WeRead Powered by ReaderPub
Nagyvárosi képek: Tollrajzok cover

Nagyvárosi képek: Tollrajzok

Chapter 76: I.
Open in WeRead

About This Book

A series of short sketches and vignettes portrays scenes of urban life, alternating keen observation, wry humor, and reflective melancholy. The pieces move through social occasions, public entertainments, seasonal promenades and everyday city routines, capturing sensory details, fashions, and the contrasts between spectacle and private feeling. Narratives shift between lively crowd scenes and quiet interior meditations, exploring how leisure, noise, and air shape perceptions. The tone ranges from ironic to tender, emphasizing fleeting impressions over linear plot and offering a mosaic of metropolitan moods and characters.

A BUDAPESTI GRAND CAFÉ PARISIEN-BEN.

– Szezónkép több változatban. –

FŐ-SZEMÉLYEK:

Montmorency herceg, ellen-admirál és a Grand Café Parisien vezér-pincére.

Beaurepaire vicomte, borfiu ugyanott.

Della Sedia őrgróf, étek-hordó a Grand Café Parisien-ben.

Mellék-személyek: vendégek, akik szeretnek ott lenni, ahová grófok járnak.

Történik: Budapesten, a Városligetben.

I.

Délután.

(Szin: A Grand Café Parisien pavillonja és kerti helyisége. A berendezés a franczia izlést kiabálja.)

A vicomte (asztalkendővel a hóna alatt, czigarettázva jön): Ellen-tengernagy ur, a tizenkettős asztalhoz két nő ült le; narancsvizet kérnek. Adjak-e nekik?

A herczeg: Két nő? (Fölteszi monokliját, s kezét szeme elé tartva, élesen fixirozza a vendégeket.) Ismeretlenek, tehát nem tartoznak a jó társasághoz. Fel kell szólitani őket, hogy távozzanak.

Vicomte (a hölgyekhez lépve): Azzal a köteles udvariassággal, melyet én magam még ismeretlen hölgyektől se szoktam megtagadni, felszólitom önöket, hogy távozzanak innen.

Az idősebb nő: Megbolondult? Hogy mer igy beszélni? Ön bizonyosan téved!

A vicomte (felsőbbséggel és önérzettel): Jegyezze meg magának, asszonyom, hogy én sohase tévedek.

Az őrgróf (megszólal az egyik sátorból): Nem kell velök sokat teketóriázni; láttam őket a váczi-utczán sétálni, s engem sohase csal meg a szemem. Na, vénasszony, uczczu, szaporán; el balfenéken!

Az idősebb hölgy: Micsoda szemtelenség! Hivják elő a gazdát!…

A fiatalabb hölgy: Mama az istenért!… Nem volt még elég?… A sétálók mind ide néznek!… Menjünk inkább, menjünk hamar, hamar!…

Vicomte (az idősebb hölgyhöz): Szégyelje magát, hogy ilyen mesterséget folytat! (A fiatalabbikhoz:) No, muczuskám, előre! (A hölgyek rémülten menekülnek.) Lám, lám, narancsviz kellene nekik!

Az őrgróf: Nini, mégse ezek voltak, a kiket láttam! Mindegy. Minden vénasszony gyanus, a ki él.

Vicomte: Mennydörgettét! Most meg egy ifju párocska akar letelepedni a lombok között! Hohó, lelkem, itt nem játszunk bujócskát!

Őrgróf: Küldd őket Budára. De itt a herczeg. Ő majd intézkedik.

A herczeg (a fiatal párhoz lépve): Mi tetszik? (Fölteszi monokliját; szemléli a hölgy kalapját, czipőit és ékszereit, s egy szánó tekintetet vet a hölgy kisérőjére.)

A kisérő: Egy fagylaltot és egy jeges kávét kérek.

A herczeg (fagyos mosolylyal): Bocsánat, de ön be fogja látni, hogy egy fagylaltért meg egy jeges kávéért nem nyujthatunk buvóhelyet szerelmes pároknak. Önök rossz helyt kereskednek. Nekünk ügyelnünk kell arra, hogy itt illetlenségek ne történhessenek.

Az asszonyka (fellobbanva): Mit beszél itt össze-vissza? Elment az esze? De hisz mi férj és feleség vagyunk! Nem látja a jegygyürüinket?

Herczeg (szánakozó mosolylyal): Azt mindenki mondhatja, édes asszonyom. Nekem három jegygyürüm van, s egyszer se vagyok megesküdve. De hagyjuk ezt. (Szigoruan): Szóval, uram, legyen szives felmutatni a házasság-levelét, vagy pedig sürgősen elhagyni a helyiséget.

A férj: Engem ön nem hoz zavarba. Hallottam már uraságodról…

Herczeg: Nevezzen egyszerüen ellen-admirálisnak.

A férj:… és okultam a történtekből. Ime a kivánt házasság-levél!

