A SZERENCSE-MALACZ.
I. A klubban.
(Délután két óra. A „Szerencse-malacz“ première-je után való nap. Füst.)
Egy haragos úr hangja: No, uraim, megnéztem tegnap a „Szerencse-malacz“ czimü franczia bohózat első előadását… hát ez, kérem, mégse járja; ez egyszerüen gyalázat!
Egy játékos (csekély érdeklődéssel:) Ugyan?
A haragos úr: Igenis, egyszerüen gyalázat, hogy ennek a darabnak ez előadásait megengedték! Én már sok disznóságot láttam, uraim; azt mondhatnám, hogy: disznóságok közepett őszültem meg, de a „Szerencsemalacz“-nál alávalóbb, szemtelenebb, czudarabb, menthetetlenebb, hitványabb trágárságot se nem láttam, se nem hallottam, még csak nem is olvastam!
Egy második játékos (figyelni kezd): Csakugyan?
A haragos ur: Ez, uraim, nem „Szerencsemalacz“, hanem szerencse-disznó, szerencse-sertés, szerencsemangalicza, szerencse-yorkshire-i, szerencse-vadkan! Van benne többek közt egy jelenet, a mikor a szerencse-malaczot kezébe adják egy öreg kisasszonynak: hát, kérem, ennél a jelenetnél galádabb pocsékságot emberi fantázia nem tud kieszelni! Zsandárokat láttam elpirulni a jelenet láttára, s a szinházi tüzoltó kijelentette, hogy tegnap kénytelen volt állomáshelyét elhagyni, mert a szégyentől arcza lángba borult.
Egy fiatal ur (kételkedve): Ezt már sok darabról hallottam, s mikor aztán elmentem a darabot megnézni, ugy jártam, mint azokkal a leragasztott szélü könyvekkel, a melyekkel élelmes németek csapják be a kiváncsi diákokat.
Egy másik kételkedő: Az a szinházi tüzoltó tulságosan szemérmes egyén lehet.
A haragos ur: Hát én erre azt mondom önöknek, uraim, hogy közhuszárok, a kik egész életüket az istállóban töltik, ennek a darabnak a láttára a fejöket csóválnák! Mit mondok? Az állatkerti majmok felháborodnának, ha ilyen aljas látványosságokkal traktálnák őket!
Egy után-gondolkozó: A páviánok közül is csak az urak gyönyörködnének benne. Szó sincs róla, uraim, Akárki barátunknak igaza van: a „Szerencse-malacz“ olyan darab, hogy ha egyszer a majmoknak is szinházuk lesz, ezt a darabot mint az első klasszikus művet, mely az ő ízlésöknek megfelelt, a majom-szinészek elő fogják ásni.
A kételkedők egyike (a kinek ez a vélemény imponált): De hisz akkor ez nem közönséges ocsmányság lehet!?…
A haragos ur: És én azt kérdem: hol van a rendőrség, mely ezt a darabot elő engedi adatni, holott a közerkölcsiség ily sulyos megsértését, mondhatnám: arczulütését a legszigorubban kellene megtorolnia? Hol azok a tényezők, a melyeknek a szinház tisztességére őrködnie kellene? Hol a törvényhozás, melynek gondoskodnia kellene róla, hogy az efféle galádságok elől a szinpad örökre el legyen zárva?
A már emlitett fiatal ur: Akkor hát ezt a darabot meg kell nézni!
A haragos ur: Ha meg akarja nézni, siessen, mert nem hiszem, nem hihetem, hogy a darab előadását be ne tiltsák. Ha az emberekben megmaradt a szemérem egy utolsó szikrája, a betiltás nem maradhat el.
A fiatal ur (a klubszolgához): János, van még jegy a „Szerencse-malacz“ mai előadására?
János: Még van egy pár.
Első játékos: Hozzon nekem is kettőt.
A kételkedő (a kit az előadott érvek teljesen megingattak): Nekem is egyet.
Második játékos: Nekem kettőt.
János: Annyi már nincsen. Hanem szolgálhatok az „Orleansi szüz“ előadására… Ebből még van huszonnégy.
Második játékos: Menjen a pokolba!
