Napnyugati mesék

Aztán ujjaival csettentett, mintha távoli castagnetta-ütéseket akarna utánozni.

Az egyszerü dallam, szomorú és mégis könnyen pezsgő ütemével, csodálatos ellentétet képezett a cikornyás recitativokkal, amelyeket Tibor az este már hallott.

– Tehát velencei!

– Venezia, Venezia! – kiáltotta Rozina szenvedélyes, újongó, majd fájdalmas hangon, mintha a távollevő kedveséről emlékeznék meg.

– Nagyon szeretheti hazáját.

– Imádom és mégis el kellett hagynom, – máig sem tudom, hogy miért? Húsz esztendő előtt születtem, mint egy – miért titkoljam? – mint egy virágárusleány gyermeke… Tíz éven át a Formosa-templom lépcsőin hemperegtem és mondják is, hogy hasonlítok a Santa Barbarához, akinek az arcképe a templom első mellékoltárán van. Mikor egyszer néhány suhanc társaságában a Piazettán daloltam, fölszedett az öreg Porpora mester és kiképeztetett az iskolájában. Vendégszerepeltem Drezdában és Bécsben és most a mester azt szeretné, ha Bécsben szerződtetnének. De nem fognak szerződtetni!

– És miért nem?

– Mert valaki elállja előttem az opera kapuját és nem akar beereszteni, ha csak vámot nem fizetek neki.

A signorina ezt száraz hangon mondta, arcán egy keserű vonás jelent meg.

– Nem fogja megfizetni a vámot? – kérdezte elfojtott hangon a százados.

– Nem. Ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni, de akit nem szeretek, annak még a felesége sem tudnék lenni.

Zina összefonta a feje fölött gömbölyü két karját.

A százados elgondolkozva bámult Rozina arcába, amelyre a piros fény valami bűvös, megindító vonást varázsolt – közbe meg helyzetének lehetetlen volta fölött töprengett.

– Min töpreng? – kérdezte Rozina váratlanul.

– Azon, hogy álom vagy valóság, ami velem történik.

Rozina vállat vont.

– Érdemes ezen gondolkozni. Álom vagy valóság, az végre is egyre megy. Ha elmult, mindegyik csak az emlékezetben él és én egy kedves álom emlékének előnyt adok a köznapias valóság fölött.

Parthoz értek. Zina kiszökött a lépcsőre, aztán a cimert tartó márvány griffnek támaszkodva, kezet nyujtott Tibornak. A százados fogva tartotta kezét, úgy érezte, hogy még mondani kell valamit.

– Nem értettem meg egészen mit mondott. Viszont fogon még látni?

– Viszont fogjuk egymást látni és akkor meg fog érteni. Isten önnel!

Eltünt a kastély irányában, a szögletesre nyirt bokrok közt. A százados egy ideig még érezhette a ruhájából áradt illatot, aztán egy ott felejtett női keztyűt vett föl a gondola padjáról.

Egy elősiető szolga a nagyterembe kalauzolta, ahol a vendégsereg éppen a fényesen terített asztalhoz ült.

Az asztal közepén ezüst szökőkút tokaji bort lövelt a magasba; a cukros süteményekből egész pagodák voltak fölépítve. Az udvarmester az asztal alsó sarkára ültette Tibort, ama Gvadányi nevű fiatal tiszt mellé. Gvadányi egy ciprusi borral telt hatalmas kupát köszöntött reá, amely kitüntetést a százados többízben viszonozta, – ennek következtében csakhamar ibolyaszínű ködfátyolon át látta a világot…

A számtalan fogásból álló lakoma végével az udvarmester fenhangon jelentette, hogy a bécsi színtársulat kész művészetét bemutatni, ha a magas társaság kegyes lesz átfáradni a színterembe. Tibor generális azonban úgy vélekedett, hogy ily előkelő társaságtól nem lehet kívánni, hogy néhány színész kedvéért elhagyja kényelmes helyét s azért keményen ráparancsolt az udvarmesterre, hozza ide a színházat. A búzavirágszínű német jól tettetett rémülettel esdekelt urának, ne követeljen tőle lehetetlen dolgot. A generális most már nejéhez fordult és megkérte, hozassa ide a színházat, – erős meggyőződése lévén, hogy a hercegnő akarata csodákat képes művelni. A hercegnő selypítő hangon kiadott parancsára zeneszó harsant föl, a terem egyik fala ketté vált, a meglepett társaság szeme előtt egy fényárban úszó színpad jelent meg.

Valami mitológiai dalművet adtak elő; tárgyát a három istennő versengése képezte. Caffarelli – aki a festék alatt elég fiatal királyfi volt – egy kitünő bravúrral énekelt szóló után Vénusz Rozinának ítélte oda az aranyalmát. A szépség istennője azonban egy keskeny hágcsón programszerűen lejött a színpadról a terembe s a hercegnőnek ajánlotta föl az almát, mivel – mint utánozhatatlan diszkrét impertinenciával szavalta – a hercegnő jelenlétében Vénusz bájai is elhalványodnak…

– És el meri fogadni! – dörmögte a kapitány az asztal alsó végén.

– Igyál! – suttogta Gvadányi gonosz mosollyal.

A százados fölhajtott egy pezsgővel telt billikumot, – most már rózsaszínben látott mindent.

Az asztalnál felszolgáló inasok hangszerekhez nyultak, a vendégek egy része táncnak látott.

A százados egy oszlopnak dőlve nézte a pásztortáncot. A karcsú hölgyek s a bársonyruhás táncosok, lakktopános lábaikat nagyapói grandezzával emelgetve, kacskaringós ívekben kerülgették egymást, majd bókolva fonódtak össze. Tibornak úgy rémlett, mintha ezek nem is volnának eleven emberek, hanem csak holmi csinos marionettek, amelyeknek zsinórait Szergiusz tanár rángatja… Valami ellenállhatatlan kacagási inger fogta el, – egy távoli szobába menekült, ahová a társaság kisebbik része vonult.