A herczeg (megszemléli az okiratot): S ki biztosit róla, hogy ez a házasság-levél csakugyan az öné? Hogy ez a hölgy valóban az, a kit ez az okirat emlit? S végre, hogy ez a házasság-levél nem hamisitvány? Eh, végre is elvesztettem a türelmemet! Nincs időm ily hosszan foglalkozni az önök ügyével. Jó, maradjanak itt, ha annyira ragaszkodnak hozzá, de megjegyzem, hogy nem fogják kiszolgálni önöket. (Bólint, s gunyosan int a kezével. A fiatal pár dühösen távozik.) Hallatlan! Alig lehet megszabadulni tőlük!… Nini, megint egy! De hát ma egész nap nem leszünk békességben?

Egy magános fiatal ember (leül a terrasszon): Egy pohár cognacot kérek!

A vicomte: Ugyan? Hát aztán van-e pénzünk, uracskám?

A fiatal ur: Mi köze hozzá? Egy pohár cognacot kértem; hozza el!

Vicomte: Jó, de megjegyzem, hogy nálunk egy pohárka legolcsóbb cognac három forint.

A fiatal ur: Egy pohár cognacot mondtam!

Vicomte: A legolcsóbból?

A fiatal ur (sértődötten): Nem, a legdrágábból!

Vicomte: Egy pohár másfél font sterling! Gondolja meg a dolgot!

A fiatal ur: Tartsa meg a tanácsait, s hozza a cognacot!

Vicomte: A mint akarja. De ön érteni fogja, ha felhivom, hogy sziveskedjék előre fizetni. (A fiatal ur a tárczájába nyul.) Megjegyzem, hogy a cognac nem jó.

A fiatal ur: Másfél font sterling? És nem jó?

Vicomte: Különben izlés dolga. Én nem tartom jónak. Másutt huszonöt krajczár, nálunk másfél font sterling.

A fiatal ur: No de ez igazán sok!

Vicomte: Én is ugy találom. De nálunk ez az ára. A kinek nem tetszik: le is ut, fel is ut. Ez a Grand Café Parisien!

A fiatal ur: És ha uraságod maga volna az angol királynő, még akkor is…

Vicomte: Önnek igaza lehet, de figyelmeztetem, hogy ön itt tulajdonképpen Párisban van, s minthogy Budapesttől Párisig a legolcsóbb mentdij száznegyvenhét forint ötven krajczár, ön még mindig megtakarit százhusz és egynehány forintot…

A fiatal ur: Köszönöm a szivességét. Kár, hogy az ördög nem olyan szives, elvinni uraságodat. (Mérgesen el.)

A vicomte (utána kiált): Szelber áner!

Az őrgróf: Végre magunk maradtunk.

A vicomte: Enfin seuls! (Előveszi a Vie parisienne-t, leül s olvasni kezd. Majd félreteszi olvasmányát s még egyszer utána kiált a fiatal urnak): Szelber áner, szi Lump!…

II.

Este.

(Szin: Az ebédlő; berendezés mint fentebb.)

Egy vendég: Pinczér!… Pinczér ur, kérem!… Garçon!… Kérem… Izé… Kérem, legyen olyan szives!…

Az őrgróf (nem mozdul; ugy áll az oleander-fa mellett, mint egy kerti szobor).

A vendég (oda megy érte): Kérem, jőjjön csak ide!…

Az őrgróf: Mi az? Mit óhajt? (Oda fárad a vendég asztalához.)

A vendég: Mondja, kérem, mi ez?

Az őrgróf (lenéző tekintetet vetve az ételre, a melyre a vendég mutatott): Ez? Filets de baleine à la Brahmaputra. Czethal-szelet Brahmaputra módra. Ön couvert-t óhajtott, nem?

A vendég: De hisz ennek szaga van!

Az őrgróf: Parbleu! Meghiszem azt.

A vendég: A czethal kissé idős lehetett.

Az őrgróf: Mintegy ötezerkétszáz éves. Ez az a czethal, a mely annak idején Jónást lenyelte.

A vendég: E szerint történelmi nevezetességü czethal? Ó, az már más, egészen más!…

Az őrgróf: Már kevés van belőle, s azért meglehetősen drága.

A vendég: Akkor hát vigye vissza ezt is, hogy el ne fogyjon végképp a kiváló őslény! Tisztelem őt, mint történelmi relikviát, de enni nem eszem belőle.

Az őrgróf: Egyéb megjegyzése nincs? Igazán nincs? No, hála istennek! (Boszuból csak egy félóra mulva hozza a sültet.)

A vendég (ki a késével és villájával egy egész Wagner operát dobolt végig az asztalon, pihent erővel esik neki a sültnek. De ezt kés nem vágja): Kérem! kegyeskedjék csak ide fáradni!…

Az őrgróf (előkerül): Már megint?…

A vendég: Mi ez?

Az őrgróf (fagyosan): Czipőtalp őzmártással.

A vendég: S ezt itt megeszik?

