– Van.
– Példának okáért.
– A gyámatyámnak elloptam egy burnótszelenczéjét, egy zenélő kolibrivel a tetején s azt zálogba vágtam 500 frankért.
– Ellopta. Zálogba vágta. Éjjel?
– Az alatt, a míg aludt.
– Házi tolvajlás. Büntetése másfél esztendő. Mikor történt ez?
– Ma.
– És a pénz, a mi e vállalkozásból származott?
– Már nincs meg.
– Már nincs meg? Hová tette ön azt?
– Egy sírkövet rendeltem meg az anyám számára. Az anyám neve Sally Japon. Meghalt két év előtt a Salpetrierben; el van temetve a Montmartreban.
– S nincs önnek senkije, a ki a sorsa felett rendelkezik?
– Atyám nincs. Azt nem ismertem soha. Gyámatyát a törvényes hatóság nem nevezett ki a számomra. Fogadott atyám, a kinek a nevét nem mondom meg, ma felfedezte előttem, hogy ő nem igazi atyám, s mint kérőm lépett fel hatodiknak öt más kérő sorában, a kik közül az egyik egy kéjencz, a másik egy tolvaj, a harmadik egy nőgyilkos, a negyedik egy spadassin, az ötödik egy részeges; én a hirlapok hirdetményei között olvastam, hogy a franczia kormány az elitélt gonosztevők számára toborz menyasszonyokat, ezeknek adom az elsőbbséget: megyek Új-Caledoniába.
– Madame. Én önnek igazat adok. Az új-caledoniai vőlegények igen honett ficzkók az itthoniakhoz képest. Legyen ön megnyugtatva az amnestia iránt. Az ellopott arany kolibri, meg a szelencze, – megy a többiek után. A gyámatya tubákoljon más pixisből.
– Egyébiránt, a mint Új-Caledoniába megérkezem, azonnal el fogom küldeni a nekem járó ötszáz frankot a Mont de Pietébe, hogy az ellopott szelenczét adják vissza a gyámatyámnak.
– Az igen dicséretes szándék.
– Nem vállalná el monsieur ezt a megbizást a részemről?
– Igen szívesen; hanem akkor mégis meg kell önnek mondania a meglopott úrnak a nevét.
– Talán hallott ön már Cascador bankárról?
– Oh, hogy Cascador bankárról hallottam-e? Azt még Új-Caledoniában is ismerik. Van ott nagyszámú ficzkó, a kik neki köszönhetik, hogy a paradicsomba jutottak. Tetszik tudni: holmi lázadó bányamunkások, kik a vízműveket szétrombolták. Olvasta ön a prospectusunkat?
– Nagy figyelemmel tanulmányoztam.
– És így egészen a helyzet magaslatán áll kegyed? Tudja jól, hogy az új paradicsomban versenyző vőlegények egytől-egyig az akasztófától megmenekült félkézkalmárok?
– Tudom.
– Azt is sejti kegyed, hogy a hol a kókuszdió terem, meg a hol tengerikutyákra vadásznak, ott a paloták sövényből vannak készítve, s pálmalevelekkel betetőzve?
– De vannak ott kukoriczaszárból készült kioszkok is, fókabőrrel behúzva.
– Ah, ez már a renaissance korból való építkezés. Aztán ért kegyed valami házimunkához? Teszem föl a főzéshez?
– Tanultam valamit a zárdában.
– A zárdában? No ez rendkivüli.
– Volt ott egy oláh kisasszony nevelőben, az megtanított pattogatott kukoriczát készíteni.
– Nem értem. Mi lehet az?
– Egyszerű mesterség; csak lobogó tűz kell hozzá meg egy rosta, s öt percz alatt a málészemekből ízletes csemege válik, a mit az ember tarisznyában elvihet magával, és meg nem romlik soha.
– Sapristi! Hisz ez egy nevezetes találmány. Ezzel kegyed még egy új korszakot fog inaugurálni Új-Caledoniában! Az ottani lakosoknak épen az a bajuk, hogy nem tudnak mit csinálni a kukoriczájukkal. Ha megőrölik, keserű lesz; ha dohot kap, kiütéseket kapnak tőle a bőrükön. Kegyed ott egy ország jóltevőjévé fog lenni. Hogyan mondják? «Pattogatott kukoricza!» Elég! Nem kell több. Úgy fogom önt előjegyezni, mint praeferentissimét. Legelsőnek fog kiszállíttatni a hajóból. Fel tudja fogni ennek az értelmét?
– Nem én.
– Az a menyasszony, a ki legelsőnek szállíttatik ki, kapja a legderekabb vőlegényt. Fogadok rá, hogy egy hétszeres gyilkost fog ön kapni!
– Az nekem nagyon fog tetszeni.
– Elhiszem! A ki legtöbb embert megölt, az ott a legnagyobb tekintély. Az a dictator! Ott van az igazi világ! Köztársaság parlament nélkül. «A ki birja, az marja!» Ez az egész «Code Napoleon». A szigeten laknak tigrisek is. Aztán meg vad emberek. Ezek mind hússal élnek; s különösen elsőbbséget adnak az emberhúsnak. Az ilyen környezetben vajmi sokat ér egy olyan férfiú, a kinek a keze gyorsabb, mint az ellenfeléé.
– Meg fogom tudni becsülni, a kit a sors számomra rendel.
– Még egyet. Tud kegyed úszni?
– A mult évben tanultam. Trouvilleben általános bámulatot vívott ki az ügyességem.
– Az nagyon jó. Mert még azt is kötelességem kegyeddel tudatni, hogy az új paradicsom menyasszonyainak az eljegyzése némi formalitásokkal jár, a minők a mi világrészünk ethnographiájában nem ismeretesek.
– Tán a hullámok között történik meg az eljegyzés?
– Bámulatos találékonyság! Azt tetszik tudni, hogy az új-caledoniai kikötők mind el vannak zárva korallzátonyokkal, melyek hosszú vonalakban, néha félkörökben akadékoskodnak az öblök előtt. E miatt a hajók kénytelenek a nyilt tengeren horgonyt vetni. Sőt maguk a dereglyék is csak a zátonyokig képesek elhatolni s ott laviroznak addig, míg a telepítvényesek a zátonyszorosokon át begázolnak a tengerbe a dereglyékig, a fejükön hozva a csomagokat, melyek az általuk termelt dohányt s a zsákmányolt kutyafogakat tartalmazzák, s melyekért viszont cserébe olyan küldeményeket vesznek át, mikre nekik van szükségük. No hát, ha ezt tudja kegyed, akkor igen természetesnek fogja találni, hogy az élő szállítmánynyal, teszem föl a menyasszonyokkal, ezt a hosszadalmas eljárást nem foganatosítjuk: azokat egyszerűen beledobáljuk a hajóból a tengerbe. Az illetékes vőlegények ott állnak sorban a korallzátonyon: azok beúsznak értük s kifogják őket. Ki melyiket kihalászta, az az övé. Nem fulladhatnak a vízbe, mert a derekukra kapnak egy mentőövet. A ki azonban úszni is tud közülök, abban az előnyben részesül, hogy szabadon választhat: azon férfiú felé úszva, a ki által hihalásztatni kiván. Tetszik kegyednek ez az eljegyzési methodus?
– Jobban minden eddig ismert házasságszerzési szokásnál.
– Akkor aláirhatjuk a szerződést.
Hat hét mulva megérkezett a «Formidable» hadigőzös a Szent-Vincze kikötő elé. Az új paradicsom kissé messzecske esik Páristól. Az ottani emberek a talpukkal állnak felénk. Szerencse, hogy a föld nincsen üvegből.
A nagy hadihajó megérkeztét az egész franczia telep népessége várta a parton.
A szigeten van optikai telegráf és observatorium. A hajó távirati készüléke előre tudatta, hogy minő édes terhet hoz magával. Menyasszonyokat az áldott Európából! A házasulandó ifjúság mind a zátonyok szélén állt, úszáshoz való jelmezben: az öve mellé dugva – nem a vőlegényi bokréta, hanem egy méternyi hosszú kemény faczövek, mind a két végén szigonyos hegygyel ellátva; a szájában pedig, a fogai közé szorítva, tartott mindegyik egy öreg kést.
Mikor a legelső menyasszonyt a hajópárkányról a tengerbe ledobták, a korallsziklán álló férfisereg közül egy hatalmas athletai alak útat tört magának az ökleivel s fejtetőre beleugrott a tengerbe.
