A láp virága.
Öt perc mulva kilenc óra!
A tanár úr – vagy, amint szívesebben szólíttatta magát: a királyi tanácsos úr – idegesen nézte az ó-németnek csúfolt, százfülkéjü ebédlő oszlopos óráját. Ráncos kis uzsorás arca gonosz kifejezést öltött.
– Öt perc múlva kilenc!
A feleségének különben is olyan ideges-ijedős arca volt, mintha örökké remegne valami bekövetkezhető istencsapástól. Amint most összekulcsolt kezekkel tekintett férjére, éppenséggel olyan volt, mint a szenvedő szűzanya. Csak jóval fonnyadtabb.
A kis Adél meg ott duzzogott az Andrássy-útra nyíló ablakfülkében, némán, mozdulatlanul, sírásra hajló szájjal. A szobában az a bizonyos, gyakran idézett vihar előtti csend honolt…
A néma családi tragédia a körül fordult meg, hogy Adél vőlegénye megkésett a vacsorától. A tanár, tekintet nélkül, vagy éppen tekintettel a hanyag fiatalemberre, pontban kilenc órakor tálaltatni akart; az asszonyok azonban úgy vélekedtek, hogy a vesepecsenyének nem ártana, ha még egy kicsit künn sisteregne a konyhában. Keveset kérlelték, de csak félhangon, aztán ijedten elhallgattak, amikor zsarnokukat szokása szerint elöntötte az epe.
– Rendetlen, léha ember! Egy ember, akinek nincsenek elvei!
A távollévő vőlegénynek szólt. Rendetlen ember – ez volt a Mihályi-házban a legsúlyosabb vád, amit valakire mondhattak. Ha csak azt mondták volna Adélnak, hogy jegyese szabad óráiban lókötő, talán nem fájt volna neki annyira. Rend a szőrszálhasogatásig, rend a fanatizmusig uralkodott ebben a házban.
A tanár dühös kárörömmel járt-kelt a házban. Szinte félt, hogy a jövendőbeli veje még kilenc előtt be találna toppanni, hogy részt vegyen a vacsorában.
Már nem jöhetett, – kilenc óra volt.
– A vacsorát! – kiáltotta a zsarnok irtóztató hangon.
– De papa! – kérlelte Adél kétségbeesetten.
– A vacsorát! – rikácsolta a tanár, megsemmisítő pillantást vetve a feleségére. Most már komolyan dühös volt.
Az asszony két kezébe fogta a fejét és úgy sietett a konyhába. Adél végtelen keserűséggel eltelten, izgatottan csavargatta ujjai közt a zsebkendőjét. A tanár pedig asztalhoz ült, nyakába kötötte az asztalkendőt és várt. Gonosz szemmel, előretolt alsó ajakkal, mint az éhes harcsa.
Házsártos ember volt a híres tudós akkor is, ha nem volt éhes. A családja félt tőle, a klinikai ingyenbetegei is rettegtek gyilkos orvosi szerszámai és hallatlan gorombaságai miatt. Csak a kollégái nem vették komolyan, meg az egyetemi hallgatók, azok a léha medikusok, akik előadása közben néha papirgolyókat dobáltak az orrára és harsogó kacagással kísérték magyarázatait. Ezek azt is állították, hogy a nagy tudós orvosi tudománya nem emelkedik fölül a köpülyöző borbélyokén.
Valaha, egy letűnt korban, amikor még kötéllel fogdosták össze az új kultúrállam berendezéséhez szükséges tudományos inventáriumot, őt is megtették híres embernek, holmi állati szorgalommal szárított növénypreparátumok miatt. Való igaz, hogy még családjában is, ahol rendületlenül állott fönn az apa világraszóló tudományába vetett hit, a nagytapasztalású vasaló-asszony házi receptjei szerint gyógyították a náthalázt.
Tehát föltálalták a vacsorát.
A hölgyek nem igen nyúltak az ételhez, a tanár szokott farkasétvágyával neki esett a tálaknak, nagy szakértelemre és tetemes maliciára valló megjegyzésekkel fűszerezve az egyes fogásokat. (Ha az orvosi vegytanhoz nem is, a konyhaihoz igazán értett.)
Mikor a gyümölcsöt állították eléje, odalenn, az ablak alatt, egy sebesen ügető kocsi állott meg. Két perc múlva belépett a vőlegény: Jurisics János.
Előkelő tartásu, széles vállu, magas fiatalember volt. Nyugodt jókedvvel lépett a szobába, könnyed elegánciával hajolt meg az öregek előtt, aztán mosolyogva ajkához vonta kissé ellenkező menyasszonya kezét.
Egy kérdő pillantást vetett a leány kipirult arcára. Mikor szeme végigfutott a vacsora maradványain és találkozott a tanár gyilkos pillantásával, megérthette a helyzetet, mert barna arcán könnyű mosoly jelent meg, amelyben volt egy csepp gúny is, de több őszinte jókedv.
– Bocsánat a késésért, – mondta hanyag udvariassággal. – Egy kedves emberemmel találkoztam, – kicsit elpletykáztuk az időt…
Kicsit elpletykáztuk az időt, – ennyi volt az egész mentsége!
Adél feje szomorúan lekonyult, a tanár pedig lehúzta szögletes fejét a vállai közé, mint az ugráshoz készülő farkas. De nem szólt semmit. Ennek a fiatal uracsnak, aki tulajdonképpen nem tudott semmit és nem is volt semmi, oly biztos, kimért modora volt, amely még a világhírü tudósnak is imponált.
Adél később egy esdő pillantást vetett anyjára. Ez a pillantás azt jelentette: Mégis, talán adnánk neki vacsorát?
Az asszony lopva pillantott a férjére. Az meg tenyerébe támasztotta az állát és most már úgy nézett maga elé, mint a jóllakott harcsa. Emésztésével volt elfoglalva, ilyenkor éppen veszedelmes lett volna őt ingerelni.
Adél végül szükségét érezte, hogy megtörje ezt az ideges csendet.
– Frakkban? – kérdezte félénken a vőlegényétől.
– A kaszinóba akarok aztán menni. Valami lesz odafenn…
A tanár valami halk vakkanás-félét hallatott.
– Tessék! ez a fiatal nulla, aki majd csak a leánya pénzével lesz numerussá, a kaszinóba megy vacsorálni. Fácánt, tengerirákot, burgundival, talán pezsgővel is…
A tanár e pillanatban nem gondolta meg, hogy főleg azért jegyezte el leányát e fiatal nullának, mivel az a kaszinóban szokott vacsorálni.
Valamit mormogott, majd fölkelt és lefeküdt az ebédlő kerevetére.
Egy kicsit hánykolódott még, aztán mélyen elaludt. Ez is hozzátartozott a házirendhez. Egészségi szempontból csak két órával a vacsora után szokott az ágyba feküdni, – addig azonban nyitott szájjal hortyogott a kereveten. A tanár azt állította, hogy ő ilyenkor nem alszik, hanem figyelmesen hallgat a többiek beszélgetésére; azért meg is követelte, hogy a szobában maradjanak.
Mihályiné nesztelenül forgolódott az asztal körül, a mátkapár pedig az ablakfülkébe vonult. Jurisics néhány kísérletet tett, hogy valami közömbös beszélgetést kezdjen, igyekezete azonban a leány hallgatásán hajótörést szenvedett. Adél hátra támasztotta a fejét és csukott szájjal, félig lehunyt pillákkal bámult maga elé.
Jurisics ösztönszerüen érezte, hogy a leány gondolataiban vele foglalkozik és hogy szívét keserűség tölti el…
– Haragszik? – kérdezte egyszerre, menyasszonya keze után nyúlva.
A leány fejét rázta és fázékonyan összefonta két karját a keblén.
– Mi baja hát?
– Nincs bajom, – volt a suttogó hangon adott válasz.
– Hogy egy perccel elkéstem? Mondja, érdemes erről beszélni?
Adél egy érzékeny pillantással válaszolt, aztán újra makacs hallgatásba merült. Látszott rajta, arcán látszott, hogy meg van sértve.
A fiatalember vagy egy félóráig még ott ült a túlfűtött szobában, figyelmesen hallgatva az óra ketyegését és az öreg hortyogását. Fölváltva hol Adélt, hol az anyját nézte. Adél egyáltalában kerülte a pillantását, csinos arcán a szomorú lemondás kifejezése ült; az anyja pedig az asztalkendőket rakosgatta, közbe pedig olyan szemekkel nézte a vőlegényt, mint a haragos kotló.
