FÁZÓDÁSOK.
„Brrr, millen idő, millen idő!…“ A mint hazulról jövet végig szántjuk az utczát, a ruhánk csupa lucsok, s mire ismét a honi révbe érünk, a sár megfagyott rajtunk, s a talaj lábunk alatt jeges-tengerré vált. Az önfentartás ösztönénél fogva óvatosan tipegünk előre, s irigyeljük a tiz éves lábakat, melyek vakmerő vidámsággal siklanak át a kerékvágás jégfodrain s az apró gleccserekké vált hó-halmokon. Az országutak sarkain vadul kergetőző, impertinens Szél ifiurak teleszórják szemünket a háztetők havával, s a tűhegyü, kemény dara felcsipi arczunkon a bőrt. Szemben pedig a vén Akvilon fújja ránk jeges lehelletét. A hideg átjárja minden csontunkat, minen csigolyánkat; kezünk dermedten keresi a zsebeinkben képzelt takarék-meleget; s a ránk támadó vad fuvalomtól alig tudunk előre haladni. Végre otthon vagyunk. A szél dühösen csapja be mögöttünk a nehéz kapuajtót; fölmenekülünk a lépcsőn, s azt reméljük, hogy odafenn majd csak elzárkózunk előle. De üldözőnktől otthonunkban sincsen maradásunk. Ahogy benyitunk a szobánkba, már felüti a fejét, mint a balett elűzhetetlen zöld ördöge, végig fütyül a kályháinkon s kikergeti belőle az utolsó meleget. Majd össze-vissza rázza az ablakokat, fölemelgeti szőnyegeinket, s vad konczertet visz végbe kürtő-birodalmában.
Egymagában álló szomszédtalan házunk olyan, mint egy mondai vár: csak a szélkakas csikorgása hiányzik, s azt képzelhetnők, hogy mese-országban vagyunk. Dideregve huzódunk meg keményen ostromlott, pislákoló tüzü, félig már tehetetlen kályhánk mellett, s kábultan, lemondással türjük a Duna felől ránk szabadult szellemek kegyetlen dáridóját. Ó, az a borzasztó szél! Kellemetlen süvöltő danája kizavarja tűzhelyünk mellől a nyugalmat, kitartó tombolása fáradtsággal és szorongással tölt el, megszállja érzésünket, lelkünket, s az ember alig tud gondolkozni miatta.
Egyszerre megértjük az északi irókat.
Igen, ez az az idő, mikor a lélek valami mondhatatlan, névtelen, mély elégedetlenséggel telik meg, ez az az idő, melyben a rossz érzések fogannak s mely megtermékenyiti a sötét gondolatok csiráit. Ott, a hol ez a szél heteken át dühöng, csak szomorú, megszállottsággal teli és őrültségekre hajlandó lelkek formálódhatnak; ez a rettenetes szél dajkálja azt a hangulatot, mely bűnbe viszi az elkeseredett, fantaszta asszonyokat, mely rossz gondolatokat ébreszt a tékozló fiúban, mely álmataggá és halovánnyá teszi a serdülő leányt. Ez a szél a sátán egyik ügyvivője; ez a szél találtatta ki az első uzsorát, az első szivtelenséget, az első házasságtörést.
S ez a szél keltette fel először azt a gondolatot, hogy: „Ó mily jó meghalni!“
Szegény északiak! Legyenek megbocsátva összes büneitek! Megértjük minden szomoruságtokat, rossz kedveteket, s a konok vágyódást, a melylyel egy őrültségben akarjátok elfelejteni ezt az egész komor, hideg, szél-süvöltéssel teli, borzasztó világot.
Mi pedig örvendezzünk, hogy csak dilettáns módjára ismerhetjük meg a magasban lakozók örök hangulatát.
Végre is, ránk, szerencsésebb égalj lakóira, évente csak vagy tiz ilyen napot mértek a kegyelmes istenek. Ezt a tiz napot még csak ki lehet állani valahogy.
Igaz, hogy ezt a tiz napot aztán nincsen mód kikerülni, ha meg nem szökhetünk előle a szép boldogabb délre, a Riviéra áldott földére, vagy Livadiába, hol a tavasz örök. Ezt a tiz napot egyszerüen el kell szenvednünk; nem óv meg tőle a czivilizácziónak semmi ravaszkodása, a fényüző élet semmi kényelme. Ez a tiz nap megtalál bennünket a városban is, az egymást védő, jól kibélelt kőfalak között; s mi, a munkások százezrei, a kiknek a tavasz nem hozza meg a villegiatura örömeit, a kik csak hirből, hallomásból, távoli emlékekből tudjuk, hogy mi a levegő, s mily édes hallgatni az erdő beszélgetését, mi, a kik azt képzeljük magunkról, hogy nekünk, mint a portugállnak, mindegy: május avagy deczember hó, mi, akik egész éven át azt se tudjuk, hogy mi a természet, ezen a tiz kellemetlen napon ujra megtanuljuk, hogy: a természet, igenis, létezik.
Az örömeit, azt eldobhatjuk magunktól: de a kegyetlenkedését ki kell állanunk.
S bizony, a természet Karácsony és ujév táján rendesen rosszul bánik velünk. Ha fehér karácsonyért epekedünk, többnyire betelik a kivánságunk: fehérnek elég fehér a karácsonyunk, de még hidegebb, még szelesebb mint fehér.
Karácsony hetében Budapesten mindig igen ritka a betörés. A betörők is megülik a nagy ünnepet; leteszik szerszámjaikat, s merry Christmast ünnepelnek családjaik körében. Bizonyára megérdemlik ezt a kis nyugalmat; mert évközben derekas munkát végeznek s rászolgálnak egy kis pihenésre. Az ünnepen aztán egyesületük hangversenynyel egybekötött mükedvelő előadást is tart valahol; sajnos, a jelenlevők névsorát a rendőrségnek nem igen sikerül megszereznie.
De, mint jól szervezett egyesülethez illik, a szeretet ünnepén ők is vidáman kaszinóznak ismeretlen helyiségeikben. A legrettenetesebb időben ők se fázódhatnak kinn a szabadban a szokott munka mellett; éjnek éjszakáján gémberedő ujjakkal nem lehet a boltok zárát felfesziteni. Idejöket tehát kénytelenek a családiasságnak szentelni, s a munka óráiban kulcsok zörgése, vésők koppanása helyett fölcsendül a dal: „Du hast mich nie geliebt!“
(1896.)