V.
HOGY VEZETIK BE AZ UJ ASSZONYT A RÉGIEK KÖZÉ?
Hát hiszen, az igazat megvallva, ha Dániel bég előre beterjeszti a határozati javaslatot Vukoszava és Sefika asszonyságnak, hogy mit szólnak hozzá: nem jó lenne-e, ha ő még egy harmadik asszonyt is hozna a házhoz? hát akkor Allah lett légyen kegyelmes az ő két szemének! Hanem hát Dániel bégnek több esze volt, mint annak a négernek, a ki belemarkolt a forróvizes fazékba, hogy megtudja, mi az, a mi abban ugy bugyborékol? Dehogy mondta volna, hogy az a közbenső palota háremnek készül; azt hitette el a két hitvessel, hogy ő azt «medresz»-nek építteti. (Kérem, ne tessék e szót félreérteni: ez törökül van, annyit jelent, hogy magasabb nevelő-intézet).
Tizenkét gyerek van a háznál: azok egész nap alláhtalankodnak (magyarul «istentelenkednek»); a két bászli hodzsa egyébre sem tanítja őket, mint az alkoránra; mert maguk sem tudnak egyebet. Már pedig az ujabb nemzedéknek tudományra van szüksége, külömben az lesz, hogy kiszorítja a jafet-nemzedék a semitát a világból. (Az arab is semita faj). Világra való tudományt pedig csak iskolában lehet szerezni. A Hajdúkovics sógor megpróbálta az Achmed fiával a külföldi akadémiát; no ugyan bele is nyert! A pribék ugy került haza, mint kicserzett mahomed-tagadó. Még bort is iszik s a sonkát is megeszi titokban; nem is mosdik naponta négyszer, sőt villával eszi a piláfot! De még a gyaur menyecskéknek is a szeme közé néz. Romlik a világ!
Azért Dániel bég a saját portáján épittet egy szép nagy medreszt s abba fog hozni egy minden világi tudományban jártas softát, a kit a gyaur nyelv ugy hi, hogy «gouvernant» s ez aztán majd megtanítja a leányokat finom erkölcsökre, a fiukat pedig sublimior mathesisra.
Ebben a két urnő egészen megnyugodott.
Az ugyan kissé szemet szurt náluk, hogy ennek a medresznek a bebutorozása a megszokottnál nagyobb pompával dicsekedik: székek, asztalok kerülnek bele; de Dániel bég arról is felvilágosítá őket, hogy a gyermekeknek meg kell tanulni a széken ülést: mert a jövő században már nem lehet a keresztbe vetett lábain ülni tisztességes muzulmánnak. A magyar országgyűlésen rossz néven vehetnék a bosnyák képviselőtől, ha az a terem közepén leguggolna, két kezét a két térde körül fonná, s ugy hallgatná, a mit a próféták beszélnek.
Végre eljött a kritikus nap, melyre az időjós nagy zivatart helyezett kilátásba, sürü könyzáporral, patvarjégesővel és findzsahullással vegyítve.
Megjött a bég a társzekérrel meg az üveges hintóval.
Nagy psycholog volt. A társzekeret bocsátá előre, mely a messze földről hozott ajándékokat szállitá: maga a hintóval jó hátul maradt. Helyesen kiszámítá, hogy a két asszony azonnal neki fog esni a málhás szekérnek: kinek mi vásárfia érkezett? A ládák tetejére fel van irva mindegyiknek a neve: az egyikre cyrill betükkel, a másikra arab irással. A melyiken német ákombák van: az a nevelő holmija. Ezeket felhordatják a medreszbe, a magukén pedig némi patvarkodás között megosztoznak s aztán czepeltetik fel a cselédekkel a málhákat maguk után a saját háremépületeikbe, követve a lármázó gyermekhad kiséretétől.
Dániel bég nagyon jól számított. A két asszonynak első dolga lesz az ajándékba kapott ruhákat felvenni. Olyat ők soha sem láttak. Az egyik szaladni fog a másikhoz a maga öltözetével eldicsekedni: azon aztán összefeleselnek. Ez alatt Dániel bég szépen becsempészheti a harmadik feleséget a számára épített uj hárembe.
Egészen a számítása szerint történt.
Mikor a hintó megérkezett az udvarra, egyik asszony sem volt odalenn. Ellenben a sok gyerek már ott zsivajgott s fujta, ütötte a vásárfiául kapott trombitát és dobot, ugy szaladt az apja elé. De a mint azt mondta nekik Dániel bég: «itt hozom az uj nevelőt!» arra ugy haza szaladt mind valamennyi, hogy vasfogóval sem lehetett őket többé előhuzni.
Eként minden akadály nélkül fölvezetheté az uj asszonyt a maga külön házába. Azt azután a szolgálatára rendelt cselédséggel magára hagyta, hogy ő is rendezkedjék az otthonában; annak igazán sok elrakni valója volt: a sok bűvészi apparatus. Dániel bég pedig ment fölkeresni a másik két asszonyt.
A vén dajka értesíté, hogy mind a ketten együtt vannak a Vukoszava asszonyság háremében. Dániel bég fellátogatott hozzájuk.
Azok alig vették észre a megérkeztét: olyan nagy vitában voltak.
Nevezetes kérdés volt az!
Hogyan kell viselni azt a csodálatos öltönyt, a minek olyan hosszu nyujtványa van alul: a gyaurok ugy nevezik, hogy «schlepp».
Ajánlok rá egy megfelelő magyar szót. («Uszály» nem jó, mert a bizony nem uszik). Ha «schleppen»-nek a gyöke «schlepp», akkor a «czepel»-nek a gyöke «czepp».
A Vukoszava asszony, a ki magas termetű volt, ugy találta, hogy annak a hosszu, paszományos nyujtványnak az a rendeltetése, hogy az elől legyen: mert ha hátul van, akkor a gyerekek rá fognak ülni s ugy szánkáztatják magukat; tehát azt okvetlenül elől kell viselni, a hol aztán a szélénél fogva fölemelve, igen diszesen beletüzhető a derékon levő övbe. S ebben van természetes ész. Persze, hogy elől kell viselni a czeppet.
De nagyon kinevette ezzel a felfogással a Vukoszavát a Sefika asszony. Óh, micsoda együgyüség! Hisz azt a hosszú ruhát nem ugy viselik, hogy a pántjánál fogva a derékra kössék. Mikor az a pánt nem öv, hanem gallér. Ez a ruha nem a csipőnél kezdődik: hanem a vállnál.
Sefika asszony ugy is vette azt fel, mint egy dominót: a nyakától elkezdve beleburkolta magát; még ugy is sepert a földön.
S valljuk meg az igazat, hogy neki is tökéletes igaza volt. Ez a legczélszerűbb methódusa a czeppviselésnek.
Mind a ketten Dániel béget hivták fel itélőbirónak. Ez volt a «hozott Isten!», a «Selim Aleikum!»
– Ugy-e, hogy én rajtam áll jól a kantus?
Dániel bég pedig mind a kettőnek megveregeté az orczáját a tenyere hegyével s azt mondá:
– Te is szép vagy benne, Vukoszava; te is szép vagy benne Sefika! Egyébiránt én nem tudom, hogyan viselik ezt a kantust. Majd megmondja nektek a guvernánt. Most pedig adjatok nekem iziben valami harapni valót, mert a vasuton Banyalukától Tuzláig csibuknál egyéb nem volt a számban. Aztán a guvernantnak is küldjetek ebédet, mert az is éhes.
A Vukoszava szolgálói e szóra hirtelen letették a földre a nagy bőrvánkost, a min a bég ebédelni szokott s arra felrakták a készen tartott szukbureket, jalani dalmát és szakz kabagit, a miről mai napság Asbóth János kitünő irótársunk hirhedett monografiája nyomán minden ember tudja, hogy azok «husos bélest», «töltött káposztát» és «fokhagymával főtt tököt» jelentenek. Ezek pedig Dániel bégnek kedves eledelei.
Étkezés kőzben tisztességes asszony békét hágy az urának s nem háborgatja kérdezősködéssel.
Ellenben a gyermekhad, mindkét fajzatból együtt lévén, egyre ott csivelgett a nyakán, unszolva az apát tökéletlen kérdezősködésekkel: hogy mire való ez meg az a furcsa játékszer, a mi neki vásárfiába jutott.
– Hogyan kell ezen a hárfán muzsikálni, Dani baba? kérdezé a pisze Amhát. Nézd csak, tiz hurja van, azután mindegyiken tiz fehér, meg tiz fekete dió.
– Nem hárfa az, te csirkincsirlek; hanem számoló gép. Majd megtanit arra téged a guvernánt, csak várj!
Majd meg a pajkos Feridun csimpajkozott a nyakába.
– Nézd csak, Dani baba, de bolond nagy golyóbis ez itt! Hogyan kell ezzel gurigázni?