Jurisics egy ideig az ajkát rágta, aztán hirtelen fölemelkedett a helyéről. Forró vérhullám szökött a szívéből a fejébe… Kimondhatatlan jól esett volna neki, ha egy ökölcsapással bezúzhatta volna az ablak tükörüvegét, hogy a téli éjszaka hideg levegője beáradhasson a szoba nyárspolgárias, kiállhatatlan fülledtségébe…
– Elmegy? – kérdezte a leány szintén fölemelkedve.
– El!
Menyasszonya nem tartóztatta. Mikor hozzálépett, hogy búcsút vegyen, eszébe jutott valami.
– Adél, szeretném, ha egy pillanatra velem jönne az előszobába.
A leány habozott.
– Jőjjön, kérem!
Kérés volt, de parancs alakjában mondva. Az asszony egy ijedt kotló-pillantást vetett a leányra, de Adél azzal nyugtatta meg anyját, hogy egy nagy, kötött kendőt vetett a vállára.
– Valamit akar mondani? – kérdezte zavartan, amikor odakünn szemben álltak.
– Szeretném, ha tisztába jönnénk egymással… Valami kifogása van ellenem… Szóljon, mi az? Igy ez nem mehet tovább… Én csak azt látom, hogy néha hidegen, néha meg éppen ellenségesen bánik velem… Hogy miért? arról fogalmam sincs… Néha csak sejtem: ezért, vagy azért, – biztosat sohasem tudhatok meg, mert maga a világért sem mondaná…
Eleintén nyugodtan és halkan beszélt, hogy odabenn meg ne hallják, de aztán megfeledkezett magáról és fölemelt hangon folytatta:
– Maguk kissé megalázó szerepet szántak nekem a házukban, – pedig tudhatnák, hogy nincs hozzá való tehetségem… Újabb időben úgy tapasztalom, hogy atyja gyűlöletével tisztel meg… Fogalmam sincs, hogy miért, de látom, hogy puszta megjelenésem is bántja már…
A leány szavába vágott:
– Nem úgy van… Apuska már nem fiatalember és különös szokásai vannak, – de ezeket tisztelni kell.
(Ez volt az alkotmányos formula, amellyel a Mihályi-ház hölgyei öreg zsarnokuk minden szeszélyét legalizálták: Apuska már nem fiatalember…)
A fiatalember vállat vont.
– Nem venném túlságosan komolyan az öreg úr különcködéseit, ha tudnám, hogy magára számíthatok. De én semmit sem tudok. Csak sejtem, hogy maga nem szeret.
Meglátszott a leány arcán, hogy meg van sértve. A fiatalember folytatta:
– Meglehet különben, hogy nekünk különböző fogalmaink vannak a szerelemről. Akit én szeretek, annak én meg tudok bocsájtani egy gyilkosságot is, nemhogy holmi apró-cseprő formahibákat… Nem, Adél, maga nem szeret… Miért nem őszinte? Pedig nekünk tisztában kell lennünk egymással. Lássa, eljöhet az az idő, nagyon könnyen eljöhet, amikor azt fogom magától követelni, hogy válasszon a szülei közt és köztem… Számíthatok akkor magára? Félek, hogy nem. Mondja egy szóval: számíthatok?
Adélt megijesztették vőlegényének szavai. Nem is talált reájuk egyhamar választ.
Jurisics pedig növekedő fölindulással nézte. Tisztán érezte, hogy ő, aki tulajdonképpen csak a hozománya miatt közeledett Adélhoz, mostani fölhevülésében már több szenvedélyt érez iránta, mint amennyit a leány egész langyos lelke megérteni és befogadni képes. Pedig a leány vonzalomból lett az övé.
Menyasszonyának félénk zárkózottsága csak ingerelte. Valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy összetörje a jégburkolatot szívén. Hirtelen magához ragadta és erőszakosan csókolni kezdte.
A leány megrémült és védekezett.
– De János!
Mihályiné, aki odabenn aggódni kezdett, hogy leánya meghüti magát a fütetlen előszobában, e pillanatban kinyitotta az ajtót.
– Adél!
Jurisics kénytelen volt a leányt elereszteni.
– Jó éjt, – mondta, kezet nyújtva neki.
A kelleténél tovább tartotta tenyerében a leány kezét, azt a beszédes kézszorítást azonban, amely kibékíthette volna a multtal és fölbátoríthatta volna a jövőre nézve, hiába várta.
Mikor lenn volt a sötét utcán, bosszankodott is magában, de nevetett is. Érezte, hogy valami felsülésfélén ment keresztül. Hogy is juthatott eszébe, hogy ezt a kis női nyárspolgárt megnyerje egy rohammal és föluszítsa a szülei ellen?
Gondolkozott, hogy mit tegyen a történtek után? Mindenesetre a legkényelmesebb utat fogja választani: hagyja a dolgokat folyni úgy, amint eddig folytak, régi, rendes medrükben. Valami majd csak lesz belőle, – ha nem is házasság…
A kaszinójába akart menni és mivel a legközelebbi bérkocsiállomáson nem talált kocsit, gyalog folytatta utját.
A körtértől befelé megelevenedett a kihalt utca. Csoportos színházlátogatókkal találkozott, akik összefogózva siettek haza, hangos megjegyzésekkel birálgatva az operai előadást.
Egypár száz lépésnyire beljebb hárman jöttek vele szemben. Egy alacsony nőalak, hosszú köpenyegben és fehér csipkekendővel a fején, jobbról-balról egy-egy férfi kísérte. Mind a hárman karonfogva mentek és patyolatkedvükben lehettek, mert néha meg-megálltak az aszfalton és nagyokat nevettek.
– No lám, Jurisics! – kiáltotta most a két gavallér közül a kisebbik.
– Jó estét, Gróthy! – szólt vissza Jurisics.
A fehérkendős asszony abbahagyta a kacagást és egy kiváncsi pillantást vetett Jurisicsra, a Gróthy névre hallgató úr pedig, midőn észrevette, hogy barátja nyugodtan folytatja útját, kezet fogott hölgyével, aztán Jurisics után futva, a karjába kapaszkodott.
– Szervusz öregem, – jó, hogy találkozunk, – legalább nem kell kigyalogolnom a Városligetig, – mondta lihegve.
– Ki az az asszonyka? – kérdezte Jurisics.
– Csinos asszony, egyéb semmi, – magyarázta Gróthy. – Különben valami csiri-csári hivatalnok felesége. A harmadik, aki velünk volt, az ura.
– Udvarolsz az asszonynak?
– Dehogy udvarolok, – inkább ő udvarol nekem. Formálisan belém van bolondulva ő is, meg a férje is. Egyre invitálnak, küldenek utánam. De amint komolyan akarok beszélni az asszonnyal, mindjárt a szemem közé nevet, aztán elmondja a férjének, aki szintén nevet… Nem tudom, mit gondolnak felőlem ezek az emberek? Úgy látszik, nem vesznek komolyan!
A kis Gróthy kicsit bosszus volt, de nem haragudott. A kis Gróthyt tulajdonképpen Szentgróthy úrnak hívták, de bizalmas emberei úgy vélekedtek, hogy neki a név fele is elegendő. A városban mindenki ismerte. Kurtaszárnyu frakkban, smokingban, vagy Ferenc József-kabátban, nyakát magas inggallérba szorítva, virággal a gomblyukában és csillogó monoklival a szemében, – mindenütt ott lehetett látni, ahol a foglalkozásszerüen unatkozó emberek össze szoktak gyülekezni.
Jónevü és jónevelésü ember hírében állott, kicsi termete és simulékony modora miatt azonban ott, ahol megfordult, mindig csak afféle pót-ember számba vették. A kártyaasztalnál pótpartner, a párbajnál pótszekundáns, asszonyoknál pótudvarló és leányoknál póttáncos. Bár mindeme mesterségekhez épp oly jól, vagy talán még jobban értett, mint sok barátja, akit egész ember számba vettek, – volt benne annyi jókedvü filozófia, hogy önként visszavonult, mihelyt észrevette, hogy az igazi ember megérkezése fölöslegessé tette az ő pót-működését.
