A TALMI ASSZONY.
– Százötvenezer rubel évi jövedelem. Kilátás egy öröklendő nagybátya millióira, a ki az urali aranymosókat bérli. Egy palota a Newski-prospekten. Egy bérház a gosztinnoi dwor közelében, a miben csupa aranyművesek laknak. Pompás nyaraló a Néwa-szigeten. Negyvenezer desjatin búzatermő föld a Volga mellett. Kétezer jobbágy. Mit mondtam? Százötvenezer? Ha férfi venné kezébe a dolgot: kétszázötvenezer rubelre mehetne az évi jövedelem. Magam átvenném annyiban carte blanche.
– A bizony szép pénz.
– Aztán minő összeköttetések! Micsoda rokonság! Egy nagybátyja az összes transuráli vasutak vezérigazgatója. Az anyjának a bátyja a volhyniai hadsereg főszállítója. A nagynénje udvarhölgy a czárné oldalánál, s a czarewnák énektanítónője.
A bizony elég szép társaság.
– Aztán micsoda szemek! Kékek, mint egy jégbarlang, a mely belülről magnéziummal van kivilágítva, s fölöttük sürű fekete szemöldök, mint egy dauriai őserdő. Arcza olyan ragyogó, mint az északfény; ijesztőn szép. Hogy az ajkairól ne is beszéljünk: mert azoknak egy csókjáért még egy szibériai deportáltatás sem volna elég nagy ár. Hogy a fogai igaziak, azt az angol fogorvostól tudom, a ki egyszer egy fogát plombálta. De annak is nagyon kis hibája volt. A többi igazi. S hogy az a hosszu tömött haja, a mi a fejét, mint egy tündérnői tiara veszi körül, egészen jogos sajátja: arra tárgyilagos bizonyítványom van. A fodrásznéját megvesztegettem, hogy húzza ki a számomra egy szál haját. Becsületemre: rajta van a hajtöv.
– Hát a bizony elég szép hölgy.
– No de még csak az arczáról beszéltem. A termetéről nem is beszélek. Arról szóljon a fényképe. Akarja ön látni, a mint a douche alatt áll?
– A douche alatt?
– No igen: a zuhany alatt a gőzfürdőben.
– De hát hogy jöhet létre egy ilyen fénykép?
– Óh be ártatlan ember ön! Látszik, hogy most jön a provincziáról. Hát hiszen tudnivaló, hogy van nekünk itt egy pompás gőzfürdőnk, kizárólag az elegáns világ számára. Odajár az arisztokráczia és a művészi celebritások. Hát a női bassinban van egy nagy fali óra à la regence: antik remekmű. Ennek a közepén van egy nagy lyuk, a melyben a percz-inga ketyeg erre-arra. Ennek az órának a háta mögött van egy camera obscura egy fotografgéppel. Az óra épen vis-à-vis áll a zuhannyal. A kellő pillanatban, a mikor egy védtelen szépség megjelenik a modell-állványon: az óraketyegő hirtelen fennakad; s azzal «egy, kettő, három», a moment-felvétel készen van. Másnap kapható a levonat belőle. Igaz, hogy drága. Száz rubelért vesztegetnek egy lapot, de azért rohamos kelete van.
– Ez ördögi praktika, hallja az ur!
– Legalább az ember nem vesz zsákban macskát. Akarja ön látni?
– Nem akarom látni. Félek, hogy elveszteném az eszemet.
– Hát ha az ember elveszti az eszét, s nyer a mellett egy kétszázezer rubeles feleséget: a bilance mégis az ő javára billen. Még egyet mondok. Ez a hölgy igen jó szemmel néz önre.
– Azt már tapasztaltam.
– A mióta önnel az udvari bálban tánczolt, más férfiról hallani sem akar. Ha ön megjelen előtte, elmondhatja, a mit Diebitsch Zabalkanszky tábornagy mondott: «veni, vidi, vici».
– Azt ugyan Julius Caesar mondta.
– Először! De azért ön is elmondhatja, s az sem lesz utólszor. No hát min gondolkozik még?
– Azon gondolkozom, hogy ennek az ön tervének egy igen lényeges akadálya is lehet.
– Mi lehetne az a lényeges akadály?