Azonban nem csak a caledoniai vőlegények vártak nagy epedve a menyasszonyokra; hanem a tengeri angyalok is: a hogy hosszú úszószárnyaik miatt a czápákat nevezik.
Egy díszpéldánya ez emberevő szörnyeknek szintén a menyasszony felé tartott.
Az úszó hölgy láthatta mind a két kérőjét a mély kék víz alatt maga felé tartani. Szép állat volt mind a kettő. Rettenetes szép. Mind a kettőnek nagy merev karikaszemei voltak.
Mikor a czápa el akarja kapni a prédáját, akkor egyszerre hanyatt fordul; minthogy a nagy, három fogsorral ellátott szája alól van a hasa fölött. Abban a veszélyes pillanatban, a midőn a tengeri szörny alteste megvillant, a férfi oda lökte magát hozzá a víz alatt, s a baljába kapott szigonyos czöveket a torkába dugta. Az összecsukódó rettenetes állkapczák fennakadtak a kéthegyű botban, s a szigonyba verődve, többet szét sem tudtak nyilni. A férfi pedig, baljával az erősen tartott karón csüggve, jobbjába kapta a nagy éles kést, s azt a czápa hasába taszítva, végig hasítá annak az altestét egész a szájáig. A halálra sebzett, tehetetlenné tett szörnyeteg ficzánkolva úszott tova, véresre festve maga körül a hullámokat, a férfi pedig felbukott a felszinre, megrázta a fejét és nevetett. Csak egy karhosszára volt már a menyasszonyától. Nem is sokat udvarolt neki; megkapta az övénél fogva, s magasra kiemelve a vízből, úgy vitte magával, hogy a koralléleken meg ne sértse a lábait. Úgy érkezett meg vele, társainak üdvrivallása mellett. Akkor aztán kivette a fogai közül az öreg kést.
– Nagyon.
– Te is nekem! Becsületemre! Hogy hínak?
– «Arsinoë».
– Hosszú név. Az enyém csak «Tom». Menjünk a mairehez: írja be a neveinket. Teringettét! Ma egy kängurut lőttem; pompás lakodalmat csapunk.
Az a névbeírás pedig abból áll, hogy tűszurásokkal beletetovirozzák a vőlegény és menyasszony neveit mind a kettőnek a balkarjába. Onnan aztán nem veszhet el.
Hogy milyen boldog életet éltek? azt megtudjuk talán még időjártával.
KASSÁRI DÁNIEL.
I.
A KINEK NEM ELÉG EGY SÜTÉSBŐL EGY LEPÉNY.
Egyikébe Budapest legfényesebb divatárukereskedéseinek egy elegáns külsejü úri ember lépett be. Olyan jó magyar arcza volt, hogy a czég főnöke magyarul üdvözölte, a mire ő azonban németül felelte azt, hogy nem tud magyarul.
Pedig egy valóságos Hunyady János-arcz volt: szépen kétszer is megcsavargatott bajuszszal, a minőt senki más nem visel, csak az igaz szittyaivadék. Viselete is magyaros prémes kabát volt, általvető zsinórokkal s a fején felhajtott karimáju, igazi somogyi kalap.
És azért mégis németül beszélt.
Az igaz, hogy olyan akczentussal, mintha Debreczenben tanulta volna nagytiszteletü Kerekes professzor úr alatt a német szót: a derdidaszszal megvetően bánt el; hanem a mellett egész folyékonyan beszélt: meg lehetett érteni.
– Mit tetszik parancsolni, méltóságos úr?
– Ruhát a feleségemnek, bársonyból, zöldből.
(Már az is rendkivüli állapot, hogy egy méltóságos úr rendeljen a maga méltóságos asszonya számára valami öltözetet: ezt a méltóságos asszonyok maguk szokták elvégezni).
– Szabad lesz oda küldenem – mértéket venni a méltóságos asszonyról?
– Nem szabad. Nincs itt. Messze van.
– Tehát kegyeskedjék méltóságod körvonalozni a méltóságos asszony termetét.
– Nekem idáig ér! – mutatta a méltóságos úr, a két szemöldökén végighuzva.
– Igen is. 168 czentiméter. Szabad a «taille»-ja után kérdezősködnünk?
(A czégvezető plurálisban beszél, mint egy lapszerkesztő.)
– Okvetlenül.
Azzal a megrendelő úr leoldá derekáról a szíjat s odamutatott, a hol azt a csat megfeküdte:
– Épen ennyi!
Derék termet! Épen 94 czentimeter.
– És a «büste» is megfelelő a «taille»-nak?
– No de még!
– Parancsolja méltóságod, hogy csipkékkel legyen diszítve a derék?
– Igen. Aranycsipkékkel és aranyzsinórokkal.
A chef a mutatóujja körmével megvakargatta a füle tövét.
– Ezt most nem igen viselik.
– Majd fogják.
– Uszályos ruha legyen?
– Két méternyire huzzon a földön. Körül aranypaszománttal szegélyezve.
– Nagyon jól van. Parancsolni méltóztatik méltóságodnak ő méltósága számára megfelelő coiffuret is?
– Majd rátérek. Előbb még egy öltözetet kérek a feleségemnek. Égszinkék selyemből. Mértéke…
– 168 czentimeter magasság.
– Óh nem! Csak idáig ér nekem.
A méltóságos úr a vállán huzta meg a keze élét.
– Az elébb azt méltóztatott mondani…
– Az nem az ön baja. Csak csináltassa a ruhát úgy, a hogy én rendelem.
– Derékban 94 cm!
– Ah, dehogy! Két araszszal át lehet érni. Nem kell elől kivágva lenni. Nincs semmi értelme. Végig fehér gyöngygyel legyen kihimezve. Ennek is épen két méter hosszuságu sleppje legyen. Már most lássuk a coiffureöket.
A boltossegédek egész halmazát összehordták a legujabb párisi divatszerinti fejdiszeknek. A méltóságos úrnak egy sem volt elég szép.
– Szabad kérdeznem, bátorkodék a chef, milyen szinü a méltóságos asszonynak a haja?
– Fekete.
Akkor aztán egyesült erővel kombináltak egy új fejdiszt melyhez arany csipkebodor, császárpiros bársonyszalag, szürke strucz-, vörös marabut- és fehér kócsagtoll lett hatásteljesen összeválogatva.
– Még egy másikat. Van paradicsommadár?
– Hogy ne volna! Van sárga is, van sötét szinü is. Fekete hajhoz kedvező a sötét szinü; szőkéhez pedig a sárga.
– No hát akkor ezt a sárgát a feleségemnek.
– Hisz az előbb azt méltóztatott mondani, hogy ő méltóságának a haja…
– Ne legyen önnek azzal baja. Maradok a sárgánál. Kaphatnék itt keztyüt is a feleségemnek?
– A milyent parancsolni méltóztatik. Zergebőr? tizenkét gombra? A la Sarah Bernhard? Rococo? Directoir? Renaissance?
– Mindenikből egy tuczatot.
– Körülbelül akkora, mint az enyém.
– Tehát 8 és fél. Ezt elébb meg kell rendelnem. Mert 8-as számon túl nincsenek hölgyi keztyük.
– Hát kisebbek nincsenek?
– Oh igen! 7, 6 és fél, 6, 5 és fél.
– Még kisebb nincsen?
– Azok már gyermekkeztyük.
– No hát csináltasson ön egy tuczatot mindenféléből a feleségemnek 5-ös számmal.
A megrendeléseket pontosan följegyezte a nagy könyvbe az ügyvezető.
A méltóságos úr ez alatt körülnézegetett a pompás üzlethelyiségben. Meglátta azt a diszes hölgyalakot, a ki művészi mintázatu viaszbáb személyében a legujabb divatot képviseli a kapunagyságu tükörüvegtábla alatt a kirakatban.
Tetsző mosoly vonult el ajkain. A bajusza szárnyait végigsodorintotta.
– Hallja az úr! Nekem ez a ruha tetszik nagyon. Ezt szeretném megvenni a feleségemnek.
– Ezt is a feleségének?
– Igen, a feleségemnek.
– De már most zavarban vagyok. Nem tudom, hogy milyen mértékü termetre igazítsam át?
– Hagyja így, a hogy van. Épen ilyen illik rá. Megtartom az egész öltözetet így, a hogy van: ha eladó.
Azt sem kérdezte, hogy mi az ára?
A boltossegédek egymás szeme közé néztek: «ez valami bolond ember!»
A méltóságos úr pedig grand seigneuri fummával nézett el valamennyinek a feje fölött.
