Donna Sol.
Donna Sol!
Oly könnyen írom le ezt a nevet, pedig ha arra a fölséges, titokzatos és félelmetes fogalomra gondolok, amelyet megjelöl, szomorúság fog el. Olyan hatással van reám, mint a Halál, az Élet, az Örökkévalóság rejtelmes fogalma.
Sohasem láttam Donna Sol-t a tulajdon szememmel és hálát adok Istenemnek, hogy nem láttam. Csak a tükörképe villant föl előttem egy pillanatra és az is majd hogy meg nem vakított.
Mert emlékszem egy szegény, szegény tükörre, amely észrevétlenül ott függött valamelyik klub dohányzójának sarkában. A végzet úgy akarta, hogy Donna Sol ragyogó alakja egyszer a tükör elé lépett és a tükör ekkor maga is ragyogni kezdett, vakítóan, mint egy égitest. Aztán elvesztette a fényét örökre és én megvakult cserepeit viszontláttam – a bolondok házában.
Nemrégiben történt, hogy a következő levelet kaptam:
Kedves barátom!
Nem tudom, nem vagyok-e szerénytelen, ha azt hiszem, hogy futólagos ismeretségünk alatt némi rokonszenvet mutattál irántam. Ha nem csalódom föltevésemben, akkor légy szíves holnap 3–4 óra közt mostani szállásomon fölkeresni. E kérésem teljesítésétől talán boldogságom és életem függ. Lakom a Forgách-féle gyógyító intézetben.
Litvay.
Megdöbbenve tettem le a levelet… A Forgách-féle intézet idegbetegek számára – bolondok háza. Sejtelmem sem volt eddig róla, hogy a szegény Litvay ott van, és nem tudtam elképzelni, hogyan került oda. Tegeztük ugyan egymást és én valaha barátomnak neveztem, de azért alig tudtam róla egyebet, mint hogy jó fiu és hogy szeret jó szivarokat szívni. Az én szememben az maradt a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hivatott, szakértő, mondhatnám született dohányos volt.
Mert nem minden dohányos ilyen. A legtöbb ember értelem és érzés nélkül füstöl, a legtöbbnél a dohányzás csak a fiatalkori vásottság folytatása. Vannak türelmetlen és rosszizlésü emberek, akik a fogukkal harapják le a szivar végét, az ujjaikkal megrepesztik a dohánylevelet és a hamut az asztal sarkához verik. Sőt vannak emberek, akik cigaretta-papirossal ragasztják körül a szivart… És dühbe jönnek a barbárok, ha az elkínzott szivar oldalvást ég és megmarja a nyelvüket!
Az én Litvay barátom hivatott dohányzó volt, akinek a fogai közt a legrosszabb szivar is jól égett, valamint Paganini kezében a leghitványabb hegedü is szépen szólt. Ő rendszert hozott a szivarozásba és élvezetté nemesítette a rossz szokást. Különben szelid, hallgatag és intelligens arcu fiu volt, aki azelőtt fél éjszakán át ott ült a klubbeli dohányzó hintaszékén, vastag havannájából szakadatlanul kékes felleget eregetve a plafond felé.
Nemrégiben feltünt nekem, hogy a Litvay hintaszéke üresen áll a dohányzóban. Kérdést intéztem a komornyikhoz.
– Litvay nagyságos úr már jó ideje, hogy nem jár ide… Van már egy féléve… Azt hiszem, betegeskedik…
Sajnálkoztam a szegény fiun, aztán megfeledkeztem róla. A levele megint emlékembe idézte.
Másnap kisiettem a Forgács-intézetbe. Nem szivesen járok ilyen helyen, mert mindig kellemetlen módon eszembe jut az önkéntes mentők maliciózus jeligéje: Mindnyájunkat érhet baleset.
Az intézet jóizlésü nyaralóstílusban épült ház, lombos kert közepén. A főorvos szivesen fogadott és a kerti pavillonba kalauzolt.
– Ott fogja találni a beteget. Nem kell tartania semmitől, mert szelid beteg… Tényleg ott találtam Litvayt.
Vászonruha volt rajta és szalmakalap a fején. Mosolyogva jött felém és kezet nyujtott. Az arcán nem látszott semmi változás, csak a szürke szemének volt valami bánatos, ködös tekintete, mintha finom szivarfüst kavarogna a pupillája előtt.
– Vártalak, – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél.
Leültünk és én ösztönszerűen kivettem a szivartárcámat.
– Rágyújtasz? – kérdeztem.
– Köszönöm, nem! És ha meg tudod állani, arra kérnélek, hogy te se gyújts rá, mert nem szenvedhetem a dohányfüstöt…
Kevés gondolkozás után elmondta, hogy miért hivatott.
– Kissé hosszadalmas leszek, de ha rövidebbre fognám, attól kellene tartanom, hogy nem értesz meg.
– Hallottad már hírét a kubai Detmol-cégnek? Alkalmasint nem, mert Detmol, aki a szivargyárosok királya, csak néhány angol klubnak és egypár udvarnak szállít… Nemrégiben megesett, hogy Detmol kubai ültetvényein oly remek dohány termett, amelyhez foghatóról nem tudnak a szakértők. Az időjárás különös konstellációjának volt köszönhető ez a termés és meglehet, hogy ezek a konstellációk a világ végéig sohasem fognak többet így bekövetkezni. Az öreg Detmol ekkor kiválogatott a termésből egy tucat dohánylevelet és sajátkezüleg készített két szivart, azzal az utánozhatatlan művészettel, amelyet soha senki sem fog tőle eltanulni.
