ROSE POMPON.
Mikor Rose Pompon fölszállt az égbe (s a nagyobbik kaput nyitották ki neki, mert szépen meggyónt, megáldozott) – ott, hol soha se hang, se nesz: nagy sugdolódzás támadt az árnyékok között. Mint két hullámfal, amelyek közé egy tengeri szörnyeteg ir széles barázdát, ugy huzódott szét árnyéka körül, s ugy csapott össze mögötte az idvezült nők szent serege. És Génuai szent Katalin nem állotta meg, hogy századok óta először, meg ne szólaljon fennen:
– Hát már idefenn is panamáznak?!
A megjegyzés éle kétségen kivül a türelmes Szent Péter ellen irányult. Génuai szent Katalin alázatos lévén alant, a földi téreken, jogot szerzett rá, hogy mint mennyei ara, fenszóval beszélhessen jegyese országában.
– Azért háltam töviseken – szólt a megdicsőült szüzek koszorujához – azért bőjtöltem és sanyargattam magam, patyolat-testemet azért tettem ki a vörös hangyák marásának, hogy idefenn együtt legyek ezzel a személylyel?!…
Szavának szinte földi csengése volt, s ott, hol a sóhajtás már indulatszó, mindenek megrezegtek a kifakadásra.
De Szent Ágoston, aki hireket várva a földről, ott járt-kelt körülöttük, csöndesen ellent mondott:
– Hagyd el, Katalin, nem értesz te ahhoz!
– Meglehet – szólt büszkén Genua patronája. – De azt tudom, hogy ez az árnyék rossz életet élt!
– Rossz életet élt – visszhangozták sóhajtva a szent hajadonok.
– Az élete rossz volt, de ő maga nem – felelt Szent Ágoston. – S mivel odalenn még tiszta öntudatnak sem örvendhetett, nagyon megérdemli, hogy teljes kárpótlást találjon az örök békességben.
– Hát a tisztitó tűz mire való? – sóhajtott egy glória nélkül való hajadon, akinek némely földiek közönbössége nyitotta meg a mennyek kapuját. – Vagy talán az, aki makula nélkül maradt, nem különbözik érdemben ama másféle jó lelkektől, kik odalenn árkon-bokron át, jobbra-balra dobálták féketőiket?!…
– Bizony rosszul beszélsz – vitatta a szent – s nincs igazad, ha érdemed még most is elégedetlenné tesz egy kevéssé… Lemondásod nem volt oly szertelen s amit nem ismertél meg, kevesebbet ér még, mint gondolod… Sajnos, járatosabb vagyok nálad a földi dolgokban: mea culpa, mea maxima culpa! De éppen azért, tudom, hogy mit beszélek.
A glória nélkül való hajadonok közül néhányan figyelni kezdtek; bármennyire megtisztultak is a föld porától még nem vetkőzték le minden emlékét annak, hogy valaha egy porhüvelyt czipeltek magukkal.
De a nagy kazuista ismét Katalinhoz fordult s nem törődve a glóriátlanokkal, a vértanuhoz intézte a szót.
– Nem vagy igazságos Péter iránt, amint hogy akik a földi életet nem ismerték meg a maga teljességében, a hetedik dicsőség-körben is szigoruan, tehát hibásan itélnek. Péter jobban ismeri nálad az Irgalom szándékait s egy cseppet sem bóbiskolt, midőn ezt a szegény árnyékot körünkbe bocsátotta. Mit tudsz te a szegényről? Csak a vétkeit. Az irgalom látja őt magát. Ne hidd, hogy ez a lélek, akitől oly ijedten huzódtatok félre, csak kegyelmet kapott. Bizonyára keservesen megbánta vétkeit (egy kicsit későn, de hol volnék például én, ha nem ér többet: későn, mint: soha?!), meg is vezekelt értök (talán egy kissé akaratán kivül, de oh mily sokan köszönhetjük megtérésünket egy kis oldalnyilalásnak!) – mégis más hozta őt ide, ilyen hamarosan. Nem a szánom-bánom, nem a vezeklése, hanem az, hogy: alapjában soha se volt rossz. Csunya életet élt, de nem vétett csak önmagának s hogy végiglen ne vétsen senkinek, meg tudta tagadni még a hiuságát is. Pedig minden vétke csak hivalkodásból eredt, ostoba, gyerekes hivalkodásból. Szerette a czifraságokat, a rongyot, a szines köveket, a muzsikaszót és a kivilágitást, szerette, hogy butaságokat suttogjanak a fülébe, hogy ficsurok, katonák és utczaseprők nyavalyogjanak utána, szerette, hogy „ringe–ringe–rájá“-t játszanak körülötte, s igy kiáltsanak felé: „Üdvöz légy, Rose Pompon! Üdvöz légy, világszép hetaera!“… Mondom, ostoba és gyerekes volt a hivalkodása, értelem nélkül való, mint a vadembereké akik orrukban egy rézkarikával hetykélkednek az őserdők imádságot parancsoló, sejtelmes csöndjében. De te nem tudsz a vademberekről, ó Katalin, mert nem hallasz hireket a földről, mint én, a tudnivágyó és szent, a te egyszerűséged, szent és boldogsággal teli, Katalin. Kár, hogy egyszerűségedben hivalkodó vagy, mert hiú vagy erényedre, Katalin, s mennyivel ártatlanabb a tiednél az a gyerekes hivalkodás, mely e szegény árnyékot bünre vitte! Ő rongyaira, gyerekjátékokra volt büszke, te gőgös vagy értékes, ragyogó erényeidre. Ő együgyü volt, de te kevély vagy! S ha még magad is ily hibában találódol, miért itéled el ama szánandó balgaságot?! Mert ez a balgaság bünös életre vitte szegényt? Lásd, ez a bünös élet nem egészen olyan, mint aminőnek véled. A jámborok azt képzelik, hogy csupa mámorral teli; a tapasztaltak tudják, hogy több a terhe, mint az öröme. Bizony mondom neked, nem talált benne annyi gyönyörűséget, mint e szüzek gondolják. A bünös élet sem adhat több örömet, mint amennyi bármely asszonynak adatott; a hetaera nem örvend többnek, mint egy szerelmes asszony. Nem a mámora több, csak az undora. Ez a szegény árnyék is sokat elengedett volna abból, amiért oly igen lenézitek. De elviselte a kurtizán-mizériákat, el a szégyent, a bünt, mindent, ostoba hivalkodásból. Mert a hivalkodás, ez az értelem nélkül való vétek, képessé tesz mindenre, ha egyszer hatalmába ejtett. És mégis, látod, akitől oly undorral fordulsz el, végezetül még a hiuságát is meg tudta tagadni, hogy ne vétsen azoknak, akiknek csak szégyenét köszönhette. Ha nem volt szép az élete, szép volt a halála.