– És már most kérem a számlámat összeállíttatni: előre fizetek; mert nem tudom, hogy meddig maradok Budapesten.
A számla elkészült; a méltóságos úr egy futó pillantást vetett bele. Azzal kivett a kabátja zsebéből egy degez pénztárczát s abból kiválasztott két darab ezrest s odaveté a pénztárnok támlányára. A visszajáró pénzből a kisebb bankókat visszaseperte: azok csak ízék; nem terheli vele a zsebét.
Ez még sem bolond ember.
A czégvezető hármas bókot csinált a méltóságos úr előtt s kérte, hogy máskor is parancsoljon vele.
– Hm! dünnyögé a méltóságos úr, borotvált állát körülsimogatva. Pedig még kellene a feleségemnek valami. De itt nem látok olyat.
– Óh, mi előteremtjük akárhonnan! Csak méltóztassék meghatározni a kivánságát.
– Hát hogyan is mondjam? Volt az úr már az orfeumban?
– Jótékony czéllal összekötött ünnepélyes alkalmakon.
– Látta ott «la mouche d’or»-t. (Arany légy.)
– Oh igen.
– Hát egy olyan öltözetet szeretnék én a feleségemnek.
– A feleségének?
– Kérem: ne mondja utánam! Az csak az enyém. Önnek semmi köze hozzá. Tehát egy épen olyan costumeöt, mint a milyen annak van.
– Rózsaszin selyemmaillot, aranybarna topánkák, aranypikkelyes tricot-taille és corsette.
– Nem! corsette nem kell.
– De az szükséges.
– Nem szabad: mert czethal csontja van benne. Jó lesz a nélkül; ha mondom.
– És aztán arany ceinture.
– Az van otthon igazi aranyból, igazi smaragddal és saphirral: nem pierre de strassból.
– És végül arany casquette.
– Az is van a feleségemnek. Keleti gyöngyökkel.
– Elő fogjuk teremteni holnapig.
– Akkor még itt leszek. Lakom a Grand-hotelban. Ezt az utolsót szeretném mindjárt átvenni: a többit utánam küldhetik. Délig otthon vagyok a hotelben: az ebédet csinálom.
– Ebédelni méltóztatik.
– Ne igazítson ki. Én tudom, hogy mit beszélek. Az ebédet csinálom. Azért odajöhetnek. A mi készen van, azt pakolják jól be: magammal viszem. A mouche d’or costumért küldjenek számlát. Itt a czimem.
Azzal átadta névjegyét az üzletfőnöknek s méltóságos léptekkel eltávozott.
A boltsegéd urak mind összedugták a fejeiket, a mig a chef a czvikkerét kereste, s olvasták fennhangon a czimet.
«Alibegovich Kassári bég; a Ferencz József-rend lovagja, Dolni-Tuzlán, Boszniában».
Most támadt aztán világosság a rejtélyben. Ez egy új honpolgár; hajdani magyar nemes uraság, a ki mahomedi hiténél fogva fel van jogosítva három törvényes feleséget tartani; és a szerint kivételt képez a mi büntető codexünk paragrafusai alól, melyek a többnejüséget kegyetlenül sujtják. A boszniai polgártársnak ez nem csak szabad, hanem kötelesség.
Már most aztán a felől is meg lehetett nyugodni, hogy miért nem szabad halcsontnak lenni a ruhaderékban? Mivel hogy a mohamedi hitünek tiltva van a czethalból, tekenősbékából és az elefántból valamit a testén viselni.
II.
ÖLTÖNYPRÓBA ÉS SZAKÁCSSÁG.
Leónak hitták azt a fiatal boltsegédet, a ki másnap a Grand Hotelbe elvitte a megrendelt «arany dongó» jelmezt Kassári Dániel urnak.
Ha hölgy lett volna a megrendelő, akkor kisasszony által küldték volna meg a czikket; de miután férfi volt, urat kellett ezzel megbizni. Természetesen – egy házi szolga vitte utána a dobozt.
Leó úr a legszelidebb és legudvariasabb fajtájához tartozott az oroszlánoknak, melyek Budapest sivatagain őzeket kergetnek.
A vendéglő portásától megkérdezte, hogy idehaza van-e ő nagyméltósága Kassári Alibegovich Dániel úr?
– Oda fenn van… mondá a kapus igen furcsa hanglejtéssel. Első emelet 28–29.
Leó úr fellibegett az első emeletre. Ott találkozott a szobapinczérrel a folyosón.
– Itthon van Kassári Alibegovich úr ő exczellencziája?
– Ott az ajtaja.
– Nem kegyeskednék bejelenteni nála? Itt a névjegyem.
– Nem lehet. Sietek.
Azzal felszaladt a pinczér a második emeletre, három lépcsőt ugorva egyszerre. Meg volt az ijedve: de mitől?
– Akkor hát kénytelen vagyok ajtóstól berohanni! mondá Leó úr, s azzal kivéve a bolti szolga kezéből a dobozt, azt utasítá, hogy üljön le addig a váró-padra, mig ő visszatér: lehet, hogy a dobozt vissza kell vinni, ha a jelmezen valami igazítani való lesz.
Azzal benyitott az ajtón. Az előszoba-ajtón nem szokás kopogtatni.
Az előszoba tele volt mindenféle alaku bőröndökkel, dobozokkal, faládákkal és tehercsomagokkal, a miket a főúr összevásárolt. Volt ott még hintaló is kettő. A legtöbb ládára fel volt irva, hogy «nicht umstürzen». Három feldöntött piramid alaku fakaliczkában pedig ugyanannyi papagáj dolgozott erősen, vastag kampós csőreivel feszegetve a kijárást elzáró sodronyokat.
Leó úr a czilinderét a hóna alá szorítva, a dobozt pedig a baltenyerén balançiroztatva, a jobb keze középujjának bütykével illem szerint bekoczogott a szárnyajtón s miután e jelzésre válaszadó hang nem érkezett, csendesen felnyitá az ajtót.
Abban a perczben egy éles női sikoltás hangzott a szobában. Leó úr egy hölgyet látott átfutni a benyiló szobába. A hölgy mind a két kezével az arczát takarta el. Leó úr előtt pedig egy marczona férfialak állt, könyökig felgyürt ingujjakban, véres kezekkel; az egyik kezében egy hegyes, éles kés: az is csupa vér.
Ő maga volt ez: Kassári Dániel bég. – De hogy forogtak a szemei!
Leó úr ijedtében elejté a dobozt is, a czilindert is. A czilinder kigurult az előszobába, a doboz begurult a lakóterembe s egész a tulsó ajtóig futott.
A bég pedig haragosan rivallt a látogatóra, – az egyik keze úgy állt, hogy most mindjárt torkon ragadja, a másikban meg úgy fogta azt a hegyes kést, mintha le akarná mészárolni.
– Megláttad az arczát?
– Nem én, kérem alássan! Semmit sem láttam! Esküszöm a prófétára, hogy közellátó vagyok.
– Az a szerencséd! No hát mit hoztál?
– Azt a «mouche d’or»-jelmezt, kérem alássan.
– No hát gyere beljebb. No ne félj semmit, nem eszlek meg. Látod: az ebédet készítem. S abban segített a feleségem, mikor ránk nyitottad az ajtót. Miért nem jelentkeztél elébb?
– Hiszen kopogtattam kérem alássan.
– Kopogtattál! A «kmét»-nek az ajtaján szoktak kopogtatni. Máskor ha egy bég ajtaján akarsz bejelentkezni: elébb lehuzod a papucsodat, ennek a két talpát összevered, aztán elénekeled a bebocsátási «szúrá»-t s vársz, a mig azt nem mondják odabenn, hogy «ins-Allah!» Könnyen halálba rohanhattál volna, fiacskám, ha megláttad volna a feleségemnek az arczát. Ennek a dija halál. Kénytelen lettem volna vele, hogy megöljelek.
Leó úr nem hagyta magát intimidálni: a két sarkára állt.
– Kérem: azt a mi törvényeink tiltják.
– Pipálok én a ti törvényeitekre! No hát szedd fel iziben azt a dobozt. Mi van benne?
Leó úr rettegve lépkedett a szomszéd szoba ajtajáig, a meddig a doboz elgurult; az az ajtó üveges: hátha madame épen ki talál rajta nézni? Allah kérim!
Sietett is mentül hamarább hátat fordítani az üveges ajtónak s visszatérni a felnyitott dobozzal.
Ekkor aztán szétnézhetett a szobában.