– Az, hogy nekem van már feleségem.
– Teringettét! Erről ön engem nem értesített.
– Mást sem. Rangomon alól házasodtam. Szerelemből. Egy pskowi kalmárnak a leányát vettem feleségül.
– Ez már öreg hiba. Mikor történt ez a szerencsétlenség?
– Már két éve.
– Két éve! Hisz az tenger idő! Akkor bizonyosan van már valami ok, a miért a válópert meg lehet indítani.
– Nincs semmi. A feleségem valóságos bibliai szent.
– De ön nem az. S fogadni mernék, hogy ha ön lett volna Ábrahám, nem Hágárt kergette volna ki a pusztába; hanem Sárát.
Ezen aztán nevettek mind a ketten.
Az egyik volt Alexievics Prokop, pskowi bojár, a hajdani streliczek ivadéka: megrongált vagyoni állapotban levő földes úr; a másik pedig volt az ügyvivője Szamielics Zidor, a legravaszabb igazságfelhigító az orosz fővárosban.
– Sebaj. Láttam én már a kidőlt olajat kanál nélkül felszedni a földről.
– Meg hagyták fagyni?
– Igen is, meg hagyták előbb fagyni. Lássuk, hogyan lehetne az ön kidőlt olaját megfagyasztani. Akarja ön azt a fényképet látni?
– Akarom.
Zidor megmutatta, Prokop megnézte.
– No hát már most ahoz tartsa ön magát, a mit én fogok utasításba adni.
*
Alexievics Prokopnak a zsebében volt a meghivó a fényes thée dansantra, melyett Jelenowna Anna rendezett pompás palotájában, mely hires volt a téli kertjéről.
A meghivóra ezt a választ küldte vissza:
«Madame. Én önt a legmélyebb hódolattal imádom. De a becsület előttem a minden uraknak ura. Nekem nőm van, a ki derék asszony és engemet szeret. Becsületem azt parancsolja, hogy kerüljem azt a bűvkört, mely magával ragad; bárha a szivem utána szakad is. Stb.»
Erre a levélre a következő viszonzás érkezett:
«Monsieur. Eddig is magas véleményem volt az ön jelleme felől; ezentúl még nagyobbra becsülöm önt. Sajnálnám barátságát elveszíteni. Ismertesse ön meg velem a nejét; én hű barátnéja fogok neki lenni, s boldog leszek, ha legalább azt szerethetem, a ki önt szereti.»
A mire aztán Prokop ezt a befejező izenetet küldé a delnőnek:
«Madame. Önnek lelki nemessége lesujt. Kivánságát parancsnak veszem. De méltán aggódom a fölött, hogy egy olyan egyszerű, világban járatlan teremtés, mint az én Katinkám, nem fog-e úgy járni az önnel való találkozásnál, mint a hogy az üveg jár a gyémánttal, hogy darabokra törik? Elhozom őt kegyedhez. Az ön nemes szive ki fogja menteni az ő hibáit; s nekem boldogságul fog szolgálni az a tudat, hogy az ön szeretetét legalább translatio útján birhatom. Stb.»
Mind a két levelet Szamielics Zidor diktálta Alexievics Prokopnak a tollába. Azért voltak olyan szépen kiczirkalmazva. Magától bizony nem telt volna ez ki.
*
Alexievics Prokop három nap mulva, épen a tánczestély előtti délután bemutatta a feleségét Jelenowna Anna úrhölgynek.
Darinkowna Katinka szőke hajú szépség volt, gömbölyü piros arczczal, melyen szerelemgödröcskék támadnak, fitos orral, s hosszú szempillák alá rejtőző dióbarna szemekkel, finom állacskája kétfelé volt osztva, még az is segitett az arcznak mosolyogni. Örök mosolygás volt az; kivált ha fecsegni kezdett. S arra nem kellett neki nagy biztatás. Az első bemutatásnál elmondta Jelenowna Annának az egész élettörténetét: ki volt az apja, anyja, a nevelő-anyja; hogy ismerkedett meg Alexievics Prokoppal; mennyire szeretik egymást; milyen fogadalmi gyertyákat ajándékozott már a csodatevő védszentnek, hogy bárcsak már egy gyermekük lenne! De hát egy rossz szemű asszony megbabonázta. Most aztán a kártyavetőnő azt tanácsolta neki, hogy jőjjön fel Szentpétervárra, járjon el délelőtt a Szent-András-templomba, délután a gőzfürdőbe, vegyen egy viasz-babát a gosztinoi dworban, azt tegye a vánkosa alá s akkor a hőn óhajtott esemény be fog következni.
