LÓVERSENY-ALAKOK.
1. A tudós nő.
Soha se volt szerencséje semmiben. Leány korában összes társasága egy kellemetlen öreg nagynéni volt. Szépnek soha se lehetett mondani, s mikor a bálokat járta, folyton petrezselymet árult. Akkor még nem udvaroltak a gazdagságnak jobban, mint a szépségnek. Minthogy volt egy kis pénze, férjhez ment nagy nehezen; hanem a tönkrement báró, aki nőül vette, a nász-éjszakát már a házon kivül virrasztotta át. A mézes hetei csak dépit amoureux-kből állottak; s három hónapos házasság után a férje megbolondult, anélkül, hogy őt anyává tette volna. Aztán megizlelte az ideális szerelmet s egy zsugorinak lett a barátnője. Rajongott a művészetekért, de be kellett látnia, hogy a hangja hamis, s hogy a gordonkások csapodár természetüek. Lelkesedett a hasznos ügyekért, ügybuzgó egyleti taggá lett, s beleszeretett a szegényekbe. S csak annyit ért el vele, hogy alakká vált; a koldusai becsapták és kinevették. A házasságok, a melyeket közvetitett, rosszul sültek el; a macskái nem türhették és folyton karmolták. Utoljára is a játékra adta magát. S vagy tizenöt esztendeje, ob Schön, ob Regen, künn van a nagy tribünön, tanulmányozza a lovakat és a sportkönyveket, hogy egy-egy szerencsés versenynapon megnyerjen annyi pénzt, a mennyit a háza minden órában hoz.
Ha az istálló-tulajdonosok ugy értenének a lovakhoz, mint ahogy ő ért, nem volnának többé versenyek. Bátran elintézhetnének mindent előre, a papiroson. Mert ő tudja mindig s hihetetlen biztonsággal, hogy a gyepen mi fog történni. Az emlékezése és a tájékozottsága legendás. Tisztán emlékszik minden jelesebb lónak minden futására; pontosan tudja minden konkurensnek a pedigreejét; számon tartja, melyik ló mikor volt kint utoljára, s az utolsó alkalommal milyen formában volt; tisztában van vele, hogy a sípolok közül melyikben lehet bizni 1600, s melyikben csak 1200 méterre; ugy ismeri a jockey-ket, hogy essait irhatna róluk; s figyelemmel kiséri az összes bulletineket, melyekből kisüti, hogy melyik istállóban mennyire haladt a training. Ráér; egyébre nincs gondja. Játszik s legtöbbször megüti a nyerőt. Egész suite-je van, amely lesi, hogy melyik számra rak; vannak, akik babonából rátekintenek, mikor a lovak megindulnak. Alig van verseny, a mely után be nem kasszál egy kis polgári nyereséget; soha se többet, mint a mennyit a szobalánya lassan elcsen tőle. Mikor nagy meglepetés van, neki mindig vannak nyerő ticketjei. Mindenki ismeri s mindenki irigyli. Szegény asszony!
2. A szerencsés tipelő.
Látják önök azt a rosszul táplált, lehetetlenül öltözött ifju embert, aki augusztusban czilinderben és saccoban, októberben pedig szalmakalapban és fehér nadrágban, egy székre állva lesi, előbb aggodalmas, majd szorongó s végre megnyult arczczal az izgató, a szép finish-eket? Ez a fiatal ember a legszerencsésebb tipelő, a ki nálunk találkozik. Természetesen ujságiró, a mi Robert Miltonunk. Ő az, a ki holnap fogja irni lapjában, hogy „tipjeink egytől-egyig beváltak. A ki az általunk ajánlott lovakra tett, szép osztalékot vihetett haza.“ Az a ló, mely most diadalmasan dugja előre az orrát, ott, a birói páholy előtt, ugyanaz, a melyet ő melegen ajánlott a ma reggeli lapban összes olvasóinak, mint „holt bizonyosságot“. Az ő jelöltje fogja megnyerni a következő versenyt is, meg a többieket végig. Miért szorong tehát oly rettentően a finish alatt, ha igy látogatja a szerencse? Miért borul el az ábrázatja a győzelem pillanatában? Miért oly halovány, mikor a nyerő számokat felhuzzák? S miért van, hogy minél több tip-je vált be, annál komorabb?