Az őrgróf: Hja, más nem igen van; minden elfogyott.

A vendég: De hisz ezt el se lehet vágni!

Az őrgróf: A sült egy kissé kemény, de a mártás párisi. Különben, nem beszélem rá, hogy megegye. Én nem enném meg, de ez izlés dolga. Vannak emberek, a kik akármit megesznek.

A vendég: Mondja, kérem, ön oly egészségesnek látszik!… Csak nem szokott itt étkezni?!…

Az őrgróf: Nem vagyok beteg, hogy itt étkezzem! S ha akar egy jó tanácsot, azt ajánlom, hogy ha egészséges akar lenni, vacsoráljon otthon.

A vendég: Köszönöm, barátom.

Az őrgróf: Azért semmi konfidenczia! (Boszuból csak egy óra mulva jelentkezik ismét.)

A vendég: Hogyan, ön már a fagylaltot hozza?

Az őrgróf: Hallja, én türelmes ember vagyok, de ennyi faggatás idegessé teszi az embert. Van még egyéb kérdezni valója is? Igen? Nos, én azért vagyok itt, hogy önök a konyhában ne igen lábatlankodjanak, de nem azért, hogy tudatlan felnőtteket oktassak… Végre is, egy bolond többet tud kérdezni, mint a mennyire száz bölcs…

A vendég: Hogy őszinte legyek, ön kissé szókimondó. Mondja, kérem, mennyivel tartozom?

Az őrgróf: Öt és fél mázsa sterling az egész.

A vendég: Igazán csekélység.

Az őrgróf: A népkonyhában olcsóbb.

A vendég: Egy félesztendeig oda fogok járni; meg kell bőjtölnöm ezt a lakomát. (Édes mosolylyal el. Az ajtóból még egyszer, hosszan, visszanéz s félhalkan ezt a szót suttogja): Adieu! Adieu! Adieu!…

III.

Éjjel.

(Ugyanott. A helyiség üres; már csak a herczeg, az őrgróf és a vicomte látható a szinen.)

A herczeg: Az óra már éjfélt ütött s a föld már néma lőn… de mi még most sem pihentünk. Grossmutter hat keinen Feiertag. Őrgróf, ön panaszkodó levelet fog irni egy pesti ujsághoz egy vendég nevében, amelyben a Grand Café Parisien-ben uralkodó drágaság ellen kel ki. Vicomte, ön egy estilaphoz ir s több vendég nevében bosszusan beszéli el, hogy hanyagul, botrányosan szolgálták ki önöket. Én magam két czikket is irok; az egyikben tüzetes kritika tárgyává teszem ételeinket; a másikban arról panaszkodom, hogy kiutasitottak a helyiségből.

A vicomte: Én még most se értem, miért irjuk ezeket a panaszkodó leveleket? Mire jó mindez?

A herczeg: Vicomte, ön még igen fiatal. Ezekkel a felszólamlásokkal kitünő szolgálatot teszünk az üzletnek. Mert nincs jobb reklám, mint az efféle panaszok. A publikum is olyan, mint az asszony; ha azt akarod, hogy imponálj neki, hogy meghóditsd örökre: bánj vele roszul!…

A vicomte (tisztelettel): Ó, ellen-admirál, micsoda elme lakik önben!

A herczeg: Nézzen körül itt egy kicsit: meg fogja tanulni ön is, amit a tudomány a nagyvárosok pszihologiájának nevez. És rá fog jönni erre a három alapigazságra: 1. Add drágán, amit kérnek tőled: ha nagyon drágának találják, azt fogják hinni, hogy jó. 2. Nézd le a közönségedet, fumigáld őt, bánj vele megvetően. Azt fogja hinni, hogy: terhedre van, hogy más közönségre számitasz, s boldog lesz, ha ott lehet, ahol a nála nagyobb urakat várják. 3. Egy-kettőt pedig dobj ki közülök, hogy hosszu életed legyen a földön. Egy helyett, akit kilöksz az ablakon, száz fog berohanni az ajtón.

Vicomte: Óh, ellen-admirál, mily ember, mily zseni, mily diplomata ön!

A herczeg: Ma tiportunk rajtok, ugy-e? Még ez a pár mérges czikk, s holnap verekedni fognak érte, hogy bejuthassanak, ahogy hajdan meghaltak érte, hogy a Szent Földet megláthassák!… Mit mondok: holnap? Még nem virrad, s a nép már zug ablakaink alatt!

A nép (kivül, a Panem et circenses nótájára): Fagylaltot s grófokat! A grófokkal akarunk enni! A grófokkal akarunk fagylaltozni!

A herczeg (czézári arczczal): Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?! (Felriad hadvezéri borongásából.) Fegyverre, vicomte! Vissza, kinek kedves az élete! (A herczeg, az őrgróf és a vicomte előre rohannak s csatába bocsátkoznak az ostromlókkal. A csata még most is tart.)