– Meg ne próbálj gurigázni vele, joldás! Ez nem kuglizó golyó, hanem földglobus. Erről tanulsz te majd geográfiát. Majd beléd veri ezt a guvernánt!
Az a guvernánt kezdett boszorkánymesei alakká megnőni.
Ebéd után hozták a fekete kávét. Dániel baba (apa) rágyujtott az illatos bogcsa tütünre (dohány) s miután a kávé is eléje lett téve ezüst findzsában, most már az asszonyoknak is lehetett vele beszélni.
Azok nagy kinban voltak. Sehogy sem tudták kitalálni, hogy annak az átkozott kalodának, a minek vállfüző a neve, merre van a bejárata. Már pedig olyat is készíttetett mind a kettő számára Dániel bég, miután megértette Leó urtól, hogy lehet azt halcsont nélkül is előállítani, gutta percha-lemezekkel.
– Hogy kell ebbe a pánczélba belebujni? kérdezé Vukoszava, odatartva a bég elé a miedert.
– Nem tudom én, édes mézem, mert én soha sem tanultam a szabómesterséget; hanem beleszorít ebbe titeket a guvernánt; mert az érti.
– A guvernánt? kiáltá egyszerre mind a két asszony elförmedve. Már hogy öltöztetne bennünket a guvernánt?
– Hát mért ne öltöztethetne titeket a guvernánt?
– Hisz az egy softa.
– Igen. De nem férfi-softa; hanem asszony-softa.
– Asszony-softa? kiálta, összecsapva a kezeit Vukoszava. Allah buffáj! Ilyet sem hallottam, hogy asszony-softák legyenek a világon.
– De hát akkor hogy lesz, mint lesz a világ sorja? kelepelt Sefika asszony. Ha a guvernánt asszony-softa, akkor hogy tanitsa az a fiugyermekeket? Ezek ő rá nézve idegen férfiak.
– Hum! Dörmögé Dániel baba. De furcsa beszéd! Hát Amhátnak nem Vukoszava az anyja? azért mégis hányszor az öledbe veszed, megfésülöd, megmosdatod; pedig az rád nézve idegen férfi; viszont a Vukoszava nem minden nap sajátkezűleg felfenekeli-e a Feridunt? pedig az a te fiad, s igy rá nézve idegen férfi.
– De ők azért mégis a mi gyermekeink, mert mi ketten az ő apjuknak a feleségei vagyunk.
– No hát azon módon majd a guvernántnak is gyermekeivé lesznek az Amhát is, meg a Feridun is.
A két asszonynak csak erre a szóra esett ki a kezéből a kávés ibrik meg a csésze.
– Hiszen te egy uj asszonyt hoztál a házhoz; te Allahtól elrugaszkodott vén gonosztevő?
Akkor aztán volt drága dolga a Dániel baba üstökének!
Az pedig azzal a nekidurálással fogadta azt a tépászást és dögönyözést, a minővel szokta kiállani az igazhitű müzülmán a török fürdőben a fürdőlegény dömöczkölését. Fáj az; de használ.
A mig az asszony pofoz, addig jó a dolog!
Hanem mikor már a szakállát is kezdték tépni, akkor ő is azt mondá, hogy: «térjünk már most át más matériára!»
S azzal kihuzott a kabátzsebéből valami összecsavargatottat.
– Kedveskéim, angyalkáim, még egy ajándékot hoztam a számotokra. Látjátok, mi ez? Egy korbács: szarvorrunak a bőréből. Most szereztem Bécsben. Csalhatatlan gyógyszer minden asszonyi bajok ellen. Hát már most én azt meg nem magyarázhatom nektek, hogyan kell viselni az uj szalüppöt; hanem hogy hogyan kell elszakgatni: azt majd megmutatom, ha ugy kivánjátok.
Erre semmi sem természetesebb, mint hogy mind a két feleség egyszerre leveté magáról a most kapott uj ruhát s oda dobta a férj lábaihoz: «no hát itt van! Süsd meg! Add ezt is a guvernántnak!»
Vukoszava asszony kiölté rá a nyelvét. Sefika pedig fujt rá, mint a macska a kutyára.
A bég pedig kedélyesen pattogott a korbácscsal.
– No no! Asszonyok! Eszeteken járjatok!
Erre aztán megindult a záporeső. Mind a kettő el kezdett sirni, jajveszékelni.
– Ha mi neked nem tetszünk többet, akkor küldj bennünket haza az apáinkhoz! zokogá Sefika.
– Nekem add ki a hozományomat. Én megyek a bátyámhoz Szerajevóba! mondá fuldokló szóval Vukoszava.
– Hát aztán ezt a tizenkét gyermeket én fésüljem naponkint? förmedt fel Dániel baba.
– Fésülje őket a guvernánt! – Mosdassa is a guvernánt! kiabált egyszerre mind a két asszony.
– De bizony minket ne fésüljön, ne mosdasson a guvernánt! visított egyértelműen a gyermekhad s mindannyi belekapaszkodott az anyja sokránczu bugyogójába (török nők viselete ez) s lehetetlenné tette rájuk nézve az elfutást. Mind a ketten sirva ölelték nyalábra a nyakukba csimpajkodó gyermekeket; elsiratva őket: «óh ti szegény elhagyatott árvák!»
«No már micsoda ostoba beszéd ez? Eddig volt nekik két anyjuk; most lesz nekik három.»
Tudja jól Dániel baba, hogy a záporesőre következik a szivárvány. Csak egy kis napsugár kell hozzá. Az is készletben volt. Mikor már az egész familia belefáradt a sirásba, akkor elővett a két oldalzsebéből két ékszerdobozt. Azokat felnyitotta.
– No nézzétek; mit hoztam még nektek?
Egy-egy széles arany karperecz volt, gyémántos patkóval a közepén.
Erre rögtön megjelent a szivárvány: még a könycseppeken keresztül.
– Hadd lám! Hadd lám! Melyik az enyém?
Dániel baba aztán sajátkezüleg kapcsolta a kösöntyüket az egyiknek is, a másiknak is a kézcsuklójára.
– No hát nem feledkeztem meg rólatok, ugy-e?
Ezek csakugyan «élő» tanubizonyságok voltak.
– Már most hát mondjunk egymásnak egy «csok ja sá»-t! Aztán ma estére eljövök hozzád sakkozni, kecsteljes Vukoszavám, holnap este pedig te nálad ostáblázok, bájos Sefikám!
Azzal egyiknek is, másiknak is odanyujtott egy selyem zsebkendőt, a hitvesi szeretet jelvényét.
Igy már aztán minden jól van.
Becsületes müzülmán férjnek az a jelszava hogy «ne csalj igazán!» És azt meg is tartja.
Azzal aztán a békecsókokat kiváltva, eltávozott Dániel bég a dolgára.
Mikor visszanézett az elhagyott háremre, mind a két asszonyt ott látta az ablakban. De nem azért, hogy Dániel baba után üdvcsókot hányjanak, hanem hogy az ablaküvegen megpróbálják, hogy csakugyan igazi gyémánt-e az a kapott karpereczen? Mert holmi talmi aranynyal, strassburgi gyémánttal még a bosnyák hölgyeket sem lehet már rászedni. Tartanak próbakövet is otthon.
*
Ezeket tartalmazá Achmed effendi harmadik levele Leó úrhoz.
VI.
A BŰVÉSZNŐ LAKOMÁJA.
– Vajjon milyen lehet az uj asszony? Mondá Vukoszava.
– Bizonyosan csuf kövér debella. Véleményezé Sefika.
– Inkább azt hiszem, hogy utálatos sovány törpe. – Ellenzé meg Vukoszava.
(Csodálatos, hogy egyik sem tudott a másiknak a nyelvén, hanem azért mikor egy harmadikat meg kellett szólni, akkor megértették egymást. Ez külömben könnyen is ment. Vukoszava kövér és magas volt, Sefika sovány és nyápicz termetű; csak egymásra kellett mutatniok.)
«De hátha fertelmes szép az átkozott? Aféle bajrám-ünnepi odalik? No majd meglátjuk, ha ő rá kerül a sor a lakomaadásban!» Ezt mind a kettő mondá.
– Én kikaparom a szemét, ha szebb az enyémnél! szólt az egyik.
– Én levágom a haját, ha dusabb, mint az enyém! mondá a másik.
«Azt még se tegyük», mondák ismét mind a ketten, «mert akkor majd nagy szerepe lesz a rinoczerószkorbácsnak».
– Én «dur»-port keverek a kávéjába, a mitől megdühödik! fenyegetőzék Vukoszava.
– Én szerecsikát keverek a sorbethjébe, a mitől utóléri a Mohamed áldása estétől reggelig! böstörködék Sefika.
«Ilyet ne tegyünk még se!» mondának mind a ketten, «mert akkor zsákba kötnek bennünket, ugy dobnak a Jalába.»