Mert ő mindig más lóra rak. Arra, amelyikről igazán hiszi, hogy megnyeri a versenyt. Ha az ember kifecsegi a tip-jét a nagy publikumnak, hogy lehessen akkor osztalékot kapni?
3. A monakói ember.
Nem nyerni akar, csak a diurnumát óhajtja megkeresni. Óvatosan, félénken, kicsibe játszik, mint Monte Carloban szokás, a hol ügygyel-bajjal, fáradsággal, mindig megkereshet az ember naponkint egy louis-t, hogy ha a játékszenvedély el nem ragadja.
A valószinüségre utazik. Előbb egészen kis tétet tesz, majd nagyobbakat, s még többet, hogy ha már többször veszített. Mert ha már többször veszített, mindig növekszik a valószinüség, hogy a következőben meg fogja ütni. S hogy a valószinüségnek a nyomára jőjjön, nem sajnálja a járás-kelést és a lótás-futást. Ott van a paddoknál, mikor a lovakat sétáltatják; s mikor az ércztáblán a lovak számait kiperczegtetik, már rohan a gyep felé, hogy meggyőződjék róla, hogy ezt és azt a lovat melyik jockey lovagolja. Majd a bookmaker-nél terem, tájékozódni, hogy az outsidereknek minők a chance-ai, s hogy a favorit győzelme esetén milyen nyereségre van kilátás. Futó tekintetet vet a galoppozásra, s a nagy totalizatőrhöz siet, hogy lássa, hogy az ötven forintos tétek közül hányat tettek az ő jelöltjére. Aztán átszalad a harminczkrajczáros helyre, mert ott a favoritra többet lehet kapni. A nap rátüz a gyepre; emberünk izzad, mint egy teljesen „kilovagolt“ paripa; s futva, nyögve, sóhajtozva, verejtékezve keresi a kenyerét.
A versenynap végén öt forint pluszban van. Ekkora munkával és fáradsággal megkereshetett volna otthon tiz forintot.
4. A kis angol leány.
Délelőtt órákat adott Kohn Bernát Árpádnál. Délután meg kell látogatnia a beteg nagynénjét s kimegy a lóversenytérre.
Egyedül ödöng a sokaság között; senkit se ismer, és senki se ismeri. Nem vált egy szót se egy teremtett lélekkel se; magánosabban van, mintha sziklaparton ülne. Ez az igazi magány – mondotta Lord Byron – járni elhagyatva emberár között.
Egyik kezében a programmját és az irónját, másik kezében egy idomtalan napernyőt tartva, mint a kinek soha semmi dolga, mélységes unalommal kóborol előre-hátra. Néha udvariatlan monakoiak oldalba is lökik.
De koronkint eltünik a nagy tribün tájékáról. Lesétál a mázsáló felé, s meghúzódik valamelyik fánál. Egyszerre fölrezzen. Egy jockey áll előtte, dressben, a ki halkan néhány szót vált vele. Aztán elválnak: a lány visszafordul s elsétál a totalizatőrhöz.
Mindig veszit. Egyre veszit. De a tipet ő mondotta: és oh, a mig a tipekről beszélt, mily édesen mosolygott rá! A kis angol lány, aki elvesziti a heti keresményét, tele van boldogsággal.
5. Ők ketten.
Mert soha sincsenek többen. A hány saison, annyi szerelmes pár. Minden meetingen látni egy szerelmet, többet soha. A szerelmes ember a kiveszőben levő állatfajok egyike; ritkább, mint a bölény s ritkább, mint a spleen-es kenguru.
A kisebbik ő okvetetlenül ragyogó teremtés. Koronkint hites neje egy Monsieur Zéró-nak, máskor csak kedvese valamelyik leviharzott nagyságnak. A leviharzott nagyság, a maga idejében, a földközi tenger környékének első Don Juanja volt. Bejárta ötször a világot, s körül vadászta a földtekét. Lőtt oroszlánt, tigrist, vaddisznót és zebrát; lőtt szelidszemü őzet, s lőtt házi nyulat; lőtt mindent, ami lőhető. De immár elrobogott fölötte az idő. S ő tiszteli a multat, de ugy van vele, mint Lessing. A multból kevesebb több volna.
