Napraforgók: Ujabb beszélyek

A VILÁGLÁTOTT FIU.

Biharban is széthangzott a nóta: «Állj ki magyar, ha van lelked; Váltsd be régi becsületed. – Áll még Buda, él az Isten: Rácz nem uralkodik itten! Éljen a haza!»

1848 nyara volt: csunya meleg idő! S a bolondok még fűtöttek is mellé! Ágyukkal. – Égő falvaknál melegítették a tenyereiket.

No de, ha az ördög nem alszik, az Isten meg mindig ébren van. Ez is igaz.

Ebben bíztunk mink is. – S csak vártuk, csak vártuk, hogy mikor küldi már segítségünkre azt az öldöklő angyalát, a ki Senakérib királynak százötven ezer emberét egy éjszaka megölte: mig utoljára rájöttünk, hogy de édes magyarom, magadnak kell azt levágni, ha azt akarod, hogy megszabadulj tőle; igy aztán nem sokára felváltotta az elébbi nótáinkat ez a másik:

Ez már aztán ért valamit.

Csak úgy tódult a honvédzászlók alá a fiatalság.

Bozonka helységébe is eljutott a toborzó csapat, egy szál vén huszár-őrmester, három piros csákós, zöld mundéros, veres nadrágos huszárral, aztán meg a bandával, mely is állt egy kancsal primásból, egy sánta brugósból, meg egy dülledt szemű klárinétosból, a ki még csupa suhancz volt.

De azért összemuzsikálták azok az egész Bozonkából, a mi fegyverfogható legény volt, mind.

Azok közt is legszebb legény volt ugy szemre a Csapó Márton uram Peti fia, a ki olyan ügyes legény volt, hogy még a szolgabiró is elvitte magával valahányszor hajtóvadászaton itt járt; tehát már hozzá volt szokva a puskához.

Csapó uram nem is sajnálta a fiát, hogy fegyver alá álljon. «Két esztendő nem a világ! Éljen a magyar szabadság.» Ezt is énekelte a nóta. Ugyan kikálkulálta, akárki csinálta, hogy csak két esztendeig lesz szükség a magyar szabadságra.

– Hadd menjen a gyerek! Hadd lásson világot. Nem árt neki, ha egy kis regulára tanítják. Ott is legény lesz az a talpán, nem csak a bucsúban. Nem féltem én őtet.

– Volna csak kend az anyja, majd féltené! siránkozott azonban Csapóné asszonyom, kezeit tördelve nagy keserűségében. – Oh én szeretett magzatom! Ezért ápoltalak, ezért neveltelek, hogy most lánczos golyóbissal lövöldözzenek rád azok a kegyetlen ráczok!

A huszár-őrmester megvigasztalta a kesergő anyát.

– Hiszen nem a ráczokra megyünk, hanem a móczokra.

Ezzel meg éppen kétségbeejtette.

– Oh én uram én Istenem! Hisz azok meg épen kétfelé hasítják, a kit megkaphatnak. Egyszer kis gyerek korában, mikor még csak akkora volt a Peti, mint most az Erzsikém, egy rosz kakas megvágta a halántékát, hogy egyszerre ellepte az orczáját a vér. Majd nyavalyás lettem, mikor azt megláttam. Hát még ha arra gondolok, hogy a mócz levágja a fejét a kedves fiamnak.

– Vágja biz a tököt! – szólt bele az őrmester; – azt a móczot én a bajuszomra szurom.

Igaz, hogy olyan pár bajusz fenyegetőzött a vitéz hadfi orra alatt, keményen kiviaszkolva, hogy azzal veszedelem volt szembeszállni, s Petinek is volt már bajusza: az is kipödörve.

– Ne búsuljon édes anyám! – szólt Peti, körülczirógatva az anyja ábrázatját; – majd hozok én kegyelmednek, ha visszajövök az oláhok országából, egy szép – puliszkavágó kést.

Ezen aztán csak el kellett magát nevetnie még a bánatos szivü anyának is. Hisz ő is jól tudta, hogy az oláh asszonyok puliszkavágó kése – egy szál czérna.

– Hát biz ez elég baj lesz nekem, – szólalt meg Csapó Márton uram. Én iszom meg ennek a háborunak legjobban a levét. Mert a fiúnak csak egy borjuval lesz dolga, a kit a hátán hord, de nekem a hat ökörrel, a ki itthon marad. A rekrutának ha meleg lesz a puska, majd eldobja, de én nem dobhatom el az eke szarvát, akárhogy töri is a tenyerem. Ezentul kettő helyett kell majd kaszálnom, s elől-hátul kell szememnek lenni, s éjszaka nyitott szemmel aludnom, mint a nyúlnak, mert nem lesz, a ki strázsáljon. De ha a haza úgy kivánja: hadd menjenek a fiatalok, és viaskodjanak: mi, öregek, az alatt dolgozunk.

– Könnyen beszél kegyelmed, – feddé az urát Klára asszony, – mert kegyelmednek itt marad a kedves rajkója, az Erzsi leánya. A mióta ez a világra jött, fel sem veszi már a fiát, mind csak a kis leányát hordja az ölében: az a drágasága.

– Az hát, – mondja a Márton gazda. – Biz ezt a nagy kamaszt csak nem is hordom a nyakamban, mint a medve a majmát. Ez az ölbe való ni! Ez czirógat engem, mikor haragos vagyok. Ugy-e, cziczám?

Azzal fel is kapta a karjára a kis szemérmetes Erzsikét, a ki olyan nagyon szégyenlette magát, hogy a két karjával takargatta el a szemét, onnan kandikálva elő, s csak vonakodva fogadta el a sóspereczet, a mit a nagy bajuszu huszár húzott le a számára a pereczes legénynek a rúdjáról.

– Jaj, legalább csak addig várjanak, őrmester uram, a mig egy kis utravaló pogácsát sütök a fiamnak.

