KILENCZ KRAJCZÁR.
Egy csavargó megölt egy koldusasszonyt a kilencz krajczárjáért. A hajléktalanok menedékhelyén akarta tölteni az éjszakát; hat krajczár kellett neki. Az asszonynak csak kilencz krajczárja volt. Ha véletlenül tizenkettő van, talán megegyeznek; jut is, marad is. De csak kilencz volt s az asszony, a ki szintén az emlitett El Doradóba vágyakozott, ragaszkodott a tulajdonához. A férfi erősebb volt.
Ez a rémséges eset, a melyhez képest a legsötétebb skót balladák vidám lovag-regék, az embert legelőször a Zola frázisára emlékezteti. Ime, a Bête Humaine! Micsoda vadállati önzés, a mely kilencz krajczárnak megfelelő földi javakért halálra késel egy másik embert, a ki nem is az elnyomók közül való, hanem a nyomoruság egy másik osztályosa!
De a legszennyesebb, a legmenthetetlenebb, legbaromibb bünnek is van egy burkolt része, a melyet a frazeológia kényelem-keresői az érem tulsó oldalának szoktak nevezni. A kinek szivében az Irgalom száraz kórója véletlen kivirágzik, az irtózat önkéntelen felkiáltása után, nem nyomhatja el magában a szörnyüködést: „Micsoda nyomoruság!“ A lelkiismeretnek is van egy 92-ik paragrafusa.
Micsoda nyomoruság! A mely a hajléktalanok menedékházának nyolcz óráig tartó, átkozottul mérsékelt kényelmét olyan nagy jónak tartja, a miért érdemes ölni, rabolni, elvenni életét annak, a ki velünk egy sorban, a mi lánczunkhoz kötve vándorol e földi téreken, a szélben, a fagyban, a vigasztalan éjben! Elvenni életét a czimboránknak, szembeszállni a Nemezissel, odaadni a holnapot, a holnaputánt, egy egész életet, mindent, a mi ezután következik! Egy fütött nagyteremért, a hol százan melegednek, nem éppen olyan ágyban, a minőben Augustus aludt, de türhető vaczokban s abban a reménységben, hogy: holnap reggel ingyen kapják a levest!
A hajléktalanok menedékháza semmiesetre se állja ki a versenyt a nagyuri kaszinóval. Neszfogó szőnyegek, gobelinek és japán paravent-ok nincsenek benne; nincs villámos világitása, s vendégei nem kapnak Inclan- és Morales-szivarokat. Mégis milyen Arkádiának tünik föl az éhező és fázó vadállatok előtt! A fedél, a meleg, reggel tápláló leves; még meg is mosdatják az embert!
Nagyon vegyes társaság találkozik ott; vegyesebb, mint egy irodalmi társaságban. A társadalom összes hajótöröttjei; elkracholt exisztencziák, hajdan kaczér pepitanadrágok s a valódi, a törzsökös, az igazi nyomor, a mely evégre született!
S a szegény éhes sakálok ugy vágyakoznak belé, mint a hogy egy gazdag parvenü vágyakozik a Jockey-klubba!
A gazdag parvenü-k valahogy csak belenyugosznak, ha az ő palotájukat bérlő társaság nem akczeptálja őket; de könnyü nekik! Marad némelyes vigasztalásuk. Az éhes sakálok nem nyugosznak bele, ha El Doradójuk zárva marad előttük. Látnivaló, hogy inkább készek mindenre a világon.
De hát miért kasztokat csinálni a szenvedők és nyomorultak között? Miért sorompókat állitani a szigorubb és szennyesebb nyomoruság elé, mikor csak a nyomoruságban van az igazi egyenlőség? Szóval, miért ez a hat krajczár belépődij a hajléktalanoknál?
Szó sincs róla, ez a hat krajczár nem arra való, hogy a jótékony intézmény költségeit legalább némi részben fedezze. A hat krajczár belépő dijat csak elvből követelik. Ennek az entrée-nak morális czélzata van, javitani akarja az elzüllötteket s a jótétemény fejében valami csekély munkát követel tőlük; hogy keressenek valamit, nem annyira a jótékony intézetnek, mint inkább maguknak.
Egy koldusasszonynak, a kinek kilencz krajczár volt a vagyona, meg kellett halnia azért, mert ez az elv erkölcsöt akart javitani.
De hát megérdemel-e egyetlen egy életet is, a mit ez az elv az elzüllöttek erkölcsén javitott? Aligha. Mily ábránd, megjavitani akarni a legsötétebb, a legexotikusabb nyomoruságot!
A nyomoruságot nem lehet javitani. Kettő közül egy; vagy elzárkózunk előle (ha tudunk), vagy segitségére sietünk, de – föltételek nélkül. Nem lehet alkudozni ebben a kérdésben még a morállal se. Ha ugy véljük, hogy az irgalmassággal magunknak tartozunk (s ez az egyetlen helyes álláspont) gyakoroljuk az irgalmasságot fentartás, entrée és hat krajczár nélkül.