Igy beszélt Szent Ágoston, mert Szent Ágoston szeretett értekezni. Már senki se hallgatta, mert ez az értekezők sorsa.
*
Bocsánat ezért a kis misztériumért – (vagy ha ugy tetszik: misztifikáczióért) – a melyben profán gondolatokat tulajdonitok a legendák tisztes alakjainak. Távol van tőlem minden impietás. De, gondoljunk bár az égiekre, mindig a földön maradunk. Heine beszéli, hogy a mikor Grönland lakóit dán misszionáriusok keresztény hitre akarták tériteni, a grönlandiak megkérdezték: vannak-e a keresztény mennyországban fókák? – s mikor a téritők megvallották, hogy odafenn nincs fóka, a derék éjszakiak kijelentették, hogy a keresztény vallás nekik nem konveniál, mert ők fóka nélkül nem egzisztálhatnak. Mindnyájan olyanformán vagyunk, mint ezek a grönlandiak: ha a természetfölöttiekről, vagy a morál nagy kérdéseiről beszélünk, a fókáinktól nem tudunk szabadulni.
Ugyancsak Heine, leghiresebb versei egyikében megemlékezik egy Rose Pompon-ról is, mint riválisáról annak a Pomare királynőnek, aki ugy tánczolt a Mabilleban, mint a hogy Herodiás leánya tánczolhatott a keresztelő fejéért… A Pomare románcza 1848 és 1851 között keletkezett: ami Rose Pompon-unk csillaga ugyanakkor tünt fel. Azt kell hinnünk, hogy Heine csakugyan ő rá gondolt, s nem ugy véletlenül „költötte“ ezt a nevet.
Bármint legyen, abban a halhatatlanságban, amelyet Heine adott Rose Pompon-nak, kevés a köszönet. A költő ugyanis, Pomare nagyobb dicsőségére, nem nagyon szépeket mond róla. Különben a Rose Pompon hire későbbi keletű. Az államcsiny után kezdett nagyobb szerepet játszani; s virágkora a második császárság első éveire esik. Előbb Céleste Mogador, majd maga a „Badinguette“ volt a riválisa; a hagyományok szerint sokkal elegánsabb jelenség és sokkal jobb lélek volt, mint a versenytársai…
A mit élete utolsó korszakáról tudunk, az majdnem meginditó. Vénségére bele bomlott valami Alfonz urba; feleségül ment hozzá, s ez a gavallér elemelte az egész vagyonát. Azután hiába próbált akármit; beköszöntött hozzá a balszerencse. (Mert mindegyiknek ez a vége; Lola Montez egy király kedvese volt, mégis nyomoruságban kellett meghalnia.) Egy szép nap kidobták a lakásából, s mikor télviz-időn betegen támolygott az utczán, az utczagyerekek részeg banyának nézték és megdobálták. A megtérés mindig ilyenformán szokott kezdődni; világos, hogy egy kolostorban talált menedéket. Olyan szelid volt a beszéde!… az apáczák elnézték neki, hogy fölszedte az apró széndarabokat, s utolsó napjaiban is szépitgette velök a szemöldökét. Utóbb már csak az ájtatosságnak élt. A halála előtt való nap fölkelt ágyából, s elégette a leveleit; senkit se akart kompromittálni.
S aztán megint elköltözött egy „utolsó mohikán“. Mert, ki ne venné észre, a mi időnknek egyik érdekes sajátsága, hogy nincsenek többé hires hetaerák. Az Aspasiák, Lais-ok, Phrynék, az alexandriai Thaîs-ok stb. befejezték világtörténelmi szereplésöket. Mert a Cléo de Mérode-ok s a Liane de Pougy-k se fényüzés, se ragyogás dolgában nyomába se léphetnek elődeiknek: a Lola Montez-eknek és Rose Pompon-oknak. Ezek nem a szépség királynői, csak olyan köztársasági népszerüségek. A második császársággal megbukott a szépség dinasztiája is. Hogy mért? Mert nincsenek többé esztelen Maecenás-ok. A költőkirályok, milliomos festők, s pompában élő hetaerák eltünnek a Maecenásoknak nevezett utolsó bölényekkel; az Ariostóknak Estei Hippolitokra volt szükségük, Pinturicchio és Lionardó de Vinci csak VI. Sándor és Borgia Caesar udvarában nőhettek nagyra s a Phrynéknek a zsarnokság őrült luxusa kellett. S nem lehet tagadni, hogy a romlottságnak ezekben a korszakaiban a szépség bizonyos piedesztálon állott; ma, a józanság korában, a szépség rövidáru, s a pogány szerelem nem nagy eszetlenség, csak apró infámia.