Dániel bég csakugyan szakácsművészettel foglalkozott. Egy asztalon volt a nagy húsvágó fatábla: azon tráncsirozta ő méltósága sajátkezüleg a tulajdon maga által leölt bárány konczait, apró darabokra nyiszálva, szakértő figyelemmel. Az asztal mellett volt egyfelől egy nagy kosár mindenféle főzelékkel; a kályha előtt pedig állt egy remekművü keletindiai bronzkatlan, mely alá faszénnel fűtöttek; a füst, hajlítható csövön a kályhába lett átvezetve; a katlan üstjében rotyogott valami folyadék: valószinüleg rizskását főztek benne. Dániel bég, mint igazhitü müzülmán, a más főztét meg nem izleli, hanem magával hordja a konyháját s a Grand Hotelben maga főz ebédet.
– No hát mutasd a portékádat, fiacskám! nyájaskodék Dániel bég, a mellett folytatva komoly munkáját.
Leó úr egyenkint kiszedegette a dobozból a holmit, először a gyönyörüen paszomántozott ruhaderekat.
– Nincs benne halcsont?
– Világért sincs.
– Hát mi az, a mi összetartja?
– Kaucsuklemez.
– Hát az miből van?
– Az a kaucsukfának a mézgájából készül.
– Mézgából? Te ifju! Meg ne fertőztesd ajkaidat hazugsággal.
– Esküszöm Mohamed prófétára.
– Csak esküdjél te a magad prófétájára. Az enyém neked hátat fordít. Hát még mi van?
– Ez pedig a selyem-tricot. Ez itten meg annak a tetejébe jön.
Az egy bordeaux-vörös rövidke culotte volt.
– Helyes.
– Ezek pedig a topánkák.
– Szeretem, hogy arany czafrangot is tettetek rá.
– Ez pedig itten az árjegyzék.
– No csak ne siess.
– Látom, hogy exczellencziád most el van foglalva a folyó ügyekkel. Majd várok odakünn az előszobában, a mig toilettejével el méltóztatik készülni.
– De csak maradj itt. Azt gondolod, hogy én olyan hülye vagyok, hogy zsákban veszek macskát. Ne azt nézd, hogy mint vágom én most koczkára a fodorhájat; hanem láss a mesterséged után. Előbb fel kell próbálni azt a ruhát, hogy ráillik-e?
Azzal háromszor a tenyerébe tapsolt.
Erre a benyiló ajtaja megnyilt s kilépett rajta az imént elfutott úrhölgy.
Egész európai divat szerint volt öltözve, hosszu, felhasított ujju fodros pongyolában, mely gyönyörü karjait egész vállig engedé láttatni. Hanem az arcza, török szokás szerint, el volt burkolva: valami lengeteg arany fátyol volt a fejére vetve s az álla alatt körülcsavarva, mely csak a két szemének hagyott nyilást. Orgyilkos szemek voltak! Lesből lövöldöző banditaszemek!
– No hát, segíts neki felpróbálni «ezt» az öltözetet! mondá Dániel bég Leó úrnak.
Leó úrnak nyitva maradt ijedtében szeme-szája.
– Én segítsek… ő kegyelmességének… felpróbálni… ezt… a kosztümöt?
– No hát ki más? Én csak nem segíthetek neki a faggyus kezemmel. Nem is az én tudományom, hanem a tied, ha szabólegény vagy. Láss hozzá!
S ezzel a nagy hegyes kést letéve a kezéből, két kisebb kést fogott mind a két kezébe; de nem azért, hogy azokat az ártatlan ifju oldalbordái közé furja, hanem hogy a birkamájat, tüdőt, vesét apróra összedarabolja vele.
De a paradicsom minden örömének a kilátásba helyezéseért sem hajtotta volna végre ezt a megbizást Leó úr. Azon gondolkozott, hogy merre lehetne most elillanni.
A deli úrnő aztán megszánta. Kivette a reszkető lovag kezéből az egész dobozt a benne levőkkel együtt s egy spanyol fal mögé eltünt velük.
Leó úr előtt tánczolni kezdett a világ.
Ha ez most ezt a kosztümöt fölveszi és előjön benne? Akkor jaj ő neki! Ha már az arczának a meglátásáért is meg akarta ölni a kérlelhetlen nagy uraság!
Pedig hát előjött.
Hüh, milyen elmeháborító tünemény volt! Abban az áruló jelmezben! Minő idomok! Képfaragó nem álmodhat szebb mintát Diána szobrához. Csak az arcza volt fátyollal letakarva.
Leó úr azt sem tudta, hova nézzen? Az eléje libbenő tüneményt nyelje-e el a szemeivel: vagy az asztal mellett husvagdaló bégre tekintgessen félre.
Az ugyan háttal volt feléjük fordulva; de szemben volt vele a nagy fali tükör, abból mindent megláthatott.
– No hát, mit bámulsz, mint egy sült hal? kiálta az ifjura. Nem tudsz neki segíteni? Nem látod, hogy a topánkát nem tudja maga begombolni?
Az igaz.
Leó úrnak le kellett térdelni a tündérnő elé. Ez azonban, tündérek szokása szerint, szánalommal viseltetett a halandókhoz s hogy megkönnyítse a munkáját: fölemelte a lábát Leó úr térdeig, úgy hogy az kényelmesen gombolhatta végig a topánkát. Tizenegy gomb volt azon. De Leó úrnak úgy tetszett, hogy a Jákob lajtorjáján halad végig, a míg azt elvégezte.
Dániel bég most zöld petrezselymet aprított a fatálon. Azért odanézett.
– No legénykém! Hát elaludtál vagy mi? Nem látod, hogy az asszonyság maga nem tudja a ruha derekát összekapcsolni hátul?
Hát még ezt is neki kellett elintézni? Kapocsról-kapocsra összeszorongatni a ropogó selyemderekat s a közben ég és pokol között lebegni egy czérnaszálon.
Dániel bég egy nagy fakanállal mindent összekevert a rézüstben.
– No hát jól illik-e minden? kérdezé Leó úrtól.
– Nagyon jól.
Dániel bég megkóstolta a piláfot egy főzőkanállal: még nem volt benne elég bors.
– Nem szorít sehol? Csipőben? Derékban? És egyébütt?
– Egészen ráillik.
– Jól van! De most már hadd látom: kiállja-e a próbát?
– A próbát?
– No igen! Hogy becsületesen van-e minden elkészítve? Nem valami férczmunka-e?
Ezzel valamit mondott idegen nyelven a bég a hölgynek.
Az megértve a parancsszót, elébb azt a próbát tette, hogy jobb térdét meghajtva, a bal lábát mindig messzebbre nyujtá el magától s ez alatt a derekát hátrahajtva, a két karját a feje fölé emelve, a sarkát érte a leomló hajával.
Jaj neked Leó! Ha most valami czérna elszakad, a te életfonaladat vágta keresztül a Párka ollója.
De hát nem szakadt semmi. A hölgy kecsesen talpraállt s azután a nagy álló tükör előtt foglalva állást, kecsteljes mozdulattal, fél lábát fölemelve, talppal az ég felé s a másikon körülfordulva, remekelt egy szabályszerü pirouetteben.
Ezt nevezik kosztüm-próbának.
– Meg vagyok elégedve! dörmögé Dániel bég.
– De még én is! sóhajtá magában Leó úr, s felhasználva a kedvező pillanatot, a midőn a szakácskodó főúr szenet rak a katlan tüzére, szépen az ajtó felé somfordált.
– Hohó! Legénykém! Hová szaladnál olyan sebtiben? kiáltá rá a bég. S egy ugrással utólérte és visszahozta a gallérjánál fogva. Hát nincs neked helyén az eszed?
– Nincs! rebegé az ártatlan, fogvaczogva.
– Hát a topánkákat kigombolni meg a ruhaderekat kikapcsolni, kinek a kötelessége?
Világos, hogy annak a kötelessége, a ki begombolta, bekapcsolta.
Még ennek is meg kellett történni.
Dániel bég ez alatt még egy pár zöld paprikát szeletelt karikákra s azt is a főzemény közé keverte.
Leó úr meg volt győződve, hogy egy ilyen megrablásáért a paradicsomnak mulhatlanul halál a vezeklés.
Elfutni nem lehet; kiabálni hasztalan; nobel ember megadja magát az elfordíthatlan veszedelem előtt.
