AZ ARÉNÁBAN.
Feküdni a fűben órákig, – nézni felhők imbolygását, – gondolattalanul, szellő-átjárta, üres fővel bámulni bele a nyugalmas, a béke-adó kékségbe – ó, mily boldogság!… Ellenben júliusban is itt maradni, ábrándozni az őserdőkről, és csinálni tovább a czivilizácziót – ó, mi szomorú!
Szó sincs róla, ilyenkor kissé soványak a czivilizátor örömei. A hatóság azt panaszolja ugyan, hogy a fővárosi ember ilyenkor nagy mulatságot talál a vizpazarlásában, de végre is, egész nap nem lubiczkolhat a vezeték drága nedűjében, csak azért, hogy sikeresebben bosszanthassa azt a tiszteletreméltó hivatalt, a melylyel egy egész város kötekedik. Előbb-utóbb ráun az ember minden élvezetre, még a vízpazarlásra is.
És aztán kevés a válogatás.
Az igénytelenek, a kik nem szeretik ugyan a port a városon belül, de szivesen beveszik odakünn, választhatnak a Stefánia-út élénksége, meg a Gólya csöndje között; a bátraknak, a kalandos szelleműeknek, kiket nem rettent az úti fáradalom, ott a zugliget; a distinguáltak, a kiknek versenyre képes a fehér mellényük, benézhetnek a kioszkba; a vadászatkedvelők kiköthetnek a Szunyog-szigeten; az epikureusok, a kik a természetet nem tudják sör és kugli nélkül elképzelni, kirándulhatnak a Gellért magasabb régióiba… de annak a tömegnek, a mely kicseppen valamennyi ilyen kategóriából, nem marad egyéb nyári öröme, mint a színkör, polgárias költészetével, s nem épen polgárias kényelmével.
Volt idő, a mikor a színkörbe csak olyan ember kukkantott be, a ki már éppenséggel nem tudott hová lenni. Esztendők hosszú során át volt ott akárhányszor: jó társulat, jó műsor, elevenség a színpadon, sőt közönség is a kulisszák mögött; hanem a nézőtéren, ott ugyan nem volt sokadalom sokáig. És évről-évre hatalmasabb ellenségévé lett ennek a szegény bódénak: a szerencsétlen multja. Egész sorát lehetett megnevezni azoknak az igazgatóknak, a kiket éppen csak az buktatott meg, hogy az aréna olyan szerencsétlen hírben állott, mint valami középkori ó-torony, vagy a meredékek szélén álló „szeretők keresztje“, a hol rövid idő során százan és százan törték ki a nyakukat. Hogyan és mikor keveredett a színkör efféle szomorú hírbe? – ki emlékeznék rá? Annyi bizonyos, hogy sok, sok éven át az egész itthon nyaraló Budapest szemében csak az a gyászos emlékü hely volt, a hol minduntalan új, de mindannyiszor kétségbeesett színészek küzködnek a fátummal, hiába. A legújabb világváros igazi közönsége nem is kérdezte: lehet-e ott vigan tölteni az estét? – tájékára se ment, mint a hogy jómódú ismerősök kikerülik a szegény özvegy asszonyokat, kiket már látniok is kellemetlen. A népszinházi habitué, a ki sóvárog az operett után, meg volt győződve, hogy ha az arénába tévedne, a nézőtért üresen találná; tehát: a mikor már nem tudott meglenni színház nélkül, kirándult Új-Pestre. Hiába, az ember társas-állat; seregestül jár és seregestül költözik odább. Mit keresne a színkörben az eltévedt útas? Hisz ez a bódé elátkozott kastély hírében áll!
Azaz hogy csak állott. Mert egy szép napon (miért? hogyan? – nem tudni) beállott a kedvező fordulat. Egy este azok a vállalkozó szellemek, a kik a forróság elől bemenekültek a színkörbe, hogy legalább lássák a szellős toaletteket, ha már maguk nem járhatnak kellőleg könnyeden, meglepetéssel tapasztalták, hogy a nézőtér tele van emberrel. Nem kitömött bábukkal, hanem valóságos emberekkel. Mindnyájan, a kik ott voltak, láttára a többieknek, olyan álmélkodással tekintgettek körül, mint az arab rege Hassan-ja, a ki a varázsló palotájába férkőzve, száz és száz Hassant pillant meg maga körül. „Nini, ott is egy Hassan! Amott is egy!“ – szólalt meg bennük a csodálkozás, a hogy ráismertek kávéházi szomszédaikra. „Hát nem csak én vagyok itt, hanem ezek is! Milyen különös!“ Ha véletlenül Hongkongban találkoznak, nem örülhettek volna jobban egymásnak. És azóta a babonának vége.