– Dehogy várunk nénémasszony! Hiszen ha minden rekrutának meg akarnók várni, a mig az anyja bedagaszt, bevet és előhuzza a katakönyökét, épen itéletnap után hat hétre érkeznénk meg a mulatságba.

– Ugyan miféle mulatságba?

– Biz oda, a hol karddal hegedülnek, puskával furulyálnak. Ne prézsmitáljunk tovább. Huzd rá czigány, disznót adok: Nem túrja ki a házadat!

A primás erre az álla alá fogta a száraz fát s elkezdte nyekeregtetni, a brugós is beledöfött a felhurozott sütőteknőjébe, a rücskös klárinétosnak is neki dagadt a két pofája, a mint elkezdte a tárogatóját sivalkodtatni. A verbung haladt odább, fel a piacz felé, a felcsákózott ujonczlegények, egymás vállára fűzve karjaikat, dalolták a módi nótát; a Peti meg vissza-vissza fordult, egyre intve a kapuban álló szüleinek.

– Jaj mennyit fog koplalni a táborban szegény Peti fiam, – siránkozott Klára asszony, sürű könyjeit a kötényével szárítva fel.

Erre a szóra a kis Erzsike az eddigi félénkségét egyszere levetkőzve, utána iramodott a tánczolva, dalolva tova lépő toborzó csapatnak, s a mint odajutott az édes testvérbátyjához, azt az ajándékba kapott sóspereczet odaakasztá neki lopva a szijáról alácsüggő kaszafenő tülkére. De csak ugy, hogy senki meg ne lássa.

A kis klárinétos mégis meglátta s el akarta csenni a sós pereczet magának.

Az Erzsike azonban hirtelen kezű volt; olyat ütött a klárinétosnak az öt körmére, hogy az, ha szurkos lett volna is, bekapta volna.

– Ne te ne! Majd adok én neked! Nem a te ebfogadra való!

Apja, anyja majd megette azért a szóért.

Még a Terka néni háza előtt is meg kellett állni egy bucsúszóra; az is nagyon szerette a Petit. Ott kin várta a kis ajtóban, végig is áldotta, végig is siratta, mikor elvált tőle, s ráerőtetett egy delipiros kendőt, a minek a csücskéjébe három Szüz Máriás huszas volt bekötve.

– Látod, ezt te neked jegykendőül szántam a farsangon!

Még ki tudja, ki lesz a Peti menyasszonya – hamvazó szerdáig?

Még egy ujdonatuj borjuszájú gyolcsinget is rá akart erőtetni a jó Terka néni, a minek a két lobogós ujját maga suprikálta ki nagy művészettel; de azt a huszárőrmester nem engedte elfogadni: «hová a ménkőbe huzná ezt fel a katona-mundér alá? majd ád neki inget, gatyát az «öreg kóficz.» (Ez volt az excellentiás titulusa az akkori magyar hadügyminiszternek.)

Hiába szólt a katona-nóta a patyolatingről: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre.
Ha elesem, eltemetnek benne»,
a borjuszáju ingnek otthon kellett maradni, s várni a Peti visszatértére.

A Csapó Petit aztán beasszentálták, lóra ültették, elvitték Erdélybe. Nem volt akkor se ujság, se postajárás, Csapó Mártonék levelet sem kaptak a fiuktól, a míg a háborunak vége nem lett. Azt is csak hazatérő fuvarosoktól tudták meg, hogy már be van végezve. Oda a hegyek közé soha se vetődött se ellenség, se jó barát.

Nem is hitték, hogy vége legyen már mindennek. Kimentek a magyar seregek Ázsiába; de majd visszajönnek! Akkor aztán velük együtt megjön a Peti is.

Aztán lassankint egymás után jöttek az új vándormadarak, a kiket ember soha nem látott még itt. Jött a «zsandár», azután jött a «fináncz» – azután jött a «földkostoló», utoljára jött a «köszörüs». – Ő ugyan azt állította magáról, hogy «Beczirker», de hát minden ember ismerte, hogy Nagy-Váradon ollókat köszörült az utczán.

Csak Peti nem jött meg.

Elmult egy esztendő is, hogy utoljára vetették meg a számára itthon az ágyat; de nem feküdt bele. Azóta is úgy van az, leheveretlen.

Pedig itthon nagyon érzik a hijját. Az egész gazdaság terhe Csapó Márton uramra maradt. Jó szerencse, hogy a hat ökréből négyet elhajtottak a muszkák; kettőt csak el tud látni maga is. Hanem nyáron a takarodásnál nagy baj, hogy idegen szolgalegényre kell bizni a szüleséget, meg a keperakást: az ember nem lehet kétfelé.

Annál kedvesebb volt Márton gazdának az eddig is kedves, most már egyetlen magzatja, a kis Erzsike. Két esztendő alatt nagyot nőtt már: azt mondják, a leány, ha kosár alá rejtik is, megnő. Lehetett már hasznát venni, a majorságot rábizni, meg a kertben gyomlálni, füvet hazatalicskázni, meg az aratóknak ételt kihordani.

Épen aratás ideje volt: az egész falu férfinépe kinn volt a mezőn, hajnal előtt kezdtek a munkához s késő este fogja őket hazavetni. A leánynép is a tarlón volt, kettőzni, kévét kötözni. Otthon a házaknál csak az asszonyok maradtak, az aratók számára ebédet, vacsorát főzni. Mert a magyar földmíves tud annyit dolgozni, mint két más ember, hanem aztán enni is szeret annyit, a mennyi egy embert megillet.

– Én bizony megeszem a magam porczióját! mondá Márton gazda, az izzadságot törűlve a homlokáról, mikor delet harangoztak a faluban.

– Ejnye, bár csak az én porcziómat is megenné kend komám, kiáltá át hozzá a mesgyén keresztűl a szomszédja.

Magyar ember szeret tréfálkozni. «Porcziónak» hitták ám akkoriban az «adót».

Csakhogy az a várván várt ebéd nem akart megérkezni.

