UTAZÁS BUDAPEST KÖRÜL.
Don Juan ama halhatatlan stanczáiban, a hol Lord Byron az igazi, nagy vivőrök hozzáértésével sorolja elő, mi minden édes a világon, a mi nem oly édes, mint az első csók: benn foglaltatik, hogy édes dolog langyos éjszakán hallgatni a gondolás dalát, benn foglaltatik minden, mi szép és örömet adó, de érthető okoknál fogva, sajnos, egy szóval sincs megörökitve, mi kellemes, mi jó: tétlenül és gondtalanul tölteni el egy májust – Budapesten. Pedig csak egy nagy költő énekelhetné meg méltóképpen a budapesti májust. Páris márcziusban már kikel magából, London csak juniusban kezd zajosabban élni, Budapesten május a legszebb hónap. Ilyenkor csupa ragyogás, csupa elevenség, csupa élni vágyás. Micsoda pezsgés az első meleg napig! Az operának valóban világvárosi karaktert ad a legnagyobb hirü külföldi énekesek és énekesnők felvonulása, a Park-klubban egyik vendéglátás a másikat éri, nyolcz szinházban verik egyszerre a dobot s fogdossák a közönséget orfeumoktól levetett ötletekkel, a lóversenytér még hangos a letört játékosok jajától, a kocsi-korzókon kábitó lármával dübörögnek egymásra mennyezetes hintók és szerényebb kocsik, a képviselők megverik egymást, szóval: minden percznek megvan a maga varázsa. A boulevard des Capucines nem élénkebb, mint Budapest az Oaks vagy a király-dij napján.
Az első, igazán meleg nappal azonban vége a világvárosiasságnak. A kocsikázó grófkisasszonykák egyszerre eltünnek, a rondinella pellegrinák elröppennek, Isten tudja hová. A játékosok felutaznak Bécsbe a pénzük után, a képviselők haza néznek barátkozni a néppel s Pesten nem marad más, csak a szinkörök népe.
Még London se olyan költözködő város, mint a mi Budapestünk. A ki csak birja magát, junius elején siet el, bárhová a pokolba, mint a hogy Bombayből rohannak el az angolok az első pestis-hirekre. Még az se marad „itthon“, a kit valami ide köt; azok, a kiket napközben a Kossuth Lajos-utczában látunk, legnagyobbrészt leányfalvai, török-bálinti vagy gödöllői lakosok. A szinkörök szinész-seregén és hű közönségén kivül igazán csak azok tartanak ki, a kik: nem élnek, csak dolgoznak.
Addig azonban: még folyik a vigasság. A szellősebb mulató helyek telidestele, jeléül, hogy Budapest az élvező városok közé tartozik, azok közé, a melyek a legkevésbbé méltányolják az otthonülés örömeit. Pedig azok a mulatságok, a miket fővárosunk a tavaszi mulatóknak kinál, meglehetősen egyhanguak. Azóta, hogy Budapest lakossága éppen háromszor akkora lett, mint a mekkorának elődeink ismerték, a metropolissá vált Budapestnek csak uj vendéglői vannak, uj mulatsága nincsen. A városra alig lehet ráismerni, de a szokásai megmaradtak. A programm most is ugyanaz, mint régente: a budai aréna márvány vagy egyéb menyasszonynyal és frissen sült libapecsenyével, a Hangli dunai levegővel és sok emberszólással, kirándulás a Svábhegyre vagy a Zugligetbe, kocsin avagy gyalog (az első tizezer és az utolsóelőtti tizezer használatára), a Margitsziget szunyogokkal és kényszerzárórával, végül a liget, néha: Ős-Budavárával súlyosbitva. Nem, ez nem sok; de a világvárossá nőtt Budapest ma is beéri vele. Vivőröknek egy kissé nyárspolgárok vagyunk.