*
Egy ismerősöm, a kinek a paradoxonait gyakran idézem, Szép Helena előadása alatt mellettem ült az arénában. Egy darabig nem ügyeltünk egymásra; egyszerre azonban (míg a színpadon a két Ajax bukfenczezett) hozzám fordult:
– Híszi-e: ez az operett engem álmodozóvá tesz?! Kevés operettel vagyok így, de ez az egy igazán megzavar. Hóbortos ötletek morózus gondolatokkal váltakozva kóvályognak a fejemben.
Előadás után számon kértem: magyarázza ki magát.
Ilyenformán felelt:
– Ránk nézve, a kik akkor voltunk fiatalok, vagy fölserdülő legények, midőn Szép Helena világra szóló sikereit aratta, – ez az operette egy darab emlékezés. Hisz ön tudhatja, volt a világon egyszer egy Szép Helena-korszak. Első benyomásaink között okvetetlenül ott találjuk egyik-másik románczát. Mindnyájan átéltünk egy időt, mikor a világ legtöbbet emlegetett embere Offenbach volt. Akárhányan vagyunk, a kik nem Télémaque-ból tanultunk francziául, hanem a divatos operettek kupléiból, s akkortájt e helyett: „Calypso ne pouvait se consoler du départ d’Ulysse“… ilyen fordítási gyakorlataink voltak:
Se quérellaient dans un bois…
A Bossuet beszédei helyett a Kékszakállú herczeg dalát tanultuk meg szó szerint:
Jamais veuf ne fűt plus gai! O gué! O gué! O gué!
Abban az időben, mikor benyomásaink a legfrissebbek, Offenbaché voltunk. Talán mert így volt a divat, talán mert így kivánta lelki szükségletünk. S mivel akkor rajongtunk érte, mindenkorra más szemmel fogjuk nézni ezt a kicsapongó, pazar szellemet, mint az a hideg nemzedék, mely csak az imént nőtt fel, vagy az az érzéketlen népség, mely gyermekeinkből fog majd felcseperedni. A mi engem illet, örökre lelkesedni fogok Helená-ért. Mindig el fog andalítani ez a finom, vidám muzsika, s öreg napjaimban is meg fog kaczagtatni ez a hóbortos szöveg, ez a senkit, semmit se respektáló óriási blague, a melyben két tiszteletlen, gúnyos, éles elme fittyet hány a világon mindennek, a mit valaha ember szentnek tartott. Én már javíthatatlan vagyok.
De – így keletkeznek a morózus gondolataim – teljes tudatában vagyok annak, hogy rám férne a javítás, a mint ráfért volna arra a korra is, mely a Helenát termette. Bizony nyegle, kicsapongó, hazug, aranyfüstös egy korszak volt – mily kár, hogy elmúlt! Mert vidámabb volt, mint a miénk. Óh, Szent Nemzetgazdaság!
És emberem éktelen káromkodást hallatott.
– Azóta nem is termett több operette. Orpheus-on, a Gerolsteini nagyherczegnő-n és Helená-n kivül egy sem érdemli meg az operette szép nevét. Offenbach óta egy operette-szerző sem produkált egyebet, mint karmesteri csilingeléseket vagy értéktelen, üres, halva született operákat, melyek csak a jockey-k és a lakájok zenei érzékét csiklandozhatják; Meilhac és Halévy óta egy libretto-iró sem ütött össze egyebet, mint idomtalanságot és hígvelejüséget. Mennyi a szellem ebben a Helená-ban! Mily örömöt lelhet (még a görög műveltségen táplálkozott lettré is) a pogány világnézet, az Ananke, az olympiai játékok stb. finom paródiáiban! Látni való, hogy ezek a libretto-készítők az Institut-be igyekeztek, mig a maiak csak a tébolyházak felé gravitálnak. Milyen génie ez a Halévy! Fulladt volna meg a bölcsőjében!
(Rá se néztem. Hozzá szoktatott már az efféle fordulatokhoz.)
– Mert a Halévy szelleme, egyesülve az Offenbach genialitásával, több kárt okozott a világnak, mint utánzóik összes lelki nyomorusága.
(Ejha! – szóltam. De nem hallgatott rám. Megeredt a szava, valamint a patak.)
– Ötven év óta semmi sem okozott nagyobb kárt a közerkölcsiségnek, mint az operettek eme chef-d’oeuvre-jei. Ugy mosolyog, mintha locus communist mondtam volna. Máskép gondolom a dolgot.
(Dehogy mosolyogtam!)
– Gondolja csak át ezeknek az operetteknek a tartalmát. Mindaz, a mi tiszteletreméltót csak ismer, kifigurázva bennök. Helena nevetségessé teszi a királyságot Agamemnonban és a hülye Menelausban, a papságot az alávaló Calchas-ban, a hadsereget a „türhetetlen“ Achillesben, a Nagyherczegnő a nemzetiségi eszmét a gerolsteini államszervezetben, az arisztokrácziát Pál herczegben, a kit pofonokkal nevelnek előkelővé. Helena maga, a királyi felség, csak egy kis „cascadeuse“, Orpheus-ban az Olympus lakói kankan-t járnak. Nevetséges ezekben az operettekben minden, a mit az emberek évszázadokon át respektáltak: az államfő hatalma, a vallás, minden felsőbbség, – nevetséges a hitvesi hüség (Orpheus), a férj joga (Helena), – nevetséges a mitológia, Homér, sőt a Szépség is! A Szépség, melynek a nevetséges Homér az Iliász harmadik énekében oly gyönyörü monumentumot emelt, abban a pár sorban, a hol a trójai öregek Helena láttára bevallják, hogy: ezért az arczért érdemes végig szenvedni a háborunak minden nyomorát.
