Báró Rébusz.
Francillont nézték meg, színház után az egész páholy elment a vendéglőbe cigányt hallgatni. Fekete kávénál az egyik fiatal sógorasszony, akit nem minden malicia nélkül neveztek a család eszének, elszólta magát. Azt mondta:
– Annak az asszonynak igaza van!
Francillonra gondolt. (A sógorasszony különben csak egy jogos szemrehányással illethette a saját férjét: az esküvő óta rohamos hízásnak indult.)
Tamás bácsi fölkapta ezt a beszédtárgyat.
– Különös is, hogy mennyire megváltoznak az emberek az esküvő után. Egyik sem váltja be azt, amit legénykorában igért. A tüzes, elegáns, jókedvű udvarlóból kedvetlen, lusta, hideg férj lesz. Pedig az igazi mintaférj az volna, aki az ezüstlakodalmáig megmaradna olyannak, amilyen vőlegénykorában…
– Micsoda éretlen beszéd ez? – szólt közbe az elhízott sógor.
– Ismertem egy ilyen embert. Báró Rébusznak hívták, valóságos mintaférj volt.
Tamás bácsi elmondta a mintaférj történetét.
I.
Élt a régi Pest városában egy Kelemen Katica nevű polgárleány. Árva volt és hat éktelen nagy bérházat örökölt a szülei után. Nem volt már mai csirke – bocsánat! Azt akartam mondani: érett szépség volt, aki végigtáncolt már vagy hat farsangot és tucatszámra kosarazta ki a kérőket. Pedig maga is szeretett volna már férjhez menni, mert a válla szépen neki gömbölyödött, a boltosok pedig esztendők óta nagyságos asszonynak szólították. Hanem mint olyan leány, akinek már bizonyos elméleti tapasztalatai vannak, nem bízott udvarlói egyikében sem. Tudta, hogy ezek a gavallérok fűt-fát igérgetnek, ha aztán bekötötték a leányzó fejét, – nos, akkor kibuvik a szög a zsákból!
Egy tapasztalt barátnője azt tanácsolta Kelemen Katicának, hogy forduljon Eskináczhoz. Hogy ki volt Eskinácz? Egy öreg spanyol zsidó, aki a Hermina-tér mögött lakott, egy kis zugutcában. A zsibárus boltjában mindent lehetett venni. Kiszívott tajtékpipát, régi díszruhát, vasalót, ócska fegyvert, Korvin-kodexet, mahagoni szekrényt, kitömött bagolyt, olajképet, keleti szőnyeget, – szóval mindent.
Kelemen Katica elment Eskinácz boltjába. Egy sötét, dohos kis boltba lépett; régi bútorbarikádok közt, fantasztikus félhomályban kuporodott az öreg spanyol. Az ókuláréjának minden lencséje akkora volt, mint egy-egy Mária Terézia-tallér. Mikor a leány elmondta Eskinácznak, hogy mi járatban van, az öreg egy nagy kulcsot akasztott le a szögről és keskeny lépcsős folyosókon végig szónélkül fölvezette a padlásraktárba.
A fal mellett álltak a férjek, zöld kendőkkel letakarva.
– Hiszen ezek nem élnek! – mondta a kisasszony.
– Föl kell őket húzni, – magyarázta Eskinácz.
Volt ott egy ügyvéd, azt harmincezer forintra tartotta a zsidó. Egy huszárfőhadnagyot hatvanezer forintért kinált, megjegyezvén, hogy nemes ember. (Kapitány korában majd odaadja negyvenért is.) Egy polgári bakatisztért csak harmincezret kért. Egy fiatal képviselőt kétszázötvenezerre tartott, de hozzá tette, hogy három esztendő mulva, ha majd lejárt a mandátuma, csak tizenötezer lesz az ára.
Katica kisasszonynak egyik se tetszett, valami különöset akart, valami egészen különöset.
– Szolgálhatok azzal is, de előre bocsájtom, nagyon drága.
Az öreg kinyitott egy szekrényt, a kisasszony belenézett és rögtön azt mondta:
– Ez az, amit keresek!