Jelenowna Anna alig birta a nevetését visszafojtani, mig Alexiovics Prokop egyre a bajuszát rágta, s alattomban egyet-egyet taszitott a lábával a felesége lábán, hogy ne beszéljen már ilyen ügyetlenségeket.
Miért ne? Egy másik nő és a saját férje előtt!
Bucsuvételkor azt sugá Anna Prokop fülébe: «Önnek a felesége valóságos gyémánt; csak a köszörülés hiányzik nála.»
No ilyen gyémántköszörű van Szentpéterváron elég.
Másnap este elhozta a feleségét magával Prokop Jelenowna tánczestélyére.
Katinkán meglátszott, hogy ezuttal van először párisi divatu ruhába öltözve: mindig az uszályát nézegette, hogy nem marad-e el a háta mögött s a vállán levő csokrot igazgatta, hogy le ne csúszszék; a czipője orrát alig merte a ruhája fodrai közül elődugni, s a legyezőjét arra használta, hogy a mit a kivágott ruhaderék fedetlen hagyott, takargatta vele. Ha aztán egy férfi megszólította, zavarba jött: francziául felelt, még pedig olyan modorban, mely rögtön elárulá, hogy az első leczkéknél jár, a szemeit lesüté, s ha bókot mondtak neki, ijedten tekintgetett széjjel, mintha a férjét keresné, hogy jőjjön a védelmezésére.
Annak pedig a kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségét őrizze. Az bevette magát a buffetbe s értekezést tartott azon théma fölött, hogy cognac-kal jobb-e a thea, vagy rummal.
Jelenowna Annának volt egy unokabátyja, Ivanovics Tódor, császári szekerész-kapitány.
Jellemzésére szolgáljon ez a bonmot.
– Ejnye te Ivanovics Tódor! mondá neki egy czimborája, te már tiz esztendeje szolgálsz, s még sincsen dekorácziód.
– Nekem nincs; de van azoknak a férjeknek, a kiknek a feleségeikkel tánczolok.
Ivanovics Tódor felkérte amaz estélyen Katinkát egy walzerre.
Katinka azt felelte elpirulva, hogy ő nem tud walzert tánczolni: ő csak a sarabandeot tudja.
Ivanovics Tódor aztán felajánlá a szolgálatát, hogy majd megtanitja ő walzert tánczolni, csak támaszkodjék a vállára s aztán engedje egyik lábát a másik után csoszogni.
Egyszer csak azzal a hirrel rohan be a buffetbe egy czimborája Prokopnak:
– Uczczu Prokop! Épen most esett el a feleséged Ivanovics Tódorral a walzerben.
Prokopnak épen a szájánál volt a félig kiivott pezsgős pohár.
– Elesett? Hát majd fölkel. S azzal kiürítette a poharat fenékig.
*
Hát aztán csak köszörülték a gyémántot tovább.
Kezdte már a szőke asszonyka elveszteni természeti félénkségét, s abba a stádiumba lépett, a melyben a gyermeteg ügyetlenség a legfinomabb kaczérság szerepét veszi át. – Szeretett már bálba járni.
A férje pedig annál észrevehetőbbé tette azt a megváltozását, hogy mikor együtt mentek a bálba, ott ragadt a tánczteremben, a buffet örömeit többé nem kereste; hanem meghuzta magát egy podocarpus árnyékában, s onnan nézte a világot, a sarkantyujával nagy betűket rajzolva a csiszolt parkettre.
– Nézd csak, mondá egyszer Jelenowna Anna az unokabátyjának, az a szegény Alexievics Prokop hogy elbusulta magát. Talán féltékeny?
– Bizonyosan az.
– Talán te rád?
– Nem én rám: hanem te rád.
– Hogyan, reám?
