Nagyvárosi képek: Tollrajzok

ŐSZI KONTEMPLÁCZIÓK.

Az utazó, aki egy hónapot tölt Velenczében, – föltéve, hogy sem különb sem alantasabb, mint akármelyikünk, – csaknem ugyanolyan benyomásokkal fog hazatérni, mint egy másik vagy egy harmadik, a ki két hónappal vagy két évvel azelőtt járt ott. El fog telni a San-Marcoval és a Campaniléval, lelkesülni fog a fényes multon és merengeni a szomoru jelenen, többet vagy kevesebbet hazavisz a helyi szin emlékeiből és ha irodalmi hajlandóságai vannak, kérődzeni fog azokon a verseken, a melyek Velencze bűbáját éneklik meg. Legalább az utleirások, ha a lagunák vén kisasszonyáról szólanak, egytől-egyig ugyanazt a hangulatot fejezik ki.

Hogyha ugyanezek a vándorok – talán épen egy időben – Londont járják meg, már nem fognak olyan egyformán szólani. Egyik fenségesnek, másik sivárnak látja ezt a különös világot. Egyiket csodálatra kelti a mesés gazdagság, másikat megdöbbenti a hihetetlen nyomor. Hanem a főbenyomásuk mégis ugyanaz lesz: az angol sajátságok mindig megteszik biztos hatásukat. Az utasok el fognak telni a nagyság érzetével; az egyikre talán nyomasztólag, a másikra ellenben fölemelőleg hat mindaz, a mit lát, a végeredmény egy lesz: valami abból a kábitó hatásból, a melyet csak a végtelen nyujt. Természetesen csakis olyan utazóról lehet szó, a kire nézve a tanulási kötelezettség nem volt egészen holt betü, s a ki egy nagy városban nem csak csupán azt látja meg, hogy az utczák nevei a kapuk felett vagy az utcza sarkokon vannak megjelölve. A Daudet hollandija, a ki keresztül-kasul bolyongja a világot és sehol sem képes egyebet észrevenni, mint hogy mennyibe kerül a burgonya más és más vidékeken, nagyon sokadmagával létezik ugyan, de azért nem jöhet számitásba.

Gondoljunk olyanokra, a kik meg vannak áldva némi érzékkel a látni valók iránt, kérdezzük meg őket, milyennek találták Párist, és a legképtelenebbül ellent mondó, a legnevetségesebben különböző válaszokat nyerjük. Azon az egy dolgon kivül, hogy ama bizonyos kis fejü, hosszu nyaku, kőből faragott fehér személy, a kit a Louvre nevü tenger nagy épületben láthatni, szóval a milói illetőségü Vénusz kisasszony, igen helyes jószág, – aligha fognak egyébben megegyezni. Lesz olyan, a ki sipogni fog az elragadtatástól, mint Loudanné asszony az „Unatkozó világ“-ban; találkozik olyan, a ki mindent kicsinyesnek lát s minduntalan megkivánja az otthont, – s minden árnyalat, a mi csak e két különböző vélemény közt képzelhető, meg fogja találni a maga szónokát. Azoknál, a kik Párisért rajonganak, csak azok vannak többen, a kiket a szajnaparti Babylon őszinte, vagy meg nem vallott kiábrándulással töltött el. A vidéki franczia, a kinek Páris vallása, hite és üdvössége, elbocsátja maga mellől Deniset, s e fiatal leány a „Bonheur des dames“-ból sötétnek, nyirkosnak és ijesztőnek találja a nagy várost, a melyről azelőtt legendákat hallott beszélni. Leilov Tatyána – a Rod Edouard hősnője – elhagyja az orosz sivatagot, hogy az álmodott világban élhessen, és ime a latin negyed fülledt szobáit, homályos pincze-boltjaival, a hol elzüllött lények lesik a dicsőséget s fogyasztják az izetlen kenyeret, szomorubbnak találja az elhagyott, kietlen pusztánál. És a Marais-negyed, a Faubourg Saint Antoine vendégei! Kezdjük a Grand Hotel, s végezzük a „Husos fazék“ idegenein, – változatosabb véleményeket fogunk hallani Párisról, mint egy miniszterről, a ki a várakozóknak még csak felével végzett. Elmondják tündérinek s leirják borzasztónak; s azok, a kik leghiggadtabban szólnak róla, bevallják, hogy nagyon érdekes. Mint egy szép asszonynak, a ki sokat beszéltet magáról, Párisnak sok imádója és sok rágalmazója van. S néha maguk az imádók a rágalmazók.