A szekrényben magastermetű, feltünően elegáns férfi állott. Monoklit viselt, nem is volt már nagyon fiatal, de imponáló, megnyerő finom arca volt.
– Rébusz báró, – magyarázta Eskinácz, – valódi kabinetdarab. Délceg lovas, jó táncos, korcsolyázó, kitünő vívó, pompásan reprezentál, gyöngéd és figyelmes és angyali türelemmel van megáldva.
– Mi az ára? – kérdezte Kelemen Katica dobogó szívvel.
– Háromszázezer forint!
– Szemtelenség! Hiszen már kopaszodik!
– Azért még húsz évi jótállást vállalok érte.
Eskinácz nyugodtan becsukta a szekrényt és azt mondta:
– Meg fogja bánni, ha nem veszi meg. Ilyen tökéletes férjet még nem konstruáltak; a művész, aki készítette, felülmulta önmagát. Mondhatom: tökéletes mintaférj…
– Hát nem mind egyforma?
– A gépezete valamennyinek egyforma, de az agy hajszálfinomságú kerekecskéi közt munkaközben parányi eltérések keletkeznek, amelyek aztán befolyással vannak az egész automata működésére. Emlékszem, egyszer három férjet adtam el, mind a hármat ugyanaz a mester készítette egy minta szerint. A konstrukcióban mégis kellett valami kis eltérésnek lenni, mert az egyik automata mindig a füstös játékszobában ült, ott az öklével verte az asztalt és azt mondta: Makk! No még egy makk! És még egy makk! A másik automata pedig, ha valahol szeszes italt látott, bort vagy pálinkát, rögtön beleöntötte a szájába. A harmadik, ha az utcán egy szobaleánnyal találkozott, ott hagyta a feleségét és a szobaleány után rohant…
– Borzasztó!
– Rébusz báró gépezetében semmiféle fogyatkozás nincs. Hat évig volt a férje egy bankár leányának és mindvégig úgy viselkedett, mint első nap. Nagyon boldogan éltek, míg az asszony tavaly meg nem halt. Utolsó szava ez volt: Eskinácz becsületes ember volt!
Kelemen Katica mégis drágálta a bárót.
Másnap újra eljött Eskináczhoz és kérte, hogy mutassa meg neki még egyszer Rébuszt. Az öreg ravaszul mosolygott és azt mondta:
– Vegye meg a bakát! Az olcsó!
– Nem kell a vörös bajuszával!
Két hétig cigánykodtak, végre Kelemen Katica kijelentette, hogy megveszi Rébusz bárót. Már odáig volt a szerelemtől. Eskinácz ekkor a következő használati utasítást adta a kisasszonynak:
– Én most fölhúzom a báró gépezetét, aztán önnek adom a kulcsot. Minden esztendőben egyszer kell csak fölhúzni, de azt a világért sem szabad elmulasztani, különben nagy zavar és baj támadhat. Ma van augusztus huszadika, tehát a jövő Szent István napján fogja megint fölhúzni. Egyéb baj nem lesz vele.
Eskinácz ekkor fölgombolta a báró nyakán az inget, a mellén látszó kis kulcslyukba illesztette a kulcsot és óvatosan fölhúzta. Aztán odaadta a kulcsot Kelemen Katicának, aki elálló lélegzettel figyelt az automatára. A báró először megrázkódott, majd egy csodálatos hangot hallatott: Brrrrrrr! Lassan fölemelte kesztyűs kezét, begombolta nyakán az ingét, szemébe nyomta a monokliját és szemügyre vette a kisasszonyt…
– Méltóságos uram, – mondta Eskinácz alázatosan, – engedje meg, hogy bemutathassam önt menyasszonyának… Rébusz báró ő méltósága – Kelemen Katica kisasszony ő nagysága…
A báró mosolyogva hajolt meg és karját nyújtotta Katicának.
– Ha úgy tetszik, mehetünk a paphoz…
Leereszkedően bólintott Eskinácznak és a bolt előtt váró kocsijához kísérte menyasszonyát. Katica azt akarta, hogy a báró szálljon be hozzá a kocsiba, de Rébusz udvarias határozottsággal tiltakozott.