– Hisz azt régen tudod, hogy szerelmes beléd.
– Semmi kilátással. Neki felesége van.
– Az én barátom, Alexievics Prokop, egészen átlátszó kártyákkal játszik. Ide hozta az uj Babylonba a maga falusi ártatlanságát, abban a biztos reményben, hogy itt majd el fogják tőle csábitani s akkor aztán elválhatik tőle.
– Hogy gondolsz ilyesmit? Eredj!
– Ejh, hiszen te is utána vagy bolondulva. Kedvem volna a vágyaitok utjából elseperni az akadályokat.
– Légy eszeden! Én ismerem Darinkowna Katinkát. Ő egy hozzájárulhatatlan hűséges teremtés.
– Hát hiszen minden vadkörte savanyú, a mig meg nem csipi a dér. Én azt hiszem, hogy le foglak benneteket kötelezni.
– Ne beszélj előttem istentelenségeket. Csak nem akarsz gonosztettet elkövetni?
– Hát gonosztett az, a minek sikerültével mind a négy ember meg van elégedve, a ki érdekelve van?
– De én azt tagadom.
– No hát fogadjunk.
– Mibe?
– Egy Rubinsteinos lakomába.
– Jól van.
Ezzel Ivanovics Tódor odament Alexievics Prokophoz.
– Hát te mit buslakodol itt magadban?
– Buta vagyok.
– Azért irsz hát a sarkantyúddal csupa öreg «Á»-kat a parkettre.
– Átkozott szemed van!
Prokop aztán elhagyta a duzzogó zugot s felkérte Jelenowna Annát a legközelebbi franczia négyesre. Ivanovics Tódor vis-à-vis állt fel Darinkowna Katinkával. A tour de mains-nél Jelenowna Anna kezét egyszer csak rendkivüli forrósággal szorítá meg a kézcsere közben Darinkowna Katinka. Aztán ügyetlenül hebegett mentséget.
– Ah, bocsánat, azt gondoltam másnak a keze volt.
*
Rubinsteinos lakomának nevezték Szentpétervárott az olyan úri estélyt, melyen a világhirű művész is megjelent, s remek zongorajátékával rendkivüli élvezetet nyujtott az előkelő társaságnak.
A házi asszony nagyon szeretetreméltó volt; a nagy művész nem csak azt tette meg, hogy a programmján túl még vacsora után játszott; sőt annyira vitte az udvariasságot, hogy mikor maga elvégezte a játékot, akkor addig unszolta Jelenowna Annát, hogy ő is üljön le a zongorához, mig azt nagy vonakodás után rábirta, hogy eljátszszon egy Chopin-tanulmányt, mely alkalommal maga a hirhedett művész forgatta a hangjegy-lapokat a bájos urhölgy előtt.
Az ilyen felfokozott műélvezet az egész úri társaság teljes figyelmét képes absorbeálni. Szemek, fülek nincsenek sehol másutt, mint azokon a varázsbillentyükön s a rajtuk tánczoló tündéri ujjakon.
Ha nehányan hiányoznak a társaságból, azt ilyenkor senki sem veszi észre. S ha észre veszi, hát nem jegyzi fel magának.
Hiszen bizony vannak olyan kicserzett lelkek nem csak az északi Párisban, de az igaziban is, a kik a baccarat-asztalt ott nem hagyják a világ minden húros szerszámáért. Az olyan urakat pedig, a kik a vacsora után az asztal végén ülve maradtak, s vége felé Ess-bouquet-val iszszák a pezsgőt, kár is volna az élvezetükből kizavarni.
Az előbbiek között volt Alexievics Prokop; az utóbbiakkal tartott Ivanovics Tódor. Amaz kártyázott, ez ivott.
Prokopnak rendkivüli szerencséje volt a baccaratban, A papir rubelek egész halommal álltak már előtte.
– A példabeszéd aggaszt, dörmögé Prokop. Soha sem volt nekem ilyen nagy szerencsém. Az ördög nem alszik. Hátha igaz volna? A ki nyertes a játékban, vesztes a szerelemben! Ezt meg kell tudnom.
Abbanhagyta a játékot, a kalpagjába gyürte a bankjegyeket: azt mondta, köszöni, nem kell több s azzal átment a terembe, a hol zongorán játszottak.