A nagyobbik ő az a bizonyos huszonnyolcz éves, szépen sütött bajszu, korrektül öltözött, beszédes szemü, komoly fiatal úr, a kit tizévről-tizévre mindig más és más játszik a franczia darabokban. Okvetetlenül Györgynek hivják. Nem, nem ő kötötte meg a frankfurti békét; de huszonnyolc éves, bien mis, s meglátszik rajta, hogy korán kel.
Többnyire mintha nem is látnák egymást. A nagyobbik ő neki támaszkodik a korlátnak, s a közönséget nézi. Az ember azt hinné, csupán a szinésznők érdeklik. De néha eltéved a pillantása, s ilyenkor tekintete ugy villan össze egy forró szemsugárral, ahogyan két arany-penge csap össze.
A kisebbik őt, a pompás teremtést, mintha csak a hamis startok érdekelnék. A sok szines dress nyugtalanul csillog-villog a messzeségben; nem csuda, ha néha elszórakozik a figyelő szeme…
A nagy rumli alatt, mikor a lecsillapult Bayard valamelyik bookmaker-rel alkuszik, a kisebbik ő neki bátorodik. Egy pillanatra fölkeresi a szép czilinderü gavallért, s megszólitja, francziául vagy angolul:
– Proponent az, a melyik mindig elszalad?
Aztán halkabban:
– Végtelenül szeretlek. Te édes, édes!
Mindegy, ha meghallják, ha megértik is. Azok, akik itt körülöttük állnak, nem az ő világukból valók. A dryadok ölelkeznek, s nem törődnek vele, ha egy zerge bambán tekint rájok.
Aztán szétmennek. S mintha a nyugtalankodó „mezőny“ végképp lebilincselné figyelmöket.
Az örök Györgynek világ végeztéig ez a legkomolyabb szerelme. Ez az a neki való élő lény, a kire érzékei a legtovább fognak emlékezni. Ő bizonyára nagyon bosszankodnék, ha a világban publique-ké válnék a viszonyuk: ez ártana karriérjének, s komolysága hirének. De mindig bosszantani fogja kissé, hogy az a latifundiumos hölgy, akit majdan feleségül fog venni, koránt sincs ilyen szépen kibélelve.
Hogy mire gondol a kisebbik ő, mialatt a starter hiába iparkodik a lovakat elinditani? Ki tudja azt? Talán azt gondolja:
– Ez az az ember, akivel el lehetne élni egy halászbárkában, rongyosan.
Talán azt:
– Ha azok közül való volnék, akiket elvesznek: ez öt sor gyémánt collier-t tenne a nyakamra.
Holnap még szeretni fogják egymást: ősszel már alighanem szétválasztja őket az élet-ár, a dolgok rendje. De két év mulva, mikor véletlenül ujra látják egymást, Baden-Badenben, vagy Trouville-ban, örömmel fognak visszaemlékezni rövid regényükre.
Most: egyszerüen nem tudnak a jövő és a következő évről, nem tudnak a holnapról, egyes-egyedül erről a pillanatról. Tekintetük, mely unatkoza járja be a viztorony tájékát, koronkint, alattomban, egymásra tapad, s mikor felhangzik a „start“-ot jelentő harangszó, letesznek minden óvatosságról. Mindenki a távolba tekint, csak ők néznek egymás szemébe. „Dandár, Dandár!“ – rivalg a tömeg, de mit nekik Dandár, s a többi mind! Dandár canterben győz, de ők még semmit se tudnak a fehér dressz könnyü győzelméről. Elvesztettek Trivial-on száz vagy kétszáz forintot, de mit nekik száz vagy kétszáz forint! Mikor övék a mennyek országa!
6. Még egy szerelmes.
A hetedik versenyszám alatt mindig félannyian vannak, mint mikor a harmadik futás kezdődik. Ez természetes. Sokan későn jönnek, sokan korábban megunják a dicsőséget. De van, akit soha se látsz, csak a második és a harmadik szám között.
Ilyenkor azonban okvetetlenül találkoznod kell vele. Mert le s fel sétál a birói páholy előtt, s mindig valami feltünő alakkal.
Ez nem azért jött, hogy játszszék, nem azért jött, hogy lásson, hanem azért, hogy lássák.