Pedig elég jókor elkészült azzal a jó Klára asszony: pompás szalonnás gombócz volt jó hagymás lével; azt feltálalta egy szép mázos fazékba.

Az az edény is kedvencze volt Márton gazdának: szalontai gelencsér remeke, sárga mázzal, elől egy zöldtollú kakas rajta, piros lábakkal, piros taréjjal; az ételt befödték két mázos cseréptányérral, azoknak az egyikére meg egy pár rózsa volt festve, a másikra pedig egy pár szegfű. A rózsásfenékű volt a Márton gazda tányéra, a másik a béres-legényé. Mellé két czinkanál is volt téve. Az ételes fazekat Klára asszony belekötötte egy vászonkendőbe s annak a négy összekötött csücskéjét az Erzsike karjára akasztá, jól lelkére kötve a kis leánynak, hogy ugyan gyorsan szedegesse a lábait, hogy jókor odaérjen. Előbb azonban gondosan bekötötte egy tarka cziczkendővel a leányka fejét, s a másik kezébe odaadta a pillangós papucsait. Azokat majd csak akkor huzza fel, ha a tarlóra kiér; addig ne kuspitolja: mert azokat ő cserélte a gyolcsos tóttól egy zsák zabért.

De soha se látta többé se apja, se anyja a kis Erzsi lányt. Ugy elveszett az a falutól a szántóföldig való utjában, hogy senki sem tudta meg, hova lett?

Csak nagy keresés után, mikor már a megrémült szülők mindent tüvé tettek miatta, találták meg valahol a kökénybokrok között az egyik félczipőjét, azokkal a fényes pillangókkal, és aztán távolabb, egy kőrakásnál az erdőszélében az összetört mázos fazekat, a miben az ételt vitte.

Azt beszélték, hogy sátoros czigányok jártak ezen a tájon; de ki látta őket? Mikor az arató ember dologban van, akkor nem lát mást, mint a munkát, a mi előtte van. Merre mentek? Azt nem lehetett kitalálni. Utat vesztettek.

Panaszt tenni? Felmenni a hatósághoz, s a leányrablók üldöztetését kérni? Ahoz meg senkinek sem volt gusztusa. Félt a magyar paraszt a Beczirkerhez menni panaszra, mert az nem érti a nyelvét, s még őtet magát csukatja be; a zsandárnak is más dolga volt, mint elveszett leányokat keresni. Annak most azzal volt tele a két marka, hogy az emberek kalapjai mellől a betiltott tollakat beszedje.

Már most hát a kis Erzsike sem volt. Egészen üresen maradt a ház. S ha siratta egyfelől Klára asszony a Peti fiát, sirathatta másfelől Márton gazda az aranyos kis leányát, Erzsit: «nem petyeg már a fülembe, nem keres már a fejembe!»

Estenden aztán, mikor a vacsorához nagy egyedül összeültek: vigasztalák egymást kölcsönösen.

– Ne félj asszony, majd haza hozza még a jó Isten a Peti fiadat.

– Nem látom én azt már! Hamarább megkerül a te Erzsi lányod.

*

Hát aztán csak megint fordult egyet az idő: a pihent oldalára. Más világ jött. A «köszörüs» megint elővette a kerekes laptikáját s ment «egy garas éles, két garas fényes»-t csinálni – tudja kő, hová? A régi urak visszatértek a régi hivatalaikba. A hajdani szolgabiró, a ki a Petit annyiszor elvitte magával puskahordozónak, mikor itt járt uradalmi vadászaton, megint főbiró lett. Nem volt adó. Volt szüz dohány. Jól szelelt a pipánk!

Hire járt, hogy a külföldre menekült hazafiak mind visszatérnek: némelyiket már ki is kiáltották itt-amott követnek. A «Vasárnapi Ujság»-ban, a ki jár a tiszteletes urnak, meglátni az arczképét egy-egy olyan nevezetes nagy embernek, a kinek a puszta neve kimondásáért is bekóterezték a szegény embert nem rég. Ennek hát igaznak kell lenni.

Ha azoknak szabad haza jönni, hát akkor a többi szegény honvédfiúknak mért nem volna szabad, a kik velük együtt mentek ki Ázsiába, Amerikába?

Hát a mi Petink hogyne jöhetne akkor haza?

A mig a gazdák a malom alatt az ország dolgai felett tanakodtak, és azt döngették, hogy ki legyen az országgyülésre küldendő követ? az alatt a Klára asszony, meg a Terka néni, délutáni ejtőzésül a kötényükbe szedett főtt kukoriczát hámozgatva szemenkint, azon ábrándoztak, hogy ha most egyszerre a mi Petink betoppanna hozzánk.

Egyszer csak az hallik az udvaron, hogy az öreg házőrző kutyát szólongatja valaki a régi nevén: «Betyár te ne! betyár ne!»

Az ám! a régi nevén, a hogy a magyar világban hitták, mert azután, hogy az «uj rend» bejött, ennek a névnek nem volt maradása, mivelhogy ha valaki elkiáltotta a kutya nevét: «Betyár!» a szomszédban lakó zsandár urak egyszerre eszük nélkül rohantak ki az utczára, puskával, szuronynyal: «hol a betyár?» úgy, hogy utoljára a Csapóéknak stemplis papiroson lett kiadva a parancsolat, hogy a kuvaszuknak más, békés polgárhoz illőbb nevet adjanak. Igy lett belőle «Bundás.»

Vén, fogatlan eb volt biz az már, ugatni is alig tudott: vajjon ki lehet az a régi ember, a ki még a hajdani nevére emlékezik? – Nagyon ismerősnek kell lennie a háznál, mert a konyhaajtónak, a minek a kilincse madzagra jár, egyszerre megtalálta a nyitját, s a szobaajtón is koczogtatás nélkül jön be.