Kereste a feleségét; nem látta sehol.
A kitől kérdezősködött: «nem láttad a feleségemet?» az a szájára tette a tenyerét: «Csitt! Chopin!»
– Chopin ide, Chopin oda; én a feleségemet akarom látni.
Átrohant az étterembe. Ott hagyta volt a barátját, Ivanovics Tódort nemrégiben.
Annak üres volt a széke.
– Hová lett Ivanovics Tódor? a széke üres.
– Ha üres a széke, keresd az asztal alatt, s magad ülj a helyébe.
S mivel hogy nem akart leülni és a czimborasággal együtt poharazni, megfogták, beletöltették a gallérjába az egész palaczk pezsgőt, hogy a czamarkája ujjain jött ki a leve.
Ettől még dühösebb lett.
– Fel kell találnom az Ivanovics Tódort, ha a pokolban is!
S azzal rohant ki az előszobába, a hol a bundáját hagyta.
Egyike az ivó bajtársaknak utána rohant: ez volt Szamielics Zidor, a fiscus.
– Batyuskám! Ne a pokolban keresd Ivanovics Tódort, hanem a «jégparadicsom»-ban. Ott van.
– A feleségemmel együtt?
– Mind a ketten.
– Gyere velem.
Azzal felkapták a bundáikat; szánkóba vetették magukat s hajtattak lóhalálában a «jégparadicsom»-ba.
Ez olyan jótékony intézmény, a minő Párisban a Closerie de Lilas.
Ott csakugyan rátaláltak a szerelmes párra, a vétkes társalgás legcsalhatatlanabb jelenségei között, tanuk által konstatálva.
Fényes nagy botrány lett a vége. A két férfi birokra kelt, az asszony elszaladt.
Másnap megverekedett a férj és a csábító.
Alexievics Prokop kapott a mellére és a karjára egy vágást, az utóbbi harczképtelenné tette. Feküdt bele egy hétig, s az alatt mindennap meglátogatta egy sürüen lefátyolozott hölgy, a kinek a beteg homlokára tett hosszú finom ujjairól könnyü volt kitalálni, hogy az nem más, mint Jelenowna Anna.
A hűtelen asszony nem merte mutatni magát a megsebesült férje ágyánál. Félhetett, hogy agyonlövi.
A mint felépült Prokop a sebéből, azonnal megindította a válópert Darinkowna Katinka ellen.
Ügyvédül nem választotta Szamielics Zidort, az Ivanovics Tódornak volt a védője.
A csábítóval igen szigorúan szoktak bánni.
Az esküdtszék tárgyalásán elegáns hallgatóközönség gyűlt össze. Csak nagy protekczió mellett lehetett jegyeket kapni.
A hölgyek között ott volt látható az a bizonyos lefátyolozott nő is, a ki a megsebesültet ápolta.
A tárgyalásnál meglepő fordulatok jöttek elő.
Az első vádlott, Ivanovics Tódor, azzal védte magát, hogy voltaképen ő nem volt csábító, hanem elcsábított. Neki esze ágában sem volt a felebarátja feleségét a bűn ösvényére vezetni; hanem az tántorította őt el kifinomított kaczérságával, az ragadta őt magával féktelen szenvedélyessége által.
Darinkowna Anna ez ideig szeliden lehajtott fővel, esedező arczczal nézett a bűntársára; a midőn azonban Tódor, állításainak igazolására előszedte a szerelmes leveleket, miket a bukott nő küldözött hozzája, s azoknak csak a megszólítását és az aláirását olvasá fel, egyebet nem; az is elég volt: akkor lángra gyulladt a bűntársnak az arcza, odavágta a legyezőjét a szeretője fejéhez: «ön gyáva!»
A közönség és az esküdtek rokonszenve még mindig a bünös asszony felé hajlott.
Ekkor azonban előállt Szamielics Zidor; s egyenkint előhuzogatva a tárczájából az összegyűjtött okiratokat, világosságot szerzett az esküdteknek az iránt, hogy miféle nő ez a Darinkowna Katinka? Hisz ez az erkölcstelenségnek a mintaképe. Nem csak ez alkalommal, de számtalanszor megcsalta a férjét: minden férfival, a ki csak a keze ügyébe akadt. Végre egy teljesen megsemmisítő levelét produkálta Darinkowna Katinkának, melyet az egy pskowi angyalcsináló nőhöz ir. Ez még leánykorából van keltezve.