Itt meg Tibor generális adott egy faraóbankot vendégeinek. Magasan játszottak; a legmerészebb játszók hölgyek voltak. Egyes játszók mögött egy-egy szolga állott, arannyal telt erszénnyel kezében.

– Sajnálatomra, nem érek rá tovább játszani, – mondta e pillanatban a generális. – A bank húszezer arany, – ki tartja?

Mély csend követte szavait.

– Nos, földi? – biztatta Gvadányi gúnyosan a századost.

– Ki tartja? – ismételte a generális.

Tibor Ákos feje lángolt, füle zúgott; – megszólalt benne a Tibor-vér.

– Tartom én!

A generális halotti csend közepett osztott, aztán egykedvűen az asztalra dobta kártyáit.

– Nyertél székely, tied az arany!

A teremben zsongás támadt, a százados bizonytalan léptekkel közeledett az arannyal megrakott asztalhoz.

A generális mosolyogva hajtotta meg magát, mintha azt akarná mondani:

– Lássák, hölgyeim, így veszít egy Tibor!

A százados feje lángolt, – valami tehetetlen düh szállotta meg. Ej, ha így bánnak az ősi jussával, akkor nem csoda, ha keményítő-gyár lesz a kastélyból s ha főbe durrantják magukat az unokák…

Ha te úgy, én is úgy! Hadd legyen már neki is alkalma a Tibor-vagyonból prédálni…

Két kezével belemarkolt az aranyakba és dühösen a padlóra szórta.

– Lássák, hölgyeim, így nyer egy Tibor!

Az inasok a földre vetették magukat, a zenészek leugráltak emelvényükről s vad zűr-zavarban rohantak a csillogó, csengve szanaszétfutó selmeciek után.

– Jobb lesz, ha iszol, komám, – mondta Gvadányi, amikor egy kisebb teremben ismét elfogta a századost. Azzal egy tokajival telt talléros billikomot nyujtott feléje.

Tibor szeme előtt most már narancssárga fényben úszott a világ.

Szomszédságában többen álltak, köztük Metastasio abbé s egy bibornok. Az udvari poéta émelyítő hangsúlyozással szavalt el egy újabb gázelát: Dorisz keservéről Mirtill keményszívűsége fölött.

– Excellentissime – mondta a bibornok szemeit kéjesen lehunyva, mintha osztrigát nyelne.

– Ostobaság! – mondta elég hangosan Tibor, akinek lassanként kötekedő kedve kerekedett.

– Aj, komám, – szólt Gvadányi, – hát csinálnak nálatok szebb rigmusokat?

– Meghiszem azt, komám!

– Szívesen vennők, ha elfujnál vagy egyet mustraképpen.

Tibor elgondolkozott, – most sajnálta először, hogy életében oly keveset törődött a hazai poétákkal. Verset nem tud, de dalolni talán tudna. Hébe-korba el szokott nótázni az ismerős szalonokban, cimbalomszó mellett. Csinos baritonját ilyenkor mindig szívesen hallgatták…

– Főzd le a talliánt! – biztatta Gvadányi gonosz mosollyal.

– Megállj! Hogy is van az a nóta:

A társaság meglepetten nézett össze, egy jóarcú főispán elrikoltotta magát, aztán kacagva dőlt a kerevetre.

– Ihaj-tyuhaj! Kriminális poézis! Hiszen ilyeneket minálunk a megyei tömlöcben kántálnak!…

Metastasio abbé nemes megvetéssel fordult el.

– I-haj, tiu-haj… Ah, mily ocsmány, mily barbár idioma!

Ez több volt, mint amennyit egy királyi huszárkapitány zsebrevághatott.

– Hátrább az agarakkal, Makkaroni abbé! Ezeket a nótákat dalolni fogják akkor is, ha eb sem ugatja többé az ilyen császári udvari bolond nevét… Az abbé elsápadt, a társaság megbotránkozva zúdult föl.

A kardinális szelíd dorgálással fordult Tibor felé.

– Kedvelt fiam, ön méltatlan a világhírű mester iránt. Be kell látnia, hogy ily pórias termék barbár jargonban előadva egy finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett fülre csakis bántólag hathat.

Nem folytatta tovább.

– Ki ez? – kérdezte gorombán a százados, akinek a homlokán kidagadtak az erek.

– Migazzi, a bécsi kardinális és váci püspök, – suttogta Gvadányi.

– Ej, szent atyám, hát a magyar püspökség pénzének nincs pórias csengése? Az nem bántja finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett zsebét?

A kardinális tág szemekkel tekintett Tiborra, aztán éghez emelte két kezét és egy hirtelen fordulattal kisuhogott a szobából. Metastasio követte.

Néhány öregebb magyar úr arcán meglátszott ugyan, hogy a hallottak fölött titkos megelégedést éreznek, a többiek azonban, köztük főleg több bécsi katonatiszt, fenyegetőleg csoportosultak a rendzavaró körül.

E pillanatban egy rózsás arcú, karcsú uracs tünt föl az ajtóban, kevélyen visszavetett fővel közeledve a százados felé.

– Honnan veszi ön a bátorságot, hogy az én jelenlétemben botrányt rendezzen?

Tibor a cukrászlegény formáju úrban ráismert Kaunitzra. Éppen jókor!

– No nézd, hogy feszít a cingár németje!

– A kancellár! – suttogta valaki rémülten.

– Eb ura a fakó! – kiáltotta Tibor dühösen, – nekem ugyan nem imponál! Mit kancellár! Mondhatom: helyre egy kancellár! Jól érti a mesterségét! Szövetkezik a franciákkal, hogy majd így visszaszerzi Sziléziát? Nos, meglássák, hová lyukad ki a francia komaság! Sziléziát nem kapják vissza száz év múlva sem, – azt a szegény szép királyleányt pedig lenyakazzák a szövetségesei…

– Őrült! – suttogta valaki.