Hanem a jóhiszemü idegenek is, a kik hamar belátják, hogy Páris jobb mint a híre, más és más benyomással távoznak el a Szajna mellől. Igaz, hogy e hangulat-különbségekből le kell számitani az egyéni praedispositiókat. Sok függ a szemüvegtől, s még több attól, ép lélek lakik-e a szem mögött. Ebben a csodás városban van valami olyan erő, mint a Mirza Schaffy borában:

Páristól is meg lehet ittasodni, és az ittas ember nem láthat tisztán. De honnan van, hogy olyan diszharmonikusan hangzanak a lelkesültek danái is?

Mint az az óriási sziklafal, mely a délamerikai vándornak egyik oldalról térdelő ember alakot, másfelől oroszlánfőt, s egy bizonyos pontról nézve roppant keresztet mutat, Páris szellemi és anyagi élete, a legkülönbözőbb képekben tünik fel, a szerint, a mint a véletlen egyik vagy másik környezetbe jutatja a kiváncsi idegent. Minden kerület egy-egy külön világ. Néhány száz lépésnyire a rokkantak palotája mögött alig lehet elhinni, hogy nem messze ettől a némaságtól, a nagy boulevardok Párisa zajong. Egy társaságban, a hol néhány miniszteri hivatalnok és egy pár kereskedő családja kerül össze, aranyért sem találni egy olyan párisi nőt, a minőkkel a regényirók nem tudnak betelni. A külső boulevardok körül, egy est a Françaisban oly legendaszerü valami, a miről még az unokák is beszélnek. Sőt az a kisebb kör, a szorosabb értelemben vett Páris sem mutatja azt a képet, a mely oly elevenen és oly állandóan él a legmesszibb képzeletekben. Ennek az élete oly gyors, forgása oly hirtelen, hogy képe szüntelen változik, mint az elbüvölt Proteus alakja. Annak a világnak, a melyet a második császárság történetirói festettek, ma már csak a romjai vannak meg. A commune, mely elégetett egy sereg épületet, eltemetett egy darab tipikus életet is. És ez az átalakulás folyton tart, s halad kábitó sebességgel. Napról-napra egy darab élet tünik el; valaki meghal, s alig jut eszébe a többinek, hogy utolsó példánya volt egy tipusnak, a mely pár évvel ezelőtt még ezer és ezer alakban volt ismeretes. A Gambetta Párisa, a bosszut lihegő, megtorlásra készülő Páris már nem létezik.

Az uj nemzedék tanul a németektől; a metafizikát bujja s reformálja a katonaságát. Az a kizárólagosság, a melylyel Páris egykor elutasitott magától mindent, a mi nem a saját termelése volt, mindennap veszit merevségéből. A reactió szembeszökő: az égő gyülölet, a melyet változatlanul táplál az angol nemzet iránt, a hagyományos, örökletes gyülölet nem akadályozza meg többé a jó párisit, hogy mindenben utánozni ne kezdje gyülölt szomszédait. A szinházak előveszik Shaksperet, s az iró-népség esküszik az orosz irókra. Az orosz iránti szimpáthia, annak ellenére, hogy a politikai számitás, melylyel Páris Pétervárra kacsingatott, nagyon naivnak bizonyult, erősebb mint valaha. Minden hullámzik s holnap talán eddig nem ismert erők fel fogják forgatni az uj rendszert, de a nemrég még exclusiv Páris ma már eclecticussá lett.