– Hanem azt megteszem, fogadkozék Vukoszava, hogy mikor legelőször összetalálkozunk s kezet nyujtunk egymásnak, ugy összeszorítom ezzel az én hatalmas tenyeremmel a pratzliját, hogy a vér kijön a körme alól.
– Én pedig az összecsókolózáskor olyat harapok az orczájába, hogy ott marad a fogam helye.
Mind a két hölgynek meg voltak az eszközei a fenyegetés végrehajtásához. Vukoszava asszonynak a Nro 8½ keztyühöz termett öklei, Sefika asszonynak pedig hosszú fogai, a mik fölött soha sem tudta az ajkait összehuzni, annyira előre álltak.
Ebben állapodának meg egyelőre. A többi majd jön magától. Hogy két asszony hogyan folytasson egy boszantásból, vekszálásból, szekirozásból álló hangversenyt egy harmadikkal: ahhoz nem kell programm. Megy az próba nélkül.
A hazaérkezés utáni harmadnap estéjén csakugyan elkövetkezett a bemutatási lakoma, melyre az új asszony hívta meg a saját háremébe a másik két asszonyságot: még pedig előkelő szokás szerint franczia meghivó-jegyekkel. A két hodzsa ugyan nem tudott a meghivón eligazodni; hanem Dániel bég megmagyarázá azt az asszonyoknak. «Avec famille» annyit jelent, hogy egész családostól.
Így még jobb lesz. A gyermekhad is informálva lett, hogy mentől több gonosz incselkedést kövessen el az új mamánál. Ha hozzáférnek, csipjenek egyet rajta.
A látogatáshoz mind a két hölgy az új ruháját vette fel; még pedig mindegyik a saját meggyőződése szerint: egyik az öltöny hosszú nyujtványát elől az övébe feltüzve, a másik az egészet dominónak felöltve. Eként vonulának be, követve a gyerekek Siserahadától, az új hárembe.
Ajna asszonyság az elfogadó teremben várt a vendégeire.
Azok csakugyan utálatosan szépnek találták! Micsoda mosolygó fehér-piros arcz! Minő karcsú derék! Milyen csipők! Hát még ezek a vállak! Gyalázat!
No de majd a kézszorítás után lássuk, hogy milyen lesz a mosolygó arcz?
A mint azonban Vukoszava asszony izmos tenyerét Ajna szép fehér kezével érintkezésbe hozta, valami olyan titokzatos ütést kapott az egész karjába, mint mikor az embernek a könyökén találták el a sajgató ideget. Az egész teste összerezzent bele. Sietett félreállni.
Ekkor a Sefika járult a fenyegető csókkal üdvözölni az új asszonyhoz; de a mint annak az arczához ért, úgy megégette a száját, mintha tüzes vasat csókolt volna meg. A két fiucska meg, a ki meg akarta csipni az új mamát, a hol csak hozzá ért, mindenütt szikrák pattogtak az újja hegyére. Nem asszony ez, hanem tündér.
Hej, de elkotródtak mellőle.
Ekkor aztán Ajna asszony a legbájosabb nevetéssel lépett le a villanyos szigetről s maga járult a megriadt vendégek elé: a legékesebb német szóval üdvözölte őket s megcsókolta a Vukoszavát is, meg a Sefikát is, a nélkül, hogy az ajkai égettek volna. Azután a két kamaszt, az Achmedet meg a Feridunt felkapta az övénél fogva, egyiket a jobb, másikat a bal kezével; úgy emelte fel magához, megcsókolva az orczáikat; azután fölemelte őket kinyujtott karral a feje fölé; «gyönyörű két fiucska!» úgy tette le a földre.
Azok megrőkönyödve oldalogtak odább. Az ördög látott ilyen «kis mamát».
Hanem hát ez csak goromba bűvészet. Értett az új asszony a finomabb varázslathoz is.
– Hát ti rajtatok hogy áll ez az új öltöny? Hogy vettétek azt fel? kiálta, nagyot nevetve a feleségkollégák öltözetén.
Azok most látták, hogy csakugyan úgy szép ez az öltözet, a hogy azt a harmadik viseli.
– Hisz ez így csupa maskara! No jőjjetek velem, majd én újra öltöztetlek; s azzal karjára öltve a két asszonyt, bevitte az öltöző szobájába. Ott már készen állt számukra a vállfüző is, meg a ruhaderék is. Ajna asszony szakértő kézzel hüvelyezé be a teremtés remekeit helyreigazító kérgekbe, a Vukoszavát elébb, azután a Sefikát. Az által az előbbi karcsuvá lett, az utóbbi pedig telt idomokat kapott. Mikor készen voltak, akkor a nagy álló tükör elé vezeté őket. Azok el voltak ragadtatva. Százszorta szebbnek találta magát mind a kettő, mint eddig volt. Mit nem tesz a czivilizáczió!
Ettől a pillanattól fogva meg volt nyerve a vetélytársnék szíve a harmadik nő iránt.
Hisz egy ilyen harmadik asszony valóságos életszükség a háznál!
Az ember egész más embernek érzi magát, mikor a miedert fölvette.
Mikor Dániel bég maga is megérkezett a lakomához, már akkor egymást ölelve jöttek eléje mind a hárman: a hogy a grácziákat festik.
Dániel bég alig ismert rájuk.
– Hisz ti nagyon szépek vagytok!
Sorba is csókolta mind a hármat.
– Ejh, de karcsú vagy! mondá Vukoszavának. Ejh, de gömbölyű vagy! magasztalá Sefikát. S azok már megtanulták, hogyan kell hátrafordított fejjel az utána vonuló czeppre visszanézni s a közben a legyezővel a corsette csipkefodrait lebegtetni.
– Mindig így kell járnotok ezentúl!
Ez a nap arany betükkel lesz följegyezve a család évkönyveiben.
– Csak az az egy baj van ezzel az izével, hogy nagyon szorítja az embernek a gyomrát, s ez akadályozni fog bennünket a jóllakásban! mondá Vukoszava asszony.
– Én szeretném, ha akadályozna már! dörmögé Sefika; de én itt nem látok semmi előkészületet a lakomához.
A nagy asztal ugyan ott volt az étkező közepén, veres posztó-terítővel letakarva; de azon semmiféle olyan edény nem látszott, a melyből enni vagy inni szokás.
A kandalló előtt is ott állt a piláf-főző üst; de amabban még tűz sem volt.
Ezt a megjegyzését érthető jelekkel közlé is Sefika a háziasszonnyal.
– Nincs itt semmi findzsa?
– Hogy ne volna itten findzsa?
Ajna egyet koppantott a legyezőjével az asztalra s abban a perczben ott állt a kávés csésze.
– De ez csak egy csésze! Hát nekem? Neked? Meg a Dániel babának?
– Van itt elég csésze! mondá Ajna s azzal elvette az asztalról a csészét s azt Sefikának adta: a másik csésze már akkor ott állt az első helyén. És aztán folyvást osztotta a csészét, a míg mindenkinek jutott: még a gyerekeknek is.
– De hát mit igyunk mi ebből a csészéből?
– A mit parancsoltok.
Azzal ismét koppantott az asztalra, s egyszerre ott termett annak közepén egy öblös ezüstkancsó.
Azt fölvette Ajna s legelőször Dániel bégnek a csészéjébe töltött belőle. Pompás illatú mokka volt.
Azután Vukoszava csészéjébe töltött.
– Én tejjel szeretem a kávét! nehézkedett Vukoszava.
– Tessék! Tessék! mondá Ajna s ugyanabból a kancsóból töltött neki a kávéjába pompás sűrű bivalytejet.
– Én nem szeretem a kávét: nekem csokoládé kell! finnyáskodék Sefika.
– Parancsolj, édesem! nyájaskodék Ajna s töltött neki csokoládét ugyanabból a kancsóból. Aztán sorba járta vele a gyermekeket, a kik keresztbevetett lábaikon ültek a kerevet mellett, s azokat is megtraktálta. Végre visszajött az asztalhoz, a hol a saját csészéje állt. «Én pedig a theát szeretem.» S akkor illatos pecco csordult ki a bűvös kancsó csövéből.
– De hát ehhez valami mártogatni való is kellene! sürgetőzék Sefika asszony.
– Hüh! arról bizony megfeledkeztem! Szereted-e a bécsi kuglófot?
– Szeretném, csak volna.
– No majd mindjárt készítek.
– Miből? Miben? Mivel?
Hát bíz erre mind nehéz volt megfelelni.
Ajna asszony az asztal alatt kotorászott s talált egy pár tojást.
– No ez szépen kezdi! Rántottát akar csinálni.
De hol a serpenyő hozzá?
Ajna asszony zavart szinlelve tekingetett szélylyel. Meglátott valamit. Az volt Dániel bég czilinderkalapja.