Detmol később bevallotta, hogy amikor ezt a két szivart megteremtette, felülmulta önmagát. Az egyiket elkeresztelte Donna Sol-nak, a másikat Luná-nak.
E szivarok értéke nem is fejezhető ki pénzben. Laikus ember nem tud magának fogalmat alkotni róluk. Némileg mégis meg fogsz érteni, ha azt mondom, hogy ami Shakespeare volt az írók közt, Nagy Sándor a hódítók közt, Paganini a hegedüsök közt, ami a Mont-Blanc a hegyek közt, Páris a városok közt, ami a nap és a hold az égi testek közt, az volt a Sol és Luna a szivarok közt.
Tavaly hallottam először e szivarokról, amikor az egész sajtót bejárta a hír, hogy Detmoltól, aki Nizzában töltötte a telet, ellopták a szivarok két királynőjét. Az öreg nagy díjat tűzött ki a tolvaj kézrekerítőjének, de eredmény nélkül.
Már a nyáron történt, hogy valami szívességet tettem egy a versenyre ide rándult angol trainernek. A trainer akkor egy szivart hozott nekem hálája jeléül.
– Tudom, hogy ön szereti a jó szivart és ha nem sérteném meg vele, fölajánlanék egyet… Azt hiszem, nagyon különös lehet… Egy jockeytől kaptam, nem tudom, hogy ő honnan szerezhette…
A szivar lepecsételt, vastag üvegcsőbe volt zárva, a derekán átkötött selyemszalagon e szót olvastam: Luna!
Térdeim inogni kezdtek, a hajam égnek meredt. Luna, a szivarok Shakespeare-ja, a szivarok Mont-Blanc-ja, a szivarok égiteste, a kezem közt volt…
Elszívtam Luná-t.
Előbb egy heti diétát tartottam, aztán a kaszinó egy külön szobájában egyedül megvacsoráztam, megittam egy csésze fekete kávét és rágyujtottam Luna-ra. Vagy tíz szippantást tettem. Nem írhatom le, hogy mit éreztem. Valami nagy lelki megnyugvást éreztem, fizikai jóléttel párosulva. Boldog voltam, büszke és nyugodt; megnemesültem, megtisztultam… Szerettem volna, ha a világ most megakadna és minden úgy maradna, amint van. Ne lenne se tél, se nyár, se éjszaka, se nappal és én itt ülhetnék mindig egyedül a különszobában és az idők végtelenségén át szívhatnám Luná-t…
Mondom: vagy tíz szippantást tehettem. Ekkor valami rettenetes csörömpölés riasztott föl ábrándozásomból… A szolga az ölembe ejtett egy csomó tányért… Felugrottam a helyemről és Luna kiesett a kezemből… Rémülten kaptam utána, de már késő volt: a szolga rátaposott a cipője sarkával… Ott vergődött a cipő sarka alatt, fájdalmasan sercegve, összetiporva, szétmállva, megölve, megbecstelenítve…
Litvay e szavak után elhallgatott és két tenyerébe rejtette arcát. Később megemberelte magát és szomoru, de nyugodt hangon folytatta.
– Ha végigszívhattam volna Luna-t, most nem volna semmi bajom. A lelkivilágom egy tökéletes emlékkel gazdagodott volna és az élvezőképességem skálája óriás módon megnövekedett volna. Jobb, bölcsebb és boldogabb ember volnék ma. Igy azonban csak egy rettenetes diszakkord emléke él bennem, amely folyton vad rezgésben tartja idegeimet. Mintha télen a meleg ágyból vízbe dobnának és mintha ráadásul ezer kés hegyével nyikorogva végigszántanának ezer porcellántányéron… Ez a félelmetes zürzavar idegeimben meg fog ölni, ha nem segítesz rajtam…
– És hogyan segíthetnék rajtad? – kérdeztem elcsodálkozva.
A beteg hosszan tekintett rám, a szemeiben csodálatos tűz égett.
– Ha megszerzed nekem Sol-t. Mert, meglehet, hogy az, aki ellopta, nem szívta még el. Keresd, kutasd, köröztesd a lapokban… Csak Sol tudná velem elfeledtetni Luná-t. Ő még dicsőbb, még fenségesebb, még magasztosabb az ikertestvérénél… Ő, csak ő adhatja nekem vissza a békét és a boldogságot…
– Talán megpróbálnád másféle szivarral? – szóltam, a zsebemben levő magyar királyiak után nyulva.
– Nem! – kiáltotta dühösen a beteg. – Utálok, megvetek minden szivart, csak Sol-t akarom, Sol-t!
A főorvos hozzánk lépett és egy sokat mondó pillantást vetett rám; én sietve búcsuztam el a betegtől. Előbb megigértem neki, hogy keresni fogom a szivarok királynőjét és ha megtalálom, elhozom neki.
A kert kapujában még egyszer visszafordultam. A beteg fölemelte két karját a verőfényes ég felé.
– Sol-t akarom! Hozzátok nekem Sol-t!
Elszomorodva értem ki az utcára és elhatároztam, hogy nem törődöm Sol-lal. Minek is? Ha megszerezhetném Litvaynak, ami pedig nem valószinű, tiz perc alatt mégis elfüstölné. Boldogság ez? Ámbár – ha így vesszük – amit más emberek boldogságnak neveznek, az néha még annyi ideig sem ég, mint egy jóféle szivar…