Mikor az úrhölgy ismét eltünt a spanyol fal mögé, azt mondá egész rezignáczióval Dániel bégnek:
– Uram, tegyen velem, a mit akar. Csak arra kérem, hogy ne kinozzon soká. Vágja el egyszerre a torkomat.
Dániel bég nagyot nézett rá.
– Én? a te torkodat? Hát mi bajom nekem te veled?
– Az imént azzal tetszett fenyegetni, hogy ha megláttam volna ő nagyságának az arczát, hát akkor halál fia lettem volna.
– Hát az természetes. Az asszonyembernek csak a feje ember: azt nem szabad meglátni, csak a férjnek.
Leó úr ujjászületve érzé magát e vigasztaló felfedezésre.
– Szabad tehát bucsut vennem?
– Elébb vedd át a pénzt az árjegyzékedért.
Dániel bég fizetett s a kontón felül egy huszfrankost nyomott Leó úr markába. A mit az büszkén utasított vissza.
– Uram! Én nem vagyok szolga. Nekem nem szokás ajándékokat adni.
– Ugy? Hát ebben az országban vannak emberek, a kiknek nem szokás ajándékot adni? Furcsa ország! No hát akkor ajánlok neked valami mást. Nekem van Szerajevóban egy üzlettársam. Nagykereskedő. Régi ház. Még a Kapetánovicsok idejéből való. A neve Hajdukovics Lója. Te derék, okos fiunak látszol. Én beajánlhatlak a barátomhoz üzletvezetőnek. Neki szüksége van egy tanult emberre. Ott egy ilyen ügyes ficzkó, mint te, még sok szerencsét csinálhat.
– Köszönöm, uram. Előbb beszélni fogok a főnökömmel, hogy mit tanácsol? S ha ő helyeselni fogja, akkor reflektálni fogok önnek a szives ajánlatára.
Azzal fölkereste az elgurult kalapját az uti dobozok közül és elzónázott.
Hanem ez a mai találkozás tüneménye nem ment ki a fejéből.
III.
PRIMA ÉS SECUNDA ASSZONYSÁGOK.
Leó úr pedig nem volt fejére esett ember. Egy ilyen jó kilátást elszalasztani, egészen üzletellenes felfogás lett volna. Azonnal közölte a vele történteket a főnökével. A főnök felhatalmazta, hogy irjon tudakozódó levelet Szerajevóba Hajdukovics urnak, a kivel üzleti összeköttetésben áll a czég. Leó úr megirta a levelet: a főnök aláirta a nevét, ráütötte a stampigliát; a posta-portó feliratott Leó úr előlegszámlájára és nem telt bele nyolcz nap, a midőn a Hajdukovics-czég válasza visszaérkezett, melyet egész változatlan szövegében ide iktatunk, a dátum elhallgatásával.
«Szerajevó, a Hedzsira N. N. esztendejében, Ramadán hó XX. napján.
«Aleikum unallah!
«Szilva szilárd. Usancequalitás 100 darab per ½ kilogramm = 7 f. 75. Lekvár emelkedő. Gyapju ingadozó. Bab, görög bőjt miatt, vidám. Kukoricza kedvetlen. Kézműárukban kinálat serény, kereslet lanyha.
«A mi a tudakozott Alibegovich Kassári Dániel bég firmát illeti, arról a következő referencziákat közölhetem:
«A firma főnöke Alibegovich Kassári Dániel bég «jó» 2 millió 2 százezer – egész 2 millió ötszázezer forintig. Birtoka: jól elhelyezett tőkepénzek; nagy kiterjedésü erdők, melyek folyam és vasut mentében feküsznek, kitünő síntalpakat és dongákat szolgáltatnak; fürészmalmok; kőszénbánya, rendes fogyasztókkal; sófőző. Vállalatai szerencsések. Része van a dolnya-tuzlai vasut kiépítésében. A magas kormánynyal legjobb összeköttetésben áll: ezért legmagasabb kitüntetésben is részesült.
«Rangjára nézve legelőkelőbb «timár bég». Ősei kapetánok voltak. Apja «begler bég», Omér pasa kegyetlen uralma alatt kivándorolt Zimonyba; azalatt fekvő birtokai lefoglaltattak, csak pénzét vihette magával. Ez idő alatt a fiát, Dánielt, kereskedelmi pályára nevelte; taníttatta németül is, a minek most hasznát veszi.
«Üzleti jellemét illetőleg Dániel bég a legszigorubb becsületességü ember, a ki pénzről irást se nem vesz, se nem ád. Elégnek tartja, ha kiki a saját jegyzőkönyvébe felirja, hogy kinek mivel tartozik. Az adós dolga a fizetés napjára vigyázni.
«A mi a családi viszonyait illeti Dániel bégnek, erre a kérdésre sajnálattal kell kijelentenem, hogy választ nem adhatok; mi muzulmánok a feleségeinkről nem beszélünk soha. Hanem a fiam, az Achmed, a ki nagy naplopó, az megteheti, hogy ir erről a tárgyról az általad említett Leó urnak bővebben. Csak arra figyelmeztetem az illetőt, hogy válogatva higyje el neki, a mit előád, mert a fiam verseket is ir és igy szeret hazudni.
«Selim aleikum.
Hajdukovics Ibrahim Lója.»
Nyomban követte az üzleti exact tudósitást pár nap mulva Achmed effendi levele Leó úrhoz. Ez már egész opus volt: német nyelven irva.
«Schmollis! Fiducit!
Az üdvözlésből láthatod, Bruder in absentia, hogy univerzitást végzett couleurbursch vagyok, a ki a «pauken», «pumpen», «salamander-reiben», «kneipen» és «brummen» tudományait abszolválta, mint illik ifju törököknek, a kik a jövendő reményei vagyunk.
Magamról elég legyen annyit mondanom, hogy három univerzitásban relegáltak.
Nagy előnyömre volt, hogy nekem két mamám van. Egy «szép» mamám, meg egy «kis» mamám. Mind a kettő az apámnak a törvényes felesége. A szép mama nem szép már, s a kis mama nem kicsiny, hanem gömbölyü már. Hogy melyiknek köszönhetem e földi életben részesülésemet? azt nem voltam eddig kiváncsi megkérdezni. A míg kicsiny voltam, mind a kettőtől egyenlő mennyiségben kaptam csókokat és virgácsokat; hol az egyik mosdatott, öltöztetett, hol a másik. Kamasz éveimben szintén feltaláltam mind a kettőnél az édes anyák kiváló két főerényét: a zsémbelést és a pénzküldést. Az is nagy élvezet, ha az embert kétfelől szidják; de még nagyobb, ha kétfelől pénzelik. Magam vagyok az egész család fentartója: a többi mind elment Mahomedhez.
A szép mamámnak a neve Jelacsa, a kis mamámé Habiba.
Mind ezt az expoziczió kedvéért kellett elmondanom, mivelhogy a szép mama és a kis mama, az általad megtudakolt Alibegovich Kassári Dániel bég két feleségének a nővére, a kik közül a primát hiják Vukoszavának, a secundát pedig Sefikának. Ezeknek azonban van össze-vissza valami tizenkét porontyuk, apróbb, nagyobb.
Az én apám meg a Dániel bég együtt kerültek haza Boszniába számkivetésükből s egyszerre házasodtak meg fokozatos progresszióban. Először elvették a Sheik-ul-Izlam két leányát; azután pedig egy évre mindjárt a kormányzó kiajájának a két kisasszonyát. Amazok török hölgyek, emezek pedig arabok, a kik más nyelven nem tudnak; bosnyákul csak nagyon töredezve annyit, a mennyi a gyermekeik dajkáiról ragadt rájuk.
Ennélfogva a mi öregeink duplán sógorok.
Hát biz ez normális állapot, kedves barátom, s ehhez ti nektek ott a Duna mellett hozzá kell szoknotok. Mert ha ti egyszer minket annektálni fogtok, akkor a ti parlamentetek törvénybe fogja iktatni a mohamedán vallást is a hogy a Mózeshitet beiktatta. És akkor Alibegovich Kassári Dániel, kinek magyar nemessége felmegy a hős Dojtsin Petárig, ki Varadin bánja volt, Mátyás királynak kedves hű embere, a kiről a mi népdalaink azt éneklik, hogy egy éjjel beitta az arany buzogányát meg a fekete lovát is, a korcsmában s mikor ezért megszidta a király, azt felelte neki vissza: «hej, ha te látnád azt a szép csaplárnét: beinnád érte magát Buda várát!» No hát ez a Dániel bég okvetlenül felsőházi tag lesz tinálatok a mágnások táblájánál. Sőt bizonyosan föl fogjátok őt küldeni Bécsbe is a delegáczióba. Az pedig magával fogja vinni mind a két feleségét. Aztán vakarhatja majd a füle tövét a főudvarmester, hogy a császári és királyi bálokhoz hogyan állítsa ki a meghivót? Meg kell neki hivni mind a kettőt. És Dániel bég el fogja vinni mind a kettőt: egyiket a jobb karjára, másikat a bal karjára füzve, s úgy fogja őket bemutatni: ez a prima, ez a secunda! Ezzel az eszmével meg kell barátkoznotok. Tartok tőle, hogy nagyon is meg fogtok vele barátkozni.