A két csemegéző asszony elé egy ágról szakadt jövevény állít be. Termetre nem magas, inkább tagbaszakadt, arczszinére nézve olvasva is elmehetne a vályogvető czigányok közé; a mi gúnya megakadt rajta, az mind több rendbeli gazdát kiszolgálhatott már, gomb helyett fapeczek tartja össze a mándliját, s a lábszárain levő ruha számos hiányosságai azt engedik sejtetni, hogy a gazdájuk különös hajlandósággal bir a kerítéseken keresztül sétálni. A kalapja alól göndör, fekete haj ágaskodik elő, a közéragadt szalmaszálak bizonyítják, hogy a mult éjszakán valahol egy boglyát választott vendégfogadónak. Az egész utikészsége egy görcsös czelőke; azt is eldobja a kezéből, a mint a szobába belép s azzal egyenesen odaborul a jó Klára asszonynak a nyakába, ezekkel a szókkal:

– Édes anyám! Kedves édes szülő anyám!

S miután annak a két orczáját jobbról-balról összecsókolgatta, fordul a másik asszonyhoz, azt is nyalábra kapja s telesírja a nyakkendőjét a viszontlátás édes könnyeivel:

– Kedves drága jó Terka nénémasszony.

Aztán nagyot fohászkodik, szemeit megtörülgetve inge ujjával.

– De csak jó is itthon!

A két jó asszonynak szeme-szája eláll a nagy bámulástól: soha sem látták ők, akárhová legyenek, ezt a különös gavallért.

– Hát nem ismer kend rám? a Peti fiára? Hát úgy megváltoztam? Boldog Isten! Még az anyám sem ismer rám! – Hát kend, Terka néni! A ki olyan sokszor megkergetett a seprővel gyerek koromban, mikor a szilvát megloptam az aszalódeszkáról.

– No a szilvára emlékezem.

– Hát arra a napra emlékezik kend, mikor épen Szent-Mihály napján elvittek honvédnek, mikor a kis kapujánál megállt a verbunk; nénémasszony egy delipiros selyemkendőt dugott a táskámba, annak a csücskéjébe volt kötve három szűz Máriás huszas.

– Ez, biz Isten, igaz.

– Még egy borjuszáju gyolcsinget is rám akart kötni erővel, de a huszár-őrmester nem engedte, hogy azt nem lehet a honvéd-dolmány alá fölvenni.

– Még most is megvan az a borjuszáju ing.

– Szépen ki volt suprikálva az eleje.

– Szakasztott igaz.

– Hát a kis Erzsike hugom, mikor utánam szaladt, s a sóspereczet a tarsolyomba dugta.

– Né! Még arra is emlékezik. Jaj, azt ellopták a czigányok. Azt ne emlegesd az «anyád» előtt.

– De hát az anyám még el se fogadott fiának. Hát már nem emlékezik kegyelmed, lelkem édes szülém, hogyan elsiratott akkor, mikor a háboruba vittek? Hogy meg volt keseredve, hátha ott levágnak. Nem gondolhatott rá, hogy a véremet kifolyni lássa. Mind azt emlegette, hogy mikor egyszer kis gyermek koromban a kakas megvágott a vakszememen, hogy az orczámat ellepte a vér, akkor is majd kétségbeesett. Hát nem látja a helyét itt a vakszememen a kakasvágásnak?

– Már erre a szóra Klára asszonynak is elérzékenyedett a szive. Nem birta könyeit visszafojtani.

– Hát csakugyan te volnál a Peti fiam?

– Hát persze, hogy én vagyok! Csakhogy ebben a sasoktépte gúnyában még a Betyár kutyánk is megugat. De ha még a tükörben meglátom magamat, magam is azt kérdem: ki ez a toprongyos? De vegyem csak fel egyszer a hajdani piros pruszlikomat s három sor gombos dolmányomat, meg a pitykés rajthuzlit, aztán nyomhassam a fejembe a darutollas túri süvegemet: tudom, hogy egyszerre minden ember kiszalad az utczára: «itt a Csapó Peti.»

– Ni, hogy emlékezik rá a lelkem, hogy miféle ünneplő ruhát hagyott idehaza!

Most már egészen elhitte a két jámbor asszony, hogy az igazi Csapó Peti áll előttök testestül-lelkestül.

– Hajh! édes lelkem szülő anyám. Tiz esztendő nem tréfa ám. Kivált az oly keserves tiz esztendő, mint az enyim. Az dupla kapituláczióba megy. Az sem volna csuda, ha megőszülve kerültem volna haza.

– No csakhogy itthon vagy hát: édes fiam! De legelébb is öltözz át ezekből a rongyokból. Tudod, hol áll az ünneplő ruhád?

– Hogy ne tudnám? A tulipános ládában?

– Az apád oda van a szalontai vásáron; mire hazajön, fel légy öltözve, hogy ő is rád ismerjen. Éhes is vagy, ugy-e?

– De még a fiastyúkot is megenném az égről, ha hozzá juthatnék.

– Szaladj, édes Terka hugom, frissen a mészárszékbe, hozz egy pár font szegyét, gulyáshúsnak valót. Ettél-e azóta gulyáshúst, édes fiam, a mióta innen elszakadtál?

– Ettem bizony: krokodilus-húsból.

Terka néne rögtön szaladt a mészárszékbe; útközben elbeszélte sebten öt-hat asszonyfélének, hogy a Csapóék Petije hazaérkezett az óperencziákról; úgy hogy mire visszakerült a két font szegyével, a mihez czubáknak a mészáros még egy darab tölgyét is adott (azzal lesz tökéletes a gulyáshus): hát már akkor az egész faluban el volt terjedve a hire. S nosza megindult a proczesszió a Csapóék háza felé, meglátni ezt a csudát; udvar, pitvar tele lett fehérnéppel, meg gyermekkel; minden ablakon bekukucskáltak, a kik nem türtőztethették a kiváncsiságukat.

Klára asszony maga segített a hazajöttnek, hogy illendő parádéba csaphassa magát. Legtöbb felakadása volt neki a legény bozontos hajával. Az ő Petijének nem ilyen mangaliczaszőr forma göndör haja volt. Annak a haja szépen, simán leomlott a vállára.