Hohó! Czilinderkalap egy muzulmán bégnél!
«Hübnere» van a dolognak.
Bécsben meghívást kapott Dániel bég a közös miniszter estélyére: erre az alkalomra vett teljes divatszerű öltözéket. Most abban mutatta be magát az asszonyainak, a frakk gomblyukában a piros szalagos érdemrend.
Így került Ajna kezébe a köcsögkalap.
A többit aztán tudjuk könyv nélkül. A két tojást feltörték, a czilinderbe belecsorgatták; akkor a czilindert nehány perczig meghordozták a petroleumlámpa fölött, akkor lefelé fordították s kihibbant belőle a legtökéletesebb formájú bécsi kuglóf, azon melegen.
No ez jó volt kóstolónak. De nem csak kuglóffal él az ember!
– Lássuk, hogy tudsz főzni?
– Mindjárt meglátjátok, édeseim. Nálam az gyorsan megy.
Azzal Ajna asszony ismét az asztal alá nyult s előhúzott a fülénél fogva egy hófehér házi nyulat.
– Hát ezzel mi lesz?
– Ebből lesz a vacsora.
– Mash-Allah! «Egy» házi nyul tizenhat gyomornak!
– Nem egy nyul ez; hanem kettő! mondá Ajna, s azzal megfogta a házi nyul két fülét, hirtelen kétfelé repeszté azt, s azzal mind a két kezében ficzkándozott egy házi nyul.
– De ha kettő, sem kell nekem! tiltakozék Vukoszava; mert én a nyulat meg nem eszem.
– Majd meglátod, ha elkészül!
Azzal Ajna odavitte a réz főzőkatlanhoz a két házi nyulat, fölemelte a katlan födelét: a nyulakat beledobta, azután három kártyából tüzet rakott a katlan alatti üstbe; mire a papirtűz ellobogott, egy kissé körülkopogtatta a rézkatlant.
– Készen van már.
Azzal levette a katlan födelét s kiemelt belőle egy bográcsot, telides-tele szinültig berbécshusos piláffal, a minőről csak muzulmán gyomor álmodhatik.
Mindenkinek el kellett ismernie, hogy annál tökéletesebb piláf még konyhaművész kezéből ki nem került.
Sefika nagyon is sokat talált belőle enni. A mider is szorította. Nyafogott, hogy ő megbetegszik, ha most fagylaltot nem kaphat.
– Fagylaltot! kiáltott fel Dániel bég. Télen lehet azt csinálni, a mikor jég van. Ki ácsingózna nyáron fagylaltra?
– Mindjárt lesz! mondá készséggel Ajna. Szereted a czitromfagylaltot?
Azzal kettévágott egy czitromot: odafutott vele a katlanhoz, belefacsarta, tüzet rakott alá és két percz mulva előjött egy nagy tálban a dinnye-alakú fagylalt, a melynek a hány gerezdje, annyiféle gyümölcsből volt készitve.
A két asszony oda volt a bámulattól. Ehhez hasonlót ők nem tudnak.
Maga Dániel bég is azt mondá: hogy ez nem megy tündérek segítsége nélkül.
Hja! A ki jó nevelést kapott!
Még molnárostya is kerűlt elő. A katlan mindent kiád.
Utóljára gyümölcs, czukorsütemény; csak úgy szórta, hogy a gyerekek kapkodhassák.
És végre egy csinosan font kosár: abból meg egyre-másra hullott a virágbokréta.
S a meglepetések netovábbjául egyszer csak ott termett Dániel bég frakkjának a baloldalán egy tenyérnyi nagy érdemrendcsillag; olyan, a milyent Bécsben az exczellencziás urak viselnek. Dániel baba tudta, hogy ez is csak szemfényvesztő varázslat; de azért hagyta ott ragyogni a csillagot. Hisz előbb-utóbb meg lesz az érdemelve. Lehet még egy tizedik bársonyszék is a magyar képviselőházban!
Dániel bég nagyon meg volt elégedve a lakomával, s a jóllakás után azt mondá:
– Hátha innánk?
Tudva van, hogy a törökök evés közben nem isznak, hanem csak jóllakás után. Ezt nem Schweningertől tanulták; hanem Mohamed prófétától. Akkor is pedig nem bort isznak; hanem csak vizet. A szeszes italoktól eltiltja őket az alkorán.
A vizet azonban szabad keverni nádmézzel, gyümölcsízzel, narancslével, mandulafejettel, rózsavízzel, ámbrával, a mit aztán úgy hínak, hogy «sorbet».
Ismét előkerült a csodakancsó. Ajna sorba töltögette mindenkinek a talpatlan poharába, a mit kiki megkivánt, s a mit mindjárt ki kell inni, mert ha leteszik, felfordul.
«Pompás sorbet! Nagyon jó sorbet!» dicsérték a vendégasszonyságok.
– Hejh! Csak én olyan sorbetet ihatnám, a milyent Bécsben a miniszter úrnál töltögettek! mondá Dániel bég. Az úgy habzott, maga is igyekezett ki a pohár szélén, mintha siettetné az embert, hogy «igyál már!»
– Ha az én uram úgy kivánja… mondá Ajna, s aztán töltött neki a kancsóból olyan sorbetet, a mely pezseg.
– Ez az! Ilyen volt az! mondá a nyelvével csettentve Dániel bég. Ebből ti is ihattok, asszonyok. Ezt nem tiltja az alkorán. Ez nem bor: ez csak sorbet.
Azok is kaptak belőle.
Általános volt az elismerés, hogy ez tökéletesített faja a sorbetnek.
Nem sokára olyan jó kedve lett a két hajdani asszonyságnak, hogy el kezdtek dalolni.
A gyermekeket hazaküldték aludni. A ki akaratoskodott annál rögtön megjelent az ördög a falon s ráijesztett.
A Vukoszava bosnyák balladákat énekelt, a Sefika pedig arab stanczákat.
Ajna tapsolt mind a kettőnek. Dániel bég pedig sorba ölelgette mind a hármat s ivott az egészségükre.
– Hejh! De csak az volt ám az igazi sorbet, a mit én a magyarok fővárosában ittam, a Dzsigerdilenben: herczeg Prugmájernál, az orfeumi helytartó basánál. Az forró volt, csak úgy lobogott: mikor itta az ember, az orrán jött ki a lángja, mint a sárkánynak. Hát még az a húri, a ki töltögette!
– Ha az én uram úgy kivánja, mondá Ajna, kezeit keresztbetéve a keblén s alázatosan meghajolva: s azzal eltünt a mellékszobába.
A mint eltávozott, rögtön odatelepedék Vukoszava és Sefika Dániel bég mellé két felől, s elkezdték őt a legyezőikkel hüselni, a mit ő azzal a gyöngédséggel viszonzott, hogy a csibukjából a füstöt az arczaikba fujta. Majdan előhozták a szolgálók a nargiléket, s akkor aztán a két asszonyság versenyt pipázott az urával.
Egyszer aztán előttük termett a harmadik.
A hogy a tündérek szoktak megjelenni: pókhálóból szőtt öltözetben, hosszan leeresztett hajjal, mely térdhajlásáig takarta; fején világító csillaggal; karja körül egy eleven kígyó tekergőzött, fején taréjjal, két szemén pápaszemmel. A másik karját fölemelve tartá, egy vállára emelt kancsót a fogantyújánál markolva.
A két asszonyságnak szeme-szája tátva maradt a nagy bámulattól.
– Ez egy «péri!»
– Nem. Ez egy «abelére!»
– Vagy maga az «iblisz!»
A tündéralak leemelte a válláról a karcsúnyakú rézkancsót, s sorba töltögetett a poharakba az illatos párolgó punchból. Ez sem bor: ezt sem tiltja a próféta.
A pákosztos kígyó mindegyik pohárba belekóstolt a kiöltött kettős nyelvével.
– Ez aztán az ital! Ilyet isznak a paradicsomban, a Túbafa alatt, magasztalá a punchot Dániel bég, s összekoczczintá a poharát mind a három hölgygyel. Csak a fertelmes kígyó ne kóstolgatna bele!
– Kígyó? szólt csodálkozva Ajna. Hiszen nem kígyó az, hanem pálcza.
S azzal megfogva a cobra fejét, az egyszerre megmerevült, egyenes lett, mint a Mózes botja.
– Fogd a kezedbe! mondá Dániel bégnek.
A bég azonban, a mint a pálczának a fejét a kezébe vette, egyszerre sajgató ütést érzett a tenyerében, s a mellett a marka úgy összeszorult, hogy nem tudta a boszorkányos jószágot eldobni.
– Jekdür Allah! Jobb szeretném, ha kígyó volna. Vedd el a kezemből ezt a verekedő pálczát.
Ajna aztán elvette a varázsbotot a bég kezéből s ledobta a földre; a mire az ismét megelevenült, kígyóvá lett, összetekergőzött.