Amit Szentgróthy Jurisics iránt érzett, az több volt a barátságnál. Hasonlított egy iskolás leány rajongásához valami regényhős iránt.
Jurisics egyszer, valami álarcos bálon, megmentette Szentgróthyt egy féltékeny férj, vagy imádó korbácsától, másnap pedig egy kardcsapással szétvágta a botrány-csomót, amelyet Szentgróthy jobb ügyre méltó buzgalommal összebogozott. Szentgróthy e pillanattól fogva szinte szentimentális ragaszkodással viseltetett Jurisics iránt.
Ragaszkodása főleg abban nyilvánult, hogy naponkint egy órát heverészett barátja legénylakásának kényelmes kerevetein, hogy megitta Jurisics likőrjeit, elszítta cigarettáit. Különben pedig címeres cigarettatárcákkal szokta Jurisicsot ellátni, nyiltan hirdette, hogy őt tartja az ország első gavallérjának és sehogysem akarta megérteni azokat az asszonyokat, akik első látásra bele nem bomlottak barátjába.
Jurisics a maga módja szerint szintén megszerette Szentgróthyt. És mivel észrevette, hogy barátja könnyelműség dolgában rajta is túltesz és nagy jövedelme mellett is néha kétségbeejtő pénzszükségben kínlódik, a gyámkodás egy nemét kezdte fölötte gyakorolni. Többízben a saját tárcája és hitele igénybevételével mentette ki hitelezői kezeiből a gyereket, amint Szentgróthyt nevezni szokta.
A két jóbarát tehát karonfogva folytatta útját.
– Menjünk valahová, Jancsi! – indítványozta Szentgróthy.
Valahová! – az nála orfeumot jelentett.
– Nagyon éhes vagyok, a kaszinóba megyek.
– Folytatjátok ma a csatát? – kérdezte Szentgróthy kiváncsian.
Azokra a hazárd kártyapartikra célozott, amelyek egy hét óta a kaszinóban folytak, egy a vidékről fölrándult mágnás tiszteletére.
– Revanche-sal tartozom, – vetette oda Jurisics.
Egy ideig némán haladtak egymás mellett, míg Szentgróthynak megint eszébe nem jutott valami.
– Igaz, – miért hagytad el őket ma olyan korán?
(Ők alatt mindig Mihályiéket értették.)
– Megint belecsömörlöttem egy időre a társaságba, – mondta Jurisics kelletlenül. – Kiállhatatlanok voltak megint.
– Adél is?
– Adél is, az öregek is. Adél olyan szemrehányó pillantásokat vetett reám, mint a haldokló őz a vadászra, – hogy ujat ne mondjak. Persze, fogalmam sincs, hogy miért?
– Mindenesetre valami pletykát hallottak.
– Én is arra gondoltam. Talán éppen azt, hogy megint játszom. Az öreggel különben nem törődném, – epés bolond, akivel akkor se tudnék megférni, ha nem játszanám… Nem való annak húsból-vérből való vő, hanem óraműre járó automáta, amelynek a kulcsát ő hordaná a zsebében. Egy automáta, amely másodpercre van beigazítva, jön és megy, fejével bólint, vízzel keverve issza a bort és kezet csókol Adélkának… Pedig tudod, hogy nincs egy csepp automáta-tehetségem!
– Előre látom, egy nap majd ott fogod őket hagyni.
Jurisics keserűen nevetett.
– Ők engem, nem én őket.
Szentgróthy meghökkenve állott meg.
– Mi bajod?
– Semmi, – de ha ez az eljegyzés fölbontatik, akkor kitöri a nyakamat… Tudod, hogyan élek. Apám főrendiházi tag, számos rendjel tulajdonosa és sokszoros s a többi, a vagyona azonban belefér a kabátja belső zsebébe. Mint bankigazgató, – azt hiszem, olyasmi? – busás fizetést kap ugyan, de ezt a fizetést havonkint el is költjük, ketten, az utolsó krajcárig. Nekem ezenkívül egy csomó adósságom is van… Nem sok, mindössze legfölebb harminc-negyvenezer forint, amit mint a gazdag Mihályi-leány vőlegénye, félvállal is elbírok, – de ha holnap fölbontom az eljegyzésemet – hiszen ismered a zsidaimat!
Mind lassabban lépkedtek, most megálltak az aszfalton.
– Bolond állapot! – mormogta Szentgróthy.
– A szülőkre már nem számíthatok, – folytatta Jurisics. – Eleinte az apám neve imponált nekik, de most már az se hat, mert megszokták. Az öreg Mihályi gyűlöl. Ha nem tartaná vissza a botránytól való félelem, talán már holnap az orrom előtt becsapná a háza ajtaját. Azt hiszem, már csak valami eklatáns bizonyítékot keres ellenem, akkor aztán meg fog alkudni a botránnyal is.
– Pedig egy jóvérű fiatalember ellen mindig lehet bizonyítékot találni, – vetette közbe Szentgróthy.
– Egy reményem van még: a leány. Ha ezt megnyerhetném, egészen megnyerhetném magamnak, akkor félvállról beszélhetnék az öregekkel…
Szentgróthy diadalmasan tippentett a homlokára.
– Persze, – ez az! A leány!
Aztán hirtelen megfogta Jurisics karját.
– Szereted?
Jurisics halkan elnevette magát.
– Te néha oly együgyüen tudsz kérdezni!
Szentgróthy ugyancsak elnevette magát.
– No no, hiszen csak úgy értem, ahogy a tizenkilencedik században szokás ilyesmit érteni… Különben elég csinos és van valami fagyos zárkózottság a modorában, ami engem a megfagyott pezsgőre emlékeztet…
– Talán megfagyott limonádét akarsz mondani?
– Azért kérdeztem, hogy szereted-e, mert régi tapasztalás szerint egy nő elbolondítására az a legbiztosabb mód, ha az ember maga is bolondul utána… A hidegvér ilyenkor nem ér semmit. Az csak akkor jó, ha a hódítás megtartásáról van szó. A forradalmárok mind vérmes emberek, az imperátorok pedig flegmatikusak.
– Meglepő megfigyeléseid vannak, – jegyezte meg Jurisics szelid gúnnyal. – Megvallom egyébiránt, hogy a leányt éppenséggel nem találom ellenszenvesnek. Csinos, szelid és önző. Jó kis asszonyka lesz belőle, aki majd belevonja a férjurát is önzése szűk körébe és akinek a vágyai nem szárnyalnak túl a konyha meg a gyerekszoba falain.
– Hát igazán csak limonádé?
– Olyasmi, – de nekem jó volna. A pezsgőt az ember a házon kívül megtalálja.
Lassu léptekkel folytatták útjukat, Szentgróthy szórakozottan nézte az óráját.
– Még tizenegy óra sincs. A pártid csak kettő után kezdődik, – látod, még elmehetnénk valahová… Elmehetnénk a Kacagó galamb-ba… Egypár csinos leány énekel ott… Jesszi is oda jár mostanában…
– Éppen az kellene még, hogy most énekesnők után futkossak, – szólt Jurisics.
– Igazad van, – jobb, ha egyedül megyek. Éjfél után majd találkozunk odafenn. Ugy-e, még nem is láttad Jesszit?
– Ki az a rattler-nevü hölgy? – kérdezte még Jurisics.
Szentgróthy halk füttyentést hallatott.
– Még csak nem is hallottál róla? – Nem lehet azt úgy kutyafuttában elmondani! – Virágárus leány…
– Most már tudom.
– Semmit se tudsz! Jesszi csodálatos, talányos lény, aki vagy két hónappal ezelőtt bukkant fel a fővárosban… Magam sem tudom, honnan jött – egyszerre csak ott járt-kelt a füstös orfeumokban, egy hosszúfülü virágos kosárral a karján, szép termetét ringatva és fehér fogait mutatva… Ha valaki megtetszik neki, virágot tűz a gomblyukába. Pénzt nem kér érte, a bankót elfogadja, az apró pénzt visszautasítja… Tudod, hogy nem vagyok naiv gyerek, de megmondhatom, még rám is azt a benyomást teszi, mintha hercegnő volna, aki puszta kalandvágyból keresi föl a lebújokat… A tartása, az öltözködése egy hercegnőé… A legcsudálatosabbat elfelejtettem megmondani: Jesszi megközelíthetetlen!
– Még neked is? – vetette közbe Jurisics némi gúnnyal.