– Jajh, kedves édes anyám. Mikor az ember öt esztendeig Afrikában lakik, ott olyan kemény a nap, hogy minden embernek összegöndörödik minden hajszála tőle.

Egy kis olvasztott hájjal megkenve, az a göndör haj is engedelmesebb lett s fésü segítségével (a minek három foga beletörött) engedte magát kétfelé választani.

Mikor aztán még a darutollas süveget is feltették a fejére, akkor – ki merje azt mondani, hogy ez nem a Csapóék Petije?

A közben a Terka néni is hazakerült a húsos kosárral; a tűzet előre is megrakta már Klára asszony; a veres hagymát megaprította, a burgonyát koczkára vagdalta. Addig is pedig, mig a gulyáshús elkészült, felterítette a sávolyos abroszt a kihuzó asztalra. Kitette a megszelt fehér czipót, paprikás hasaszalonnát, meg a czilindert a jó törkölypálinkával, étvágycsillapítóúl.

A Terka néne után nyomban érkezett meg a rektram.

Maksa uram még a régi jó idők maradványa volt, a kinek a meggyőződésein Thun miniszter löblicher Schulrathjai semmit sem változtattak. Ő is a Peti csodájára jött ide. A rossz szemeit okolá, hogy mindgyárt első tekintetre nem ismert rá.

– A termetét csekélylem; az ábrázatát diffikultálom, hanem a ruhái tökéletesen azok. De hát az én szemeim rosszak, hiába! Régen szolgálnak már. Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz.

S azzal feltálalá a régi adomát, a miben a palócz azt mondja: «úgy elnéztem azt a kulacsot, az gondoltam, hogy sonka, hát pedig sajt.»

– Tessék egy pohárral ebbül a papramorgóbul! serénykedék Klára asszony a kinálkozással.

– Köszönöm, nem iszom, – felelt Maksa uram. S ismét fölfrissített egy nyugalmazott anekdotát: – mivelhogy nem veszi be a pálinkát a természetem, – a doktor is megtiltotta; – aztán meg már ma nagyon sokat ittam belőle; – hanem azért ezzel az egy pohárral a Peti gyerek szerencsés hazaérkeztére. – De hát csakugyan te vagy a Csapó Peti?

– Hogyne volnék? Hát nem emlékszik rá rektram, mikor egyszer karácsonkor Bethlehemes gyerekek voltunk; s én azalatt, mig a pásztorok odabenn virgináltak, a kéményből elloptam a füstölt kolbászt?

– No már erről rád ismerek, te trifurczifer! – De szörnyűképen való módon megkissebbedtél te azóta, hogy innen elvivének. Akkor felnéztem rád, most meg a kását is megehetném a fejedről.

– Jajh! Édes rektram! Mikor a muszkák elfogtak, elvittek Szibériába. Ott mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehuzza a testeket. De jó hogy ennyi is megmaradt belőlem.

– De nagyon megbarnult a fizimiskád; nem voltál te az előtt ilyen vasfazék színü.

– Hja! Édes rektram, mikor Szerecsenországban voltam, ott barnultam így meg, a hol még éjjel is süt a nap. De jó, hogy olyan fekete nem lettem, mint egy kéményseprő.

Rektramnak volt otthon az iskolában egy falra festett mappája, a mire a legyek nagyon sok nem létező falu helyét csinálták oda; tudta, hogy Szibéria meg Szerecsenország egymással mennyire nincs határvillongásban.

– Hát aztán édes Peti öcsém, hogyan kerültél te le Szibériából Szerecsenországba?

– Hát hogyan? A föld alatt.

– A föld alatt? te! Hisz ez tiszta hazugság.

– Hazugság? Hát ezzel csak azt árulja el rektram, hogy soha sem szokott egyebet olvasni, mint a Hübner-históriát. Hát nem akadt a kezébe ez a nevezetes könyv, ni? a kiben leirja maga az a tudós, a kivel megtörtént, hogyan utazott ő a föld alatt száz napon keresztül. – Én is vele jártam.

Azzal előkereste a levetett rongyos tarisznyájából azt a sok kéz szennyétől megbarnult füzetet, a melyben a tudós Verne Gyula gyönyörüségesen leirja ama földalatti utazás történetét. Képek is vannak hozzá nagy számmal, a melyek a történet igaz voltát még jobban bebizonyítják.

A füzet elébb az asszonyok kezén járt keresztül.

– E bizony valósággal így van! monda Terka néne.

– Ez itt a mi fiunk ni! mutogatá a képeken Klára asszony. Végre Maksa uramnak is kézbesíték a hiteles okiratot, a ki nem tudván annak megczáfolásába bocsátkozni, csak annyit mondott rá, nagy fejcsóválva, hogy:

– Mégis hamis a német!

– Hiszen anglus volt!

– Akkor is hamis a német, ha anglus.

Ekkor aztán még a Petinek állt feljebb:

– Így van ám az, rektram, mikor az ember elmaradt a világtól. Rektram még most is azt hiszi, hogy odalenn a föld alatt a pokol van. Nem parancsol ott már az ördög: kivették azt az anglusok árendába.

– Hát aztán mi történt veled, meg az utitársaiddal, mikor a föld alul kibukkantatok Szerecsenországban?

– Biz a czimboráimat mind megették a vad emberek, mert azoknál ez a szokás; de én nagyon megtetszhettem a szerecsenkirály leányának: azt hozzám adták feleségül.

– No né! Álmélkodék Klára asszony, – a mi fiunknak királyleány lett a felesége!

– Az ám, – folytatá a Peti, a harmadik darab szalonnát gyűrve a pofájába. – Huszonkét gyermekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom princz, és kilencz princzesz.

– Huszonkét gyerek? te Peti! Kilencz esztendő alatt! Számítá utána a rektor.

– Hja! hosszabbak ám ott az esztendők, mint itt. Tetszik tudni: a meleg mindent kitágít.

– Az tudva vagyon.

Ismét Terka néne kezdett a kikérdezéshez.