Nem tünik fel önöknek, ha a megszokás erejénél fogva estéről-estére fölkeresik ezeknek a „mulatóhelyek“-nek egyikét vagy másikát, hogy ilyenkor, a szigoru nyár előtt, tehát mig az élvező Budapest itthon van: mindig, mindenütt ugyanazokat az arczokat látni, s tegyük hozzá: ugyanazokat az uj, fiatal arczokat? A mi kéj a nevezett El Doradókban föllelhető, e kritizálható kéjek serlegét mindig ugyanazok a kevesen üritgetik fenékig. S ó mi rövid ideig tart a mámor ideje! A három évvel ezelőtt mindig, mindenütt látott arczok eltüntek; mintha elpárologtak volna. Hová lettek? Oda, a hová azok az efemeridáknak nevezett kérészéletü, finom szárnyu lények, a melyek nyaranta roppant rajokban röpdösnek a villamos lámpák körül, hogy másnapra, harmadnapra megsemmisüljenek. A három évvel ezelőtt mindig, mindent élvezők már nem szerepelnek, nem élveznek, voltak, nincsenek, gurulnak lefelé, talán már legurultak, saisonjuk elmult. Eltünedeztek azzal a hirtelenséggel, amelylyel a harmadévi Derby-lovak; alig egy-két alak maradt „versenyképes“ közülök. Ó, mily közepes élvezetekért galoppoznak a Nirvánába, szegények!
Az emberek elmulnak, „letörnek“, de az intézmények – legyenek bár korcsmák – megmaradnak. A libapecsenye jó hire tovább él, mint a fogyasztó. És Budapest, a nagyra törő, a villámos találmányok és az à la Amerika élet fővárosa, e feltünést keltő parvenü a metropoliszok között, – alighanem a társaságos élet kifejlődésének hiányában – fölcseperedve is hü maradt az egykori Pest nyárspolgári szokásaihoz. Ez a Vanderbilt még most is kuglizik.
Ha paloták emelkednek a patriarkális, pestiesen izléstelen, földszinti vagy egyemeletes házak helyén, ha villámos kocsi dörömböl a föld alatt, s a léghajó nemsokára sehol se hiányzik a műveltebb családok asztaláról: a budapesti élet édes-keveset változott egy félszázad óta. A politikus szatócsok, kertészek és csizmadiák a megmondhatói, mily hiven kitartott ősi mulatságai mellett a nagyvárossá fejlődött Budapest. Csak két dolog változtatott életmódján egyet-mást: a lóverseny játék elnépszerüsitése, és másodszor a biczikli divatja. Az a metamorfózis, melyet az utóbbi idézett elő, már befejezettnek mondható, sőt némi részben szinte a multhoz tartozik, de annál inkább meg lehet állapitani, hogy a biczikli hóditó inváziója, a diadal teljessége idején, mennyire mássá tette a város arczulatát. A ligetre sokáig nem lehetett ráismerni: az ósdi mulatóhelyek környékén ezer meg ezer pneumatik röpköd az est sötétjében, mint megannyi Szent János bogár, s egy darabig ugy látszik, hogy rövid néhány év mulva a biczikli csábjainak senki, de senki se fog ellentállani… A grófkisasszony órákat vesz a biczikliakadémián, a pinczér lopva tanul meg bicziklizni a vendég pneumatik-ján, minden arra mutat, hogy nemsokára nem lesz ember, a kinek a mindennapi életében a biczikli ne játszanék egy-két óráig fontos szerepet… Ez a divat is elmult.
Mikor Ős-Budavárt még csak tervelték, azt lehetett volna képzelni, hogy az uj vállalkozás egy kis mulató várossal fogja megbőviteni Budapestet, s hogy ez a magától fejlődő mulató város sokban meg fogja változtatni a budapesti vivőr-ök életmódját, sőt befolyással lesz a minorum gentium izlésére is, megismertetvén a csak mulatságában művelődő jó népet elmés és nálunk eddigelé ismeretlen szórakozásokkal. Ebből nem lett semi. Ős-Budavárból csak nagyobb, több szakaszból álló éjjeli kávéház lett, a hol a szabadban lehetett kávézni és mulatozni, ha ugyan a lármás nótázás és a pinczérnőkkel való társalgás is mulatság. Ez nem sok, s azzal, hogy a konfettit néhány éven át végelnépszerüsitették, nem segitettek a dolgon. Bizony, kár volt ezt a szép játékot igy kiparodizálni. Nizzában mindenki szivesen vesz részt a konfettizésben – igaz, hogy ott ez nem toujours perdrix – de a mi köz-hajigálózásainkban csak a naivaknak telhetett öröme, meg a szemorvosoknak, a kik a szenvedélyes konfettizők szem-katarusát gyógyitgatták.
Ős-Budavár dicsősége se tartott sokáig. Ellenben az agg politikus szatócs és hű élete társa, a márványara olyan sokáig élnek, mint Philemon és Baucis.
(1899.)