– Részeg! – mondta egy hórihorgas vasas tiszt, félig kivont kardját visszacsapva hüvelyébe.

Tibor Ákos úgy érezte magát, mintha egy óriási, forrongó tölcsér közepén állana. Gvadányi békítőleg karonfogta.

– Ne félj, – mondta a százados, – nem nyúlok kardhoz. Ha boros vagyok is, azért ember vagyok, – ezek meg csak afféle lidércek, hazajáró lelkek, selyem rongyokba csavart bábok, amelyekbe Szergiusz mester fujt egy kis életet, hogy bókoljanak, tipegjenek előttem… Nem kell már, elég volt! Nem tudtok semmit, csak selypíteni, vigyorogni, bókolni! Német beszéd, francia ruha, olasz tányérnyaló, néger inas, – csak ami magyar, az rossz. Ostobaság! elég volt! takarodjatok vissza skatulyátokba!

A kancellár elhagyta a szobát, a többiek követték. A százados körülnézett: már csak Gvadányi volt mellette.

– Nyeld le a mérgedet! – mondta Gvadányi, az asztalon álló kupákba töltve.

Tibor jó ideig nagyokat fujva járt föl-alá, aztán koccintott.

– Szervusz, peleskei nótárius! – mondta nyugodtabban. – A többiek dühbe hoztak, hanem te jó cimbora vagy. Mondok egyet. A tizenkilencedik századba már nem megyek vissza, ott a hitelezőim leselkednek rám… Majd itt maradok veled. Hanem így a ti századotok fabatkát sem ér, – csak a kis Zina ér valamit benne… Át kell azt alaposan alakítani, már mint a századot. Persze az én fejemből nem telik, hanem majd megkérem reggel Szergiusz tanárt, küldje el a nagy lexikonomat, abban benn van minden a világon… Onnan kiollózzuk a vasútat, a gőzhajót, a telegráfot, az országgyűlést és az egész haladást… A hadseregnek adunk hátultöltőt és uháciust, aztán meghódítjuk az egész világot.

Tibor meg akarta ölelni Gvadányit, de már az is eltünt mellőle. Utána akart sietni, de úgy találta, hogy az ajtókat rázárták. Most a folyosóról egy szolga nyitott be, jelentve, hogy hálószobája készen áll.

– Elkotródjál! – rivalt rá a százados, azután egyedül nekiindult a folyosónak, hogy visszataláljon a társasághoz. Nem volt kedve még abban hagyni a mulatságot.

Jó ideig kongó léptekkel, a Ráró lovam nótáját fütyörészve, tévelygett a boltíves folyosók tömkelegében, végre hídon át az épület egy mellékszárnyába ért. Itt is sötét és kihalt volt minden.

Mi volt ez? Az óriás palota sötét méhéből egy fájdalmas elfojtott sikoltás ütött fülébe… A kapitány felriadt, aztán lihegve, hideg verejtékkel homlokán botorkált tovább. Egy újabb sikoltás, – most már egészen közel hozzá, a szomszéd ajtó mögött… Zina hangja volt!

– Utálom, gyűlölöm, megvetem! – zokogta odabenn.

Egy mély orgonahang felelt rá:

– Köszönöm őszinteségét! Így legalább tudom, hogy jóakaratától nem várhatok semmit s hogy erőszakhoz szabad nyúlnom…

– Erőszak? Gyáva, gyáva!

– Rossz logika! Az erőszakoskodó nem lehet gyáva.

– Ne nyúljon hozzám! Kiáltani fogok, – neje meg fogja tudni!

– Kiáltson kedve szerint. Akarom, hogy botrány legyen, azért hagytam nyitva az ajtót. Ha ránk nyitnak, senki sem fogja elhinni, hogy nem ön eresztett a szobájába. Ami pedig a hercegnőt illeti, az nem törődik apró kedvteléseimmel, valamint én sem az ő multjával…

– Segítség!

Az ajtó megnyílt, Tibor Ákos szikrázó szemekkel – most már teljesen kijózanodva – lépett a szobába. A signorina fölbontott hajjal ült a kereveten, a generális selyem hálókabátban térdelt előtte. Két karjával leszorítva tartotta Zina kezeit s átölelte termetét, úgy, hogy nem mozdulhatott.

A következő pillanatban a térdelő generális halántékát kemény ökölcsapás érte. Mikor szédülve emelkedett föl, egy izmos kéz torkon ragadta és kilódította az ajtón. Az óriás vérben forgó szemekkel akart ellenének rohanni, – Tibor Ákos kardja hegyével fogadta.

– Leütlek, ha közelembe jösz!

A generális fegyvertelen volt; a falnak támaszkodott és két kezébe fogta fejét.

– Ezt nekem! – hörögte.

– Rendelkezésedre állok, amikor akarod, – mondta a százados; úgy találta, hogy egy Tibornak elég volt ennyi a megaláztatásból.

– Igen, ha nálam is lesz kard! – kiáltotta Tibor Gergely villogó szemmel.

– Mikor?

– Reggel, amint kivilágosodik, – hét óra után.

– Hol találkozunk?

– Künn, – az országúton, – a réten, – a három nyárfa alatt…

– Ott leszek.

A generális távozott, néhány lépés után visszafordult.

– Ha nem leszel ott, lófarkon hurcoltatlak ki! – mondta összeharapott fogakkal.

A százados egy megvető kézmozdulattal válaszolt csak.

Zina a rémülettől mereven, tágra nyitott szemekkel ült a kereveten. A kapitány halkan közeledett hozzá, aztán szelíden fölemelte fejét. A leány állán egy apró, véres karmolás látszott, szeméből egy nehéz könnycsepp gördült alá.

– Ne féljen, gyermekem, – mondta Tibor Ákos, – nem fogják már bántani.

Zina megfogta a simogató kezet és lángoló arcához szorította.

– Most már jól van minden, nem félek, – hallatszott csöndes zokogásából. – Nem fog elhagyni?