Szüksége van erre, mert ez az ur alibit keres. Tüntet a jelenlétével, hogy N. N. ur mindenfelől azt hallja holnap:
– X. Y. kinn volt tegnap a versenyen.
Néha N. N. ur, aki nem mulasztja el se az első, se a hetedik számot, maga is konstatálja:
Pedig hát X. Y. alig várja, hogy odább állhasson, s egy negyed óra mulva már N. N.-né asszonynál lesz.
Ebből az következnék, hogy X. Y. ur a játékban szerencsétlen.
Dehogy! Mivel csak komédiából játszik, mindig eltalálja a harmadik versenyszám nyertesét, s mikor eltünik, magával viszi azt a pénzt, amelyet N. N. ur fog elveszteni.
7. A szegény ördög.
Mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz az esőköpönyeg van rajta, s mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz a balvégzet üldözi.
Órákig másolt, mig megkereste azt az öt forintot, melyet a falánk Bál isten oltárára tesz. Vért izzadt, mig kiokoskodta a „papirformát“, amelyet a következő futam halomra fog dönteni. S ő az első, a ki a totalizatőr felé rohan, nehogy „lecsengessék“. Pedig az a ló, amelyikre ő tesz, megátkozott minden lovak között. A hová ő rakja a pénzét, ott nem nő fü többet.
Ha a verseny „halott-bizonyosság“: a ló állva marad. Ha „outsider“-re tesz: a favorit sétálva veri meg összes versenytársait. Ha a jockeyra játszik, ez lefordul a lóról. Ha a Rothschild lovát rakta meg, Rothschildot is üldözni kezdi a balszerencse.
Néha kihozza magával azt a beteges, ólomszinü arczu, szegény asszonyt is, a kinek oly sokat kell nélkülöznie e balszerencse miatt. Azt is ki kell fizetnie valamivel, a mint hogy az ördögnek is kell koronkint egy-egy gyertyát gyujtani.
Ilyenkor, reményeikben megcsalódva, egy sáros, sárga komfortáblin döczögnek haza. A komfortáblis ló busan lógatja a fejét, s azt gondolja magában:
– Ó mennyire nem szeretnék ez a szegény asszony lenni!
8. A fő-turf-róka.
A fő-turf-róka negyvenegy éves koráig hentes vagy szappanos volt, s inkább érdeklődött a sertések, mint a lovak iránt.
Negyvenegy éves korában végre isteni ihlet szállotta meg. Miként Sámuelt, meglátogatta az Ur lelke; s egyszerre fölismerte magában a felsőbb hivatást.
Azóta tud mindent, a mi tudománynak nevezhető. Ismeri az idősebb lovak multját s a kétévesek leszármazását, tudja, melyik mikor futott „helyezetlenül“, tudja a titkos istálló-tipeket, s hogy az egyik jockey hány fonttal „jobb“, mint a másik meg a többiek.
Ez a sok tudomány nem maradt gyümölcstelen. Része volt a jelen idők legnagyobb „placz“-osztalékaiban, s ha nagy meglepetés történik rendesen őt találjuk a kifizető pénztár előtt. Mindig nyer; a legrosszabb saison-ban is zsebre tesz négy-ötszáz forintot.
De minden fénynek van egy kis árnyéka. Azóta az üzlete kevesebbet hoz évenkint kétezer forinttal.
9. A tömeg.
Se szalón, se utcza, se korcsma, se kávéház, se nyilvános, se zárt helyiség nem ad biztosságot a lovak ellen. Okos emberek, a kik normális időkben cseremiz nyelvészettel foglalkoznak, pikkoló feketéket osztogatnak, regényeket irnak avagy a hazaszeretetet ápolják a romlásnak indult, hajdan erős ifjuságban, májusban, augusztusban és októberben lovakkal ébrednek és lovakkal szunnyadnak. Ló a gyönyörüségük, akár akad idejök a versenyeken szemtől-szembe nézni a versenyfutó paripákat, akár csak az ujságból vagy szóbeszédben gazdag emberektől értesültek a nap lóeseményéről.
Totalizálnak az emberek künn a gyepen és benn az aszfalton. Mágnás és boltoslegény, gazdag és szegény, asszony és gyerek, milliomos és napidijas totalizatőrön játszik. Buza és kukoricza-ring nincsen, hanem van helyette helyrejátszó konzorczium. Az „adok-veszek“ meghalt a börzén és megszületett a turfon.