(Közbe akartam szólni, hogy talán Halévy is jó véleménnyel van a Iliászról, – de a fejemre zuhogó szóárt nem tudtam feltartóztatni.)
– Ne felejtse el, hogy a közönségnek épp a legkönnyebben befolyásolható része az, a mely a szöveget minden részletében megfigyeli: a nép és a gyermekek. Azok gondolkoznak, kérődznek legtovább a hallott szövegen, a kik a blague-ot legkevésbbé tudják ellenőrizni. Azok következtetnek belőle legtöbbet, a kikre nézve a legveszedelmesebb. Sem az alsóbb rendü néző, sem a gyermek nem megy haza a szinházból tanulságok nélkül. Ezekből az operettekből szép tanulságot szerezhet, ha látja, hogy olyan személyek, a kiket az iskolában respektálni tanult, a szinpadon csak ostoba vagy aljas szerepet játszanak. Ugyancsak erősbödni fog benne a felsőbbség iránti tisztelet! Láthatta, mily eredményekre vezetett Francziaországban az operette leczkéje: a derék nép belátta, hogy a rend nevetséges, s most már Boulanger kell nekik!
Várta, hogy én is mondjak valamit; belém akart kötni.
– De hisz a felsőbbséget kritizálták mindenféle módon, és minden időben, fogja ön mondani. Igaz, megirtak róla mindent, a mi csak képzelhető, a kritikáktól kezdve a rágalomig; gonosznak, jogtalannak, nem bánom: rettenetesnek festették, de mindez csak gyerekség. Nevetségesnek az operett: Helena et consortes mondották először. Azok csak gyülölséget szitottak, az operett megvetést keltett iránta. S a nevetség biztosabban öl, mint a gyülölet. Most, most csak Boulanger kell nekik; bizony mondom, ha Offenbach még vagy tiz olyan remeket ir, mint Helena, Louise Michelt és az anarchiát követelnék.
Nem állhattam meg: közbe kellett szólnom.
– Ön Louise Michelhez téved – Szép Helénától!
– Hagyjon már egyszer engem is szóhoz jutni; hisz fogalma sincs róla, mit akarok mondani!
Az ijedtségtől elállt a szavam. Hát mindez csak bevezetés volt!
De rövidebben végezte, mint előre gondoltam.
– Mindez, a mit mondtam, még hagyján. Offenbachnak, Halévynek, ennek a szépséges Helená-nak legnagyobb büne az, hogy utánzókat kreáltak, a kik különben csizmát foltoztak volna. A mai operett, szellem és zene nélkül, folytatja a rombolás müvét, és már nemcsak a felsőbbség, hanem az alap, a társadalom alapja ellen. Ezek az elcsapott kántorok és hangjegymásolók, a kik a mai operetteket kalapálják össze, nem mervén nevetni a felsőbbséget (a théma nem uj és nem is csábitó), nevetik azokat az eddig respektált elveket, melyek mindekkoráig a társadalmi egyensulyt fentartották. Megvetést csepegtetnek a népbe és a gyermekekbe, suttyomban, lopva, de nem kevésbbé biztosan, minden oly szent hit és elv iránt, a mi az embereket összetartja: nevetségessé teszik az Erkölcsöt. Nem a sikamlósságukban van ezeknek a pseudo-operetteknek a veszedelmessége, a mint oly gyakran panaszolják, hanem a tiszteletlenségükben, abban a silány kaczajban, melylyel a legkomolyabbat emlegetni merik. Megengedem, hogy soha operettben nem hangoztattak olyan elméleteket, mint a minőket mindenki olvas komoly könyvekben, vagy a minőket mindannyian megnézünk öt felvonásos drámákban. De bármily czélzatuak is ezek a könyvek, vagy ezek a drámai müvek, komolyan tárgyalják a komolyat és nem teszik megvetés tárgyává a szent ideákat mint az operett, hasonlóan ahhoz a hindu bölcsészhez, a ki minden nagy metafizikai kérdés hallatára, s az összes emberi nyomoruság hallatára csak: nevetett. A mi engem illet, mélységesen utálom ezt a nevető bölcsészetet, a melyet ezer és ezer szinházban minden este föltálalnak három felvonásban, tánczczal, örömére a kocsisoknak. És ez a bölcsészet soha sem születik meg Szép Helena nélkül. – Különben megvallom, hogy ma este igen jól mulattam.
És fütyölni kezdte Helená-ból:
(1887.)