– Mellette maradok, míg elhagyja a kastélyt. Egy óra múlva úgy is ki fog világosodni.

Azzal elzárta az ajtót, az asztalra tette meztelen kardját. Nem bizott túlságosan ősapja lovagiasságában.

– Meg fog vívni azzal az emberrel? – kérdezte a leány hirtelen rémülettel.

– Ne féltsen! – mondta Tibor mosolyogva, miközben leült melléje, – értek kissé a vívás mesterségéhez.

A leány öntudatlanul a százados keze után nyult, amelyet fogva tartott.

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csöndjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a mélyen leégett viaszgyertyák fényével. Zina feje lassan lesiklott a kerevet karjáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.

– Ha meghal, én is meghalok, – szólt fátyolozott, panaszos hangon.

– Mért meghalni? – kérdezte a százados, akit kissé ellágyított a különben oly energikus Zina megindultsága.

Az ablakon át a fölkelő nap egy villogó sugara verődött a szoba mennyezetére. A százados a leány arca fölé hajolt: Zina szeme határtalan odaadással, szerelemittasan kereste az ő pillantását. Tibornak szíve hallhatóan dobogott, a leány ama különös mondására gondolt: Akit nem szeretek, annak a felesége sem tudnék lenni, de ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni…

E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. A komorna szemtelen mosollyal jelentette, hogy a signorina kocsija előállott.

A százados lekísérte Zinát, aztán utána szállt a kocsiba.

– Útja a három nyárfa mellett halad el, – majd ott kiszállok…

Szótlanul ültek egymás mellett, míg aztán a leány megfogta Tibor kezét és a keblére vonta. A szíve szinte félelmetes hangosan dobogott.

– Az ön hazájába akarok menni, – mondta. – Elvisz magával?

A százados fejével bólintott.

– Elviszem, Zina… Majd szólok Szergiusznak… És ha nem lehet, akkor sem hagyom el, itt maradok önnél…

A három nyárfa mellett cserjés állott. Tibor itt megállíttatta a kocsit. A harmatos gyöpön állott, a kocsinak támaszkodva, amelyben Zina ült, némán és sápadtan, szemét egy pillanatig le nem véve a százados arcáról.

Most távoli lódobogás hallatszott. Tibor ajkához vezette Zina kezét s a nyárfák alá lépett. A generális lóháton jött, négy fegyveres csatlós kíséretében.

A századosnak, miközben a vetések közt vágtató lovasokra figyelt, különös ötlete támadt… Mi lesz akkor, ha a párbajban meg találná ölni ükapját? Tibor Ákos a generális második fiának véréből eredt… Ha most megöli Tibor Gergelyt, házasságának első hetében, sohasem szülhetik második fia, s ez esetben ő sem születhetett meg… A százados érezte, hogy nem szabad ükapját megölnie, hacsak nem akarja magát kitenni egy súlyos anakronizmus következményeinek. Elhatározta tehát, hogy ellenfelét lehetőleg csak harcképtelenné fogja tenni.

Vagy harminc lépésnyire tőle a lovasok megállottak; hárman a legények közül nyeregből szöktek s kardot vontak, a negyedik a lovakat fogta.

– Azt az aranyzsinórosat, – mondta a generális Ákosra mutatva. – Vágjátok le!

– Ej, nagyapó, hisz te utonálló vagy! – kiáltotta a százados, szintén kardot rántva.

A három csatlós dühös szitkok közt rohant neki. Kardja szikrázó ívet írt le a levegőben, aztán meghátrált, – az egyik csatlós bezúzott halántékkal szédült a gyepre. A másik kettő meghökkenve állt meg.

– Üssétek le a kutyát! – üvöltötte a generális.

A pengék sisteregve fonódtak össze: a két csatlós vad kiáltásokkal biztatta egymást. Az egyik most kiejtette a kardot megsebzett kezéből. A százados heves támadással szorította vissza másik ellenét, aztán hirtelen a lefegyverzettre vette magát és ketté hasította arcát.

Mielőtt azonban ismét kardja alá kaphatta volna fejét, egy vágás lesodorta tarkójáról a parókát, egy második vágás vállát érte. A generális diadalmas kiáltást hallatott.

– Vágjad, Ripacs, húsz arany az ára!

A százados érezte, hogy karja zsibbadni kezd. Homlokát egy irtóztató ütés érte. Most már nem gondolt védelmére, hanem előre szökve, markolatig döfte pengéjét ellenfele mellébe. A legény hang nélkül összerogyott.

Tibor Ákos szétvetett lábakkal állott a harctéren s lihegve törülte szemeiről a vért. Lábainál két halott feküdt, a sebesült a gyepre kuporgott, két markába fogva arcát. A negyedik csatlós káromkodva vesződött lovaival és nem mutatott valami nagy kedvet, hogy társait megboszulja. A százados végigtörülte véres kardját az egyik halott dolmányán s a generális felé tisztelgett. Valami isteni diadalmámor szállotta meg…

– Eh, nagyapó, nem vennél tőlem egy vívóleckét?

A generális két hosszúcsövü pisztolyt vont ki kápája mellől és rövid galopban feléje lovagolt.

– Ezt parirozd! – mondta, – fegyverét unokájának szegezve.

Tibor Ákos leeresztette a kardját.

– Igazán lator vagy, Tibor Gergely! Szégyenlem a rokonságodat!

A cserjés felől gyönge sikoltás hallatszott…

Mielőtt azonban a halálthozó lövés eldördült volna, a magasságból félelmetes gyorsasággal növekedő búgás hallatszott. Egy óriási madár csapott le a fellegek közül. Most kiterjesztett szárnyakkal függött a fák koronái fölött. Harsogó szózat hallatszott:

– Hozzá ne nyuljatok, ő nem közületek való!

– Éppen jókor, – mormogta a százados, aki érezte, hogy feje kábulni kezd.

