NEMZETÜNK BARÁTJA.
I.
Ráspoly Károly, a Minerva-Társaság második alelnöke, leült iróasztalához és ezt a levelet irta egyik vidéki barátjának:
Kedves barátom, rendkivül sajnálom, de nem szavazhatok rád. És kérlek, az idén ne is jelöltesd magad; okvetetlenül megbuknál. Hogy ne kételkedjél szándékaim tisztaságában és barátságomban, megmagyarázom: miért lehetetlen a dolog.
A Minerva-Társaságnak négyféle tagjai vannak:
1. Irók. Ezeket azok közül választjuk, a kik megválasztatásukig a leghevesebben szidják a Minerva-Társaságot. Az ember, ha bekerül, nem szidja többé a Társaságot, hanem nyugodt felsőbbséggel kritizálja a künrekedteket és azokat is, a kik benn vannak, ha véletlenül nincsenek jelen. De a meddig az ember be nem került, addig ne lustálkodjék. A ki be akar jutni: legyen résen, mert vétkes mulasztást követ el, ha a Társaságot legalább egyszer-kétszer, de akkor aztán jól, alaposan oldalba nem döfi. Mi, a kik benn vagyunk, a legszebb éveinket azzal töltöttük el, hogy vicczeket faragtunk a Társaságra. Elmésségünk legjavát pazaroltuk rá. Némelyik asszonyt közönynyel kell meghóditani; másokra ellenben az hat, ha az udvarló egy ideig ellenséges indulatot szinlel. Az irodalmi társaságok ez utóbbi asszonyokra hasonlitanak. S én igazat adok nekik. Az ellenségeskedés mindig nagyobb figyelem, mint a langyos barátság. Szóval igy van rendén. A ki kiabál, az létezik, mint Descartes helyesen mondta.
2. Grófok. Néha egy-egy grófnak eszébe jut, hogy valamint a Ferencz József-kabát komolyságát kellemesen enyhiti a gomblyukba tüzött piros szegfü, azonképpen az államférfiui tekintélyt, a nélkül, hogy fenségétől megfosztaná, szerencsésen óvja a tulságos komorságtól az a dekoráczió, a melyet az irás-művészet ád. Ha az ember igen is sokat foglalkozott a sójövedékkel és egyéb prózai dolgokkal: gyüjtse össze beszédeit egy vastag kötetbe, s e kötet, melyet senki se fog elolvasni, a beszédeket szónoklatokká, a prózát pedig szépprózává varázsolja. A grófi jelölteket természetesen örömmel választjuk meg. Először, mert kellemesebb grófokkal társalogni, mint tanárokkal és ujságirókkal, a kik egymás müveit kölcsönösen nem olvassák és ebben tökéletesen igazuk van. Másodszor, mert a grófok a legkedvesebb tagtársaink. Ők tudniillik a megválasztatásuk után azonnal hátat forditanak a Társaságnak, nem alkalmatlankodnak semmiben és soha se ereszkednek le közénk, csak olyankor, ha ujabb grófi jelöltekre kell szavazni.
3. Halottak. Vannak ugyanis a Társaságnak telhetelen tagjai, a kik nem érik be azzal, hogy süket füllel hallgatva a fiataloknak „Helyet! Helyet!“ követelő kiáltását, kilenczven esztendőn át zárják el a többiek utját, s kiszoritják a Társaságból a tehetségesebb és agilisebb erőket, – hanem még holtuk után is tagjai kivánnak maradni a Társaságnak. Ezt a czélt oly módon akarják elérni, hogy megfestetik az arczképüket, rábizzák egy rokonra, s a tag halála után a rokon az arczképet a Társaságnak ajándékozza. Alapszabályaink értelmében ilyenkor szavazni kell; méltó-e az elhunyt arra a kitüntetésre, hogy az arczképe ott lógjon annak a teremnek a falán, a melyben a Társaság ülésezik, más szóval: érdemes-e rá, hogy megválasszuk a Társaság tagjává másodszor is, akkor, a mikor már nem kiabál? Némelyik halott persze megjárja. Akárhány, a ki évtizedeken át garázdálkodott a Társaságban, a halála után kicseppen székéből, mert akkor, a mikor már nem tud harapni, nem kapja meg a szavazatok többségét. Én például a legnagyobb kéjjel szavazom le azokat a halottakat, a kik életükben sokszor megboszantottak, vagy valaha ellenem szavaztak. De a legtöbb halott még is bekerül, mert az általános hangulat rendesen kedvező rájok nézve; végre is a halottak még a grófoknál is kevesebb vizet zavarnak s csak a legritkább esetben alkalmatlanok.
