A MAHARADZSÁK.
I.
Elül jött a szindia, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles, brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok drágakőtől.
Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:
– A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.
Hamilton szalutált.
A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb birodalommal.
Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:
– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az apja.
Hamilton szalutált.
A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős bibornoknak néztük volna őt.
De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:
– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül csatáztam a brit birodalomért.
Hamilton ismét szalutált.
És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák. Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén, teljesen elangolosodtak.
A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:
– Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.
Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:
– Szervusz.
Hamilton fáradhatatlanul szalutált.
Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült, rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.
És Ras Makonnen igy szólt:
– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!
Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.
Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:
– Meg kell etetni őket.
A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem, szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott. Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál helyettesitse.
Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.
Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:
– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött matróz szórakoztassa.
A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők zajosan megéljenezték.
Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet és igy szólt:
– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam, hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“ zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a „Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!
A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:
– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy „Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt; ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus alatt játsszék valami értelmes dolgot.
– Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.
Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.
… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták. Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek pompája.
II.
Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.
– Nézzük meg Londont inkognitóban – inditványozta egyikök.
Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre készen, vastag bugyellárist vett magához.
Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa és hü czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.
– Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a kucs-bihari maharadzsa.
– Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! – Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok, hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára, meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a gondtul a fejem.
– Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. – A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.
– Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa – hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit akarok.
– Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.
– Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek. A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma még kevesen értik. Igyekezzünk minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá változtatják.
– Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és még jó, hogyha rizskása.
– Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a szindia. – Ez egyszerü, de biztos.
Igy búsultak és bánatukban elhatározták, hogy fizetés nélkül távoznak.
De a pinczér utánuk szaladt.
– Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal, mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer évig fogja számukra fentartani a trónt.
III.
Ezalatt Hamilton magához hivatta titkárát, és azt kérdezte tőle:
– Elkészitette a számadást?
– El, sir.
– Nos hát, mennyibe került ez a czéczó?
– Kerek harminczezer fontba, Sir, vagy hogy szokásom ellenére osztrák pénzben beszéljek: háromszázötvenezer forintba; a krajczárokat nem tudom könyv nélkül.
– Nem is olyan sok – jegyezte meg Hamilton. – A festett indiai égen csillagokat szimuláló izzólámpák igen izlésesek voltak.
– Nagyon örülök, Sir, hogy szerencsés voltam megelégedését kivivni.
– Remélem, nem kell figyelmeztetnem, hogy ezt a kis költséget vesse ki adóban India egész területére.
– Már megtörtént, Sir. Ime az előirányzat. India ezt a háromszázötvenezer forintot egy év alatt fogja megfizetni. Tekintettel az egyre növekvő éhinségre, úgy számitom, hogy ennek következtében India területén a jelen évben tizezerrel több ember fog éhhalállal mulni ki, mint a mult esztendőben. Sajnos, hogy ismét csökkeni fog az adófizetők létszáma…
– Sebaj. Anglia elég gazdag és hatalmas, hogy oda se nézzen tizezer adófizetőnek.
– A fő az, hogy Ő Felsége, VII. Edvárd király, kiért hő imánk száll az égbe, meg legyen elégedve.
– S beteg urunkra igen jó hatást fog tenni, hogy az ünnepség ily szépen sikerült. Mondhatom, a festett indiai égen csillagokat szimuláló izzólámpák határozottan csinosak voltak.