknak. 1849 után üldözött és fogoly. Felesége méltó volt hozzá. Nagy sziv, nagy lélek, igaz magyar nő.)
Bónis Sámuelné fölött zárult be a sirgödör. A rokonok siratják a jó anyát, a szelid nagyanyát, a tisztes ősz dédanyát, az édes testvért, a szives nagynénét. A vérrokon szive alig tehetne mást. A nagyközönség elolvassa az ujságok halálhirét s a természet rettentő törvényén meg nem ütközve olvas tovább lóversenyről, vetések állásáról, államférfiak viszálykodásáról, ledér asszonyok és férfiak dolgairól. Alig gondol többé a halálesetre, alig gondol arra, a kit eltemettek. Öreg asszony volt, 87 éves volt, meg kellett halnia, nyugosztalja isten.
Pedig a ki meghalt, a kit eltemettek, az Bónis Sámuelné volt. S a mikor rágondoltok: ne a 87 éves aggnőre gondoljatok, a ki már visszavonult a nyilvános élettől, a ki már elrejtőzött családjának árnyékos rejtekébe s a ki már semmit se tud a világról, a mely már ő róla nem akar tudni semmit. Gondoljatok annak édes dicső multjára, egész életére, férjéhez való szerelmére, honáért való nagy szenvedésére. Gondoljatok arra a nagy lélekre, mely nagygyá lett azért, mert férjének szerelme s gyermekeinek példás nevelése mellett nemzetének, magyar fajának nagyságáért élt, küzdött, szenvedett, rajongott, imádkozott.
Bizonynyal mondom: nemzetünknek nagy asszonya volt az, a kit eltemettek. Nem a szentekben, nem a királynőkben, nem a magas születés és rengeteg vagyon körülrajzott nőalakjaiban látom én a magyarság nagy asszonyait. Azokban látom, a kik nemük törvényét hiven teljesitik, de azért nemzetük minden örömét és minden fájdalmát csak oly igazán és szentül érzik, mint azok a férfiak, kiket a végzet nemzedékük vezéreivé jelölt.
Ezek közül való volt Bónis Sámuelné. Dicsőség nevének.
Minő családból származott!
A nagy-réthi Darvas-család már Bocskay korában számot tett a nemzet történetében. Vérségi kapocsban az Ebeczky, Rháday, Palásthy, Gyürky, Földváry, Mocsáry, Lónyay, Fáy, Bornemisza, Máriássy, Szilassy, Madách, Szemere, Patay, Péchy, Puky s egyéb előkelő családokkal, nyolcz-tiz vármegyében a nemzeti ügynek száz meg száz bajnokát állitá a küzdőtérre harczban, békében, egyházban s megyéknek és országnak gyülésein. Egy ily családnak története a nemzet háromszáz éves viszontagságainak története. Rákóczi fejedelem függetlenségi háboruiban két Darvas végzett dicső munkát. Darvas Mihály és Darvas Ferencz. És századokon át a bécsi politika irtotta a kálvinista magyart, hogy e földről kiirtsa a magyart és az alkotmányt és a szabadságot: a Darvas-család mindig ott állott az első sorban, hogy vagyonát, életét, egész jövendőjét áldozza fajának és szabadságának megmentéseért.
E család kebelén s e család százados hagyományain nőtt fel Darvas Erzse, a ma eltemetett nagy asszony.
Hozzá méltó férfit rendelt férjeül a gondviselés.
A tolcsvai Bónis-család Magyarország történetében ép oly magasan áll, mint a nagy-réthi Darvas-család. A vértanu Bónis Ferencz dicső életét hóhér pallosa oltá ki 1671-ben. A pozsonyi nagy vértanu életének és halálának története fönséges és irtózatos. Nincs a szentek és vértanuk seregében ember, a ki többet szenvedett volna hitéért, mint ő szenvedett hitéért, hazájáért s magyarságáért regéczi és pozsonyi börtönében. S mind a háromhoz hű maradt törhetlenül.
Hol van az a történetiró, a ki megirja ezt igazán?
S a ki megirja Bónis Sámuelnek, a nagy asszony férjének gyötrődéseit. S a hű feleség áldozatát, könnyeit és csodás fáradalmait?
Sokszor kétségbeesett s örökre elmult volna már a nemzet, ha olyan fiai és leányai nem születnek, mint a Darvasok és Bónisok.
*
Visszatérünk még a nagy asszony emlékezetére. Most még csak azt a rajongó honszerelmet emlitjük föl, melyet e nő Jászay Pálnak, a lelkes történetirónak lelkében lángra lobbantott. Történelmi műveit igy ajánlotta a nagy asszonynak.
»Darvas Ersébetnek tisztelet, szeretet s barátság jeléül.«
»Lelkem kedves barátnéja! Zsenge korom óta egy boldogitó vágy hevitette szünetlen keblemet: magyar nyelven és magyar szellemben megirni a magyar nemzet dicső, bár tövises emlékeit. Azon vidéken születtem, melyet Árpád, az országalkotó s vitéz nemesei a tarczali hegy tövéből Jakta melletti táborukból örömpillanattal áttekintvén, szivük fölgerjedésében Szerelmesnek neveztek. Boldogkőtől csevegő morajjal kergeti e kies völgyön Szeremse pataka mindig hév, mindig tiszta habjait. Csoda-e tehát, ha krónikáink minden egyes szava magával ragadta lelkemet! Gyüjtögettem és gyüjtöttem, sem időt, sem fáradságot nem kimélve, és – miként e nemzet első vezérének, Álmosnak anyjáról beszélik – a jövendők felől arany álmakban merengtem. Máskép történt s hő vágyaimnak csak némi forgácsai maradtak.«
»Tégedet azon megye földe nevelt, mely engemet. Csak a zavaros Hernád választott bennünket, téged a Bársonyos jobb téreire, engem a Szeremse patak bal vidékére szoritván. Nincs ki azokat, miket én édes nemzetünkről elmondani képes vagyok, hőbb kebellel s szendébb figyelemmel kisérje, mint te. Engedd hát, hogy megmaradt forgácsaim pislogó világánál feltünedeztessem előtted közhazánk s nemzetünk töredékes fátyolképeit. Türelmed nem fog kimerülni, ha tudod, hogy ezek hozzád, irántad soha nem szünő hálám s örök tiszteletem zálogául közelednek. Szántó, Márt. 8. 1851.«
*
Mennyi lelkesülés, mily nemes imádat, mennyi rajongás azért, hogy Bónisné megelégedésére irhassa meg a magyarság igaz történetét.
Minő fenséges lélek volt az, a ki a tudomány hőseit igy tudta lelkesiteni!
Dicsőség emlékezetének.