– Nem kompromittálhatom önt!
Odaintett egy bérkocsit és azt mondta:
II.
Ezeket az előzményeket – folytatta Tamás bácsi az elbeszélését – utólag báró Rébusznétól, született Kelemen Katicától hallottam. A többinek már közvetlen szemtanúja voltam.
Fiatal legény voltam, amikor ez történt és a reá következő nyarat a legendi fenyvesfürdőben töltöttem. A kis fürdőben két társaság alakult, amely halálos gyűlölettel viseltetett egymás iránt; a comme il faut-társaság és a nem comme il faut-társaság. Én, fájdalom, az előbbihez voltam kénytelen csatlakozni. Fájdalom, mondom, mert ez a társaság, amelyben két öreg nagynéném elnökölt, épp annyira unalmas volt, mint tisztességes.
Egy nap az ebédlő verandáján új fürdővendégek jelentek meg: egy kacagó szemű, gömbölyű, csinos asszony és egy monoklis előkelő úr.
– Rébusz báró és a felesége, – mondta a doktor.
Az egész fürdő lázas kíváncsisággal leste, hogy az érdekes idegenek melyik társasághoz fognak csatlakozni. Győztünk: hozzánk csatlakoztak. A báró egy nap tüzet kért tőlem a parkban, aztán beszélgetést kezdett, félóra mulva már bemutatott a feleségének. Este megkért, hogy mutassam be a két nagynénémnek és mindegyiknek egy gyönyörű rózsaszálat nyujtott át. A nénik el voltak ragadtatva, nem győzték a báró udvariasságát és gyöngédségét magasztalni.
Bevallom, engem eleintén nem annyira a báró, mint inkább a báróné érdekelt. Melegszemű, csinos asszony volt, rettenetes módon kacér. Esténkint, ha szólt a zene, rendesen együtt táncoltuk a négyeseket, a báró ilyenkor egyik nénimet kérte táncra, hogy vizavi lehessen. Néha kirándulásokat rendeztünk, én a gyorslábú asszonnyal messzire előre kalandoztam, a férj pedig, kabátokkal és esernyőkkel megterhelve, a néniket kísérte.
Egy esős délután a báróék fogadóbeli lakásán voltam. Az asszonnyal ketten az ablakfülkében ültünk, a férj pedig egy karosszékben lustálkodott. Hátat fordított nekünk, szokása szerint nyugodtan szivarozott. Az asszony kurtakaru nyári pongyolát viselt. Jó ideig elnéztem gömbölyü karját, aztán vakmerően lehajoltam és megcsókoltam… A báróné nevetett, én meg a férjére pillantottam… Irgalmas Isten! A báró a szemben levő tükörből figyelmesen ránk nézett… Azt vártam, hogy tigrisként fog reám ugrani, – a báró azonban meg se moccant. Nyugodtan szívta tovább szivarját, közbe meg rejtelmes, maliciózus mosoly jelent meg ajkán.
Nekem elég volt a leckéből; másnap nem mentem el a szép asszonyhoz. Nagy meglepetésemre a báró fölkeresett a verandán. Azt hittem, hogy provokálni fog.
– Jóval idősebb vagyok önnél, – mondta, – meg fogja tehát engedni, hogy ezentúl tegezzük egymást?
Meg voltam döbbenve, meg voltam indulva. Összekoccintottuk poharainkat és kezet fogtunk; Rébusz báró egy finom, gúnyos mosolyt harapott el…
Szinte megijedtem, amikor a báró másnap megint fölkeresett és mézédes mosolyával így szólt hozzám:
– Kedves Tamás barátom, egy nagy szolgálatot kérnék tőled. A báróné délután föl akar menni a Haramia-kúthoz, én azonban nem kisérhetem el, mivel fontos dolgaim vannak. Nem fogod tőle megtagadni lovagi szolgálatodat?
Bántott az a különös mosoly és zavartan dadogtam valamit.
Délután a szép asszonyt fölkisértem a rengetegbe. Egyedül! Utközben szóba hoztam előtte a férjét.