– Hát aztán jó dolgod volt-e ott Szerecsenországban?

– Akárcsak a paradicsomban. Gyalog soha sem jártam; csak mindig struczmadáron lovagoltam.

– Hát aztán mért hagytad el ezt a jó helyedet mégis?

– Nagyon meguntam a sok kolibri-májat, a mivel traktáltak. Aztán meg ott az a szokás, hogy mikor az embernek egy fia születik, annak a nevét feltätoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse.

Ezt mondva, felgyűrte a legény mind a két karjával a lobogós ingújját, kimutatva a meztelen karjait. Azokon csakugyan voltak mindenféle ákombákok kék és veres pontokkal tätoválva.

A két asszony a kezeit csapta össze bámulatában. No már ilyesmire csakugyan nem lehet másutt szert tenni, mint Szerecsenországban.

– Utoljára aztán elkáromítottam magamat: de biz én nem hagyok a bőrömbül kalendáriumot csinálni! Megszököm! – Tettem volna én azt már hamarább is: csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka. Ott mindig süt a nap. Hanem egyszer jött egy napfogyatkozás. Akkor olyan sötét lett, hogy a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felhasználtam a jó alkalmat, felkaptam a struczmadár csődörömre, s egy vágtatással áthajtottam Európába.

De már ez vastag tréfa volt Maksa uramnak.

– Hát a földközi tenger mit vétett édes öcsém?

Ezzel is csak a Petinek adott újabban szarvakat.

– Így van ám az, rektram, mikor az ember teljes világ-életben ki nem megy Bozonkárul. Hát nem hallotta hirét, hogy a legujabb időkben a híres Lesseps a szuezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással? Hát azon jöttem keresztül.

Maksa uram csakugyan hallott már valamit a szuezi csatornáról; de ilyen alaposan még meg nem magyarázták neki, hogy tulajdonképen nem a szárazföldet, hanem a tengert metszi keresztül.

– Hát aztán hová kerültél?

– A legközelebb eső országba, Francziaországba. De ott nem volt maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni kell, s csak éjszaka jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az utczákon. Innen hát nagy hamar átvándoroltam Anglusországba.

«No megállj! Itt megcsiplek!» mondá magában Maksa uram. S aztán fennhangon az kérdé:

– Miféle alkalmatossággal mentél át Frankhonból Angolhonba, Peti öcsém?

– Hát mifélével? A magam két fakójával.

– Micsoda? Gyalog? te! A calais-i csatornán keresztül. Nem vagy te szent Kristóf, a ki gyalog gázolta át a Verestengert.

– Ejnye de jó, hogy ezt is megtakarítottam! mondá Peti. – Külömben még én maradnék benne a hazugságban. Hát nem tudja rektram, hogy a franczia nagy csatorna alatt már alagut van építve?

S azzal előhuzta a tárczájából azt a valamelyik képes ujságból kivágott képes leirását a La-Manche csatornát átszelni készülő merész tervnek, mely szerint egy Calaistól Doverig nyuló tunnel a kontinenst a szigetországgal gyalog sorban összekötné.

Maksa uram minden ujabb támadásnál nagyobb-nagyobb kudarczokat vallott.

Végre, hogy tökéletes legyen a számadás: Petinek még Amerikába is át kellett utazni.

– No de ide már csak gőzhajón utaztál?

– Nem! Mert én oda a tengeri kigyón utaztam.

– Tengeri kigyón! kiálta fel Maksa uram, végig ütve a törökmegyfa-pipaszárával az asztalon. De már azt csakugyan megeszem!

– Hát itt van. Egye meg rektram!

S e szóval a harmadik igazolványt is előkotorászta valahonnan a szalonnarakások közül a világlátott fiu, a melyen a tengeri óriáskígyó a maga rémséges valóságában volt leábrázolva, kisérve a vele találkozott hajóskapitányok hiteles bizonyítványaitól.

– S mikor szokott a tengeri kigyó közlekedni?

– Minden esztendőben, a mikor a kovászos uborka érik.

Félbeszakítá az examinálást az udvarra becsörömpölő szekérnek zörgése. Csapó Márton uram szava volt odakinn hallható: az érkezett haza a szalontai vásárból.

A felesége eléje sietett; azonban a gazda már nyitotta az ajtót s visszafelé tolta az asszonyt, mintha nem akarná, hogy kimenjen a pitvarba.

– Megjött a Peti fiunk! sikongatá örömmel az érkező fülébe a jó Klára asszony.

– Megjött? (Márton gazdának erre a szóra egy kicsit édeskés lett az arcza, azután egy kicsit savanykás, végtére egy kicsit keserkés.)

Édeskés lett, mikor a felesége nagy örömét meglátta, de savanyu lett, mikor a neki bemutatott ficzkót eléje prezentálták.

– Micsoda? Hát ez akar az én Peti fiam lenni? Ez a ragyabunkó!

A Peti csak úgy félcsipőre állva dült a pohárszékhez.

– So’se voltam apám uramnak nagyon inyére.

– «Ez is trafál», – jegyzé meg rektram. – Mindig ungorkodtak!

A két asszony azonban két oldalt fogta Márton gazdát, az egyik a jobb fülét, a másik a bal fülét vette ostrom alá, utoljára ugy agyba-főbe beszélték, mint a kétfenekü dobot, hogy ez a valóságos Peti gyerek: itt járt, ott járt; erre emlékezik, arra emlékezik; még a vakszemén ejtett kakasvágás is megvan rajta, hogy utoljára Csapó Márton uramnak az édesből savanyúra vált arcza keserüvé áporodott, s azt mondta hogy:

– No hát, üsse part! Ha ti ráismertek ebben a nyeletlen furkóban a mi Peti fiunkra: «legyen lúd, ha kövér». Én nem bánom. Nem hiszem, de elhiszem. Legyen itthon a «magagyütt János». Nekem úgy is szükségem van egy szolgalegényre. Két új ökröt vettem. Lesz, a ki ezután az istállóra vigyáz, s az állatokra almoz. Legyen ő hát az én Peti fiam. Üssön meg a kuruti ménkü!