– Mindenkinek az, pedig az egész fiatalság töri magát utána…
– Holnap majd többet beszélünk erről, – mondta Jurisics, akit barátja bőbeszédűsége untatni kezdett.
Szentgróthy a Kacagó galamb felé vette útját, Jurisics pedig betért egy keskeny mellékutcába, hogy ne kelljen a körútra kerülnie. Nappal kihalt, sötét utca, éjjel a lámpafénytől világos és a duhaj jókedvtől hangos. A sok kávéház és táncterem sarkon követi egymást, a ki-becsapkodott üvegajtók mögül cimbalmozás és rikoltás hallatszik.
Éppen elhaladt egy ilyen lármás csapszék piros lámpása alatt, midőn a háta mögött üvegcsörömpölést és dühös kiáltást hallott, aztán egy emberi test végigzuhant a kövezeten.
– Ezt a hazafit ugyancsak kidobták, – konstatálta magában Jurisics, akinek ilyen jelenetek iránt is edzett idegei voltak, anélkül, hogy érdemesnek tartaná visszafordulni.
Könnyü, futó léptek és halk ruhasuhogás neszét hallotta, aztán valaki minden bevezetés nélkül karonfogta; egy ibolyaszagu, nevető, a futástól lihegő, karcsú női alak haladt mellette, ütemes léptekkel.
Jurisics az első pillanatban ösztönszerűen le akarta rázni a karjáról, de aztán hirtelen Jesszire gondolt és, bár maga sem tudta miért, igent bólintott. Jesszinek kellett lenni, akiről Szentgróthy beszélt…
– Hiszen ez úgy esik, mint a mesében, – mondta magában.
A leány fogai csillogtak, amint nevetett.
A nagy hidegben födetlen fővel járt. Nyakára fehér, finom prémes gallér simult, keztyűs kezében kis kosarat himbált.
A következő pillanatban Jurisics, aki be volt avatva a nagyváros éjjeli életének apró-cseprő titkaiba, már sejtette, hogy minek köszönhette a leány ismeretségét. Egy rendőrtiszt járt a nyomukban. Mikor végül a fiatalember türelmetlenül sarkon fordult és kelletlenül fölemelt fővel fordult a hivatalnok felé, az kevés habozás után betért egy mellékutcába.
– Üldözte? – kérdezte Jurisics a leánytól.
– Óh, már hetek óta a sarkomban van ez a Csámpor… Nem mehetek már sehová, hogy elém ne tolja a förtelmes arcát… Amióta belátta, hogy szóval nem mehet semmire, rám akar ijeszteni…
– Miért is csavarog egyedül ilyenkor? – kérdezte Jurisics.
– Hiszen magammal hoztam Fricit. Hanem amikor ülünk a kávéházban, egyszerre neki rontanak a pincérek Fricinek, kifordítják a zsebeit, elvesznek tőle egy tucat rossz kanalat, amit elcsent a kasszából, miközben a kaszirnőnek udvarolt, aztán kidobják az utcára…
– Hallottam a puffanását, – konstatálta Jurisics.
– Jó fiu az a Frici, – tette hozzá a leány, – csak kár, hogy nem tud elszokni a lopástól… A Kacagó galamb ruhatárából is ezért csapták el…
Oly közömbös hangon mondta, mintha csak arról volna szó, hogy valaki nem tudja abbahagyni a dohányzást… Tehát ez volt Szentgróthy hercegnője!
– Szeretője a Frici? – kérdezte Jurisics.
A leány nevetett, halk, harmonikus kacagással. Nem bosszankodott, inkább mulatságosnak találta a fiatalember ötletét.
– Frici büszke lesz, ha ezt elmondom neki!
Egy bicegő alak közeledett feléjük; hóna alatt klakká lapított cilinderkalapját tartotta, zsebkendőjét a szemére szorította.
A leány megállott.
– Nagyon megvertek, Frici? – kérdezte jószívűen.
– A gazemberek tönkre tették a kalapomat!
– Fogadni mernék, hogy még az éjjel elcseréled újjal.
– Haza kisérjem? – kérdezte a bicegő.
– Nem kellesz. Majd elkísér ez az úr.
Frici alázatos bizalmaskodással köszönt és távozni akart, a leány azonban utána szólt, keresgélni kezdett a virágai közt és odadobott neki egy bankjegyet.
Azzal megint Mihályi Adél vőlegényének karja alá fűzte a kezét és jókedvűen mondta:
– Még nincs kedvem hazamenni. Ha akarja, elmennék önnel valahova…
Jurisics azonban már megelégelte az utcai kalandot. Gúnyos udvariassággal mondta a leánynak:
– Boldogtalan vagyok, hogy nem élvezhetem tovább szellemes társaságát – de várnak reám.
– A felesége?
– Eltalálta.
– Gondoltam, hogy házas ember. Ön nem jár oda, ahova én. Pedig fővárosi ember és uriember… Mondja, csinos a felesége?
Jurisics úgy találta, hogy Szentgróthy hercegnője kissé szemtelen. Még mielőtt válaszolhatott volna, a leánynak már más járt a fejében.
– Jó volna, ha találhatnék egy fiakkert, – mondta.
A közelben fiakker-állomás volt; Jurisicsnak csak füttyenteni kellett a kocsiért. Jesszi összefogta a ruháját és beszállott, a kocsi nyitott ablakán valamit Jurisics felé nyujtott.
– Tegye a gomblyukába, – mondta – és adja otthon a feleségének! Jó éjszakát!
Szentgróthy egypár napig nem mutatkozott barátjánál, aztán egyszer, délben megint eljött. Mialatt Jurisics inasa két elefántcsont hajkefével dolgozta meg a gazdája fejét, addig Szentgróthy szórakozottan járt-kelt a kis szalonban, sorra nézegette a fotografiákat, amelyeket már százszor látott, végül leakasztott egy buldogrevolvert a falról és lovagias állásba vágva magát, célba vette önmagát a tükörben.
– Hallod, – mondta Jurisics, a multkor megismerkedtem a Jessziddel. Gondolom, hogy ő volt…
Leírta a külsejét.
– Persze, hogy Jesszi volt! – kiáltotta a fiatalember. – Nos mit szólsz hozzá?
– Semmit. Különben elég csinos, de egy cseppet sem szenzációs.
– Első látásra egy igazi szépség se tesz szenzációs benyomást. Majd ha másodszor látod!
– Elég volt nekem egy sütet a hercegnődből. Különben nem éppen tartózkodó. Meg se kérdezte a nevemet és el akart vinni az ő mulatóhelyeire.
– Egész éjjel csavarog a városban és nem szeret egyedül járni. Mindig visz valakit: egyszer egy zsebtolvajt, másszor egy méltóságos urat. Éppen nem válogatós. Ha egyik gavallérja tolakodó lesz, akkor ott hagyja a faképnél és fog magának a következő utcasarkon másikat…
Nem beszéltek többet Jessziről és Jurisics nem is gondolt vele többet.
Ebéd után meglátogatta a menyasszonyát, és mivel a tanárt nem találta otthon, meglehetősen jól érezte magát az asszonyokkal. Adélnak, mint mondani szokás, jó napja volt és amikor a téli verőfény kicsalta őket egy félórára az Andrássy-úton sétálók közé, a hidegtől kipirult arcával és kivételesen jószabásu prémes kosztümjében feltünően csinos volt. Láthatólag tetszett neki, hogy a járókelők kiváncsian utána fordultak és büszkén símult két fejjel magasabb vőlegénye karjához.
A tanár is tűrhető hangulatban volt a vacsoránál. Valami miniszteri ebédről jött, talpig díszmagyarban. Ebéd közben felköszöntővel ünnepelték világraszóló tudományát. Ez oly békülékennyé tette, hogy meg se szidta az asszonyokat délutáni sétájukért, sőt, midőn Jurisics kifejezést adott ama véleményének, hogy az üresedésben levő főrendiházi tagságok betöltésénél alig mellőzhető olyan érdemes tudós, mint Mihályi tanár, az öreg úr kivételesen egy véleményen volt jövendőbeli vejével.
Mikor Jurisics elbúcsuzott, Adél saját jószántából nyujtotta feléje az arcát.