Ekkor azután az Ajna felkapta a rézkancsót s elkezdett annak az oldalán az öt ujjával dobolni, valami bajadértánczot járva hozzá s egy varázsdalt énekelve; közbe-közbe teletölté a bég és a két úrnő poharát a tündéri itallal.
A cobra a dobolásra, meg az énekhangra felemelte a fejét rétesalakjából, egyre jobban felegyenesedett, s elkezdett maga körül forogni, míg az utolsó gyürűjén állt meg, a mit a farka alakított.
A rézkancsó egyre jobban kiűrült, a dobolás annál hangosabb lett rajta. A bajadértáncznak a sebese járta. A tánczdüh nem csak a kígyóra ragadt el, hanem a két asszonyra is. Egymás után felugráltak a bőrpárnáikról, s igyekeztek, tőlük telhetőleg utána csinálni Ajnának a tánczot. A Vukoszava felkapta a piláffőző rézkondért, azon produkálta a tamburint; a Sefika pedig a palacsintasütőt püfölte a nagy keringelésben, míg a többféle jótékony italok hatása miatt mind a két úrnő, ki erre, ki amarra, eldőlt s nem tudott e világon létéről többet. Azokat a szolgálók szépen a vállaikra emelték s hazavitték a saját háremeikbe.
Az egyedül maradt tündér még folytatta lassudó tempóban a csábtánczot: a kígyó azonban azt is abba hagyatta vele, a lábai körül tekergőzve s azokat egymáshoz szoritva: egyre mindig feljebb csavargózott, míg utóljára átszorítá a derekát, s ott a fejét átöltve, maga magán csomót kötött. A bajadér epedő mosolylyal tekinte a gyönyör-ittas Dániel bégre.
– Alláh ekber! Nagyon szép vagy. Mohamed ugyse! Gyönyörű vagy. Csak az a fertelmes kígyó ne volna a derekadon.
– Kígyó? szólt Ajna, gyönyörű igazgyöngy fogsorát megmutatva nevető ajkai között. Hiszen nem kígyó az; hanem selyemöv. Próbáld meg leoldani.
*
Így írta le ezt a jelenetet Achmed effendi, Leó úrhoz küldött negyedik levelében. Ő maga az egészet a két mamájától hallá, a kiknek mindezt a legközelebbi látogatás alkalmával Vukoszava és Sefika asszonyságok elbeszélték; az utólját a saját képzeletéből adta hozzá.
Mind a két nő el volt varázsolva a harmadik asszony estélyén élvezett gyönyörűségektől.
S ez a varázs a másik két asszonyságot is bűvkörébe ragadta.
Jelacsa mama, meg Habiba mama rajta estek Ibrahim papán.
– Nekünk is hozz ilyen harmadik asszonyt! Te is szerezz ilyen tündérnőt a házhoz, a milyent Dániel bég hozott a Vukoszavának, meg a Sefikának.
– Mit? Mit? varázslónőt? mondá Ibrahim baba. Az kell nektek? Ha csak az a bajotok: én bizony hozok. Kell guvernánt az Achmed gyereknek? Dehogy nem hozok.
Aztán felment a «csarziába»: ott kikeresett egy fekete pofáju ötvenéves czigányasszonyt; azt hazavitte.
«Itt van a varázslónő».
«Jaj! Nem ilyen kell nekünk. Ezt add vissza, a hol vetted. Szép, fiatal varázslónő kell nekünk, a milyent a Dániel bég hozott. Megengedi azt a próféta.
Ibrahim baba pedig igen praktikus eszü kalmár volt.
«Jajh, kedveseim, arra, hogy egy olyan bűbájos tündérnőt szerezzen az ember a házhoz, a minő «állítólag» a Dániel bégé, nem elég egy próféta: ahhoz Mohameden kivül még Krisztus is kell: nagyon sok Krisztus».
Tudniillik, hogy a gyaurok így hívják egymás között a «pénzt». Persze: ők azt is imádják.
VII.
AZ ÉDES ERETNEKSÉG.
Hogy Mohamed próféta az asszonyoknak nem adott lelket; hogy nem nyitotta meg számukra a paradicsom ajtaját: az még csak elviselhető sérelem; de sokkal nagyobb figyelmetlenség volt a prófétától az az intézkedés, hogy az asszonyok kezébe nem adott pénzt, s ezzel bezárt előttük minden boltajtót. A kasszakulcs a férjnél áll: az vásárol be mindent. A mit az asszony megkiván, azt a férj megveszi a számára: elhalmozza ékszerekkel, selyemruhákkal; de pénzt nem ád a kezébe: az nem való asszonynak.
Kassári Dániel bég házánál ennek az előitéletnek is meg kellett szünni. Ajna asszonyság ezermesternő volt. Mikor neki tetszett, tallérokat, aranyakat szedett ki a Vukoszava asszony turbánja alól, a Sefika haja közül s rakta a markába jobbra-balra mindenkinek. (Igaz, hogy mikor kinyitották a markukat, akkor látták, hogy semmi sincs benne; de ott volt!)
Dániel bég nagyon szeretett volna játszani. Sakkozni szabad a muzulmánnak is; de kártyát nem vehet a kezébe: mert az az ördög bibliája, azon emberi alakok vannak festve, az alkorán tilalma ellenére. Mikor a tuzlai kávéházba beült, elnézte, hogy játszanak whisztet, kalábert, faramuczit a rácz notabilitások, a kik a carreaut «buntevicz»-nek, a coeurt «paprikicz»-nek mondják. Tetszett neki az a játék nagyon. De csak mint «kibicz» vett részt benne.
Egyszer aztán rá hagyta magát beszéltetni Ajnától, hogy odahaza, zárt ajtók mögött, mikor nem látják a hodzsák, leüljön a három asszonyával whisztezni. Oh be hamar megtanulták! Mire nem jó még a három feleség! Kész whisztpartie kitelik belőle.
Eleinte csak babra játszottak. Később aztán krajczárokban. Ajna egy zacskó ujdonatuj veretü rézkrajczárt osztott ki az asszonyok között; később pedig fényes uj piczulákat. Ezeket ő még Bécsből hozta; signore Spirifanti ajándékából: kellettek azok a bűvészi előadásokhoz. Hetenként egyszer, pénteken, tallérok kerültek a játékasztalra, szintén Ajna requisitumaiból.
Dániel béget rendkívül mulattatá a kártya. Rájött, hogy ő nagyon jól tud whisztezni s meseszerencsével játszik. A hétnek hat napján minden aprópénzüket elnyeri az asszonyainak, csak a hetediken fordul ellene a szerencse. Hanem az az egy volt a különös, hogy azok a napok, a melyeken diadalmas nyereségeket sepert be az erszényébe: rendesen a krajczáros és piczulás napok voltak, a melyeken pedig vereséggel vonult vissza, azok a talléros napok valának: úgy, hogy a mely mértékben duzzadtak a réz- és nikkel-tartalmú zacskói, ugyanabban fogyatkozott a talléros táskája.
No de hát «prætor non curat minima!» Dániel bég más asztaloknál kincseket tudott nyerni: engedte magát gavallérosan kifosztatni az asszonyai által.
S ez az eretnekség gyorsan terjedt. A bégek és agák a környékben és fővárosban egyszer csak azt vették észre, hogy megtanultak whisztezni. A kinek pedig csak egy felesége volt: az pikétbe keveredett.
Volt tehát már költőpénz az asszonyok kezében. Egy paradicsom ajtaja megnyilt előttük: a boltajtó.
Mit vásárolhatna egy paradicsomba jutott hölgy egyebet, mint piperét: szép ruhákat.
Achmed effendi tudósítá barátját, Leó urat: «jöhetsz már a kimustrált czifraságaiddal.»
Leó úr egyelőre csak mint «repülő kalmár» csinálta meg az első felfedezési kirándulást az ismeretlen világrészbe. Ideiglenes boltot nyitott a szerajevói bazárban. Mind, a legutolsó fichuig elkelt, a mit magával hozott.
A szép ruha azonban azt kivánja, hogy lássák; a pipere dicsekedni szeret.
Hogy lehessen ennek a követelménynek eleget tenni, a mohamedán törvények mellett? Utczán a török hölgy tetőtől talpig fátyolba és bő köpenyegbe burkolva jelenhet csak meg s annak mindegy, hogy csipke és selyem van-e alatta?
A tuzlai tündér ennek a hitvallásnak is ki tudta találni a schismáját.
A hölgyek, ha természetben nem is, de képmásban mutogathatják magukat.
Ennek ismét egy másik «canon» állja útját. Mohamed-hitü emberalakot nem szabad embernek lefesteni vagy kifaragni.
De a napnak szabad! S a fényképet nem ember rajzolja, hanem a napsugár. Tiltott-e meg valamit Mohamed próféta a napnak? Nem is tilthatott meg. Tehát fényképezni szabad.