4. Külföldiek. Ezeket azok közül a nem magyar honosok közül választjuk, a kik a magyar irodalom ismertetése körül érdemeket szereztek. Hogy a külföldi jelölt bekerül, az mindig halott bizonyosság, mert itt kevesebb az eszkimó, mint a fóka: sajnos, még most is csak igen kevesen szereznek érdemeket a magyar irodalom ismertetése körül.
Te nem vagy külföldi, nem vagy gróf és életben vagy. Jelentékenyen emelné chance-aidat, ha nem volnál életben, de egyelőre csak mint eleven iró kerülhetnél szóba; már pedig elevennek nem vagy eléggé eleven. Szinte észrevehetetlen vagy: tudtommal legalább soha, egyetlen egyszer se döfted oldalba a társaságot.
Mit akarsz? Két helyünk van; az egyiket gróffal töltjük be, a másikat pedig Viadornak kell adni, mert már a legrémesebb dolgokat irja rólunk. Vagy nem tudnád, hogy kicsoda Viador? Az a fiatal, de máris nagytekintélyü kritikus, a ki csak legközelebb is azt irta rólam, hogy munkáimnak minden sorából kiri, nem kiri: kiröfög az erkölcstelen lélek. Beláthatod, hogy ezt az embert nem lehet kinn hagyni.
Hanem tudod mit? Kárpótlásul megválasztjuk külföldi tagnak az emberséges J. H. Sherry-Brandyt, a ki a novelláidat angolra forditotta. Neki nem árt, neked pedig dicsőségedre válik, hogy a forditódat megkoszoruzzuk.
Te, csakugyan létezik egy olyan ember, a kit J. H. Sherry-Brandynek hivnak? Nagyon szükében vagyunk ugyan a külföldi jelölteknek, de még se szeretném, ha olyan valakit választanánk be, a kiről utólag kiderül, hogy soha se exisztált.
Én nem tudok róla egyebet, mint hogy a novelláidat angolra forditotta; ezt is csak a leveledből tudom. Jól forditotta-e? Rejtély. Azt hiszem, előtted is, mert te se tudsz angolul. Mindegy. Szép tőle, hogy ismerteti nemzetünket.
Ha tudsz valamit róla, ird meg. Egyszer már megjártuk. Megválasztottuk külföldi tagnak Tom Smith-et, a ki New-Yorkban egy kötetet adott ki, mely magyar irók, köztük több tagtársunk verseinek és elbeszéléseinek angol forditását tartalmazta. Nemsokára kiderült, hogy Tom Smith New-York leghiresebb betörője. A new-yorki rendőrség kérdezte meg tőlünk, igaz-e, hogy ez a csibész tagja, a mi tisztes társaságunknak? És nem lehetett letagadni. Kisült, hogy voltaképen Schmiednek hivták, Budapestről került ki Amerikába, s előbb hirlapiró akart lenni odakünn, a zuglapoknak irogatott is, de később egy merész kanyarodással áttért a betörői pályára.
A fődolog pedig az, hogy: J. H. Sherry-Brandy egyáltalán létezik-e? De egy iczi-piczi erkölcsi bizonyitvány se ártana.
Üdvözöl
II.
Kevéssel azután, hogy a Minerva-Társaság J. H. Sherry-Brandyt megválasztotta külföldi tagjává, két egyforma szövegü távirat érkezett Budapestre. Az egyik a Minerva-Társaság ügyvezető igazgatójának szólt, a másik Budapest főpolgármesterének; és igy hangzott:
Baráti szivvel üdvözöljük a lovagias magyar nemzetet. Háromszoros hurráh!
Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.