Az a könnyű csók, amellyel a leány hűvös arcát érintette, jókedvü megnyugvással töltötte el. Utóbbi időben gyakran esett meg vele, hogy nyugtalanító kétségek gyötörték. A jövő oly bizonytalanul feküdt előtte, jelen exisztenciája pedig, költekező életmódja és korlátolt jövedelme mellett gyakran veszedelmesen hasonlított kalandor-exisztenciához. Most megint biztosabb talajt érzett a lába alatt. Az önmegtérés e pillanatában el is határozta, hogy nem megy többé a kaszinóba játszani. Haza megy aludni, – előbb azonban megiszik valahol egy csésze teát.
Betért egy jobbfajtáju kávéházba. A kávéházban sokan voltak, többnyire katonatisztek és öreg urak, aztán egy elegáns vidéki asszonyokból és hangos urakból álló nagyobb társaság, amely összetolt márványasztaloknál mulatott. Jurisics a plüsskerevetes sarokfülkébe vonult és az esti lapok olvasásába mélyedt.
Egyszerre fölpillantott és meglátta megint Jesszit. Ott járt-kelt a vendégek közt, virágos kosarával a kezében.
A leány véletlenül vetődött csak ide. Az utcáról benézett és meglátta a szemközt levő óriási tükörfalakban sokszorosan visszacsapó villamos fényt. Ez a ragyogás becsalta a sötét utcáról, mint az éjjeli pillangót. Hanyagul lépegetett a márványasztalok közt, nem is törődve, vagy észre sem véve azt a feltünést, amelyet a vendégek, de különösen az asszonyok közt okozott. Az asszonyok gyönyörködve, a fiatalabbak közülök meg éppen elragadtatással nézték. A kaszirnő is egyre rajta legeltette a szemét.
Nagyon szép volt. Felséges, nagy, izmos, mint egy fehér hattyu. Kissé előrehajló nyakával és fölemelt tenyerével, amelyben kosarát tartotta, ama vízhordó leányok nemes plasztikájára emlékeztetett, amelyek antik gemmákon láthatók.
Egy öreg úrnak, aki barátságos mosollyal bólingatott feléje, virágot tűzött a gomblyukába: egy fiatal dandynek, aki pisszegve intette magához, hátat fordított. Egy vörös kamasz, aki egy pap vagy színész formájú úr társaságában szundikált üres palackokkal megrakott asztalánál, most fölébredt és erőnek-erejével meg akarta ölelni Jesszit. A leány jó ideig csendesen védekezett ellene, aztán megérintette a szomszéd asztalnál ülő katonatiszt vállát.
– Segítsen, kérem!
Mialatt a tiszt a becsípett emberrel veszekedett, addig Jesszi már kikeresett a kosarából egy ibolyabokrétát és a sarokfülkébe lépve, szó nélkül Jurisics gomlyukába tűzte, miközben véletlenül horzsolta a fiatalember arcát.
– Reám ismer? – kérdezte mosolyogva.
– Hogyne! Mit csinál itt?
– Nem akarok ma zenét hallgatni, – fáj a fejem.
Engedelmet se kérve, szembe ült a fiatalemberrel és miközben nagy, szürke szemeivel kiváncsian nézte Jurisicsot, hosszú keztyűit lefejtette ujjairól. Kifogástalan új, finom keztyűt viselt; jól ápolt, fehér kezén meg drágakő csillogott. A kigombolt kabátkája alól ruhája látszott, pompásszabású, fekete csipke-derék. Amit a testén viselt, az bizonyára többet ért, mint amennyit egy év alatt is kereshetett a virágaival.
Egy pohár tejet kért, azt némán kavargatta, közbe szórakozottan nézegette egy élclap képeit. Jurisics azalatt őt nézte, félig lehúnyt pillái alól szomjas szemmel szívta föl üde ajakát. Félprofilból látta, és úgy találta, hogy még soha életében nem állott oly individuális báj hatása alatt, mint most, e selyempillájú, telt állú, édesszáju, komoly leányarc láttára. Szentgróthynak igaza volt: a leány másodszori látásra elszédítő hatással volt rá, még az a finom ibolyaillat is, amely ruhájáról áradt.
Most vette csak észre, hogy Jesszi őt ugyancsak nagy kiváncsi szemmel nézi.
– Önnek nincs is felesége, – mondta aztán minden bevezetés nélkül, mintha a multkori beszélgetést folytatná csak.
– Kitől tudja?
– Azt is tudom, hogy önt Jurisicsnak hívják. Gróthy mondta… Gróthy sokat beszél önről, – tulajdonképpen mindig önről beszél… Ha az ember hihetne neki, akkor ön nem is volna ember, hanem valami istenféle… Nagyszerű! Gróthy azt is mondta, hogy én bele fogok önbe bomlani… Gróthy néha ostobaságokat beszél…
– Nemcsak néha, hanem gyakran.
Jó ideig beszélgettek még Szentgróthyról, – más tárgyról úgy se tudtak volna beszélni…
Az a becsípett úr, aki Jesszit az imént meg akarta ölelni, most borotvált arcu barátja karjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel közeledett feléjük. Hosszú beszédet intézett Jurisicshoz, amelynek körülbelül az lehetett az értelme, hogy szívéből sajnálja előbbi illetlenségét, – aztán kezet akart fogni vele és barátjával egyetemben letelepedett melléje a piros kerevetre.
Jurisics fölkelt és egy kérdő pillantást vetett a leányra.
– Igen, menjünk, – mondta Jesszi, keztyűi után nyulva.
– Hová vigyem? – kérdezte a fiatalember, mikor künn voltak az utcán.
– Csak a legközelebbi kocsiig. Mégis haza megyek, – fáj a fejem.
– Haza kísérjem?
– Nem, nem lehet.
– Miért nem?
Jesszi nevetett.
– Senki sem tudja az urak közül, hogy hol lakom, hát önnek sem kell tudnia.
– Nem rossz? Talán attól fél, hogy meglátogatom?
A leány nem válaszolt, hanem kezet nyujtott neki és beszállt a kocsiba.
Jurisics az éjjel a leánnyal álmodott. Kavargó fellegeken pihent és a karjaiban tartotta Jesszit, aki szerelemittasan simult hozzá. Mikor reggel fölébredt, az ajkán még érezni vélte csókjainak melegét.
– Az ördögbe, – mormogta elgondolkozva, – nem szeretném, ha most rögeszmémmé lenne ez a leány…
Valaki a rögeszméjévé lesz, – e kifejezés alatt azt a veszedelmes lelki állapotát értette, amikor valami nő annyira befészkelte magát a fantáziájába, hogy egész gondolkozásának központjává lett. Eddig azt a gyakorlatot követte, hogy homeopatikus úton gyógyította ezt a betegséget, amelyet nem akart szerelemnek nevezni.
Szívós energiája, amely szerelmi kalandjaiban érvényesült és hazárd elszántsága, amellyel alkalomadtán egész exisztenciáját föl tudta tenni egy kártyalapra, eddig rendesen sikert biztosítottak neki. Most azonban úgy érezte, hogy szüksége lesz rá, eljegyzésére és egész jövőjére való tekintettel, amely utóbbit újabban gyakran oly sötét színben látta.
Nem fogja tehát Jesszit többé látni.
Megesett egyszer, hogy Mihályi tanár úr szakadó esőben egy lassan kocogó omnibusz sarkában meglapulva, a mocskos ablaküvegen át megpillantotta jövendőbeli vejét, amint csinos broomjában nyílsebesen ügetett végig az Andrássy-út faburkolatán.
E véletlen találkozás alkalmat szolgáltatott a tudósnak, hogy összehasonlításokat tegyen a saját szerénysége és a fiatal nulla nagyzási hóbortja közt. Ez elmélkedés eredményét néhány epés célzás alakjában föl is tálalta aztán Jurisicsnak. A fiatalember először ki akart térni a reá nézve kellemetlen fejtegetés elől, amikor apósa mindinkább belebeszélte magát a méregbe, Jurisicsban egy pillanatra felülkerekedett megint a nagyúr, s meglehetős kicsinylő hangon olyasfélét mondott, hogy nem szereti, ha magánügyeibe avatkoznak. Nyilatkozatát mélységes csend követte. Mihályi és felesége halálra sértetten néztek össze, Adél pedig könnyes szemmel bámult tányérjába.
Jurisics vagy egy órán át hiába erőlködött, hogy egy jó szót nyerjen; a leány, aki utóbbi időben már meglehetős bizalmas volt hozzá, hirtelen bekapta megint érzékeny csigaszarvait és elzárkózott vőlegénye elől.