A lovak remegve ágaskodtak; a csatlós halálra rémülten vágta magát arcra; a generális vadul nyerítő paripája nyakára vetette magát és szélsebesen a kastély felé vágtatott.

Tibor Ákos már csak annyit érzett, hogy két izmos kar átöleli s hogy a lábai alatt süpped a talaj. Még csak annyit kiáltott: Zinát! Vigyük magunkkal Zinát! – Aztán letargikus álomba merült. De azért tisztán hallotta a Sziriusz gépezetének ritmikus, egyhangú búgását… Néha úgy is rémlett neki, mintha Zina és a tanár hangját hallaná. És félájulásában is édes örömmel töltötte el a sejtelem, hogy Zina mellette van.

Maga sem tudta, hogy meddig feküdt így, másfél percig vagy másfél évszázadig.

– Mindjárt itthon leszünk, – hangzott Szergiusz hangja.

– De most – mi volt ez?

A tanár egy irtóztató ordítást hallatott: – Végünk van! neki megyünk a meteornak!

Egy fülhasító csattanás, – az egész mindenség egy pillanatra lángban áll, – aztán egy óriás fekete gömb zuhan a századosra, eltemetve, szétlapítva, összezúzva minden csontját.

– Ez a logikájából kiforgatott világrend! – volt a százados utolsó gondolata.

III.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltotta a Szergiusz-nyaraló kertjében az igazgató, amikor a Sziriusz eltünt a torony mögött…

Az igazgató, a szolgákkal versenyt futva, megkerülte az épületet, az egyetemi orvos pedig, akinek nem voltak annyira edzett idegei, mint kartársának, maga is megdermedt térdekkel maradt a rémülettől megdermedt Rózsa mellett.

Hosszú negyedóra telt el így kínos várakozás közepett, míg végre egy kertész jelentkezett a nyaralóban, akit az igazgató matrácokért és párnákért küldött.

A legény azt mondta, hogy a gép romjai ott hevernek vagy ötven lépésnyire a lejtőn, egy barackfa tövében, amelyet gyökeréből kifordított; a tanárról annyit tudott, hogy eszméletlen állapotban vették ki a szétlapított vaspántok közül.

Rózsa görcsös zokogásra fakadt. Az orvos szelíd kényszerrel szobájába vitte, ahol komornájára bízta és rázárta az ajtót.

Később döngő léptek hallatszottak a folyosón. Egy végtelen hosszú félóra mulva az orvos nyitott be Rózsához, felgyűrt kabátujjal és élénk karbolszagot terjesztve.

– Legyen nyugodt, Rózsa, nagyobb baj is eshetett volna! Atyja még eszméletlen ugyan, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. Hanem tudja, micsoda fölfedezést tettünk? Atyja nem volt egyedül, a gépben találtunk egy másik eszméletlen férfit is!

– Egy másikat?

– Valami katonatiszt. Senki sem ismeri, azt sem tudják, hogyan került az ördöngős masinába. A szegény rosszabbul járt, mint atyja, – az esés alkalmával fejjel belezuhant a gép üveg- és rézalkatrészeibe és rútul összevagdalta magát. Hanem úgylátszik, megszokta már az ilyféle koppanásokat, a teste tele van régi sebforradásokkal…

Mialatt még azon tanakodtak, vajjon ki lehet a rejtélyes idegen, a betegszobából vad lárma hallatszott.

Szergiusz visszanyerte eszméletét és harsogó hangon követelte a körülállóktól, boruljanak térdre és hallgassák meg az új revelációt, amelyet Isten szelleme sugalt neki, amikor a teremtés ködében mellette lebegett a vizek fölött.

A százados, akin erős sebláz vett erőt, azalatt eszméletlenül feküdt a mellékszobában; álmában egyre egy nevet emlegetett: Zina!

A nyaralóbeliek rossz éjt töltöttek. Rózsa az éj első felében ott virrasztott atyja mellett. Hajnal felé a tanár kiszökött ágyából és az égbolt felé tekintve, amelyen már csak a sarki csillag ragyogott, a Sziriusz szót hangoztatta, – az ápolók még jókor elfogták.

Az orvos belátva, hogy a halasztás még veszedelemmel járhat, Szergiuszt korán reggel legnagyobb csendben átszállította az intézetbe.

A leány bús megadással értesült a történtekről. Nem affektált valami nagy fájdalmat, tíz viharos esztendő alatt volt ideje hozzátörődni atyja betegségéhez.

A délelőtt folyamán a százados is magához tért és miután sokáig csodálkozva tekintett végig orvosán, azt a kérdést intézte hozzá, kihez legyen szerencséje?

Az orvos mosolyogva nevezte meg magát és visszaadta a kérdést.

– Tibor Ákos vagyok… De mondja, kérem, miért nem visel ön parókát?

Az orvos felelet helyett megtapogatta a beteg üterét, a százados arcát pedig hirtelen pír futotta el.

– Bocsánatot kérek, – hebegte zavartan, – nem tudtam, hogy a tizenkilencedik században méltóztatik élni…

Azzal a falnak fordult és egészséges álomba merült. Az orvos diadalmasan sietett Rózához.

– Megvan! Most már tudjuk kicsoda, – Tibor Ákos gróf.

– Az oroszlánvadász?

– Az oroszlánvadász, a léghajós, a lóidomító, a tonkingi önkéntes, – szóval a nemzetközi vészmadár, aki ott van mindenütt, ahol fejbetörésre kerül a sor. Csodálom, hogy első pillanatban rá nem gondoltam!

Délután a sebesült felkönyökölt ágyában. Először kiváncsian megtapogatta fején a kötést, aztán sokáig figyelmesen szemlélte a szoba berendezését, végül megakadt a szeme a vöröskeresztes ápolónőn.

– Tetszik valami? – kérdezte az ápolónő.

– Legyen szíves, mondja meg, minő dátumot írunk? – kérdezte a százados óvatosan.