Erre már az egész hallgatóság elszörnyedése zúgott fel; az esküdtek összecsapták a kezeiket, az asszonyságok összesúgtak:
– S ez jött ide szentelt bámbinót vásárolni viaszkból?
Egetverő orczátlanság.
És a vádlott nő? Hát az, mikor az utolsó tromfot kivágták ellene, elkezdett hahotával kaczagni.
Az esküdtszék egyhangúlag mondta ki rá a «vétkes»-t.
És ekkor előállt a vádló, a halálra sértett férj, s így szólt a birákhoz:
– Uraim! Ne itéljenek szigoruan a szerencsétlen nő felett. Nevelői a bűnösök, kik rossz példájukkal megmérgezék a lelkét. Én őt igazán szerettem, s nem kivánom, hogy bünhődjön. Tudom, hogy ennyi terhelő tanubizonyság mellett a biró nem itélhet meg az elválasztott nőnek férje által fizetendő tartásdíjat. Én azonban a szivem szavára hallgatok, s elveszett boldogságom emlékeül átadok e nőnek húszezer rubelt. Éljen kedve szerint.
E nemes lelkű nyilatkozatra Darinkowna Katinka zokogásnak indult s odarogyott Prokop lábaihoz, hogy azokat átölelje.
Prokop azonban büszkén elutasítá őt magától.
– Ne közelítsen ön hozzám. Azt kivánom, hogy rögtön és azonnal hagyja el végkép Oroszországot.
Ezt a kivánságát a hatóság is előmozdítá; a törvényesen elválasztott nőt eltolonczoltatva a német határon tul.
Még azon napon gyűrűt váltott a bájos és gazdag Jelenowna Anna Alexievics Prokoppal s ki lett tűzve az esküvőjük vizkereszt utáni első vasárnapra.
*
– No hát, ugy-e hogy fel lehet szedni a kidőlt olajat kanál nélkül is? mondá Szamielics Zidor Alexievics Prokopnak.
– Csak meg kell várni, a míg megfagy.
*
Az esküvő előtti napon, szombaton, szokás szerint minden barátnője, ismerőse eljött búcsút venni a menyasszonytól.
Némelyik maga jött, más csak a látogató jegyét adta át az ajtónállónak. A komornyik aztán behozta a jegyet ezüst tálczán az úrnőjéhez, a ki az emlékezetes jegyeket mind a trousseaujához tartozó arany japáni tálacskába helyezé el.
Egyszer csak ez a név akad a kezébe:
Alexievics
Prokopné
született
Darinkowna Katinka.
Anna haragtól elképedve kérdezé:
– Ki hozta ezt a jegyet ide?
– Egy nő, a ki odakinn van a váróteremben.
Anna kétfelé szakítá a névjegyet s odadobta a prezentáló tálczába.
– Vidd vissza neki s mondd meg, hogy az én szobám küszöbét olyan jellemű nők, mint e név viselője, nem szokták átlépni.
Az inas kis idő mulva visszajött; ezuttal egy fényképet hozott a tálczán.
– Az idegen nő kéreti a szudarinyát, hogy tekintse meg ez arczképet. Látta-e őt valaha?
Az a fénykép egy fekete hajú, hosszukás arczú fiatal hölgy képmása volt.
– Soha sem láttam.
– Ez annak a hölgynek a képmása, a ki a látogatójegyet beküldte.
– Vezesd be!
Jelenowna Anna egy teljesen idegen nőt látott maga elé jönni egészen feketében.
– Kicsoda ön?
– Én vagyok Darinkowna Katinka, Alexievics Prokop neje.
– Az lehetetlen!
A fekete nő azzal elővette a karmantyujából az útlevelét, meg a házasságlevelét s oda adta Annának, hogy győződjék meg belőle, miszerint a személyleirás azonos, s a házasság még fennáll.