Ott van az igazi, a telivér sportsman, a ki nyitott fiákeren ront ki a versenytérre, a ki a jobblábát húzza maga után és a balvállát tolja maga elé, a ki az a-t á-nak és az r-et rrr-nek mondja. Vele együtt sietnek a totalizatőrhöz miniszteri tanácsosok, a kik délelőtt szamárnak jelentik ki a napidijas másolót s délután tőle kérnek csalhatatlan tip-eket. Olyanok, a kik rendszerint a fogukhoz verik a garast s csak azután adják ki, a turfon azonban szórják a bankót, mintha gombamódra teremne. Asszonyok, a kik feltünő ruházatban járnak, de itt sokkal kevésbbé hangosan beszélgetnek, mint máskor szoktak és mamák, a kik magukkal viszik a tolószekeret s a kistribün háta mögött – de csak walkoverek idején – a legdrágább és legédesebb itallal táplálják csemetéiket. Játszanak olyanok, a kik soha se láttak versenylovat, a kik csak a dressz szine, a jockey ábrázata, avagy a numerus szerint rakják fel a pénzöket, meg olyanok, a kik főkönyvet, strazzát, pénztárkönyvet vezetnek a lovak futásairól, a kik kettős könyvvitel alapján dolgoznak és könyv nélkül tudják minden ló korát, családi állapotját, valamint kilogrammok szerint kimért erejét.
Mindezek az urak és hölgyek, mikor megváltották drága pénzen élvezeti jegyöket, a melyet ticketnek nevez a sportvilág, összesereglenek a tribünökön s gyönyörködnek a lovak őrült száguldásában. És milyen ezerfajta módon tudják nézni a versenyt! Csendesen a legkevesebbje nézi. Öreg játékos már, a ki nem orditja izgatottan a lova nevét, mikor egy csomóban, szédületes sebességgel, vad hajszával közelednek a versenyző paripák. De a lónevek kiabálása a legkisebb élvezet, a melyet a játékos drága pénzéért megkövetelhet. A legtöbb szakszerü előadásokat tart a tribünön, oktatja szomszédját, magyarázgatja az esélyeket, s ha véletlenül egymaga szorult idegenek közé, ugy tesz, mint a szinpadi intrikus: monologizál.
Többnyire ilyenformán:
– Az a fekete dresszes, kék sapkával, az az enyém! Hogy ficzánkol, hogy ugrál a nemes állat! Hja, a tüzes vér! Ámbár talán jobb volna, ha nem ficzánkolna olyan nagyon, hanem nyugodtan állna a helyén, mint az a másik. Az olyan, mintha le volna czövekelve. Start! Bravó! Nagyon simán, szépen ment; az én lovam kitünő helyet kapott, belül van. Ni, hogy repül! Mint a szélvész, mint a villám. Hogy elmarad a többi mellőle! Most már vagy tiz hosszal vezet. Ámbár mégis jobb volna, ha ez a ló nem vezetne olyan nagyon. Hiszen már teljesen kipumpolódott! Mindig mondtam, hogy ezt a jockeyt nem szeretem. Rossz a taktikája. Mindjárt nekiereszti a lovát, őrületes pacet csinál, s akkor az a ló nyer, a melyik győzi tüdővel. Az a szélesvállu jockey már egészen máskép csinálja. Az várakozásra dolgozik. Mindig hátul marad, mint Ausztria-Magyarország külügyi politikája. Kiméli a ló erejét a finischre. Most is megcselekszi. Már felnyomul. Most már harmadik, már második. Az enyém ostoroz. Meg van verve! Hogy visszaesett egyszerre! Nem megmondtam, hogy az én lovam utolsó lesz?!
S igaza van. A legtöbb játékosnak a lova utolsó. A jóisten tudja, hogy ki nyer. Talán senki, csak a totalizatőr, a mely minden körülmények közt megkapja a maga perczentjeit.
De azért játszott mindenki. S hadd játszszanak, mert talán a lovaknak nem is volna kedvök a versenyen szaladgálni, ha nem tudnák, hogy sok ezer ember pénzt rakott a lábukra.
(1891 és 1897.)