– 1885-ik évi október 20-ik napját, – felelt az ápolónő, aki megszokta már, hogy lázbetegei csodálatosnál csodálatosabb kérdéseket intéznek hozzá.

– És mi történt velem?

Az ápolónő elmondott mindent, úgy, ahogy tudta.

– Beszálltak abba a gépbe, a gép pedig leesett a toronyról és legurult a zöldséges kertbe… Úgy hozták fel önöket matracokon… Ennyi az egész…

A beteg hitetlenül rázta fejét, jósokára újra megszólalt:

– Ugy-e bár, a fejemen két vágás van? Egyik mély, – ez a homlokomon meg lapos?

– Igenis, méltóságos úr.

– A vállamon is megsebesültem?

– Igen!

– Lássa! Most huzza ki a kardomat hüvelyéből és nézze meg, mit lát a pengén?

Az ápolónő megtette a kivánságot.

– Egy barna foltot.

– Vér!

– Azt hiszem, rozsda…

A sebesült figyelmesen nézte a pengét, majd azt mormogta:

– Hat órai kurta vasat a zsiványnak!

Azzal kedvetlenül fordult a falnak. Később újra fölriadt, – eszébe jutott valami.

– Nézze meg, kérem, mi van az atillám zsebében.

– Szivartárca, – fehér selyemkendő, – pénz, – lám! egy női keztyű… rózsaszínű selyemkeztyű!

– A keztyűt! A keztyűt!

A százados csillogó szemmel, lángvörös arccal ült ágyában. Sokáig nézte a keztyűt, aztán beszívta illatát.

Mikor az orvos később meglátogatta, kiküldte az ápolónőt.

– Hol van Szergiusz tanár? – kérdezte.

– Az őrültek házában.

– Helyes, nagyon helyes; kérem, doktor úr szállíttasson engem is oda és adasson rám kényszerzubbonyt…

– És ugyan miért?

– Mert kötni való bolond vagyok. Nem hiszi el? Majd bebizonyítom! Ugy-e bár, a Sziriusz indulása és esése közt nem sok idő telt el?

– Alig egy másodperc. A gép fölágaskodott és lebukott a toronyról.

– Én pedig az idő alatt egy hosszú kalandot éltem át…

– Álom, százados úr, lázas álom, semmi egyéb. Az alvó érintése, – valami illat, amely az orrába csap, – a zaj, amely fölébreszti, – ez néha elég arra, hogy képzelete egy pillanat alatt a megelőző események hosszú láncolatát dolgozza ki…

– Jól van, de a keztyű! Álomban találtam és ime itt van!

Az orvos kezébe vette a keztyűt és elmosolyodott.

– Gondolkozzék csak, hol járt, mielőtt ide jött?

– Lássuk! Azelőtt való éjjel a kaszinóban játszottam, – sokat nyertem, – aztán mulattunk… nagyon mulattunk… Cigány, bakatori, Szt. Julien-pezsgő, – sok pezsgő, – Giza, Mili – eh.

Hirtelen elhallgatott.

– Azt hiszem, – mondta később, – mégis csak álom lehetett.

Az orvos azt mondta a házikisasszonynak, hogy a sebesült állapota már annyira megjavult, hogy le lehetne szállítani a helyőrségi kórházba.

– Nem, – mondta a leány, – a gróf maradjon itt, amíg kedve tartja. Ő részese volt atyám rögeszméjének, – szeretném, ha némi elégtételt nyujthatnánk neki…

Néhány nap mulva a beteg már cigarettázva sütkérezhetett az ablakon beáradó verőfényben.

– Álom volt, vad álom! – ismételgette magában.

Egyszerre a szemét kezdte törülni… Mi ez? Nappal is kisértenek már a szellemek? Az az elbűvölő álomkép, Rozina, a velencei Zina, világos nappal megjelent előtte. Egy percre megjelent a szemben levő ablak függönyei közt, – élve, virulva, bájos közvetlenségben, rávetette szemét, virágaival babrált, aztán megint eltünt a szoba méhében…

Tiboron babonás izgatottság vett erőt. Nem szólt senkinek, de a nap hátralevő részét az ablak függönye mögött töltötte, este pedig, miután a kedves kisértet nem akart többé mutatkozni, kedvetlenül feküdt ágyába.

Izgatottsága még másnap is tartott, az orvos egy csepp lázt észlelt rajta.

Két nap mult el így. A százados már-már megbarátkozott a gondolattal, hogy túlizgatott képzelete ismét valami hallucinációval fogott ki rajta, amikor estefelé a titokzatos ablak mögött halk énekhangot hallott. Egy lágy női althang dudolta:

La biondetta!

A százados lehunyt szemmel, egész testében remegve, állott az ablaknál és visszafojtott lélegzettel szívta magába a dallam minden akkordját.

– Rummal parancsolja a teát? – kérdezte a háta mögött az ápolónő, a csészével csörömpölve.

Tibor ajkához emelte ujját.

– Csitt! hallja!

– Igen, a kisasszony dalol.

A százados zavartan tekintett reá.

– Miféle kisasszony?

– Rózsa kisasszony.

– Rózsa, – Rozina, – Zina.

Tehát itt van, eljött, ő az! Ez őrültség ugyan, de boldog őrültség!

A zene elhallgatott.

– Mióta van itt Rózsa kisasszony? – kérdezte a százados.

Az ápolónő csudálkozva nézett reá.

– Amióta született, hiszen az apja háza!

– Biztosan tudja ezt?

– Évek óta ismerem Szergiusz kisasszonyt!

– Szergiusz kisasszony? Adja rám az atillámat, – mondta Tibor rekedt hangon, – át kell mennem hozzá, a végére kell járnom a dolognak…

Botjára támaszkodva, gyors léptekkel bicegett át és bejelenttette magát.

A házikisasszony nyugodt szeretetreméltósággal fogadta. Meglátszott modorán, hogy gyerekkora óta egy amerikai lady szabadságát élvezte.

