A GEROLSTEINI HERCZEG NAPLÓJA.
I.
14. III. 9.
Nevelőm, Mentorovicz báró javaslatára, naplót fogok vezetni. Ő bebizonyitá nekem ez intézmény szükségességét. Tényeimet bizonynyal fel fogja jegyezni a világtörténet, de megfoszthatom-e az utókort lelkem fejlődésének történetétől? E czélból a legkényelmesebb az volna, ha sztenográfok és ujságirók által örökittetném meg mindazt, a mi elmémben felrajzik. Persze e nép nem bocsájtható környezetembe. Igy nem marad más hátra, minthogy személyesen jegyezzem fel benyomásaimat, s mindama kisebb jelentőségü tényeimet, melyek felsorolása életrajzom teljességéhez feltétlenül szükségessé váland.
E napló formájára nézve megjegyzem, hogy mellőzöm a szokásos jelzést. Nem az a fontos, hogy mely napon történik a följegyzés, hanem az, hogy e napon hány éves, hány hónapos és hány napos vagyok. Ebből „14. III. 9.“ vagyis tizennégyéves, háromhónapos, kilencznapos koromban – az életrajziró ugyis tudni fogja, hogy mely napon irtam a bevezető passzust, mert hisz a góthai almanach mindenkinek elmondja születésem napját.
II.
14. III. 10.
Tegnap nevelőmmel a szinházban voltunk. Előadásra „A szerelmi bájital“ volt kitüzve, de nevelőm ugy mondá, hogy nekem erre még nincs szükségem s üzen az igazgatónak, hogy azon jeles darabot adják, melyben egy derék nemes megmenti a király életét. Az igazgató kétségbeesetten jelentette, hogy a jeles darab most nincs raktáron, erre nevelőm a „Lumpáczius“ czimü mulattató szinmü előadását kivánta.
A darab a helyeslés érzelmeivel töltött el. Valóban igen kielégitőnek találom, hogy vannak szegény szabók és csizmadiák, a kik a legrosszabb sorban élnek s mégis folyton vigadnak csak azért, hogy a magasranguakat mulattassák.
Midőn kijöttünk, az igazgató ismét megjelent, de tányér nélkül. „Köszönöm, igen szép volt“ – mondám neki, s megvallom, igen jól esett, hogy a szegény embernek örömet okozhattam. A portásnak is megköszöntem, hogy oly sokáig állott a kapuban a kedvemért, de nevelőm kijelentette, hogy ez a köszönetnyilvánitás már fölösleges volt.
Pedig én a szinészeknek is meg akartam köszönni, hogy annyit fáradoztak értünk, valamint szerettem volna megköszönni a lámpagyujtóknak is, hogy kedvemért az utczát kivilágitották.
Már az ágyban voltam, mikor eszembe jutott egy nagy megfeledkezésem. Elfelejtettem ugyanis megköszönni a napnak, hogy feljött a kedvemért. „Sebaj! – szólt nevelőm – azért fel fog kelni holnap is, és ez a fő“ – amiben persze megnyugodtam.
III.
14. III. 11.
Ma történelmet tanultunk. A legujabb korról volt szó s nevelőm egy érdekes esetet mondott el, mely mély benyomást tett rám.
Volt egyszer egy katona, ugymond nevelőm, s ez a katona igen jól lovagolt. Olyan jól lovagolt, hogy magának a herczegnek is feltünt. Magához hivatta a katonát, megdicsérte és igy szólt:
– Jutalmul, mert olyan szépen lovagoltál, megengedem, hogy ezentul a herczeg lovasának nevezhesd magad.
Történt azonban, hogy a katona igen sok adósságot csinált, olyan sok adósságot, hogy soha se tudta volna kifizetni. Gentleman lévén, belátta, hogy adósságait csak egy gazdag lány pénzével fizethetné ki, a kit cserében feleségül venne. Csakhamar talált is ilyet, s a leány, a kit igen jól neveltek, éppen nem idegenkedett a katonától. Soha se kellvén pénzt keresnie, a pénzt nem becsülte semmire, ellenben leányos sejtelemmel megérezte, hogy egy jó lovassal a szerelemben is messze lehet menni.
Minden jó lett volna tehát, de volt a leánynak egy vén hárpia-anyja, aki tudni se akart a házasságról, azon a czimen, hogy a katona nagy adósság-csináló, Mit volt mit tenni? A katona elpanaszolta baját a herczegnek.
– Csak az a baj? – szólt vidáman a herczeg. – No majd segitünk rajtad!
Kiadta a parancsot, hogy bált kell rendezni, s hogy erre a bálra a leányt is fölvezessék. A bálon aztán karonfogta kedves katonáját, odavezette a hárpiához és igy szólt:
– Köszönöm, asszonyom. Igen szép öntől, hogy az én legjobb lovasomhoz adja feleségül a leányát!