– Mintaférj! – mondta az asszony boldog mosollyal.
– Talán nem szereti a bárónét?
– Imád!
– Akkor nem értem különös modorát…
– Nem érti Rébuszt, mert rendkivüli ember… Önök, közönséges férfiak, vagy bolond módon féltékenyek, vagy sértő módon közömbösek. Rébusz sem az egyik, sem a másik. Rébusz mindig olyan, amilyennek akarom… Ha akarom: lángol, – ha akarom: jéghideg… Szóval: mintaférj!
A kirándulás különben végzetes volt reám nézve, mivel útközben összetalálkoztunk Horthay Jancsival. Ez a cigányarcu, elbizakodott verekedő, tolakodó módon hozzánk szegődött és mivel azzal akartam megbüntetni, hogy nem mutattam be az asszonynak, maga mutatta be magát.
Rébusz báróné ekkor nem úgy viselkedett, amint a legendi comme il faut-társaság tagjának viselkednie kellett volna, hanem kezet fogott Horthayval, sőt nevetve kijelentette, hogy már sok rosszat hallott felőle. Mikor az út felén voltunk, úgy vettem észre, hogy fölösleges vagyok, a báróné szívesebben hallgatta Hortay impertinenciáit, mint az én elmés bókjaimat…
E naptól kezdve minden megváltozott. A szép asszony nem törődött többet velem, hanem botrányos módon udvaroltatott magának Horthay Jancsival, magam pedig arra fanyalodtam, hogy a báró és a nénik hűséges kisérője lettem. Az egész fürdő a nyelvére vette a bárónét, csak a nénik – kiket Rébusz kitartó udvarlással lekenyerezett – keltek szenvedélyesen az asszony védelmére.
Sehogysem tudtam megérteni Rébusz báró viselkedését. Nemcsak, hogy eltűrte, de egyenesen pártfogása alá vette Horthayt. Néha dühbe jöttem, néha szólni akartam a bárónak, hogy ez nem lovagias férjhez illő eljárás. Neki kötelessége volna párbajra kényszeríteni Horthayt, – én a magam részéről szívesen szekundálnék neki… A báró azonban ehelyett pertu lett Horthayval!
Délutánonkint néha együtt ültünk a verandán. A báró ilyenkor meglehetősen szűkszavu volt, nyugodtan szivarozott és mereven bámult a leáldozó napba, amely piros tűzpontokat rajzolt a szemére. Ilyenkor hosszan el-elnéztem különös hideg arcát, s néha megdöbbenve vettem észre, hogy valami démoni káröröm kifejezése torzítja el… Ha aztán megérezte a kutató pillantásomat, zavartan köhögött, mint akit tetten értek.
Szent István napján történt, hogy a báróné Horthay Jancsi és egyik comme il faut nagynéném kiséretében – aki a báróék iránti rajongásból már elefántszerepekre is vállalkozott – fölrándult a hegyekbe.
A báró nem tartott velük. Délben összetalálkoztam vele a parkban; sápadt volt, mintha rosszul érezné magát és nyugtalanul tudakozódott a felesége után.
– A báróné megigérte nekem, hogy délig visszajön. Fontos dolgunk van egymással. Csak nem feledkezett meg rólam.
Nem ebédelt, hanem fel-alá járt a parkban. Én a verandáról néztem és meghökkenve vettem észre, hogy a délceg férfi – akinek minden mozdulata különben oly kimért, mintha óraműre járna – meg van törve és nehézkesen, szinte zökkenve jár.
Délután egy parasztlegénnyel levelet küldött a felesége után. A legény alkonyatkor visszajött és visszahozta a levelet: az erdőkerülőktől hallotta, hogy a társaság a cseppkőbarlang felé került.
A báró ekkor már ijesztően sápadt volt.
– Talán mennél föl a lakásodra? – kérdeztem résztvevően.
– Igen – a la – lakásomra…
Dadogott! Karonfogva vezettem a lakás felé, már alig tudott a lábán állani. Mikor a fogadóba értünk, odakünn elsütötték a szentistvánnapi tűzijátékot és a cselédség kirohant a kertbe. Nehezen vonszoltam föl a lépcsőn, merev karja ólomsúllyal nehezedett a vállamra.