János: Volna még kettő a „Szerencse-malacz“-ra is, de ezt Akárki ur már lefoglalta.
Második játékos (a haragos urhoz): Hogyan? Hisz ön már látta!…
A haragos ur (kissé megzavarodva): Igen, de a felháborodás, a melylyel a première-ről nyilatkoztam, felköltötte a kiváncsiságát… izé… szóval, meg kellett igérnem, hogy szerzek két jegyet…
Második játékos: Ej, önt már nem érdekli a dolog… megnézheti, másodszor, később is… holnap vagy holnapután… de engem nagyon kiváncsivá tett… s hátha csakugyan betiltják a darabot?!
A haragos ur: Sajnálom, de éppen azért nem mondhatok le a jegyeimről. Hanem küldjön el a szinházhoz. Ott talán még kap.
Az után-gondolkozó: Mit képzel? Ilyen disznóságra! Már délelőtt elfogyott minden jegy. Csak hordároktól kapni, persze ázsióval.
Második játékos: Ez is csak velem történhetik meg! Egyszer akarok szinházba menni, s akkor se kapok jegyet.
János: Ha talán tetszik az „Orleansi szüz“-höz…
Második játékos: János, ha el nem takarodik az oleansi szüzzel!… (János nem várja meg a mondat befejezését.)
A haragos ur (már egy másik csoportnál): Mondom, uraim, hogy a „Szerencse-malacz“ gyalázatosabb, mint Casanova! Az embernek arczába szökik a vér… Ennek a jámbor, birkatürelmü budapesti közönségnek mindent le kell nyelnie, amit az üzleti élelmesség bead nekik… Másutt meglincselnék az igazgatót, aki ilyen dologgal mer előállani, de a jó budapesti közönség csak tür, tür, tür… s bárányszelidséggel szenvedi el, hogy a legképzelhetetlenebb ocsmányságokat vágják a fejéhez… (Végképpen elreked. A füst elnyeli az egész csoportozatot.)
II. A szinháznál.
(Ugyanakkor.)
Igazgató: Ez már aztán kassza-raport! Még csak egy karzati jegy se maradt meg. Hát a lapok? Mit irnak?
Titkár: Mind jól irnak, csak Ludas Mátyás malicziózus.
Igazgató: Mit ir?
Titkár: Hogy a darab nem is annyira malacz, csak: szerencse. A „Szerencse-malacz“ szerinte nem is olyan disznó… azt irja: látott ő már különb dolgokat is.
Igazgató (felháborodva): A „Szerencse-malacz“ neki nem elég disznó? Na, hát ez arczátlanság! Az ember megtesz minden lehetőt, nem kimél költséget, fáradságot… (Kitörve.) De hát mit akar még ez az ember?
Titkár: Sohase törődjön vele. Nincs az az égi szent, aki ezt az embert ki tudná elégiteni. A fődolog az, hogy a többiek jól irnak.
Igazgató (reménykedve): Haraggal? Felháborodva?
Titkár: Egyhanguan követelik a darab betiltását.
Igazgató (kezét dörzsölve): E szerint ön bizonyosnak tartja a száz előadást?
Titkár: Mérget veszek rá.
Igazgató: Mit ir Taglósy? Neki olyan erélyes, meggyőző stilusa van… gorombáskodni ma csak ez az egy ember tud az egész sajtóban.
Titkár: Azt irja, hogy a „Szerencse-malacz“-ot csak egy gorilla irhatta. Sok jó megjegyzés van a czikkében, de csak egyre emlékszem. Azt ajánlja, hogy a felvonásközökben gyujtsunk meg néhány kapuczinus-füstölőt, hogy legalább a felvonások elején tisztább legyen a levegő. Szól aztán a párisi kloákáról, stb.
Igazgató: Ez már sablonos egy kicsit.
Titkár: Mond jobbakat is. Igen… most jut eszembe. Azt mondja, hogy a ki a „Szerencse-malacz“ után nem vesz gőzfürdőt, azon egy hétig meg fog érezni, hogy hol járt…
Igazgató: Mindig mondtam, hogy neki van a legtöbb érzéke a finomságok iránt. Rám nem tesz megjegyzést?