Budapest főpolgármestere talán még most is töri a fejét, hogy kik lehetnek ezek a barátságos gentleman-ek? De a Minerva-Társaság igazgatóját az utolsó név kellőképpen tájékoztatta, s azért fölöslegesnek tartotta, hogy a gyöngédségnek erre a felbuzdulására sürgöny- vagy levélbeli válaszszal reagáljon. A Társaság in optima forma értesitette J. H. Sherry-Brandy urat a választásról; ezek után mi közünk a derék idegenhez?
J. H. Sherry-Brandyt azonban nem csüggesztette el a magyar indolenczia.
Egy délelőtt Ráspoly Károlynak, a ki éppen öltözködött, azt jelentette a legénye, hogy a szalonban egy idegen ur várakozik. Az idegen ur ábrázatra és öltözetre szakasztott mása volt az arczképeiről világszerte ismeretes Jäger tanárnak. Mikor Ráspoly kiment hozzá, fölemelkedett székéről s röviden igy szólt:
– Itt vagyok.
J. H. Sherry-Brandy volt.
Néhány szót tudott németül; nem sokat, de neki elég volt az a néhány szó is. Valahogyan eldiskuráltak. Ráspoly éhes volt, s minthogy az idő mult, de a vendég csak nem akart eltávozni, meghivta ebédre.
J. H. Sherry-Brandy-nek nagyon izlett a magyar koszt s a mi folyadék volt az asztalon, azt utolsó cseppig megitta.
– Ha úgy fordit, mint a hogy eszik és iszik, meg lehetünk elégedve a választásunkkal, – gondolta Ráspoly.
Délután négy órakor az idegen még semmi jelét se mutatta, mintha távozni készülne. Ráspoly czélzásokat tett rá, hogy valahol várják.
– Vigyen el magával, – szólt J. H. Sherry-Brandy. – Szeretném megismerni a budapesti társaséletet.
Elvitte társaságba. A magyar irodalom lelkes barátja megismerkedett nyolcz-tiz emberrel, mindenkivel nyájasan parolázott, aztán elhelyezkedett egy karosszékben, s ugy ült ott, mintha soha se szándékoznék a helyéről kimozdulni. Figyelemmel hallgatta a magyar társalgást, a melyből egy szót se értett s látszott rajta, hogy kitünően mulat.
Ráspoly tüntetően kezdett bucsuzni.
– Igaz, hol vacsorál? – kérdezte Sherry-Brandy.
Ráspoly megmondta, hogy melyik vendéglőben.
– Ott leszek, – igérte irodalmunk barátja, s minthogy Ráspolynak egy jelentőségteli kézszoritással sikerült megugrania, ott maradt a társaságban, mely láthatóan igen megtetszett neki.
Este együtt vacsoráztak a vendéglőben, s Ráspoly természetesen kifizette a vendég számláját.
Az idegennek imponált, a mit Budapesten látott. Mindentől, mindenkitől el volt ragadtatva, s nem fogyott ki nemzetünk és Budapest dicséretéből.
– Nyájas idegen, – gondolta Ráspoly – bár kissé unalmas.
Mikor másnap fölébredt, némi megütközéssel értesült róla, hogy a tagtárs megint ott van a szalónban.
– Ej, be későn kelünk ma! – feddte tréfásan a vendég, mikor Ráspoly végre megjelent. – Egy kicsit megvárakoztatott.
A társalgás folyamán a házigazda szükségesnek látta megjegyezni:
– Ma nem ebédelek itthon.
– Önnel tartok, – szólt Sherry-Brandy. – Én is jobban szeretek kocsmában étkezni.
Ráspoly rezignáltan czipelte magával, előbb a vendéglőbe, a hol az idegen ismét kitett magáért, majd mindenüvé, a hová ment, egész nap. Az idegent minden érdekelte, minden rendkivül tetszett neki, s minden körben hamarosan barátkozott, a néhány német szó segitségével.
Ráspoly kezdett boszankodni, de nemzetünk barátját, a ki ugyszólván a Társaság vendége, csak nem rázhatja le a nyakáról! Sokallta, a mit fizetgetnie kellett érte s már nagyon unta az állapotot. De hamarjában nem talált menekvést.