A négy asszonyság gyakran szokott egymásnál látogatásokat tenni, minden héten hol az egyik, hol a másik rándul át. Most már vasut van közöttünk s családaink szabadjegyet élveznek.
Együtt szoktak járni mind a prima, mind a secunda asszonyságok. Pörölni szoktak ugyan utközben is: ez hölgyekre nézve életkérdés; csak hogy az egyik nem tud törökül, a másik meg nem tud arabul és így csak hanglejtésből és az arczkifejezésekből sejthetik, hogy a másik mit mondott?
Hanem aztán mikor mind a négyen együtt vannak: akkor Jelacsa a Vukoszavával, a Habiba a Sefikával megnyitják az ékesszólás zsilipeit: a két nővér egymást megérti s aztán a másik két nővért szive szerint lepocsékolja; a mellett pedig töltögetik egymásnak a kávét s rakják egymás tányérjára a «halvá»-t. S mikor elválnak, mind a négyen összecsókolóznak s azt mondják, hogy igen jól mulattak.
Nekem aztán mind a két mama elmondja azon frissiben, hogy mit beszélt a nővére a Jalaparti kastélyban történtekről.
Ez az én tölténytartóm, a miből puskázok.
E nélkül soha egy teremtett lélek sem tudhat meg semmit azokról a dolgokról, a mik egy muzulmán háremében történnek.
Az én apámnak csak egy külön kastélya van (szép kert közepén), a miben a háremét tartja; hanem a Dániel bég két külön kastélyt tart a két neje számára. Ő teheti, mert nagyon hatalmas úr.
Jól lehet látni a Jala partjáról, mikor az ember a vasuton végighalad, a hajdani beglerbég fejedelmi lakását. Az a tulsó parton van. Török úr országut mentében nem építkezik. A paraszt még kevésbbé. Azok meg épen a hegyhátakon, az erdők között laknak.
Három épületet látni egymás közelében. A középső, a legnagyobb, a főúr lakása, a hol idegeneket fogad s dolgait végzi. Ez tekintélyes nagy épület, oszlopos verandákkal s nagy ablakokkal, a mik a Jalára nyilnak. A másik két épület a két asszonyság lakása. Ott van a hárem. Azok a keskeny végükkel vannak az Unna felé fordulva, a homlokzatuk egymással szemben. A házak magas tetőire köröskörül hatalmas, igaz gesztenyefák terebélyes koronái borulnak, a mik végtelen folytatást találnak egész fel a magas hegytetőig az ős tölgyfák rengetegében.
A három épület köröskörül van fogva magas kőfallal, mely lőréseivel védelemre is van számítva.
A két háremépület között van egy terjedelmes kert, a miben gyümölcsöt, főzeléket és virágot termesztenek. A kert kétfelé van osztva, rácscsal, hogy az egyik asszonynak a tyukjai a másiknak a kertjébe át ne járhassanak. Ajtó azonban van rajta s miután tizenkét gyermek van a háznál, az első mindennapi veszekedés azon kezdődik, hogy ki hagyta nyitva a kertajtót? Az egyik asszony pulykát tart, a másik pávát: vajjon pulykanyom avagy pávanyom-e az, mely a salátás ágyat megbecsteleníté?
Mind a két asszonynak van három fia meg három leánya. Olyanok, mint valamennyi gyerek; pajkos, kényeskedő, pákosztos, árulkodó, hazudozó, czivakodó. Azok egész nap egymást ütik, verik, dobálják, csipkedik, csufolják s aztán szaladgálnak az anyjukhoz panaszra. Van mindenik családnak egy nevelő hodzsája, a kitől a gyerekeknek irni-olvasni kellene tanulni; de a kik a helyett, hogy a gyerekeket mivelnék üdvös nádpálczákkal, folyvást egymással feleselnek a próféta feleségeinek az elsőbbsége fölött s a kiknek leczke alatt a tanítványaik telerakják a kaftánjukat koldusdióval. A szomszéd almája természetesen mindig édesebb, mint az otthon termő: a kölykek átmászkálnak a közös kerítésen, s van aztán patália, mikor a megharapott almát megtalálják a fa alatt s nagy kriminalis inquisitio, hogy melyiknek a foga helye vall a gonosz tett elkövetőjére.
A két szultánának ez állandó themát szolgáltat pro és contra véleménycserékre.
Azután következik a cselédek fölötti veszekedés. Azok a kutnál megcsinálják minden nap a friss pletykát s aztán hordják haza az asszonyaiknak: mi történt tegnap a szomszéd háremben. Ennek sűrü izenetváltás a következése.
Legnagyobb parlamenti vitákat idéz elő a konyha.
Dániel bég ugyan nagyon egyszerü életmódhoz szokott: naponkint maga készíti el a rizskásás piláfját; de egy héten egyszer, török vasárnapon, mégis a háremben kell neki ebédelni. Olyankor felváltva, hol az egyik, hol a másik felesége hivja meg vendégül a kollegaasszonyságot. Beszélni ugyan nem tudnak egymással, de azért egymást boszantani tudják. Vannak bizonyos fitymálások, orrfintorgatások, foghegyen izlelgetések, a mikkel egyik háziasszony a másikat vérig tudja boszantani. A vendéglátó asszony aztán dühében marokkal tömi a kedvencz ételét, az «ekmek kadaif»-ot (tejfeles laska) a jámbor Dániel bég szájába. Az nyeli, a hogy birja. Ezért meg aztán a vendégasszony lesz dühös: «ugy-e, mikor nálam voltál ebéden, akkor csak szálankint eszegetted, pedig «szel kadaif» (mézes csikmák) volt.» Utoljára mind a kettő duzzogni kezd s görcsöket kap, ájuldozik. A bég azt sem tudja, melyiket emelgesse, istápolja. A gyerekhad, felhasználva ezt az intermezzót, marokkal kap a czukorsütemények közé s ennek következtében egymás hajába. Csak a két hodzsa ül komolyan a «janje» mellett (sült bárány töltve), serényen falva, mint két éhes farkas.
Mind a két asszony muzsikális. Az egyiknek van egy kintornája, mely walzereket nyekerget, a másiknak meg egy fiszharmónikája, mely Verdi-áriákat fuvoláz: természetesen, ha csavargatják. Hát ez külön-külön mind igen szép mulatság; de mikor mind a két asszony egyszerre neki ereszti a maga zeneokádó pokolgépét s az egyik a Kornevillei harangokat kalapálja, a másik a Trovatorét fütyöli egyszerre: akkor képzeld a szegény közbeszorult Dániel bégnek a pokolbeli gyönyörűségét! Azt pedig két törvényes feleségnek nem lehet megparancsolni, hogy egyszerre csak egyik muzsikáljon.
Aztán jön a legkényesebb pont: a pipere. Ebben mind a két asszony felülmulja maga-magát. Divatlapokat persze nem járatnak. Igazhivő müzülmánnak festett emberi képet nem szabad a házába beereszteni. A két hölgy fantáziája azonban kifogyhatatlan az öltözetek formáinak és feldiszítésének változatos csodáiban: a miknek már a ti boltotokban is szolgáltatta Dániel bég némi próbáját.
Hát hiszen a szép ruhában büszkélkedni igen ártatlan öröm s ez bizonyára Allahnak is tetszik, a ki a mezők liliomait ruházza. Csakhogy ez az öröm nem tökéletes addig, a mig ki nem egészítik azzal a kellemetes érzéssel, hogy az ember a szomszéd asszonynak az öltözetét csúfnak és nevetségesnek találja. S erre tág tért nyitott nekik a természet.