Még mindig olyannak festeti magát, mint a milyennek valaha Balzac rajzolta. Kaczérkodik azzal, hogy veszedelmesnek lássák. Szereti, ha rettentőnek tüntetik fel, ha büneit és kicsapongásait emlegetik, mint egy vénülő gavallér, s a mellett igen eszesen viselkedik. A német-spanyol viszály idején jónak látta a világot meglepni azzal, hogy hét lakattal elzárja a nemzeti hiuságot s ravaszul hallgatott, amikor esztelen hősködést vártak tőle. Lesték, hogy mint egy agyalágyult öreg tábornok kiabáljon: „Hol a kardom, hol a kardom?!“, s Páris vezérczikkeket iratott a kereskedelmi kérdésekről.

Hanem – a morális élet?

Egy félszázadon át száz és száz iró másolta le Balzacnak azt a képét, a melyet az „Aranyszemü lány“-ban Párisról festett. Leirták „pokolnak, a hol minden füstölög, ég, fénylik, lángol, gőzölög, kialszik, ujra kigyul, szikrázik, recseg-ropog, s elemésztődik.“ Elmondták, hogy „a párisi ugy él, mint a gyermek. Morog mindenért, megvigasztalódik mindenen, gunyolódik mindennel, elfelejt mindent, megizlel mindent; a mit lát, birni akarja, s aztán elhagyja gondtalanul; eldobja királyait, hóditásait, dicsőségét, bálványait, legyenek azok bronzból vagy üvegből, amint elhajitja a kalapját s kidobja az ablakon a vagyonát. Nincs igazi rokona, csak az ezer frankos bankjegy, nincs más barátja, csak a zálogház. A párisi világában senki sem felesleges. Erkölcstelen, hirtelen, érzéstelen világ az, melyben nincs más uralkodó, csak: az arany és a gyönyör.“

És Páris, a „tulságos étvágyu“ Páris, tetszik magának azzal, hogy még mindig ilyennek tünik fel. Most is örömest kaczérkodik a szörnyü bűnökkel, s nem bánja, ha rosszabbnak tartják, mint a milyen. Ez is egy formája a hiuságnak, mert azt a megelégedést rejti magában, hogy „nekem az sem ártana, ha ilyen volnék is.“ Mint a gyermekek, az asszonyok és az irónépség szokták, a nagy város örül ennek az ártatlan kis mulatságnak. Teszi magát, mint ha nagyon elfoglalnák komoly ügyei: a rettenetességek, és mikor évenkint a Montyon dijat kiadják, az erényes vidékre megelégedéssel és szeretettel mosolyog, mint a hogy az iskolai dijat nyerő kis leányra mosolyog a nagymama, a kinek egy kissé viharos mult van a háta megett, de aki azért örömmel emlékszik vissza a régmult időre, amikor maga is fehér ruhácskában remegett az erénydijért.

Pedig hát azért, hogy a Montyon dijat ki lehessen adni, nem is volna szükséges mindig a vidékre menni. Páris rengeteg labyrintusában van akárhány zug, a hol mit se tudnak azokról az erkölcsökről, melyeknek Gyp volt a moralistája, a hol az ó-divatu erény, az önfeláldozás és a részvét szerényen összebujnak, mint a cserje közt egy csomó vad virág, a mely terem és nyilik ápolás nélkül és mit sem tud arról, hogy finomabb illata van, mint az üvegházak halvány növényeinek.

Párisban van néhány ezer apácza, a kik sebeket mosnak, fekélyeket kötöznek tisztába s hallgatják az őrültek istenkáromló, döghalált lehelő beszédeit egy szemhunyoritás, egy arczmozdulat nélkül. Miért? hogy kenyerük legyen? vagy hogy mindig szeliden mosolygónak lássák az irgalmas kalazanti József arczát, a kinek képe szobájuk egyetlen ékessége?

Mert, különös, ezeknek a képeknek, melyeket együgyü kéz festett, még mindig varázsa van. És ha betévedünk egy hotelbe, a Szajna balpartján, közel a boulevard Saint Germainhoz, nem fogunk nevetni a naiv szenten, a kinek képe ott függ a falon, krajczáros keretben. Az a szent már csoda dolgokat müvelt.