– Most tudtam meg, szólt lassú hangon a nő, hogy engemet elválasztottak a férjemtől törvényesen, házasságtörés miatt, a miben én ártatlan vagyok.
– Hát akkor ki az a nő, a ki itt volt? a ki a botrányt elkövette? a kire minden bebizonyult? a ki el lett itélve? ki az a nő?
– Az a nő: mademoiselle Fleur d’Orange, egy vándor operette-társaság chansonette-énekesnője, a ki igen jól tud játszani mindenféle szerepeket.
– De hát a párbaj? Egy talmi asszonyért csak nem verekedett meg, a ki nem férje?
– A párbaj is csak olyan volt, mint a nő. Köszörületlen kardokkal verekedtek. Nem kapott sebet, csak ütésfoltot.
– S én ott virrasztottam az ágya mellett éjeken át!
Jelenowna Anna nyugalmat parancsolt az arczának: elfojtotta keblében az indulatokat.
A fekete ruhás nő folytatá suttogó hangon a beszédet:
– Megtudtam, hogy Alexievics Prokop holnap akar önnel megesküdni. Siettem kegyed előtt felfedezni a szerencsétlenségét.
– Köszönöm. Holnap jőjjön el kegyed az Izsák-templomba az esküvőmre.
– Az ön esküvőjére? kiálta fel a nő megrettenve – ön mégis meg akar vele esküdni?
– Ne kérdezzen ön többet. Csak jőjjön oda. Déli tizenkét órakor lesz a szent czeremónia; az Izsák-templom keleti kápolnájában. Igazságot kell önnek kapni – de nekem is!
A gyászos nő menni akart.
– Várjon ön. Vigye magával ezt a meghivó jegyet; a nélkül nem eresztik oda.
S maga ráirta a meghivóra Darinkowna Katinka nevét.
*
Az Izsák-templom keleti kápolnája megtelt előkelő nászsereggel másnap délben.
Az orosz templomban ülőhely nincs. Ott állnak vagy térdepelnek.
A szertartás fényes volt: három pap működött közre.
A fényes vendégsereg között feltünt egy fekete ruhába öltözött alak, a kinek az arczát is sűrű fátyol takarta; a mint ez hozzá tapadt, olyannak látszott ez arcz, mintha fényes vasból volna öntve.
A nő mozdulatlanul nézte végig az egész szertartást. A mint az arany koronákat az esketett pár fejére felteszik. A mint megitatják őket egy közös serlegből; a mint letakarják őket egy nagy világos selyem szőnyeggel.
Hagyott mindent megtörténni és hallgatott.
A papok, a kántorok énekeltek, az orgona dúdolt.
Azután kézen fogták az összeesketett párt, két pap kétfelől, a harmadik előttük ment: így kerülték körül a szent oltárt háromszor.
Ez az esketési czeremóniának utolsó fejezete. A főpap utoljára mondja: «gospodi pomiluj!»
A mint ez a szó elhangzott, a menyasszony kirántá a kezét a vőlegénye kezéből s még a fején levő koronával, oda fordulva a násznagya, herczeg **, szentpétervári kormányzó felé, így kiálta, arra a másik koronázott alakra mutatva:
– És most fogassa el uram ezt a csalót, a ki tudva szántszándékkal bigamiát követett el. Az első felesége él és nincs elválasztva. Ott áll azon rózsaszinű oszlop mellett: az a fekete ruhás nő.
E szókra, s a mint az igazi nő a fátyolt felveté az arczáról, a vőlegény végig vágta magát a márványpadlaton ájultan. Az arany korona messze gurult a fejéről.
*
Az ilyen dolognál Oroszországban nem ismerik a tréfát. Tiz nap mulva Alexievics Prokop szánkázott Tobolszk felé; s azóta van módja a nyestvadászat közben a fölött elmélkedni, hogy nem jó tréfálni az asszonyokkal.
VANDERGULD ÚR.
Diomede festő volt. Az impressionisták iskolájából. Azaz, hogy már maga ez a szó «iskola» is megbántás egy impressionistára nézve. Mert annak eo ipso nem szabad iskolájának lenni, nem szabad iskolához tartozni: nem szabad egyáltalában tanulni. Annak magától kell mindent kitalálni: rajzot, compositiót, coloritot, megvilágítást.