A Vukoszava asszonyság olyan termetes, hogy Hafiz a «fehér elefánt»-hoz hasonlítaná; a Sefika ellenben olyan sovány, hogy a Gulisztán nem találna a számára más hasonlatot, mint az ibis madárét. Egyiknél a bájak fogyatkozása, másiknál a kecsek túlbősége a szembeötlő jelleg. Ezt azután mind a kettő kellőképen igyekszik felhasználni. A jó Dániel bégnek folyvást hallani kell a pikáns észrevételeket innen is, túl is.
S ha még csak a szóbeli sértegetéseknél maradnának.
De mit gondoltak ki egyszer!
Vukoszava asszonyság a borsóágyai közepett egy madárijesztő vázat állított fel, mely öltözetében meglepően hasonlított Sefika asszonysághoz; még keztyü is volt huzva két kezére. Azt mondta, hogy ő ezzel a verebeket akarja elijeszteni a borsójáról. – Nosza Sefika sem volt rest; ő meg szintén a maga kertjében egy roppant bálványt rakatott össze tökökből. A két lábat és a törzsököt óriási portiron tökök képezték; a két karját két hosszú jurgita-tök; a fejet pedig egy vörös, bibircsós képü, zöld turbános cucurbita verrucosa. A megtestesült Vukoszava asszonyság! Ez meg a nyulakat elijeszteni való a káposztás kertből.
Az embernek meg kell pukkadni mérgében az ilyen becsmérlésekre.
Dániel béget majd széttépte a két asszony e halálos megsértés következtében.
«Megálljatok! Majd teszek én közöttetek igazságot!» monda erre Dániel bég, s azonnal hozatott magának Szerajevóból egy építészt. A két kert közepébe a két háremépület közé fölemeltetett egy harmadik házat. Attól aztán a két asszony nem láthatott be többet egymásnak az ablakába, kertjébe, udvarába; nem pörölhetett, nem muzsikálhatott egymásnak a fülébe. Hogy pedig az uj ház üresen ne álljon, azt mondá Dániel bég: «majd hozok én hát ti közétek egy harmadik feleséget, akkor tudom, hogy kettőtök között békesség lesz!»
És úgy tőn, a hogy mondá.
IV.
HOGYAN JUTOTT KASSÁRI DÁNIEL BÉG A «HARMADIKHOZ».
Leó úr közölte a fiatal mahomedán diák levelét a főnökével.
A főnök praktikus eszű kereskedő volt.
– Hja, fiatal barátom, én ebből a két levélből nem lettem okosabb, mint akkor voltam, mikor ön azt a nevezetes ruhafelpróbálást közölte velem. Reménylem, hogy nem szándéka önnek holmi ezeregyéjszakai kalandokba keveredni; hanem inkább hasznos üzletet kezdeni. Mert ha azt látnám, hogy ön ebből az incidensből valami regényt akar penderíteni, hát azt mondanám, hogy hagyja abba: vannak önnél nagyobb tökfilkók, a kik azt önnél jobban elvégzik. Mert nem kell azt hinni, hogy minden bolond ember irhat regényt; – ahhoz specziális bolondság kell: – épen úgy, megfordítva: nem lehet minden okos ember kereskedő; mert ahhoz specziális okosság kell. A vén Hajdukovics effendi nekem küld üzleti értesítést aszalt szilváról, gyapjuról meg kukoriczáról. Azt gondolja, hogy Budapesten is úgy megy, mint Szerajevóban hogy ugyanazon boltban árulnak fügét, selyemruhát, sót, mézet, cserépedényt, sőt még cserekereskedést is űznek s zálogra is adnak. Nem értett meg bennünket. – Azt kell önnek kipuhatolni, hogy lehet-e a bosnyák földön abban a brancheban dolgozni – jó sikerrel, a melyet mi kultiválunk? a divatczikkekben? Eddig nem igen lehetett. A bosnyák hölgyek a maguk szőttét viselték; azt maguk himezték ki s megvarrták olyan divat szerint, mely azóta, hogy Szokolovics bég Szerajevót megalapította, nem változott. – Most azonban, a hogy Kassári Dániel bég bevásárlásaiból sejteni lehet, beütött az európai divat a boszniai hölgyvilágba. Azt kellene hát megtudni, hogy vajjon ragályos-e ez a betegség? Vannak-e bacillusai? – Egy olyan delnő, a milyennek ön ezt a bizonyos harmadik feleséget leirta: nagy hódításokat tehetne ezen a téren. – Ön tudni fogja, hogy állandóan vannak a divat történetében meghaladott álláspontok. Ma az egész hölgyvilág lelkesül a zöldszinü kelmékért, tavaly a tarka-virágos járta: az idén a tarka-virágos senkinek sem kell; jövő évben a zöldet fogják eldobni. Az ilyen divatból kimaradt czikkeknek milyen áldás volna, ha új piaczot lehetne a számukra találni! Barátom! A ki ezt a világrészt fölfedezné, az nagyobb volna, mint Kolumbus Kristóf. – De hát az a kérdés, hogy miféle qualitásu hölgy ez a Dániel bég harmadik felesége? – Mert ha ez csak egy aféle Ronacher-birodalombeli cserkesznő, hát akkor az elég jó Dániel bégnek; de nem elég jó nekünk; mert a bosnyák asszonyságok nagy arisztokraták és még fanatikusabb mohamedánok; pedig ezeknél van a gazdagság, ezek a bégek és agák feleségei. Ezek be nem fogadják az importált új asszonyt, akármilyen czifrán legyen is az öltözve s nem csinálják utána a mi divatunkat. Tehát ezen pont felett szerezzen ön magának teljes körülményes értesítést: akkor fogjuk azután megitélhetni, hogy mennyiben léphetünk az akczió terére az «új hazában».
Leó úr követte a jó tanácsot s rövid időn megkapta a második levelet a fiatal effenditől.
«Kamerád!
Minden a legjobb rendben van. Alibegovics Kassári bég installálta az új háremépületében a harmadik asszonyt, a ki felől az én kis mamám, Habiba asszonyság, a következő értesítéseket nyerte a nővérétől, Dániel bég második feleségétől.
A harmadik feleség neve «Ajna», a mi törökül annyit jelent, hogy «szemfény». Eredetére nézve se nem gyaur, se nem spanyol.4) De a hogy a mi asszonyaink állítják, még azoknál is gyülöletesebb: «bogumil» családból való.
Azt tudni fogod bizonyosan Bosznia történetéből (ugyan ki ne ismerné a mi birodalmunk történetét, a ki csak iskolába járt?), hogy a bogumilok egy istentagadó szekta hivei voltak, a kik még azt sem akarták megengedni, hogy ezt a világot az Isten teremtette: szerintük ezt az ördög teremtette; tudniillik mindazt, a mi ezen a földön «él»; az Isten csak azt teremtette, a mi «nem él». Azért a bogumilok nem ettek hust: mert az állatokat is az ördög alkotta. Ezt az istentelen fajt pusztította is aztán minden istenfélő nemzet: magyarok, törökök, bosnyákok egyformán. Most már csak az óriási nagy sirköveik mutogatják, hogy milyen nagy urak lehettek néha napján. – Hébe-hóba megesik, hogy itt-amott a Narenta szakadékai között, uttalan, hozzájárulhatlan sziklavölgyek fenekén fölfedeznek egy névtelen falut, a melyben még egy pár száz bogumil lakik, a kiknél az ősi «amenet» firól-fira megmaradt. Templomuk nincsen: ő nekik a torony, a minaret mind egyformán a pokol kéménye, a harangszó, az imám éneklése, mind az «ördögök trombitája». Ezeket is a mi apáink gondosan kiirtogatták. Minálunk a mohamedán, pápista, rácz, zsidó élhet egymás mellett; de a bogumil üldözött fenevad: annak a számára nincs más törvény, mint a kard.
Az okkupáczió előtti esztendőkben bukkantunk ismét ilyen titkos bogumilokra egy narentavölgyi rejtekben. Kassári Dániel akkoriban szandzsák bég volt ebben a kapitányságban. Ő lett megbizva a helytartó basa által, hogy az eretnek fajzatot kiirtsa. Hogy miként bánt el a bég a férfiakkal: azt nem firtatom; hanem annyit szabad róla elmondanom, hogy a nőnemen levő részét nem vágatta le. Azok között találtatott egy csodaszépségű nyolczesztendős leányka. Ezt Dániel bég maga fogadta örökbe. Ez a mi Ajnánk.
Dániel bégnek mind a két felesége tiltakozott az ellen, hogy egy bogumil leányt odahozzon a bég az ő háremükbe. Nálunk törököknél pedig nincsenek apáczakolostorok, a hol előkelő török kisasszonyokat geografiára tanítsanak.