Erre persze nem lehetett nemet felelni. A herczeg mondta! És olyan lakodalmat tartottak, hogy Henczidától Bonczidáig stb.
– Igy tesz egy bölcs herczeg – fejezte be nevelőm – kétszer is fejedelmileg jutalmaz, anélkül, hogy egy krajczárjába kerülne.
– Csak egyet nem értek, – szóltam. – Természetesnek találom, hogy a hárpia engedelmeskedett, mert másképpen nem tehetett, és igy kellett egy közönséges pénzes-zsáknak! De azt mégis szeretném tudni, hogy mit szólt a hárpia, mikor veje elköltötte előbb a hozományt, azután a család egész vagyonát, hogy ismét adósságokat csinálhasson, mig végül mind a hármukat kitették az utczára?!
– A hárpia örült – felelt a nevelőm. – hogy volt egyszer egy veje, a ki ugy lovagolt, mint senki.
IV.
14. III. 12.
Nevelőm ma örömmel értesitett, hogy boldogult nagyatyámnak szobrot fognak állitani. Egyszersmind közölte velem, hogy egész Gerolstein örömmel adakozik e czélra, mert megboldogult nagyatyám nagyhatalmu ember volt, mindamellett soha se bántott senkit.
– Én is hálás kegyelettel örülök – szóltam – s összes zsebpénzemet (nevezetesen kétszázharmincz tallér 40 fillért) felajánlanám erre a szent czélra, ha más szükségleteim nem volnának.
– Mit képzel! – kiáltott fel nevelőm megbotránkozva. – Ebben az esetben azt mondhatná a világ, hogy boldogult nagyatyjának a család s nem az ország állittatta a szobrot!
– Nemde? – mondám. – Gondoltam erre, de azért vigasztalan vagyok, hogy nem áldozhatom e szent célra minden pénzemet. Az, hogy némi áldozatomba került volna, kétszeresen becsessé teszi vala ajándékomat.
– Ön már megtette a magáét, mikor ilyen nagyatyát adott Gerolsteinnak! De nem bánom… hogy kegyeletből az ön neve is ott szerepeljen a listán, adjon egy vagy két tallért.
– Nem fogják azt mondani, hogy szennyesen fösvény vagyok?
– Egy herczeg sohase lehet szennyesen fösvény; egy herczeg csak bölcs és takarékos lehet. Más szabályok irányitják az alattvalókat, és ismét mások a herczegeket. Igy például: az alattvaló értéke attól függ, mennyire tud engedelmeskedni: a herczeg értéke pedig, hogy: mennyire tud parancsolni. Azt az alattvalót, a ki nem tud engedelmeskedni, be kell börtönözni, s az a herczeg, a ki nem tud parancsolni, rosszabb az alattvalónál. Hasonlóképpen az alattvaló értéke attól függ, hogy mennyit tud áldozni a köz czéljaira, a herczeg értéke pedig, hogy mennyire tudja konzerválni javait. Érti?
Koromhoz képest eléggé megértettem, de tartalmas szavai sok reflexiót ébresztettek bennem. Ez elmélkedések során lassankint megfeledkeztem a két tallérról, a mit őszintén sajnálok.
V.
14. III. 13.
– Mily kár, hogy nem élünk a lovagkorban! – mondtam ma nevelőmnek.
– Már mért volna kár? – kérdezte meglepetve.
– Sajnálom a lovagi tornákat, a bajvivásokat lóháton, a pályabért, mit szép nők keze nyujt és a többi!
– Ön megfelejtkezik róla, hogy azok a lovagok néha otthagyták a fogukat.
– Erről csakugyan megfelejtkeztem. Igaza van, a mi korunknak is meg van a maga előnye.
– Nem is beszélve arról, hogy ha ön lovagi tornán óhajt vitézkedni, csak szólnia kell. – Minden megvan hozzá: helyiség, paripák, fegyverek, kosztümök… s a papa örülni fog, hogy egyszer végre az egész világnak megmutathatja a családi klenódiumokat.
– De hátha legyőznek a tornán?
– Azt maga meg nem éri! Grog báró utasitásul kapja, hogy neki kell legyőzetnie magát, s akkor maga csinálhat akármit. Grog bárónak el fog törni a lándzsája!
– És ha megijedek? Ha elszaladok?
– Akkor utána szaladnak önnek, lefogják, s mielőtt ön magához tér, Grog báró már legyőzeti magát.
– De egy ilyen torna sok költségbe kerül.
– Majd megfizetik a plutokraták. A plutokraták semmi pénzt nem sajnálnak azért, hogy közelről lássák a herczegeket. Ön ugyse magának akar vitézkedni, hanem minél nagyobb közönség előtt. Nos, majd jól megfizettetjük a páholyokat és a karzatot. A mig plutokratákat lát a herczeg, addig ne féljen.
– Még meg fogom gondolni a dolgot.