Ajna asszony fényképező készletet is hozott magával Bécsből: pillanatnyi fölvételre alkalmazottat.
Dániel bég dörgött-morgott, a mikor a legelső fényképét megmutatták. Boszorkányság ez! Hisz ő nem ült senkinek. Észre sem vette, a mikor lekapták, épen csibukozó poseban. Hanem aztán kiengesztelődött, mikor a Vukoszava meg a Sefika képmásait is megmutatta neki Ajna, aztán meg a kisebb-nagyobb porontyokét. Némelyik épen abban az állapotban volt levéve, a mikor ordít s a két kezével a megbünhödött testrészét tapogatja. Dániel bég engedte magát kapaczitáltatni: a mit a nap készít, az nem lehet Allah ellenére.
És így be lett fogadva a fényképészet. A trójai fa ló.
A hölgyek legujabb ruháikban, legszebb piperéikkel fényképeztették le magukat, fátyol nélkül, a fényképező is nő volt: s küldözték egymásnak ajándékba az arczképeiket.
Leó úr táviratozott a budapesti chefnek, hogy küldjön le egy nőnemen levő photographot, több rendbeli retoucheurökkel Szerajevóba. Igen jó vállalatnak igérkezik.
Meglett. Az európai czivilizáczió ujból egy étappe-ot foglalt.
Ez azonban ismét annyi, mint vért szagoltatni az oroszlánnal.
Mi haszna az európai divat, ha nincs nyilvános hely, a hol azt mutogatni lehessen?
Leó úr nagy diplomata volt. Igazán konzulnak született. Egy napon azt irta a budapesti chefjének:
«Szerezzen ön a számunkra valami vándor operette-társaságot: kitünő vállalatnak kinálkozik.»
Semmi sem könnyebb. Az impreszárió meg lett találva. A többi magától jön.
Az impreszárió megkapta az engedélyt a főpolgármestertől a szinház építésére. Az olyan gyorsan föl lett állítva, mint egy kártyavár. Csak játszó társaság kellett még bele.
Ámde görbe szemmel nézett erre Mohamed. Nem Mohamed a próféta, hanem Mohamed Czikalovics, a Bend-basi kávéház tulajdonosa. Mivelhogy az ő kertje is szini előadásokra van berendezve, s annálfogva nagy látogatottságnak örvend. A szerajevói előkelő világ ott szokott mulatni éjfél után egy óráig: a mikor ágyuszó jelenti, hogy a korcsmák bezáratnak. Ott is van szinpad, s azon mindenféle tánczot produkálnak: csakhogy azok a bajadérek nem leányok, hanem leányruhába öltözött fiúk. Ha már most a Bend-basi-kerttel átellenben egy másik komédiás üti fel a bódéját, a kinek a szinpadján igazi leányok tánczolnak és dalolnak: akkor a közönség mind otthagyja a Bend-basi kávéskertet s az új komédiás bódéjába tódul, melynek még páholyai is lesznek, a mikben török asszonyságok is megjelenhetnek. Erkölcsiség szempontjából is veszedelmes lesz ez új vállalat: mert abban németül fognak dalolni. Ha elgondolja az ember, hogy a Bend-basi énekesei, a kik bosnyák nyelven dalolnak, a melyet mindenki megért, mindamellett is mennyi szemtelenséget összegajdolnak: hát még azok a németek, a kiket senki sem ért, ebbeli biztokban micsoda fertelmes dolgokat fognak kalatyolni? Még ennél is nagyobb dolog a nemzetiségi veszedelem. A bosnyák asszonyok kiváncsiak. A német nótáknak a dallama fülökbe mászik: akkor meg fogják tanulni a szövegét is és így rövid idő alatt egész Szerajevó germanizálva lesz s maga után fogja rántani egész Bosnyákországot.
Nem lehetett kifogásolni az ellenvetések alaposságát.
Aztán a mohamedán népességnek érzületét is figyelembe kellett venni. A kávésnak sikerült egy tekintélyes csőcseléket megnyerni az igaz ügy számára: lehetett tartani a zendüléstől. A polgármester féltette a bezesztán lámpásait. Gondolkozott rajta, hogy betiltsa a gyaur szini előadásokat.
Ekkor nem várt oldalról jött segítség Thalia számára. Muszkaországból!
Ugyan ki hitte volna, hogy a német szinigazgatót az orosz czár rántja ki a bajából?
Pedig valóban úgy történt.
Az orthodox keresztyének, mindjárt a párisi kongresszus után nagyszerü kathedrálét építettek Szerajevóban. Volt pénzük hozzá. A mohamedánok zúgolódva nézték, hogy a keresztes torony túlemelkedik a legmagasabb török minarén is: az aranyos kupoláju czarevna dzsámián; de csak türtőztették a haragjukat, mert muszáj volt. Azért az ő muezzinjeik mégis csak szépen énekelték meg a nap időszakait, míg a gyauroknak csak egy fatáblát volt szabad ütni két kalapácscsal, mikor egymást a templomba hivogatták.
Ekkor az orosz czár kebléből túlömlött a nagylelküség s az idegen alattvalók boldogítása iránti hajlam: kapta magát, három nagy harangot ajándékozott a szerajevói rácz templomnak. Azokat a hivek fel is huzatták nagy ünnepélyességgel a maguk tornyába. De már ezt nem türhette el a mohamedán lakósság. Hogy abból a magas toronyból még a bimbám-zúgás is háborgassa az ő «Lá illah, il Allah!» kiáltásukat. Nagy lett a zendülés. Az utczák megteltek bucsujáró néppel: a főmufti, az imámokkal és a hodzsák seregével, teljes ornátusban vonult fel a főpolgármesteri palota elé. A kaszárnyákban a katonaság consignáltatott.
– No már most mit csináljak? mondá a polgármester. A főmufti azt mondja, hogy a nép fellázadt, mert nem akarja engedni, hogy a kathedrále tornyában meghuzzák a harangokat; a Mohamed Czikalovics meg azt állítja, hogy a nép azért lázadt fel, mert nem akarja megengedni, hogy az uj komédiaházban meghuzzák a hegedüket. Vagy az egyik igaz, vagy a másik. Ha megtiltom a harangozást, akkor meg kell engednem a hegedülést; ha megtiltom a hegedülést, akkor meg kell engednem a harangozást. Végezzétek el a dolgot elébb egymás között: úgy jőjjetek vissza.
Az lett belőle, hogy «sok lúd disznót győz.» Az imámok s a hodzsák lekiabálták a kávést s a főpolgármester betiltotta a harangozást és megengedte a hegedülést.
Így segítette ki egyik európai nagyhatalom a másik nagyhatalmat a hinárból. (Mert hogy az «operette» nagyhatalom, azt úgy hiszem, senki sem vonja kétségbe.)
S így lett a harmadik étappeja a czivilizácziónak meghódítva az új hazában.
VIII.
A NAGY CATASTROPHA.
Szinházat tehát már kapott a bosnyák főváros. Azt ugyan eleinte csak a beköltözött idegenek látogatták: hivatalnokok, katonatisztek, kereskedők. Aztán rákaptak a keresztyén uraságok, később a hölgyeket is el merték vinni. Látták, hogy semmi botrányos látványokat nem mutogatnak ezen a színpadon. Igaz, hogy valóságos nők játszanak; de azok sokkal illedelmesebben mozognak, mint a török szinpadok nőruhás sihederei. Mikor végre megtörtént az a nagy eset, hogy egy estén maga a hirneves Kassári Alibegovich Dániel bég is megjelent egy páholyban, még pedig mind a három hitvesével (igaz, hogy mélyen le volt fátyolozva mind a három), akkor egyszerre bon tonná vált a szinházba járás az effendikre nézve is. Az operettek dallamai hódítottak. S a ki azokat utána dalolta: a szöveget is szerette volna érteni.
Vukoszava és Sefika asszonyságok egyszer csak azt vették észre, hogy németül beszélnek. Influenza van abban! Cseléd, gyerek, asszony mind beszélte a «wasz ist den das»-t. Ha ez soká így tartott volna: meggermanizálták volna egész Boszniát.
Jó szerencse, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák ne nőjenek az égbe.
Achmed effendi nagy kópé volt: nem hiába járt a külföldi egyetemek körül.
Ő buzdította az asszonyságokat, a két mamája közvetítésével, a folyvást harapózó ujításokra.
Eleinte az lett behozva, hogy az izlamita hölgyek is használhatnak szinházi látcsöveket az előadások alkalmával. Ezzel pedig, jól tudjuk, hogy milyen közelségbe hozhatók az idegen férfialakok. Ajna asszony megkezdte; a többi utána csinálta. A férjek mit tehettek? Azt mondták rá: «Allah akarta így».