Dániel bég aként gondoskodott a védenczéről, a hogy okos emberhez illik. Odaadta őt nevelőbe egy bécsi ezermesterhez, a ki bűvészettel és magasabb akrobácziával foglalkozik: azzal a föltétellel, hogy ő fizet a nevelőnek évenkint háromezer forintot, a mig a leány a tizenhat évet betölti, akkor pedig tizenötezer forint lefizetése után elhozza tőle. Szigoruan ki volt kötve, hogy a leány ez alatt mohamedán erkölcsökben neveltessék, beleértve a szigorú étrendet is, a mi nálunk férfiaknál a fődolog: a leányoknál azonban nem ez a fődolog.
Ezt a methodust ti gyaurok kissé furcsának fogjátok találni; de a mi viszonyaink közt ez egészen észszerü felfogása a női hivatásnak. S in thesi nincs is közöttünk semmi különbség. Ti gyaurok szintén nagy előszeretettel viseltettek azon női erények irányában, melyek a kötélen tánczolás, lovon nyargalás s egyéb testgyakorlatok közben kifejlődnek; csakhogy ti mindezt a házon kivül keresitek, mi pedig mindezt akklimatizáljuk és otthon tartjuk.
Dániel bég nagyon helyesen okoskodott. Az új asszony holmi kényes, finnyás szenvelgéssel, zongorajátszással, franczia fecsegéssel, aquarell-pingálással nem fog imponálni a másik két asszonynak: azok lenyelvelik, agyonvexálják; hanem ha ügyesen tud előttük eszkamotálni: egy üres kalapból száz bukétot kiszedni; egy palaczkból tizenkétféle likőrt töltögetni; s szükség esetén az ellene támadó vetélytársnéjának egy ördögi tánczfigurában a turbánt a fejéről a lábahegyével leütni: ezzel le lesznek főzve. Hogy ne is említsem azt a mindennapi kunststukkot, mikor az ember a pörlekedő madamenak egyszerre csak egy nagy lakatot akaszt a szájára, a mi azt rögtön megnémitja. A hypnotizálás, a double vue, a kisértetmegjelenés, a beszélő fej és a szíven keresztül szurt kard remeklései, mint tudjuk, még az erősebb nem érzékeit is képesek felizgatni.
Te, ki olyan szerencsés voltál, hogy Ajna asszonyság csodaszép termetét közelről láthattad, nem szorulsz az én muzsámnak a guszliczapengetésére (a miben mi bosnyákok külömben minden más nemzetek fölött állunk), hogy a harmadik feleség bájáról fogalmad legyen. Magát Kassári béget is meglepte ez a csodaszépség, mikor legelőször megpillantá.
Ez pedig akképen történt, hogy mikor Bécsbe felment a nemes bég, a nevelését befejezett aráját hazahozni: az ezermester, signore Spirifanti, egy teljesen sötét terembe vezette őt, melynek az előterében egy szinpadforma emelvény volt látható gyenge világítás mellett.
– Tessék leülni ide erre a székre! – mondá a boszorkánymester: – azonnal elő fogom idézni önnek a menyasszonyát.
Dániel bég szót fogadott, leült.
Ekkor a bűbájoló valami német varázsmondatot darált el, a mire rögtön egy kerek fénytányér támadt a szinpad hátulján, mely egyre tágult, úgy, hogy utoljára olyan volt, mint maga a csillagos ég. Lassankint egy nagy kék gömb ereszkedett alá e fénykörbe, mely maga volt a földgömb. Dániel bég ráismert, hogy ez ott Afrika, ez meg Európa! A földgömbön pedig állt egy gyönyörűséges szép női alak: ugyanabban a fentebb leirt jelmezben. Mikor egészen alászállt, akkor kirugta a lába alól a földtekét: az eltünt a világürben s a bájos tünemény ott maradt a semmiben lebegve.
– Nos, hát hogy tetszik önnek a szép ara? – kérdezé a szemfényvesztő.
– Nagyon szép! – mondá Dániel bég. – Hanem azért megölöm.
– Minő logikai causalis nexus nyomán?
– Azért, hogy az arczát megmutatta leplezetlenül egy idegen férfinak.
– S ez elég terhelő körülmény a bosnyák kriminálkodex szerint?
Dániel bég nem keresett semmi paragrafust, hanem kirántotta az ezüstnyelű kését a csizmaszára mellől, egy ugrással ott termett a szinpadon s teljes erejével döfte a kését a tündérszép alaknak a szivébe.
Akkor látta, hogy a mit keresztül szurt, az a semmi.
A gyönyörü alak, a csillagos ég, a földgolyó mind egyszerre eltűnt előle, ő utána kapott, hogy megfogja; aztán a kezébe akadt egy sodrony, az olyan ütést adott a markába, hogy majd leszédült tőle.
Az ezermester lehuzta-vonta aztán a szinpadjáról. Dániel bég meg most azt akarta lekéselni; de a bűvész valamit fujt az arczába, a mitől a bég elkezdett prüszkölni, huszat is egymás után, a mig csak a bűvész el nem hagyatta vele.
– Legyen az urnak esze! – mondá a bűvész. – Hisz az, a mit most látott, az csak lelke volt a menyasszonyának.
– A lelke? Hisz nincs a mohamedán nőknek lelke.
– De van a bogumil nőknek. Hisz azt csak tudja az úr, hogy a bogumil nőknek a testét a sátán formálta agyagból (kitünő majolika-gyáros lehetett), azután a «második égből» való angyalt parancsolt bele léleknek.
– No ez igaz.
– Csak annyiban van meg a bogumil nőknél az inferioritás, hogy a férfialakú agyagmintába a «harmadik égben» lakó angyal van ideiglenesen bekaszárnyázva.
– Szeretem, hogy ezt Bécsben is tudják már. No hát hadd lássam azt az agyagból készült alakját az arámnak.
Ekkor a bűvész megint elmondott egy hosszú német ritmust, a mint az véget ért: ismét megjelent a világosság a szinpad hátterében s előlépett belőle a valóságos porczellánból készült menyasszony, kézzel megfogható minőségben. Csakugyan nagy ördög volt az az ördög, a ki a porczellánt olyan lágygyá tudta tenni!
Ez az alak aztán már a legszabályszerübben volt felöltöztetve; a hogy illik az ördögök remekművét az emberi szemek elől elrejteni: bő salavári, még bővebb feredzse s átláthatatlan fátyol burkai alá.
Igy már tetszett Dániel bégnek a menyasszony: föltéve, hogy a «lelke» is ott rejtőzik a szemérmes burkolat alatt.
A bég kifizette a kialkudott dijat signore Spirifantinak; a miért aztán az olasz olyan nagylelkű volt, hogy kiszolgáltatta az általa nevelt tanítvány művészetéhez szükséges mindenféle bűvészeti szerszámokat: betanított házi nyulakat, kanárimadarakat és három beszélő papagályt.
Viszont Dániel bég is kitüntette a nagylelkűségét az által, hogy nem kivánta a menyasszonyától, hogy az török burkolatban kövesse őt egész Boszniáig, hanem megengedte neki, hogy a mig a gyaurok földén járnak, európai öltönyöket viselhessen: csupán a kalapjához kötött fátyol legyen valamivel sűrübb, mint a hitetlenek asszonyai viselik.
A vasuton csalhatatlan jelét adta Ajna kisasszony (még ekkor kisasszony volt: Bécsben a hitetlenek hazájában nem kelhettek össze) az ő muzulmáni hitszigorának. Mikor az étkező kocsiban a pinczér sonkával kinálta meg: azt mondá neki, hogy «domusz-köpek», mely szép török szót egyedül a német nyelv képes visszaadni e kifejezésben: «Schweinehund». – Nem izlelt meg mást, mint halat és olajos salátát. Budapestre érkezve pedig maga segített az ő urának a piláfot elkészíteni. Itt aztán Dániel bég nőül vette Ajnát a hajdani «Dzsigerdilen» – Buda vára falai között. A bosnyák házassági szertartás abból áll, hogy a vőlegény ád a menyasszonyának egy arany kösöntyüt (annak a jeléül, hogy őt rabnőjéül fogadja), a menyasszony pedig ád a vőlegénynek egy jó hajlós nádpálczát (annak jeléül, hogy őt urának elismeri). Nagyon okos czeremónia. Végül meglátogatták Gül baba sirját. Ugy tértek haza Dolnya-Tuzlába: a magyarok hajdani «Só» tartományába.