– Nyárspolgárok, gyógyíthatatlan nyárspolgárok! – mormogta Jurisics, amikor csodálatos keserűséggel eltelten hazafelé indult.
A belső Andrássy-út egyik háza előtt egy ismerős, kopott alak akart elsurranni mellette. Megismerte Fricit, a virágárusleány gavallérját. Ez a Frici úr különben határozottan csak gázvilágításra volt berendezve. Gázfénynél tűrhetően festett, a józan napfényben azonban keresve se lehetett volna szánalmasabb alakot találni. A fekete ruhája nagyon kopott volt, az ember maga meg nagyon mosdatlan; piros nyakravalót, a mellén pedig nagy üveggyémántokat viselt.
Jurisics megállította és Jesszi után tudakozódott. Frici, aki Jessziéknél alkalmilag apró házi teendőket is végzett, azt mondotta, hogy a leány két nap óta beteges és nem hagyta el a lakást. Mikor pedig Jurisics egy bankjegyet adott neki, Frici már a fiatal úr nevére is emlékezett; pedig csak egyszer látta, éjjel az utcán.
– Nagyságos Jurisics úr? – mondta, egy eredménytelen kísérletet téve, hogy fanyar, merev arcára mosolyt erőltessen. – Jesszi itt lakik, ebben a házban, a negyedik emeleten.
Majd hozzátette saját jószántából:
– Tegnap mondta csak: Ha Jurisics úr kérdezősködnék utánam, neki meg lehet mondani a lakást…
Jesszi tehát gondol reá… Úgylátszik, valami titkos küzdelemféle folyhatott le a leány lelkében, amely az ő kapitulációjával végződött: most már várja Jurisics látogatását, miután egypár nappal ezelőtt még a lakását sem akarta vele közölni. De honnan sejthette, hogy Jurisics kérdezősködni fog utána, és hogy éppen Fricinél fog kérdezősködni? Az intenciók e véletlen találkozásának – amely Jurisicsot szinte megdöbbentette – meglehetősen egyszerű magyarázata volt. Jesszi közt és a társaság közt, amely a leány szemében a világot képviselte, egyedül Frici közvetítette az összeköttetést. A leány tudta, hogy Frici mint ruhatáros, kisegítő pincér és alkalmi üzenetvivő, folyton összeköttetésben van a gavallér-körökkel, s így természetes, hogy ő is rábízta Jurisicsnak szóló üzenetét.
Jurisics csak akkor vette észre, hogy hol van, amikor már belépett a házba és fölfelé ment a meredek lépcsőn. Megállt, egy pillanatig habozott, de a dacos keserűség, amelyet a menyasszonyával szemben érzett, megint gyorsította lépteit. Úgy érezte, hogy azzal, hogy elmegy a virágárus leányhoz, akit annakelőtte kerülni akart Mihályiék kedvéért, elégtételt vesz magának Mihályiékon. A valóságban pedig csak nagyon megkívánta már Jesszi látását, megkívánta oly mohón és epedőn, mint az elkényeztetett gyermek az édességet.
Odafönn egy ijesztően rút, citromarcú asszonyság nyitott neki ajtót. Valami förtelmes dialektusban hadart valamit, amikor pedig Jurisics kiejtette Jesszi nevét, az asszony mérgesen magára csapta az ajtót.
Jurisics újra becsöngetett. Odabenn gyors szóváltás hallatszott, az ajtó újra megnyilt, – s aki ezuttal bevezette, az maga Jesszi volt.
Éppen fésülködés közben érhette, mert a leány oldalvást hajolva jött eléje, kezével csipőig érő, vastag haját fogva össze. Zöld lóherével behintett, fehér battisztpongyolát viselt, füzője se volt rajta.
Nevetve, látható örömmel fogadta Jurisicsot.
– Megismertem a hangját! Szép, hogy eljött… Hogyan jutott eszébe ide jönni?
– Hallottam, hogy beteg.
– Semmi, – inkább rosszkedvü voltam, mint beteg. Meg a fejem fájt. Jőjjön be, kérem!
Egy furcsa kis szobába vezette a vendégét. A mindennapi használatra szolgáló bútorokon meglátszott az olcsó vásári munka, ezek mellett azonban drága fényűzési tárgyak voltak összehalmozva. Pompás perzsa szőnyegek, egy üvegkeretű velencei tükör, ezüst toalett-tárgyak, értékes csecsebecsék.
A szobában különben jókora rendetlenség uralkodott. Az ágyat még nem vetették meg, az összegyűrt vánkosokon még ott volt a mélyedés, amelyet Jesszi feje csinált. Az asztalon egy atlaszcipő, egy füző és néhány teknősbéka-fésü hevert. Mikor Jurisics a kerevetre ült, egy hideg kis tárgy akadt a kezébe: gyémánt fülönfüggő volt.
A leány hátra rázta a sörényét, aztán megállt vendége előtt. Tulajdonképpen nagyon lompos volt, de Jurisics bájosabbnak találta, mint valaha. Oly egészséges, tömör, nemes alkata volt, hogy az öltözködés semmit sem ronthatott és javíthatott rajta.
Mikor most mosolyogva, a csipkéket rakosgatva mellén, kissé révedező tekintetével szembe nézett Jurisicscsal, a fiatalembert újra foglalkoztatta az a kérdés, amelyet már oly gyakran intézett magához: ki ez a leány? mi fajta?
Aztán egyszerre úgy gondolta, hogy megtalálta a választ, amikor a szeme megakadt egy arcképen, amely kovácsolt ezüst rámában függött a falon. Az arckép egy feltünően szép aggastyánt ábrázolt. Aki életében egyszer már látta ezt az éremre való profilt, a merészen fölfésült bajuszt és ezt a fauni mosolyt, az nem felejtette el többé Hadfalussy herceg vonásait.
A herceg, költekezési mániájáról és egy primadonnához méltó szeszélyeiről jól ismert tagja volt annak a nemzetközi társaságnak, amelyet high-lifenek szokás nevezni. Párisban lakott, a Rivierán telelt, Angliában vadászott, Cannesban fürdőzött, Wiesbadenben futtatott. Igazgatósági tagja volt a berlini Unionnak épp úgy, mint a párisi és bécsi jockey-kluboknak. És mivel a birtokai véletlenül Magyarországon voltak, magyarnak mondták, bár valamennyi ország közül éppen ezt az egyet találta a legunalmasabbnak és valamennyi európai nyelv közül éppen a magyart beszélte legkevésbbé jól.
Tehát Hadfalussy, a tehetetlen nővadász, reá tette már a kezét erre a leányra!
Jurisics sokkal jobban ismerte a világot, amelyben élt, mint hogy Jesszi titokzatos exisztenciája mögött valami titokzatos históriát gyaníthatott volna.
Annak képzelte, – másnak se képzelhette volna, – aminek most tudta. És e tudat most mégis bosszantotta, – nem! leverte.
Egy ideig elnézte az arcképet, aztán egyszerre brutális nyiltsággal kérdezte a leánytól:
– Hadfalussy tartja ki?
A leány letérdelt a szőnyegre és egypár elszórt hajtűt szedegetett össze. Most csodálkozva tekintett föl.
– Igen, – mondta halkan, de pirulás nélkül.
Ez több volt a nyiltságnál, ez cinizmus volt. Hiszen igaz, a virág, amely a lápból fakadt ki, bármilyen üde és pompás legyen is, nem bocsáthatja a gyökerét máshová, mint megint csak a lápba.
Jesszi időközben fölkelt, arca ezúttal rózsás volt, de csak a fizikai erőlködéstől.
– Ismeri Hadfalussyt? – kérdezte kiváncsian.
– Némileg…
– Nagyon szeretném látni…
Jurisics meghökkenve mérte végig.
– Hát még nem látta?
– Soha életemben, – mondta a leány.
Oly hangon mondta, hogy bízvást el lehetett neki hinni.
Ennek a hihetetlenül hangzó dolognak különben igen természetes magyarázata volt.