Azután meg a feredzsét levetették a páholyban; csak a fátyolt tartották meg az arczukon s fenhangu fecsegéssel vonták magukra a figyelmet. Fagylaltot ettek és sorbethet ittak felvonásközben. A férjek fizettek és felsóhajtottak: «Allah akarta így».
S ha ő akarta, akkor nagyon jóakarója volt Leó úrnak, mert a toilettek közszemlére hozatala által nőtt a kereslet a divatczikkek után: s Leó úr konfekcziós boltja pompás üzleteket csinált.
S ha Leó úr maradt volna az üzletcsinálásnál, a hogy a hajdani chefje tanácsolá: igen jó utat követett volna; de ő rátévedt a regénycsinálás utjára, a mit a chefje határozottan elitélt.
Pedig már annyira volt a dolog, hogy egy álarczos bál megtartására is meg volt adva az engedély, a mihez a szinház nézőtere alakíttatott által. Ez épen aratásszámba ment lészen.
Ekkor azonban a két ugrifüles azt a ravaszságot gondolta ki, hogy még egy társadalmi ujítást hozzanak be a mohamedán szokások ellenére. Azt, hogy férfiak tehessenek látogatást hölgyeknél.
Hát hiszen ebben, a mi keresztyén fogalmaink szerint, semmi erkölcstelenség sincsen. E nélkül mi egy szindarabot sem tudnánk irni. Mért ne szokhatnának hozzá a törökök is?
Találtak rá alkalmat, hogy ezt a tervüket közöljék Dániel bég asszonyságaival. Azoknál ez nagy tetszésre talált.
Kinálkozott a jó alkalom e terv végrehajtására. A boszniai miniszter körutazása volt közhirré téve az országban. A népszerü minisztert elfogadni, városról-városra kisérni volt a bosnyák notabilitások feladata. Ezek közül ki nem maradhatott Kassári Alibegovich bég.
A míg e magas körutazás tart, addig Dániel bég nem mehet haza a Jála-parti kastélyba. Azalatt megtörténhetik a látogatás.
Ajna asszony háreme lesz az elfogadás szinhelye: ő adja a theaestélyt. Ő nála lesz Vukoszava és Sefika asszonyság. Három asszony és két férfi. No ez nem veszedelmes dolog.
A megállapított nap estéjén a gyermekeket korán lefektették; a kutyákat becsukták a fáskamrába; a hodsáknak ópiumot tettek a méhserébe; a kapustól elcsenték a kertajtó kulcsait: a két lovag előtt nyitva volt az ut.
Hogy erre a cselszövényre Vukoszava és Sefika asszony olyan könnyen rá állt, annak valami erősebb oka is lehetett, mint az asszonyi kiváncsiság. Bizonyosan irigykedtek Ajna asszonyra s azt akarták megejteni. Ez a fiatal gyaur, a ki Budapestről került ide, bizonyosan szerelmes Ajnába, s ha megérthetik egymást: akkor ennek megszöktetés lesz a vége. Akkor aztán megint a két «hajdani» lesz a kegyben. Titkos kárörömmel segítették előmozdítani a veszedelmes vállalatot.
A két ifju hős pontosan megjelent a határozott órában s be lett vezetve a háremépületbe Ajna asszony bizalmas szolgálója által, kit Bécsből hozott magával. Ez volt segédkezője bűvészeti mutatványainál.
Ez alkalommal is volt valami szemfényvesztés. Ajna ködfátyolképeket mutatott.
A teremben gazdagon rakott asztal volt terítve a dagadó kerevetek szomszédságában, melyeken a két lovag kényelembe helyezé magát, egyelőre illatos mokkával, zamatos nargilével édelegve, s Vukoszava és Sefika asszonyságoknak legujabb bécsi anekdotákat mesélgetve, a melyekből azok annyit megértettek, a mennyit nem kellett volna megérteni s azt mondták rá: «Tasz iszt szehr kút!»
Maga a hárem gyöngye háziasszonyi kötelességével volt elfoglalva. Ő rendezte a ködfátyolképek tüneményes játékát.
A terem mélyében volt egy emelvény, a melyet egy sima fekete függöny takart el.
A teremben minden lámpást letakartak, egészen sötét lett. Valami magától zenélő gép elkezedett tündéri dallamokat hangicsálni. Akkor aztán egyszerre egy nagy fénykarika támadt a kárpit közepén s abban megjelent életnagyságban egy-egy sokat emlegetett világhirü alak. Egymás után jöttek: Bismarck herczeg, Patti Adelina, Ozman Gházi, a plevnai hős, Hadzsi Lója.
– Mit nekünk ezek a hires uraságok, asszonyságok, a kiket mi nem ismerünk? kiáltott fel Vukoszava. Lássunk valami ismerőst. Lássuk Achmed effendit!
S pár percz mulva ott termett a fénykörben Achmed, veres fezzel a fején, csibukkal a szájában.
– Nagyon jó! Tökéletes! sikongatott a két asszonyság. Lássuk hát Leó urat!
– Abban a pillanatban eltünt a fénykörből Achmed s ott ált a helyén Leó úr, félrecsapott figaróval a fején, két keze a dzsekje oldalzsebébe dugva.
– Szakasztott olyan! Tökéletes Leó úr; volt a hálás közönség véleménye.
– De lássuk hát Vukoszavát! – Lássuk Sefika asszonyságot!
S azonnal elég lett téve a kivánságuknak.
Egymás után megjelent a két hölgy, pompás európai öltözeteikben.
– Együtt lássuk mind a kettőt! követelték az ifjú leventék.
Ahhoz már egy kis idő kellett, a míg összejött. De az is meg lett. A fénykörbe odapattant mind a két hölgy, abban a poziturában, a mely őket egymással pörölve mutatja be; az egyik két csipőre tett kézzel, a másik karmolásra görbített ujjakkal.
Lett erre nagy sikongatás a hölgyek részéről; taps és kaczaj az ifjakéról.
Ez «moment-felvétel» volt!
– Már most lássuk az Ajnát! praetendálta mind a két asszony revancheból.
«Minő jelmezben?» hangzott a függöny mögötti titkos tündérszó.
– A «mouche d’or» jelmezében! kiálta Leó úr, felhörpintve a tele pohár mandarint.
Erre a panharmónium rákezdte a bűbájos Koldusdiák-keringőt, s az andalító zene mellett odalebbent a fénykör közepébe az a csábító tünemény, melyet Leó úr látott maga előtt élő mivoltában ama végzetes ruhafelpróbálás alkalmával; de most már fátyolozatlan arczczal.
– Isteni! Fölséges! rebegték az ifjú úrak elragadtatással.
A két asszonyság azonban azt mondá:
– No már ebből elég volt. Sok a mi sok!
Az aranydongó tovarepült.
«Kit lássunk még? Kit idézzünk ide?» kérdezgeté a néző közönség.
– Ejh! Lássuk Dániel babát! kiáltá vakmerően Leó úr, a kinek már akkor a fejébe ment az erős khinai pálinka.
– Igen! Lássuk Dániel babát! ismétlé kaczagva az egész vidám társaság: s arra egyszerre ott termett előttük Dániel bég; de nem a fénykör közepén ködképben, hanem a függönyt félrehárítva, saját élő alakjában; s azzal egyszerre világos lett az egész terem.
Dániel bég ősi diszruhájában állt ott; övébe dugva a handzsárja és ezüstfogantyus pisztolyai.
Asszony, férfi, mind kővé meredt e rémalak láttára.
A bég pedig legkisebb haragot, felindulást sem mutatott az arczán. A kezét sem tette a fegyverei markolatára. Szép csendesen odajött a lakomaasztalhoz.
– Szelim alejkum, uraim! mondá az agyonrémült ifjaknak. Úgy látom, hogy még jókor jöttem. Tessék folytatni a lakomát. Itt most minden a tietek. Igazhitü muzulmán nem eszik olyan ételből, melybe egy gyaur belekóstolt s nem iszik többet abból a pohárból, a miből az egyszer ivott. Azt mind elvihetitek magatokkal, a mikor innen elmentek.
(Elmenni? Hiszen az volna jó! De egydarabban! Leó úrnak eszébe jutott az a scéna, mikor Dániel bég nyaklevágással biztatta arra az esetre, ha leplezetlenül találta meglátni a neje arczát. És most pláne mind a háromét!)
A bég szeliden folytatá:
– Hát ti fiacskáim azt tettétek, hogy leveleket irtatok az én feleségeimhez, arra szólítva fel őket, hogy nyissák meg előttetek a háremajtót, olyan időben, a mikor engem a hivatalos kötelességem távol tart. A három asszony közül «egy» elküldte utánam a hozzá irt leveleteket.
Vukoszava és Sefika dühös tekintetet vetettek egymásra. Melyikök volt az áruló?