Titkár: De igen. Azt irja, hogy a főváros vállalkozója nem tud annyi szemetet elhordatni, mint a mennyit ön hozott be az országba.
Igazgató (némi elégtétellel): Ez igaz.
Titkár: S hogy ezt a sok szemetet ön mind be fogja váltani aranyra.
Igazgató: Hallgassa meg imáját a kegyes ég!… Igaz, benne van a kritikában az, hogy az emberek verekednek a jegyekért?
Titkár: Még nincs.
Igazgató: Akkor irjon erről pár sornyi jelentést a lapoknak. Hogy két hordár összeverekedett a pénztárnál s hogy az egyiket a mentők vitték haza. Az ilyet jó minél gyakrabban hirdetni. Hisz tudja, hogy a közönségnek, ha könnyü szerrel juthat hozzá, nem kell semmi, még a disznóság se!…
III. A második előadáson.
(Este háromnegyed kilenczkor. Zsufolt ház. A középső felvonás vége felé. A nézőtéren kaczagástól fáradt hölgyek és urak. A szinpadon a szerencse-malaczot kezébe adják az öreg kisasszonynak.)
A haragos ur neje (az első erkélyen): – Hihihihi!
A haragos ur (sugva): Ne nevess olyan feltünően! Mit gondolnak rólad az emberek?
Az asszony (ugyanugy): Hát persze, hogy gyalázatos dolog az effélét előadni, de azért nevetés nélkül mégsem állja meg az ember.
A férj (mint fentebb): Mulatni mulathatsz, csak ne mutasd, hogy mulatsz.
Az asszony (a fogai közé szoritja a zsebkendőjét): Hi… hihi… hihihi… hi…
A férj (gépiesen morog): Gyalázat… czudarság… alávalóság… hogy az ilyet nem tiltják be!… (A szinpadon az öreg kisasszony nem tud mit csinálni a szerencse-malaczczal.) Botrány, botrány!… (Önkéntelenül): Hahaha!
Az asszony (siet megragadni az alkalmat): Hihihi!
A férj (magához térve): Ne nevess!
Az asszony: Látod, te se állhattad meg, te is elkaczagtad magad.
A férj: Az más. (Még halkabban): Ne beszélj olyan hangosan! Mit gondolnak az emberek?
Az asszony (szintugy): Azok is nevetnek; mindenki nevet. Azt hiszed, mindenki engem néz? (A szinpadon az öreg kisasszony dühösen dobja el a szerencse-malaczot. A közönség falrengető kaczagásban tör ki; de senki se nevet ugy, mint a haragos ur. Egészséges hahotája tulzeng mindent, mindenkit.) Látod?… hihihi… látod?…
A haragos ur (megadja magát): Gyalázatos, de tagadhatatlanul mulatságos!…
Az asszony (felháborodva): Jaj, én már egészen oda vagyok!… Ha nem szégyelleném magam…
A férj: Jól mulatsz?
Az asszony: Pompásan.
A férj: Tudod-e, mi jutott eszembe?
Az asszony: Nos?
A férj: Az jutott eszembe: milyen kár, hogy otthon kellett hagynunk a gyerekeket! A kedves kicsikék, hogy mulatnának ők is, ha… értenék!
Az asszony: Majd ha nagyok lesznek. Légy nyugodt, ezt a darabot akkor is fogják játszani.
A férj: Mégis kár, hogy a gyerekek számára nem tudnak ilyen mulatságos darabokat irni…
Az asszony: Hja!…
A férj: Mit mondtál?
Az asszony: Semmit. Csak nevettem. De most ne zavarj, mert ugy veszem észre, most jön a legjobb jelenet… (A szinpadon az öreg kisasszony eszeveszett szaladgálások után őrült sikoltozásba tör ki, melynek ismét a szerencse-malacz az okozója. A függöny harsogó derültség közepett csukódik össze. (Tapsorkán.)
A haragos ur (hangosan, hogy minél többen meghallják): Hallatlan… Igazán hallatlan!… És ezt a darabot nem tiltják be!… (Gépiesen morog): Gyalázat!… Czudarság!…