Egy ismert mester öt évvel ezelőtt, amikor Jesszi még félig gyermek volt, fölfedezte szépségét és modellnek használta egyik bibliai tárgyú képéhez. Hadfalussy herceg meglátta a képet Bécsben, megvette és az angyal-modell után tudakozódott. Egy nap aztán a herceg megbizottja, egy tekintélyes budapesti ügyvéd és képviselő (aki az erkölcsnemesítő mozgalom egyik szerepvivője volt) megjelent Jessziék külvárosi lakásán és fölszólította őket, hogy jőjjenek vele Bécsbe, ahol a leányra nagy szerencse vár. Jesszi nagynénje – a leány nem ismerte szüleit – egy pillanatig sem habozott, hanem elfogadta az ajánlatot. Azért fogadta magához és nevelte föl Jesszit, akinek a fejlődő szépségében rejlő értéket jókor fölismerte, hogy öreg napjaira gondtalan életet biztosítson magának. Miért is lett volna jobb a szegény asszony Hadfalussy hercegnél és az erkölcsnemesítő képviselőnél?
Bécsben rosszul jártak. Az aggódó nagynénit és a mitsem sejtő, kiváncsi Jesszit, kétszer váratták meg a nagyúr szalónjában, – a herceg egyszer sem ért reá őket elfogadni. Mikor harmadszor is eljöttek az ügyvéd kíséretében, a portástól megtudták, hogy a herceg hajnalban visszautazott Párisba.
A hercegnek aztán, amikor egyszer párisi házi kápolnájában ama szent kép előtt reggeli ájtatosságát végezte, eszébe jutott megint az angyal-modell, akinek a nevére nem emlékezett már. Gavallérember volt, aki szép nőkkel szemben nem szívesen tévesztette szem elől az udvariasságot. Egy nagylelkű szeszélyének engedve, azzal kárpótolta Jesszit a bécsi útért, hogy tisztességes járadékot tűzött ki neki, amelyet budapesti megbizottja fizetett ki minden hónap elején. Jesszi ezentúl a herceg háztartási inventáriumában, a kegyelemkenyéren élő hivatalnok-árvák, az öreg csatlósok, a fölösleges vadászok, lovak és falkák mellett mint tartalékos szerepelt, aki mindaddig számot tarthatott a nagyúr bőkezűségére, amíg egy nyilvánosságra került hűtlensége által érdemetlennek nem mutatja magát.
A leány láthatólag szeretett Hadfalussyról beszélgetni. A név említésekor inkább valami elvont fogalomra gondolt, egy titokzatos hatalomra, mint személyre. Félénk tisztelettel gondolt reá, aki láthatatlan volt, mint a gondviselés s akit mégis mindenki ismert, akiről mindenki beszélt s akinek ő mindenét köszönhette. Félévenkint elküldte neki legujabb arcképét s írt hozzá levelet, – választ természetesen sohasem kapott. Hébe-korba megesett, hogy a külföldi posta valami többé-kevésbbé értékes ajándékot hozott a számára. Egyszer egy műtárgyat, másszor valami kézimunkát, vagy éppen exotikus játékszert. Dolgokat, amelyeket a szeszélyes herceg összevásárolt, költekezési ösztönből vagy éppen jótékonyságból, anélkül, hogy tudott volna velük mit kezdeni. Ilyenkor becsomagoltatta és elküldette az első címre, amely éppen eszébe jutott.
Jurisics tudta, hogy ezek az apró-cseprő vonások, amelyeket Jesszi neki elmondott, mind a hercegre vallanak. Voltak neki palotái, amelyekben sohasem lakott, vadaskertjei, amelyekben sohasem mulatott, – miért ne lett volna szeretője is, akit sohasem látott? Jesszi mellett több is, Párisban, Madridban, Rómában, – feltünő szépségek, akiknek részben telhetetlen torkosságból, részben a szépség iránt való művészi elismerésből, legkisebb részben jószívűségből, biztosított gondtalan életet.
Jesszinek volt különben egy nénje is, akit Ninának hívtak és aki igen háladatlannak mutatta magát a közös nagynéni iránt. Ez a csinos, szemtelen Nina a könnyelmű leányok jószívűségével ragaszkodott Jesszihez. Egy ideig a fővárosi orfeumokban énekelt, vékony hangon és plasztikus mimikával együgyü nótákat csicseregve, táncolva. Jó ideig megosztotta a keresetét a nagynénjével, vagy egy hónap előtt azonban megúnta a néni citromsárga arcát és megszökött a chansonette-ek Mekkájába, Odesszába.
Ő kapatta rá Jesszit az éjjeli csavargásra. Magával vitte, részint hiúságból, hogy imponáljon a társaságának Jesszi szépségével és hozzáférhetetlenségével, részint ravaszságból, hogy csaléteknek használja maga mellett. A fiatalság úgy özönlött Jesszi nyomában, mint a moly a tűzfény után.
És Jesszi otthonosnak találta magát a gázfény, a borgőz és a rikácsoló ének mellett. Bekalandozta a várost, jókedvű mosollyal az ajkán, fehér szoknyája szegélyét maga után hurcolva az éjjeli iszapban. Undor és vágy nélkül, mindent tudva és mindent látva. Kacérkodott a férfiakkal, akik a nyelvükkel csettintek, ha meglátták, mint az iskolás fiúk, ha cukros tortát visznek el mellettük és örült annak a tekintélynek, amelyet a saját hozzáférhetetlensége biztosított neki…
Jurisicsot ez a naiv cinizmus, amellyel a leány Hadfalussyhoz való viszonyáról elmélkedett, zavarba ejtette. Elég jól ismerte a világot, amelyben élt, de ezt a fehér virágszálat, amely tisztán és magánosan nyílt a poshadó láp fölött, amelyből fakadt és amelyben előbb-utóbb megint el kell merülnie, – ezt a fehér virágszálat nem tudta hogyan osztályozni a félvilági nők természetrajzában. Úgy érezte, hogy egy alvajáróval van dolga és valami kegyetlen vágy fogta el, hogy az arcába kiáltsa a nevét, fölébressze és megmutassa neki, milyen úton jár.
– Sok szónak is az a vége: maga eladta magát, Jesszi, hogy megélhessen! – mondta oly keserűséggel a hangjában, amely őt magát is meglepte.
Jesszi, aki erre éppen nem volt elkészülve, megütközve, de harag nélkül nézett reá. Aztán halkan mondta:
– Az ember nem teheti mindig azt, amit szeretne. Hiszen ön is…
Hirtelen elhallgatott, arca lángvörös lett. Jurisics megértette, hogy mit akart mondani és ő is elpirult a szégyentől. A leány alkalmasint olyasfélét akart mondani: hisz ő is eladja magát Mihályi Adélnak… (Szentgróthy fecseghetett valamit.)
Jurisics fölkelt, Jesszi pedig zavartan fogta meg a karját.
– Ugy-e, nem haragszik? Ostoba vagyok! Hiszen tudom, hogy az egészen más… Önöknél az más!
Mikor Jurisics lement a lépcsőn, azon gondolkozott, hogy igazán más-e az ő esete?
Érezte, hogy menyasszonyát egy cseppet sem szereti, – soha annyira nem érezte ezt, mint éppen most, – és mégis a magáévá akarja tenni… Igaz, hogy frigyüket pap fogja megáldani. De van-e olyan pap a világon, aki egy gazságot szentesíthet?
Olyanfélét sejtett, hogy ő, az édesatyja, az öreg Mihályiék, Hadfalussy herceg ügyvédestől, hozzávéve az egész társaságot, amelyben éltek, egy mákszemnyivel se tisztességesebbek Jesszinél meg a nagynénjénél – legfölebb csak illedelmesebbek!
Adél talán jobb, de ő is csak azért, mert mindezekről nem tud semmit. Az egyetlen érdemes köztük tehát a tudatlan.
Szentgróthy egyszer fölverte Jurisicsot reggeli álmából. Az éjjelezéstől sápadt arccal állott ágya előtt, a felgombolt köpenyeg alatt frakkot viselt, fonnyadt szegfűvel a gomblyukában.
– Baj van, öreg! Főbe fogom magamat lőni!
– Miféle ostobaságot követtél el megint? – kérdezte Jurisics a párnák közül.
– Játszottam.
Szomorúan lekanyarította válláról a köpenyeget. A kabátból egy kártya esett a szőnyegre.
– Hát ez meg mi?
A pikk-dáma volt. Szentgróthy dühösen rátaposott a sarkával.
– A gyalázatos! Egész éjjel üldözött, minden lapomat megrontotta, – most is itt van… Hogy a pokolba ragadt hozzám?
Aztán elmondta a dolgát.