– Most ime a saját szemeim győznek meg a valóságról. Hát ugy-e bár, édes fiaim, ha egy keresztyén főúr, úgy véletlenül hazatérve, ott találna a felesége boudoirjában vigan lakomázó fiatal effendiket, hát véres bosszúval szerezne rögtön elégtételt megsértett férji becsületének? Jó szerencse, hogy én muzulmán vagyok. Mi nem gyilkolunk ilyen esetben; hanem egyszerüen elbocsátjuk a tetten kapott asszonyt. Én kiadom a válólevelet a hűtelen asszonynak s megengedem neki, hogy minden czókmókjával és egész pereputyjával együtt a saját szekereimre rakodva, elköltözhessék, a hová neki tetszik; még a szekereket is magának tarthatja, ökröstől, lovastól.
(Hisz ez igen derék, emberséges muzulmán!)
– Nem csak az, hogy elbocsátom, sőt az élelmezésére évi dijat is ajándékozok neki, holtáig fizetendő hatezer piaszterben.
(Mintául szolgálandó példánya a muzulmán férjeknek.)
Most aztán szigorubb hangon kezdett el beszélni Dániel bég.
– A tetten kapott csábítókat azonban kényszeríteni fogom, hogy az elcsábított asszonyokat, a kiket én magamtól elbocsátok, azonnal, ebben az órában feleségül vegyék.
A két fiatal ember egymás szeme közé nézett. Leó úr igen kellemesen volt megijedve, Achmed effendi ellenben igen kellemetlenül volt megörvendeztetve. Leó úr azt vette bizonyosra, hogy a kit ő elcsábított, az a bájos Ajna; ellenben Achmed effendi sehogy sem volt tisztában az iránt, hogy a két hajdani közül melyik az ő választottja? mert neki egyik sem nyugtalanította a szivét.
A helyzet nagyon kritikus volt.
Ez a kimagyarázhatatlan quakkeri nyugodtság Dániel bég egész magaviseletében fölöttébb gyanus volt. Az atyáskodó biztatás mellé az a két pisztoly, meg a handzsár az övében! Ennek a háta mögött van valami!
Az ifjak háta mögött is volt valami: egy rejtek-ajtó, a mi arra szolgált, hogy a camera obscurát betolják rajta, a mely a ködfátyolképeket a vászonfalra vetette.
Azt a csodagépet most visszahúzták, s azzal a fénykör, mely a kárpiton világított, egyszerre eltünt, s arra teljes sötétség támadt a szobában.
Leó úr, Achmed effendivel egyben, arra használta fel a kedvező sötétséget, hogy hirtelen a rejtek-ajtóhoz osonjon: a mint azonban azt felnyitá az egyik, onnan nagy világosság tört elő; a mellékszoba tele volt emberekkel, a kik mind ide igyekeztek. Először jött egy szolga két karos gyertyatartóval a két kezében; azután egy másik szolga egy nagy ezüst medenczével és kancsóval, törülköző is volt hozzá. (Kit mosdatnak itt meg?) Azután egy harmadik szolga egy porczellántállal: abban viz volt és szivacs. (Itt csakugyan univerzális mosdatás lesz!) Majd meg egy negyedik szolga, a ki nyalábbal hozott kis asztalt, nagy könyvet. Ezek mind sorba álltak egymás mellé.
De még ezzel nem volt vége a Macbethi szellemfelvonulásnak. Következett a szolgák után egy pópa, kruczifixussal a kezében, azután meg egy török pap, nagy bolond turbánnal a fején. A pópa meg az imám eleinte véghetetlen nagy nyájassággal kinálgatá egymásnak az előre belépést, míg utóljára a török pap dühbe jött, s olyat ütött ököllel a kollegája hátára, hogy az egyszerre benn találta magát a szobában, eláldva a jelenlevőket a kirie eleizonnal, mire aztán az imám is eldörmögte a Mohamed razul Allaht.
Dániel bég pedig ez alatt ott állt és a pisztolya agyával játszadozott.
– No látjátok, fiacskáim. Mindenről gondoskodtam szépen. Kettőtök közül az egyik keresztyén. Te vagy az, te frakkos. Hogy egy muzulmán nőt feleségül vehess: arra kétféle mód van. Vagy keresztyén ritus szerint, vagy mohamedi szertartás szerint. Az első esetben a nő fog megkereszteltetni: a másodikban a vőlegény lesz muzulmánná. Az elsőnél a czeremonia könnyebb, azonban a házasság nehezebben felbontható; a másodiknál a házasság könnyen felbontható, ellenben a megelőző czeremónia körülményes. Elhoztam a szent atyát is a kolostorból, aztán meg az imámot is. Bizonyára mind a ketten jól értik a mesterségüket. Egészen a saját bölcs belátásodra bizom, fiacskám, hogy melyiket válaszd a kettő közül? Ne mondd, hogy én erőszakoskodtam fölötted. Fontold meg jól a dolgot.
Leó úrnak bizony nem kellett semmi hosszas magábaszállás az elhatározásra.
– Maradjunk a keresztyén szertartásnál.
– Jól van fiacskám. Dicsérem benned, hogy hű maradsz atyáid hitéhez. Ugy is illik. Férfinak meg kell tartani a hitét, mert a szerint idvezül a más világon. Ellenben az asszonyféle cserélheti-berélheti a vallását; annak az se nem árt, se nem használ.
– De igenis használ! kiáltott bele a pogány beszédbe a pópa; a derék lelkipásztor nem hagyhatta azt ellenmondás nélkül.
– Használ-e? kérdé félbámulattal Dániel bég. Hát ti nálatok az asszonyok is bemennek a paradicsomba?
– Be hát!
– S mit csinálnak ottan örök időkig?
– Énekelnek.
– Tánczolnak is?
– Azt már nem teszik.
– Hát akkor csak hadd menjenek be. No hát terítsd fel az asztalodat, a hogy szokás: itt a medencze, ott a kancsó, kezedben a kapcsos könyved, olvasd fel, a mi erre az alkalomra való. Hanem megállj! Előbb jön a muzulmán házasságkötés. Mohamed az első. No hát Achmed fiacskám. Huzd le szépen a czipődet s fogd kézen a Vukoszavát és járulj az imám elé.
Achmed effendi tiltakozott ez összeköttetés ellen kézzel-lábbal.
– Az lehetetlen! Hisz a Vukoszava az anyámnak a nénje; a Jelacsáé.
– Hát a nénje az anyádnak? Nekem mindig azt mondta, hogy a huga. Melyik igaz?
– Ikrek vagyunk! kiáltá közbe Vukoszava, ki e mellett baziliskus szemeket vetett Sefikára. Azt hitte, hogy ez volt az áruló.
– Hát nekem így is jó, mondá Dániel bég. Akkor cseréltek a barátoddal. Te veszed el a Sefikát, a gyaur meg a Vukoszavát.
– Sefikát? – Vukoszavát? hebegé egyszerre a két ifjú elképedve.
– Hát bizony a Sefikát, meg a Vukoszavát. Mivelhogy a harmadik, az Ajna, az volt az egyedül hűséges asszony, a ki a hozzá küldött levelet azonnal kezemhez juttatá. Ezt magamnak tartom.
Most azután nem volt már egymástól mit irigyelniök az ifjaknak.
Sőt az iránt is tisztában lehettek, miért hogy a hatalmas török főúr, a ki a háremében két ifjú leventét talál éjnek idején, ezekhez olyan átkozottul nyájas, s még a hajuk szálát sem görbíti meg?
Nem csakhogy nem ontja vérüket, sőt mindegyiknek ád egy kész feleséget, s egy pénztárczát, tele bankóval: összeadja őket a hites társaikkal, rájuk adja az áldását s megigéri igaz hitére, hogy azt a tárczát minden évben ujra meg fogja tölteni; s azzal engedi őket békén menni a a maguk utjára.
Maga pedig otthon marad a harmadikkal: a tündérszép Ajnával.
Ha az ember jól megfontolja, nem is olyan nagyon együgyü ember ez a Dániel bég!
Rövid időn az osztrák-magyar monarchia minden nyelven irott lapjaiban megtette a körutat az az érdekes hir Boszniából: miszerint egy fiatal budapesti kereskedő, ki csak nem rég nyitott üzletet Szerajevóban, a fővárosi calicobálokból dicséretesen ismeretes X. Leó, személyes előnyei által meghóditá a sheik-ul-Izlám leányának a szivét, ki a kedvéért kitért a keresztyén hitre s hozományul hatezer forintnyi évi jövedelmet hajtó fekvő birtokot hozott a férjéhez. Csábító példa vállalkozó szellemü fiatalainknak!
S Leó úrnak meg volt az a gyönyörüsége, hogy Európa minden országából kapta egyre-másra üzletbarátaitól a gratuláló leveleket, s ha egyebet nem, valamennyi üzleti tudósitás végén találta a p. f.-et (pour féliciter).