A két asszonyember magánkívül lett örömében, hogy a gazdát ilyen engedelmes kedvében találta. El sem tudták gondolni, hogy mi lehet a motoszkája ennek a nagy kegyességnek. Különben ő kegyelme nagyon is házsártos szokott lenni. Míg egyszer aztán csak ő maga rukkolt ki vele.

– No ha te, anyókám megtaláltad az elveszett pulyádat: – én meg visszaszereztem az eltévedt leánykámat.

Erre aztán a jó Klára asszonynak az ábrázatja lett egyszerre keserü is, meg savanyu is.

– Micsoda? Az Erzsi leányt?

– Az ám. Az Erzsi leányzót.

– Hogy jutott kegyelmed hozzá?

– Bizony nem valami nagyon dobra ütnivaló módon. Hát a szalontai vásáron meglát a főszolgabiró úr. Tudod: az «uj.» Az a «régi». Rám ismert. Azt mondja: «No Csapó Márton, hát megkerült-e már a Peti fia?» Igaz jó lélekkel felelhettem neki, hogy biz az még maig is oda van. Nem tudtam, hogy már ti megfogtátok. «No hát mondok én kelmednek valamit Csapó Márton. Én aligha rá nem találtam a lányára. Most fogtam össze egy banda kóborló czigányt: azok között van egy fiatal leány, a kinek a képe sokkal fehérebb, s a haja szőkébb, mint hogy czigányfajta lehetne. Vallatóra fogtam: annyit meg tudott mondani, hogy valamikor itten kapták el kóbor sátoros czigányok; de már se az apja, se a saját maga nevére nem emlékezett. Jöjjön fel a vármegye házára: nézze meg, nem ismer-e rá? Megköszöntem a grácziát s felmentem hozzá a vármegyeházába. Odahozatta elejbém a leányt. Hát bizony tíz esztendő nagy idő. Az elém állott leány sehogy se talált bele abba a formába, a mibe én a mi Erzsikénket utoljára láttam. A mozdulatjai, meg a beszédje is egészen czigányra vallottak. Ő sem igen akart rám ismerni. De aztán a szolgabiró úr előfogta, kikérdezte: addig-addig, míg kisütötte, hogy őtet bizony kis-leány korában elrabolták a czigányok: azóta kitanították holmi kötélen tánczolásra, meg más affélére. Végtére kivallá, hogy van ő neki egy ereklyéje: egy kis pillangós papucs, a minek a párját elvesztette akkor, midőn elrabolták. Minthogy félpapucs volt, hát megmaradt. Ez is előkerült az ereklyetartóból. Most tudtam meg csak, a szolgabiró úr mondta, hogy vannak a czigányoknak ősi ereklyéik: drága billikomok, aranyból, ezüstből, vertmunkáju ezüst tálak, a miket kóborlásaik alatt hátrahagynak a székvárosban egy ismerős ötvösnél, s csak a lakadalmaikon vesznek elő, akkor aztán isznak aranypoharakból, de mezitláb. Ezek között megtalálták az Erzsike félpapucsát is.

Ezzel elővette a táskájából Márton gazda a bizonyságtevő pillangós czipőcskét, Klára asszony kikereste a tulipántos ládából annak az itthon talált párját, s nagy lett az asszonyemberek bámulása, hogy az a két czipő bizony tökéletesen egy pár. Nem lehet a felől semmi kétség!

– Elhozta kegyelmed a leányt? kérdé Klára asszony.

– Itt van. Bezártam addig a fáskamrába, hogy meg ne szökjön.

– Hozza kegyelmed ide.

De nem kellett azt hozni, mert már nyitotta az ajtót, s bedugva rajta a fejét, csak úgy köszöntött be:

– Egy kis mesterségem van, behozhatom?

– Hát te hogy jöttél ki a zárt ajtón keresztül? Förmedt rá Márton gazda hüledezve.

– Hát csak ráolvastam s kinyilt. Bibast dádé! Hát te azt hiszed, hogy be lehet zárni fáskamarába a czigányt?

– No hát kerülj belül egészen.

Erre aztán a leány egészen kinyitá az ajtót s besompolygott rajta.

Tökéletes sátoros czigány volt. Barna is, piros is, arcza naptól megaranyozott zománczú; hamis fekete rigó szemekkel: nevetésre, hizelkedésre, csufolódásra álló szájjal; csakhogy a haja egészen szőkesárga volt: olyan mint a selyembogárnak a motringba legombolyított selyme. A mellett azonban boglyas volt: látszott rajta, hogy az utolsó lakodalomkor fonták be legközelebb, itt-amott egy száraz búzavirág, egy szalmaszál kalásza ragadt közéje, hanem azért a farkinczája végén pántlika volt belefonva.

A viseletén meglátszott, hogy ő lehetett a vajda kedvencz leánya, mert minden drágaság fel volt rá rakva; a nyakában gránát, kláris, sárga borostyánkő (mind hamis), kék üveggyöngyökkel, hat sorban, bő ujju, sok ránczu patyolat-ing a derekán, a mi olyan barna volt már az állhatatos viseléstől, mint a dicső Yzabella királynéé, a ki felfogadta, hogy addig nem vált inget, míg a Jeruzsálemig indult férje vissza nem érkezik. Ezenfölül volt egy szerviánka, a mi gránátszínű lehetett valaha; gimbes-gombos, paszomántos, csakhogy a két könyöke kinézett belőle, ott az ingujj is ki lévén kopva. A karcsu derekát gombos tüsző szorította körül, az tartotta rajta a lelógó skárlátpiros szoknyát, mely csak térdig ért, minthogy kapocs és kötő hiányában nagyon fel kellett húzni az öve alá, hogy le ne essék. Annálfogva a valamikor fehér alsó szoknya himzett szegélyével, messze kilógott alóla előlhátul, s csajkosan tapadt a lábszáraihoz. Egyébiránt harisnyája is volt, a jobb lábán kék, a ballábán rózsaszínü.