– Úgy volt, hogy Szirmay feljött a kaszinóba búcsuzni… Holnapután a főherceggel Palesztinába utazik… Azt mondta, hogy meg akarja nyerni az utiköltséget, mi meg azt mondtuk, hogy ki fogjuk fosztani, csupa szeretetből, hogy el ne hagyhasson bennünket… Az ördög tudja, mi ütött belénk! Magunk közt különben nem szoktunk hazárdul játszani, – ezúttal valamennyien beleugrottunk! A játék mostanáig folyt, egy tucat ember kidőlt Szirmay mellől, helyöket ujak foglalták el. Szirmay 30–40.000 forintot veszített és ugyanannyit nyert. Amit veszített, azt tizenöt ember vitte el, – amit nyert, azt jóformán magam veszítettem…
Jurisics felkönyökölt ágyában.
– Megbolondultál? Hogy veszíthettél ennyi pénzt?
Szentgróthy vállat vont és zsebretett kezekkel járt föl-alá a szobában.
– Szirmay ma búcsuzik, – mondta később. – Holnap pakol, holnapután indul… A saját pénzével váltotta ki fishe-eit, hiszen tudod, hogy milyen bolondja a korrektségnek! – most már csak az én bonom van a zsebében… Utaznia kell, a fenség nem várhat…
Jurisics halk füttyentést hallatott.
– Ez baj! Egész vagyonom egypár ezer forint. Hát te hogy állsz pénz dolgában?
– Sehogy sem! – mondta Szentgróthy. Majd vállát vonogatva morogta: – Hát főbe fogom magamat lőni… Ennyi az egész!
– Mi van a családoddal? – kérdezte Jurisics növekedő nyugtalansággal.
Barátja egy kicsit elérzékenyedett a családja említésekor.
– Az anyámnak van pénze… A múlt héten kapott a birtokára. Az Erzsi hugomnak szánta, aki jegyben jár egy tiszttel… Ha elkérném, talán ideadná, hanem a kis hugom vénleány maradna és kisirná a két szemét… Akkor inkább főbe durrantom magamat!
– Világos dolog, – mondta Jurisics. – Meglássuk, talán kezdhetünk más valamit.
Becsöngette az inast és öltözködésnek látott. Mikor elküldött a kocsiért, Szentgróthy arca kiderült. Tudta, hogy Jurisics, mint ezt már nem egyszer tette, hallgatagon elvállalta a felelősséget ostobaságáért, – az ő dolga most már, hogyan fogja kimenteni a hinárból.
– Próbáljunk szerencsét Rabinoviczczal, – mondta Jurisics, amikor ketten a kocsiban ültek.
Rabinovicz úr amaz ágensek sorába tartozott, akik kizárólag gavallér-üzleteket szoktak közvetíteni. Egy madárarcú ember, aki az ángolna hajlékonyságával siklott át a büntető törvénykönyv szakaszai közt. Különben nagyúri lakást tartott és egy gyémántokkal teleaggatott szép feleséggel parádézott.
Mikor Jurisics megmondta az összeget, amelyre szüksége volna, az ágens elnevette magát.
– Hová gondol? Negyvenezer forint, – ennyi készpénzt ma egész Budapesten nem lehet fölhajszolni. Az öreg Sternnek talán volna, de az sem ad, amióta uzsora miatt ülnie kellett…
Már egypár ágensnél jártak, valamennyinél eredmény nélkül.
Délután Rabinovicz fölkereste Jurisicsot. Jó hireket hozott, mint mondta. Pénzt nem szerezhet ugyan, de szerezhetne árúkat, amelyeket pénzzé lehetne tenni. Egy használt cséplő-garniturát, egy nagyobb bőrszállítmányt és kétszáz érckoporsót. Mindezt meg lehetne kapni 65.000 forintért váltóban, hat havi lejárattal. Ha gyorsan túl akarnak rajta adni, kaphatnak érte 40.000 forintot. Ebből Rabinovicznak 5000 forint jutna, provizió fejében…
Száraz nyiltsággal mondta el a dolgát, – tudta, hogy Jurisics nem az az ember, aki sopánkodással vesztegeti a drága időt. Majd ha kifizeti neki a provizióját, azt fogja mondani: Rabinovicz, maga egy gazember! azzal a dolog el lesz intézve.
– A dolognak különben egy bökkenője van, – mondta végül az ágens. – Az illető kereskedő csak úgy hajlandó szállítani az árúkat, ha édesatyja, az öreg méltóságos úr elfogadja a váltót… Még így is sokat veszélyeztet… A méltóságos úr nagyon öreg már, beteges is, vagyona nincs…
Jurisics dühbe jött. Hallani sem akart arról, hogy az édesatyját belekeverje ebbe a tisztátalan üzletbe. Kikergette az ágenst.
Egy-két óráig idegesen járt-kelt a lakásán. Néha meg-megállott Gróthy előtt, aki némán és viaszsárga arccal feküdt a divánon. A gyerek teljesen meg volt törve, amióta azt hitte, hogy Jurisics nem akar rajta segíteni. Szólni se tudott, gondolkozni se mert.
Mikor bealkonyodott, Jurisics megint befogatott és elhajtatott Rabinoviczhoz…
– Készítsen elő mindent, én majd táviratozok az atyámnak… A váltó holnap délután itt lesz…
Hosszú táviratot intézett az édesatyjához, amelyben beavatta barátja kétségbeesett helyzetébe. Tudta, hogy az öreg, ha nincs véletlenül nagyon rossz napja, nem fogja megtagadni segítségét. Az öreg úr ereiben volt még egy csepp a régi könnyelmű bohém véréből, aki épp oly könnyen adta aláirását, mint más ember a cigarettatüzet.
Jurisics másnap reggel hiába várta a postát, délben és délután még egy-egy táviratot küldött az atyjának. Választ nem kapott. Ozsonna táján pontosan eljött Rabinovicz.
– Mi rendben vagyunk, – mondta. – Hát ön?
Szentgróthyt elvitték magukkal. Rabinovicz összehozta őket két úrral, akiknek egyike a cséplőgép, a bőrök és a koporsók tulajdonosának vallotta magát. Ezekkel el kellett menniök egy piszkos, külvárosi házba, amelynek puszta udvarán egy rozsdától vörös gőzgép állott. Leszálltak aztán egy dohos pincébe, ahol a koporsókat tartották, végül még kikocsiztak a vasuti raktárakba, a bőröket megszemlélni.
A két fiatalember, elegáns, prémes kabátjában, dideregve és ásítozva járta be ezeket a szomorú helyeket. Hosszú alkudozás után megvették a kincseket. Jurisics átadta emberének a váltókat. Az öreg Jurisics volt aláírva mint elfogadó, Jurisics Jancsi mint kibocsátó, Szentgróthy, a raktárban egy hordónak támaszkodva, aláírta mint forgató.
Rabinovicz a kezébe vette a váltókat.
– Csak egyszer vannak összehajtva… Nem a postán jöttek.
– Nem, édesatyám ma reggel megérkezett Budapestre, – mondta Jurisics kurtán.
Rabinovicz később összehozta őket a vevőkkel. Újra be kellett járniok a raktárakat, aztán megkapták a 40.000 forintjukat.
Mikor Jurisics átadta az ágensnek a kikötött sápot, azt mondta neki: Rabinovicz úr, bízom benne, hogy ön a fegyházban fog meghalni.
– Óh kérem, – mondta Rabinovicz, alázatos mosollyal, – a fegyház olyan dolog, hogy sohasem lehet tudni…
A két barát elvált.
Szentgróthy beugrott az első kávéházba, ott borítékba gyömöszölte a bankókat, az ablakon át beintett egy hordárt és elszalasztotta Szirmayhoz. Ő pedig megfogadta magában, hogy nem lesz többé könnyelmű és elment az orfeumba.
Jurisics haza ment. Erős főfájása volt és korán le akart feküdni. Az asztalon, – azon a pikk-dámán, amelyet Szentgróthy hullajtott el nála és amelyet az inas gondosan fölszedett a szőnyegről, – egy táviratot talált. Az inas elmondta, hogy a távirat már azelőtt való nap érkezett a kaszinóba, onnan csak ma küldték ide.
– Hanyag népség! – dörmögte Jurisics.
Rövid távirat volt és fontos. Nagyon fontos. Az öreg Jurisics szolgája küldte.