A százados egy székre támaszkodott és tág szemekkel bámult reá… Semmi kétség – ő az! Ugyanez a délceg termet, az a tömör, kissé barna arc, ugyanazok az okos szemek… S ami meglepő, majdnem lesujtó hatást gyakorolt reá, az egy apró, kerek angolflastrom volt a leány állán, ugyanazon helyen, ahol Zina a karmolást kapta, amikor a generális gyalázatos támadása ellen védekezett…

– Annyira sápadt, rosszul érzi magát? – kérdezte a leány aggódva.

– Semmi, köszönöm, egészen jól vagyok!

A nevelés hatalma, a társadalmi szokás, de főleg egy határozott, tiszteletet parancsoló vonás a leány modorában, – mindez oly erősnek bizonyult, hogy a százados képes volt rátérni a közönyös beszédtárgyra, amelyet Rózsa megpendített.

A leány később észrevette, hogy vendégének szeme folyton arcára van szegezve, s azt mondta:

– Lássa, én is megsebesültem, a papagályom megkarmolt.

Azzal kerek állához szorította kendőjét. Tibornak úgy rémlett, mintha a kendő alá egy könnyü mosolyt rejtett s mintha e mosolyban volna egy csöpp szeretetreméltó impertinencia.

Végre távoznia kellett. A folyosón megállott, – a megoldatlan kérdések egész raja ostromolta. Zina él, a bájos álomkép testet öltött, – de miért nem akar ráismerni? Amaz emlékezetes éjjel azt mondta neki a Tibor-kastély tavának partján: viszont fogjuk egymást látni és meg fogjuk egymást érteni.

Igéretének felét beváltotta, mikor fogja beváltani másik felét?

E pillanatban zongorahangok szólaltak meg odabenn, aztán megint az a dal: la biondetta!

Ah! Zina hát megelégelte már a bujósdit s most e dallal akarja visszacsalni, hogy aztán kacagva boruljon a nyakába…

A százados maga sem tudta, mit tesz, amikor már újra benyitott a szobába.

A leány csodálkozva emelkedett föl a zongora mellől…

– Zina! – kiáltotta Tibor.

A leány nem futott a nyakába, hanem meghökkenve, zavartan, lángvörös arccal hátrált meg. Szeme a csengetyü gombját kereste. Aztán meggyőződhetett, hogy nincs mitől félnie, a százados megszégyenülten, alázatos magatartásban állott előtte.

– Ön rosszul van, százados úr?

– Bocsásson meg, – az a dal! – de már elmult…

A leány aggódva tekintett reá.

– Talán jó volna, ha értesítenők a rokonait, vagy – Zinát?

– Zinát? Tehát itt van? Ön tud róla?

– Az orvosok, az ápolók mondták, hogy lázában egyre Zinát emlegette. Nem tudom – talán a huga vagy a jegyese…

Tibor fejét rázta, valami indokolatlan keserűség lepte meg. Jó ideig elgondolkozott, aztán elszántan kérdezte:

– Kisasszony, józan eszem érdekében kérem, mondja meg: ismeri a Beppo Rozina nevet?

– Ismerem, – mondta Rózsa elcsodálkozva; – hisz a dédanyám neve!

Tibor rémülten tekintett reá, gondolatai végleg megzavarodtak.

– Szergiusz Lőrinc vette el, – folytatta a leány, – aki Mária Terézia idejében kancelláriai hivatalnok volt. Azt mondják különben, hogy nagyon hasonlítok dédanyámhoz…

– Nagyon hasonlít hozzá! – visszhangozta Tibor tompa hangon.

Rózsa egy a falon függő, megbarnult képhez lépett.

– Lássa, ez az arcképe, ha pudert hintenék a hajamba, azt hihetné, hogy én vagyok. A kép azelőtt atyám tornyában függött, – valószinüleg ott látta?

A százados felszökött helyéből és a képhez lépett. A keret fején két angyal egy cartouchet emel, amelybe e szavak vannak írva:

Rozina Beppo – Venezia 1746.

Most már visszaemlékezett, hogy látta. Látta, még reá is köszöntötte poharát. Még valami jutott eszébe.

– Énekesnő volt Rozina Beppo?

– Nem tudom, meglehet, hogy édesatyám tudná megmondani.

Tibor kezdett magával félig-meddig tisztába jönni. De a dal! a dal!

Rózsa erre is készségesen megadta a választ.

– Gyermekkoromban ragadt reám, amikor atyámmal Velencében jártam. Nemrégiben, magam sem tudom, hogy miért, ismét eszembe ötlött. Valami ragadós dallama van, folyton a fülembe csengett, szinte üldözőbe vett. Gyakran szoktam dalolni, csak hogy szabaduljak tőle… Mert a zenéről, egyedüli szórakozásomról, nagy bajaink közepett sem mondtam le.

– Úgy kell lenni, hogy akkor is dalolta, amikor a nyaralóba jöttem. Kezdem érteni!

Rózsa kérdőleg tekintett reá, ő még semmit sem értett az egészből.

A százados, aki még most sem nyerte vissza hidegvérét, nem vette észre, mekkora udvariatlanságot követett el, midőn magyarázat nélkül elbúcsúzott és szobájába bicegett. Belátta, hogy nem alkalmatlankodhatik tovább is a háziaknak és hogy reá nézve is tanácsosabb, ha e titokzatos ház légköréből mielőbb távozik.

Másnap elküldött inasáért, becsomagoltatta kevés holmiját, kocsit hozatott és este búcsúlátogatásra jelentkezett a házikisasszonynál.

Rózsa kalappal fején fogadta, éppen hosszú keztyűivel babrált.

– Én is lemegyek a városba, – mondta búsan, – nincs már mit keresnem e szomorú házban. Az orvos ma végre megengedte, hogy meglátogassam szegény atyámat, – atyám egyre ön után kivánkozik.

– Akkor el fogom hozzá kísérni.

A leány fejével bólintott.