– Bátorság, szegény barátom! Bátorság!
– Bá-bá-bá…
A merev arcot az a démoni káröröm torzította el… Az emeleten nem győztem tovább… Nekitámasztottam a korlátnak, hogy segítségért menjek… Alig eresztem el, amikor mereven, mint egy seprünyél, elvágódott, keresztülbukfencezett a korláton és pokoli dörömböléssel, fejjel lezuhant a lépcsőház kövezetére… Egy pillanatig sóbálvánnyá dermedve állottam, aztán levágtattam a lépcsőn… A báró ott feküdt félszegen, kicsavart kezekkel, betört koponyával… Irtóztató látvány volt! Kezeimet tördelve borultam mellette térdre, és ekkor láttam, hogy a széthasadt fejből apró rézkerekek, acélrugók és ezüst hengerek hullanak ki… A báró feje papirmaséból való volt!
Elképzelhetik meglepetésemet és szégyenemet! Én tehát egy közönséges automatával voltam pertu! A mi társaságunk, a comme il faut-társaság fényes gavallérja ostoba masina volt! Most már értettem a mintaférj különös magaviseletét!
Első gondolatom az volt, hogy a dolgot el kell simítani… Ha megtudja a nem comme il faut-k hada, nevetséges és óriási botrány lesz belőle…
Átnyaláboltam Rébusz bárót mint egy lisztes-zsákot és nyögve fölvittem a lakására. Odakünn azalatt rakéták puffogtak és tüzes napok sisteregtek… Mikor odadobtam a terhemet a diványra, észrevettem arcán a démoni káröröm megfagyott mosolyát. Óh, most már tudtam, miért röhögött mindig ez a maliciózus masina: mulatott rajtam, aki őt úrnak néztem!
E pillanatban berohant a báróné.
– A férjem! – kiáltotta.
Egy rémült pillantást vetett a báróra, majd zokogva borult le reá.
– Óh, Rébusz, Rébusz, hogy megfeledkeztem rólad!
Remegő kezekkel tépte föl Rébusz nyakán az inget, aztán egy kulcsot vett ki kebléből és felhúzta, mint egy órát, elálló lélegzettel várva aztán a hatást.
A báró ekkor megmozdult. Tágra nyitotta a szemét, dühösen hadarva mondta: Brrrrrrr! Aztán visszahanyatlott a diványra – vége volt!
– Meghalt! – zokogta az özvegy.
– Elromlott! – mondtam.
Az asszony kétségbeesetten vetette magát a földre és zokogva tépte a haját.
– Háromszázezer forintomba volt és most oda van: És ennek én vagyok az oka! Egy évben egyszer kellett volna csak fölhúzni és én rossz asszony még azt is elmulasztottam!
Fájdalma megindító volt, vígasztalni akartam és gyöngéden mondtam neki:
– De Katica, hiszen ön vehet magának másikat! A viszonyai megengedik.
Az asszony tovább zokogott.
– Igen, vehetek magamnak, de ki tudja, milyen lesz az a másik? Hátha olyan lesz, aki öklével üti az asztalt és azt mondja: No, még egy makk! No, még egy makk! Vagy olyan, aki lenyeli a bort és a pálinkát és a szobaleányok után futkos! Ilyen tökéletes férjet nem kapok többet. Rébusz mintaférj volt!
*
Tamás bácsi befejezte az elbeszélését, aztán levonta belőle a tanulságot.
– Ime, ezt az egy mintaférjet ismertem életemben. Tökéletes szerkezetü férj volt és az ezüstlakodalma napján bizonyára még úgy működött volna, mint az eljegyzés napján – ha az asszony minden esztendőben egyszer fölhúzta volna. Hanem az asszony még ezt a fáradságot is sajnálta tőle. Mert olyan az asszony, hogy a házsártos férjének lehúzza mindennap a csizmáját is, hanem a béketűrő férje kedveért – no de hagyjuk ezt!