A harmadik este Sherry-Brandy gyöngéd szemrehányással illette:
– Mért nem akarja megismertetni velem a budapesti éjjeli életet? Olyan sok szépet hallottam már erről!
Megismertette vele az éjjeli életet. Elvitte nagy irók közé, azzal a titkos reménységgel, hogy legalább leitatják. Irodalmunk pártfogója barátságosan mosolygott és leitta az egész társaságot.
Egy hét mulva Ráspoly megutálta az egész világot. Érezte, hogy meg kell szabadulnia nemzetünk barátjától, mert különben öngyilkossá válik.
– Nekem most el kell utaznom Bécsbe, – szólt vendégéhez. – Három hétig maradok ott, három vagy négy hétig…
– És én? – kérdezte J. H. szemrehányó hangon. – Mi lesz velem?
– Bemutatom önt az elnöknek. (Végre is a Társaság vendége!)
Csakugyan el kellett utaznia, mert Mr. Sherry-Brandy kikisérte a vasuthoz. Másnap aztán visszatért, de nem ment haza, hanem szobát bérelt egy budai vendéglőben. Napokig a mellék-utczákban bujkált, de egy hét multán véletlenül találkozott a „Minerva“ elnö-
– Mit csinál nemzetünk barátja?
– Négy napig elláttam, de most már átadtam az első alelnöknek. Végre is társaságunk vendége!
Az első alelnök azonban hamar fellázadt.
– Ez már még se járja! – pattogott.
Különben telegrafáltam Gyurinak, hogy hivja meg magához. Végre is az ő munkáit forditotta le, nem a miénket.
A vidéki iró vállalta a forditóját 3 Mr. Sherry-Brandy leutazott hozzá, hogy megismerje a magyar népet is. Egy félesztendeig nem mozdult a vidéki iró vendégszerető portájáról, de mindennek van határa.
– Kérlek, – könyörgött a vidéki ember egy irótársának – vidd el a vendégemet és add tovább!
Ugy történt. Minthogy megszökni nem lehetett előle, kézről-kézre adták.
Ilyenformán J. H. Sherry-Brandy nyolcz és fél évet töltött Magyarországon, mint vendég. Időközben megtanult egy kicsit magyarul; leforditott mindent, a mi leforditható; megevett vagy tizezer kakast; s megivott annyi bort, a mennyi vizben kifejezve körülbelül a sebes Kőrösnek felelne meg. Végre valami érthetetlen raptus érte utól s visszautazott Angliába.
III.
Egy darabig hallgatott a krónika J. H. Sherry-Brandy-ről. De nemrégiben ez az ujdonság járta be a magyar lapokat:
„Nemzetünk derék barátja, J. H. Sherry-Brandy pihenést nem ismerve fáradozik, hogy a nyugaton szimpátiát keltsen a magyarok iránt. Legutóbb Babingtonban tartott felolvasást a magyar társaséletről. A kétezer lakost számláló virágzó város közönségének szine-java megjelent a felolvasáson; jelen voltak: Pembroke, Douglas, stb. A felolvasásnak óriási sikere volt. A jelenvoltak egyhangulag elhatározták, hogy haladéktalanul üdvözlik a magyar nemzetet, s fölkérték Babington polgármesterét, hogy a következő egyhangulag elfogadott határozatot juttassa a magyar nemzet tudomására: – Mi, Nagy-Britannia és Irország egyesült királyság szabad polgárai, legmelegebb üdvözletünket küldjük a magyar nemzetnek a kultura terén tett örvendetes előrehaladásáért. Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.“
Ez az ujdonság reményt nyujt rá, hogy legközelebb viszontlátjuk nemzetünk barátját, a derék Sherry-Brandy-t.
Csekély fantáziával is elképzelhető, milyen lelkesen magyarázza a babingtoni nagyvendéglőben Pembroke és Douglas barátjainak:
– Magyarországnak nincsen párja! Svájczban is olcsón él az ember, de Magyarországon a pénz teljesen fölösleges. Nem nagyon praktikus nép, de csupa nemes büszkeség. Szólj a magyarnak egy szót: azonnal odaadja az ingét. És boldog, hogy odaadhatja.