– Nem mertem önt megkérni, de vártam, hogy velem jön. Köszönöm. Meglehet, hogy jelenléte megnyugtatja atyámat.

Vagy egy óra mulva becsöngettek a nyaralószerü épületbe.

A beteg egy barátságos szobában feküdt; már huszonnégy órája, hogy kevés megszakítással folyton aludt.

Mikor a fiatalok benyitottak hozzá, mintegy titokzatos érintésre fölriadt.

– Vigyázzatok – suttogta – vigyázzatok, mert kémekkel vagyok körülvéve. A világ urai féltik tőlem hatalmukat és ártalmatlanná akarnak tenni… De én nevetem erőlködésüket. Én meghalok, de az eszme él és élni fog te benned, Tibor Ákos!

Aztán leültette maga mellé a századost és nagy tűzzel közölte vele a jövőre vonatkozó terveit, meghagyva neki, minő javításokat eszközöljön a Sziriusz szerkezetén. Tibor szórakozottan hallgatta a beteg tudós fellengős képtelenségeit. Ha hébe-korba fölpillantott, szeme találkozott Rózsa könnyes tekintetével, aki mozdulatlanul állott az ágy fejénél.

Szergiusz később ismét elálmosodott; az orvos e jelenségből egy közeledő krizisre következtetett. Rózsa letette kalapját és kijelentette, hogy atyja mellett fog virrasztani; a százados pedig úgy érezte, hogy neki sem szabad még távoznia.

Az orvos és Rózsa a beteg ágya mellett maradtak, Tibor a mellékszoba kerevetén ült. A beteg lihegése áthallatszott hozzá.

Hajnal felé Szergiusz hirtelen fölriadt mély álmából és a századost kivánta.

– Megesküdtetek már? – kérdezte.

Rózsa megütközve tekintett reá, Tibor ajkába harapott. A beteg dühösen fakadt ki.

– Ej, így vagyunk? Kicsaltad titkomat, megosztottad velem dicsőségemet s most nem akarod elvenni a leányomat?

Az orvos egy kérlelő pillantást vetett a századosra; Tibor megértette s azt mondta:

– Nem rajtam mult, hiszen beteg voltam!

– Fogjatok kezet! – parancsolta Szergiusz kevés gondolkozás után. – Most Isten és a világ előtt eljegyezlek egymásnak, atyai hatalmamnál fogva… Fiam, öleld meg menyasszonyodat!

A százados karjaiba zárta a leányt és ajkával könnyen megérintette haját.

Rózsa aztán vizet adott atyjának, a százados pedig ismét átment a mellékszobába. A leány kis idő mulva utána jött. Zavartan megigazította haját a tükör előtt, aztán lángvörös arccal, de bátran leült Tibor mellé.

– Szegény barátom, ön nagy keresztet vállalt magára, amikor ily szerencsétlen emberek közelébe jött, minők mi vagyunk. Megbocsát szegény atyámnak?

– Mindig áldani fogom emlékét, – mondta Tibor komolyan.

A leány meghökkenve pillantott rá, de nem válaszolt, mintha nem akarná vagy nem merné megérteni e szavak rejtett értelmét.

Jó ideig ültek így, mialatt a beteg odaát nyugodtan aludt. A leány is küzködött már az álmossággal, Tibor pedig figyelmesen szemlélte Rózsa arcát. Ez az arc komoly volt, okos és jóságos. A nagy szenvedések, a lemondások hosszú láncolata, amelyekből a leány eddigi élete állott, nem voltak képesek lelkének tiszta nyugalmát megzavarni.

– Áldani fogom atyja emlékét, – ismételte Tibor halkan, – mert neki köszönhetem életem boldogságát.

A leány most fölemelte a fejét.

– Mit mond? Egy elgyötört, beteg agy ötlete… Hiszen mi nem ismerjük egymást!

– Én régóta ismerem. Mit akar? Arcára van írva, hogy jó, nem, tiszta, – én nem vagyok az, de tudnia kell, hogy ön mellett én is azzá lehetek.

Rózsa zavartan nézett reá.

– Tudja, hogy nem vagyok gazdag?

A százados kicsinylő mozdulatot tett a kezével… Bánta is ő! Jól tudta, hogy a dúsgazdag családja, amelyet gyakran vérig kínzott és kétségbeejtett kalandos hóbortjaival, készségesen nyitná meg előtte szívét és pénztárcáját, ha – akár egy mesalliance árán is – józanabb életmód folytatására tökélné el magát.

Rózsának eszébe jutott valami.

– Gondoljon arra, akit annyira szeret, gondoljon Zinára!

– Zinára gondolok. Tudja ki az? Elmondom. Egyszer – álmomban vagy ébren, az most már egyre megy – egy csodálatos mesevilágban jártam, – ott föltaláltam Zinát. Mit mondjak? Szép volt, jó, édes – mint maga. Éreztem, lelkemből mint emelkedik a fölszínre az a kevés jó tulajdonság, ami bennem még megmaradt. Ő szegény volt és alacsony származásu és én meg akartam érte halni; amikor pedig sajgó szívvel visszajöttem a valóságba, megláttam önt és fölismertem önben Zinát. Térdre akartam borulni, azt akartam mondani: itt vagyok, szeretlek, nem eresztelek többé! Akkor történt meg velem először, hogy gyáva voltam egy nővel szemben…

A százados, akit tüze szokatlan ékesszólásra ragadt, hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre, hogy kezében tartja a leány kezét. Rózsa néhány eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa ujjait, aztán visszavetette fejét a pamlag támlányára és mozdulatlanul nézte a szoba tetejét.

– Nem vagyok babonás, – mondta Tibor halkan – de lássa, én azt hiszem, ereinkben két régóta elhalt szerelmes vére folyik, akik új életre ébredtek, hogy szerelemmel tegyék jóvá a mult szenvedéseit…

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csendjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a lámpa fényével. Rózsa feje – mintha egy ellenállhatatlan kényszernek engedne – lassan lesiklott a kerevet támlányáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.