S mind ezekhez piros bársony topánkái oldalt pengős sarkantyúkkal.

– No hát nem tudod, hogy hogyan kell köszönni, mikor egy tisztességes házba belép az ember? Inté meg a leányt Márton gazda. Azt sem mondod, hogy «ökör mász be keetekhő!»

– Dehogy nem tudom, monda a leány, s azzal két csipőjére téve a kezeit, rákezdé a nótát:

S a mellett eljárta a maga bokázó tánczát, hogy csakúgy csörgöttek bele a sarkantyúi. Ezt a beköszöntést elvégezvén, felkapott egy tányért az asztalról, s neki indult tányérozni.

Hát ő így tanulta a tisztességes házhoz való beköszöntést.

– Hagyd el, hagyd el! Nem így kell azt! Csitítá őt Klára asszony. Jaj, de rosszul szoktatták azok az Istentől elrugaszkodott czigányok! Azt kell mondani, hogy «adjon Isten jó napot kegyelmeteknek mind közönségesen» s aztán kezet csókolni apádnak, anyádnak, nénédasszonynak, rektram előtt pukedlit csinálni s akkor a kályha mellé állni, a kezedet összetenni.

– Hát éhes vagy-e?

Erre azt felelte a leány, hogy:

– Csak én ahhoz a füstölt szalonnához odafenn a kéményben hozzá férhetnék.

– No hát van annál jobb is, mondá Klára asszony, s azzal előkereste a délről eltett maradékot, a töltött káposztás tálat s kitette az asztalra.

A leány mindjárt neki esett az öt körmével a tálnak.

– No no, csak nem fogsz a körmöddel kiszedni a tálból, mint a macska?

– Hát ha nincs bicsakom? Elvették a pandurok.

– Kanállal szokás abból kivenni szépen tányérra. Oktatá Klára asszony jószívüleg. S azzal maga szedett ki neki egy rózsás tányérba tölteléket, dagadót, szalonnát, meg jó füstölt kolbászt.

– Istenem, istenem! Milyen okos kis leány volt ez hét esztendős korában!

Azzal markába nyomta a kanalat.

– No hát ülj le és egyél.

A leány úgy fogta fel a leüléssel való kinálást, hogy egyenesen a földre kutyorodott le, a lábát maga elé szedve.

Egy «kerülök-fordulok» alatt tiszta volt a tányér. Hanem már akkor megint nem volt semmi kanál a kezében.

– Hát az ujjaiddal kell kitörülni a tányért? riasztott rá Klára asszony. Hol a kanál?

– Kanál? Kanál? Hát hol a kanál? szólt, felugorva a földről a leány.

– Te dugtad el valahová!

– Keressék meg nálam.

A két asszony közrefogta a leányt, megmotozták, össze-vissza tapogatták, szoknyát, ingujjat megvizsgáltak: a kanál csak nem jött elő.

– Tolvaj van ennél a háznál! erősködék a leány. Adjanak csak nekem rostát, majd kivetem én, hogy ki lopta el a kanalat?

Nem is várta, hogy adják, hirtelen előkészítette a rostát, ollóhegyre állitotta, kilencz bab szemet vetett belé; azzal körül pörgette, s mikor a tánczoló babszemek megállapodtak a rostában, akkor kisütötte az igazságot.

(A Peti ugyancsak szepegett ez alatt.)

– Az ott a tolvaj ni! szólt, a rektorra mutatva az ujjával.

– Micsoda? förmedt fel Maksa uram a méltatlan gyanusításra. Hogy én loptam el a kanalat?

– Keressék csak a csizmája szára mellett.

Rittig! Ott volt az eltünt kanál a rektor úr csizmája szárába dugva.

– De ez már boszorkányság! szörnyüködék Maksa uram. Alig voltam hozzá közel egy pillanatra. Sokat tud ez!

Ezt azonban mindenki csak nevetésre fogta.

– Hát jövendőt tudsz-e mondani? unszolá a leányt Maksa uram.

– Neked is mondok, ha akarod.

Azzal letérdelt a földre: előkereste a tüszőjéből a szurtos, körül kopott jövendőmondó kártyát s kirakta maga elé a földre, aztán elkezdte magyarázni ünnepélyes hangon:

– Te neked még ebben az órában ellopják azt a kincsedet, a mi neked legkedvesebb az életben.

– Mi lehet az?

– Nézz csak fel oda a mestergerendára, az alatt mondj el magadban egy hiszekegyet, aztán nézz vissza megint az én szemembe, akkor mingyárt megtudod.

Maksa uram ráállt a tréfára, felnézett a magasba, de a helyett, hogy a hiszekegyet koptatta volna ily hiábavaló czélra, inkább azon gondolkozott, hogy mije lehet neki olyan kedves, a mit ellophatnak a tolvajok? A méhes? Azt nehéz ellopni. A «Vasárnapi Ujság» bekötött példánya? Azt nem szokás ellopni. Vagy tán a felesége? Azt meg ki az ördög lopná el?

Ez alatt a leány szépen kihúzta Maksa uramnak a zsebéből a tajtékpipáját, a dohány zacskóját, tűz-szerszámát, kicsiholt, rágyujtott, mire Maksa uram ujra lejött a magasból s alátekint a leányra, már akkor annak a szájában látta füstölögni a tajtékpipáját.

– Utczu mákos-rétes adta! káromítá el magát a rektor. Hisz ez az én pipám? Hol vetted te gonosz?

– Ott kinn találtam az utczán, azt gondoltam: vadpipa.

– No már édes leányom, ezt a mesterséget itthon nem folytatod! veté közbe Klára asszony. Itt nem tánczolunk kalamajkát, nem sánzsirozunk kanalakat, hanem dolgozni kell.

– Dolgozni? Mit?

– Hát példának okáért varrni.

– Varrni? Hisz azt a békák teszik, azok mondják: