A SZINKÖRÖK PSZIHOLOGIÁJA.
Ő.
Hozzávetőleg számitva négy-ötszázezerre lehet tenni azoknak a 15–26 év közötti hajadonoknak, özvegyeknek, elvált és el nem vált asszonyoknak a számát, akik házmesterlakások örök clair-obscurejében vagy kisvárosok napfényes utczáin (Besztercze-Naszód földjén virulván, a fővárosi bolthelyiségekben pedig sorvadozván) minden eszme közül a leghuzamosabban, mondhatni állandóan – mert naponta legalább tizenöt órán át – a következő eszmékkkel foglalkoznak:
– Micsoda buta véletlen, hogy a budapesti kőszinházakban, de Bécsben és Berlinben is, sőt Londonban, európai és ázsiai fejedelmek előtt, Tündérlaky Sári, Delej Teruska, Rózsatőy Gitta, sőt Koczurek Iluczi kreálják a legujabb világjáró operett Mollyját, Pollyját avagy Dollyját! Mért éppen ők?! Hát az én alakom, hát az én hangom, hát az én sikkem?! Tulajdonképpen nekem kellene Londonban, európai és ázsiai fejedelmek előtt, a Pollyt énekelnem, a Monte Carlo grófné nevet valójában nekem kellene viselnem, azok a toalettek voltaképpen az én jogos tulajdonaim s az engem illető hódolatokat nem is zsebelné be a szerencsének ez az érdemetlenül felkapott gyermeke, ha nincs: a buta véletlen, a buta véletlen!…
A négy-ötszázezer hölgyből, a kik ma ezekkel az eszmékkel foglalkoznak, negyven-ötven ki fog válni s négy-öt esztendő mulva ők lesznek a különböző honi szinkörök primadonnái. Mert Londonig – hajh! – hosszu az ut s a buta véletlen Thespis kordéját csak ritkán hajtja olyan messzire!…
Ő (az öt év mulva ünneplendő Molly, Polly vagy Dolly) a buta véletlent jelenleg kedves papájában látja megtestesülve. Ez az ember az oka, hogy neki még most sincsenek kétezer frankos fehérnemüi s huszonnégy-féle pongyolája, hogy még most sem reggelizik pezsgőt s hogy az igazi életet csak az Ohnet György ur regényeiből ismeri!
Kedves bátyját, a ki rojtos szélü mancsettákat visel, nem tartja egész embernek. Tudja a kis fenyő, hogy vannak pálmák, a kik csak egész ingeket viselnek, Heathtől hozatják a kalapjaikat s csupán azokat a fiakkereket használják, a melyek ismert figurák az ügető versenyeken.
Egyelőre nagyon szereti a sört és a kovászos uborkát. Mindenkit rangja alatt valónak talál, kivéve azokat a huszártiszteket, a kik az Arany Griffben bezárt ajtók mögött szoktak mulatni. Nem ismeri őket, de érzi, hogy ezek az ő világából valók. S ha vele szembe jövet, diszcsörtetéssel üdvözlik, reagál. Komoly pillantásában benne foglaltatik a bezárt ajtós mulatságokat megillető figyelem és elismerés.
Övé a jövő. Szerződni fog Zenőfalvy Pongráczhoz, s ha becses mamájával megszáll a vidéki hotelekben, igy fogja beirni nevöket a vendégkönyvbe: „Szivárvány Irma és anyja.“
A fővárosban kissé nélkülőzi az éjjeli zenéket és a banketteket, de kifagylaltozza magát s barátságos a Ganz-gyár ama hivatalnokai iránt, akik a nyári kritikákat irják. Julius közepén több napilapban elhomályositja a legdivatosabb primadonnát. Ellenben nem igen lát a nézőtéren Heath-kalapokat. A Heath-kalapok ilyenkor Ischlben vannak.
Mert Pest ilyenkor nem Pest, csak olyan Pest-féle. A szinkör sem szinház, csak afféle szinház-nemü valami. Szegény kis fenyű, London oly messze van!
Zenőfalvy Pongrácz.
Titkos ambicziója, hogy mint szinházi szakértőt, rendezőnek szerződtessék a Nemzetihez. A vidéken több ugyan a szórakozás, de az se kutya, ha az embernek nincs egyéb dolga, mint kijárni a szinészházba kvaterkázni.
Egyelőre egész nap a tenoristájával veszekszik s este, előadás alatt, a közizlés elsatnyulásán kesereg. Gyülöli az operettet, de hiába, az ördögnek is kell gyujtani egy-egy gyertyát s fényes kiállitással hozatja szinre a Száz szüzet.
Minden szezónban négy-ötezer forint a deficzitje. Huszonhét év alatt egy egész Kaliforniát vesztett el. Ha abbahagyná az üzletét, kölcsönökkel szolgálhatna a Rothschild-csoportnak. De haj, a kit megcsipett a művészet tarantellája!…
A komikus.
Télen egy drogista czég utazója vagy jegyző Pest vidékén. Nyáron ismét: a közönség beczézett kedvencze, a hogy az ujságok irják.
Erőssége: a kuplék. Jaj az anyósoknak és jaj a politikusoknak, ha ő előszedi élczlap-reminiszczencziáit! Ezekért a vicczekért deczemberben mindenfelől visszaküldöztek s egy párszor meg is égettek egy élczlapot, most furorét csinálnak.
Vannak orrok, amelyekre semminő vicczért nem lehet haragudni.
A páholyban.
Azért jöttek, hogy a szomszédban vacsoráljanak s előbb, a nagyobb jókedv okáért, kifigurázzák a szinészeket.
Azon végzik, hogy belemelegszenek a mulatságba. Tehetségeket fedeznek fel, megrostálják a kőszinházakat s végezetül rosszul vacsorálnak.
De azért meg vannak elégedve az estéjökkel s a jövő héten megint eljönnek, ugyanezzel a programmal.
A tradiczió oly hatalmas! Egyik estéről a másikra már elfelejtődik, hogy a naiva mily sokat igérő tehetségnek tünt fel s hogy odaát a liba mily kevéssé váltotta be a hozzá füzött reményket.
A földszinti ur.
Legkivált a fehér mellénye kedvéért jött. A mivel azt akarom mondani, hogy neki telik kedve a fehér mellényében és nem viszont.
A fehér mellény hat. A szinpadi udvarmesternők és herczegasszonyok e fehér mellény láttára álmodozókká válnak s vacsorákra gondolnak, melyek örökkön álmok maradnak.
A fehér mellény pedig összetalálkozván egy másik fehér mellénynyel, rövid eszmecsere után konstatálja, hogy volter Charlotte sokkal jobban domboritott, mint e szinkör művészei. Ezután a fehér mellények hazatérnek s meg vannak győződve, hogy kellemesen töltötték el az estéjöket.
A karzat.
Hol rejtőznek télen a szinháznak ezek az igazi rajongói, a kik ugy el tudnak gyönyörködni a legutolsó operettek és bohózatok utálatos mókáin?! Mennyi nélkülözésről beszél ez a vig hahota!
Kitörő vidámságuk a bizonyitéka, hogy ők még komolyan veszik a szinházat s nem keresnek ott egyebet, csak lelki gyönyörüséget.
Tulajdonképen érettök van ez a bódé s érettök volna minden szinház. És szegények, egész télen át nem juthatnak hozzá, hogy kielégithessék a lelki szomjuságukat, mert a szinház drága s ők csak lelkiekben gazdagok.
Nincs az a rossz, ami ne volna jó valamire. Ne itéljük el a szinköröket.
(1896.)