A ház rideg, szomoru külsejü. A diákok zaja már nem hallik oda; a feltünően tiszta lépcsőkön nagyon csöndes, nesztelen lépésü emberek járnak. Itt mindenki korán kel és korán fekszik, s a table d’hôte-nál asztaláldást szoktak suttogni. Ez a „Hôtel des Saints Pères“, a hová rendesen csak papok szállanak, mikor keresztül utaznak Párison, hogy tovább menjenek távoli világrészekbe, beszélni egy itt már nagyon ismert, divatját mult legendáról.

Valóságos központ ez az épület: alig van franczia pap, a ki meg nem fordult volna ott. Ebbe a házba lép először az Afrikából érkező s innen megy hosszu utjára az ausztráliai misszionárius. S van eset, mikor e ház vendégeiről hallhatni egyet-mást, a mi nem válik Páris szégyenére.

A köztársaságnak nincs szüksége a papokra, de talán nem volt rá nézve minden haszon nélkül az a pap, a ki gyakran fordult meg itt, s a kinek nevét igen sok franczia katona emlegette akkor, a mikor Roussel abbét, az auteuli árvák apját egy pár hálás növendéke megünnepelte. Lehetett rá élczeket faragni, mert hisz ezer számra voltak gyermekei. Az érdemes öreg ur találkozhatott e házban egy másik pappal, a ki azért halt meg, mert ugy gondolkozott, hogy az aixi érseknek ott van a helye ama hivei mellett, a kikhez legközelebb a halál – a döghalál! – s a kik legjobban rászorulnak vigasztalására. Ha Forcade érsek fegyvert viselt volna és nem talárt, hősnek mondták volna. S a „Hôtel des Saint-Pères“-ben szokott megszállani az a falusi pap is, a kinek az egyszerü gondolatai egy sereg kitünő iró csodálatának a tárgyai voltak s a ki csak nagy ritkán látta Párist, hogy a quai-n egy csomó ócska könyvet szedjen össze. Joseph Rouxnak hivták ezt a papot. „Oly név – mondták róla a Hôtel des Saint-Pères“-ben – a mely ma nagyon közönséges, hanem a melyet meg fognak jegyezni. Pascal és Vauvenargues óta nem volt Francziaországnak irója, a kinek szomoru hite magasztosabb gondolatokat sugalt volna.“ És csakugyan nem volt senki, a ki a paraszt egyszerü lelkét jobban ismerte, s hatalmasabban magyarázta volna, mint ez a remete, a kinek minden olvasmánya néhány moralistából s a szent atyákból állott. A kép, melyet a franczia parasztról mutat, nem nagyon vigasztaló; rossznak és kemény szivünek mondja, mintha csak igazolni akarná, a mit Zola a „Faute de l’abbé Mouret“-ben a parasztról mondott. Hanem azért ennek az aljas, hazug, önző lénynek mindig szabad bejárata volt a szivéhez. Mert hát a szent képek megtanitanak a bocsánatra, ha a moralista könyörtelen is.

Roux abbét a könyve egyszerre hiressé tette, a minek az lett az első következménye, hogy tanszéket kináltak neki Páris egyik legelőkelőbb iskolájában. Nem fogadta el, a minek megokolásául nagyon sokat tudott mondani. S meglehet az tartotta vissza, a mit elhallgatott: hogy el kellene hagynia azokat a szegény ördögöket, a kiket oly nyomorultaknak mond, s a kiknek aljassága nem gátolta őt, hogy pazarul ne ossza szét köztük szivét, a mire a földhöz ragadtaknak annál nagyobb szükségük van, mivel maguknak ugy sincs, a szerencsétleneknek.

Erről a három papról igen sokat beszéltek a „Hôtel des Saint-Pères“-ben, olyanok, a kik semmit sem tudtak arról, hogy melyik ló nyerte meg a Derbyt, s a kik mégis azt hitték, hogy ők Párisban vannak.

(1885.)