Diomede a mellett szép fiú is volt és bonvivant.
Őt szerették a szép asszonyok, ő pedig szerette a tengeri halat, az osztrigát, a szalonkát kocsonyával, a pezsgőt meg a bordeauxt.
De mindezen szenvedélyeinél is nagyobb volt a dicsvágya. Ez nem ismert határt.
A régi mesterekre nem adott semmit. Az olaszokat egyszerüen ignorálta. Neki Rubens csak kártyafestő volt; Rembrandt mázoló; De La Croix festék-keverő; a kortársak közül Meissonier csak czukrász; Makart nem is festő, csak aszfaltozó.
Az mind schlendrian, a mit eddig vászonra kentek.
A poézis semmi! az ideál őrültség! Az impressió, az a minden.
Dioméd képei mind rendkivüli felfogással voltak megteremtve.
Csodálni lehetett az alvó markotányosnéját. Annak csak a két talpa látszott, azon módon, a hogy nem szokott lábvizet venni. A fejéből nem látszott semmi: mert az tulnan csüngött le a pricscsről. A többi részét takarta a két fölemelt térde; tudniillik, hogy a lábai a szalmaágy karjára voltak föltéve; hanem egy hosszu kar, mely végig nyult az egész képen, a markában szorított pálinkás üveggel, hirdeté, hogy az ott egy alvó markotányosné.
Még szebbek voltak az állatfestményei. «A tehénitatás». Volt egy nagy sajtár, abból kilátszott két szarv, meg két fül. A többi fej benn volt a sajtárban. Nagyon természetes. Ezek fölött kanyargott egy kigyóforma tekervény, a mi, ha jobban ki lett volna dolgozva, ki lehetett volna találni, hogy a tehénnek a farka, a mivel a legyeket hajtja magáról, a mig iszik.
Igen eredetiek voltak azután a tájfestményei is. Azok között a nap felkölte éjfélben, Ava Saxa szigetén, a melyre azt mondta neki egy barátja, hogy «te komám! nekem úgy tetszik, hogy a nagybátyádnak az arcza még sem ilyen nagyon veres». Azt gondolta, hogy arczkép. Pedig hát az a nap korongja volt, s a mit a két vállának nézett, az a két fekete szikla Ava Saxa szigetén s elől a fehérség nem a piquét-mellény, hanem a hómező.
A csendéletei pedig arról voltak hiresek, hogy azokat mind a négy oldalukról fel lehetett akasztani a falra, s egyformán tökéletesek voltak.
Különös sensatiot keltett egy képe, melyet ha tiz lépésről nézett az ember, hát látott a fölkelő hold tányérja előtt elcsónakázni egy ábrándozó gondolást; hanem mikor közel ment hozzá, akkor látta, hogy az egy kopott kalucsni, a miből egy patkány buvik elő, háttérben egy felfordított réz-casserol feneke.
Csataképekben is bemutatta a tehetségét. Azok között nevezetes volt a «kozák-roham» czimű képe. Száz ló egy sorban ugyanannyi kozákfej (a legszélsőnek dereka is volt) és megannyi dárda: egy vezényszóra ugrat neki egy ároknak, a melyiknek a tulsó partja olyan messze van, hogy a következő pillanatban valamennyi kozák lovastul öngyilkosságot fog elkövetni. De épen ez a genialitás a fölfogás ban. Mert a hátul jövő másik kozák-szotnya azután, önfeláldozó társai hulláin keresztül fog a betemetett árkon kényelmesen áthatolni.
Daczára e sokoldaluságának, még sem tudta annyira vinni, hogy egyetlen egy képét is elfogadják a szalonban. A vén festők szűkkeblűek.
A «visszautasítottak kiállítása» azonban mindannyit befogadta. Itt azután sokkal nagyobb publikum bámulta őket, mint ha a «salon»-ban lettek volna kiállítva. Csakhogy venni nem akart belőlük senki. Pedig elég drágán voltak hagyva. Tizezer frankon alul egyet sem vesztegettek. Az is hozzá tartozik az impressionistasághoz, hogy az ember olcsóért ne árulja a képeit.
Azok már egész kincstárt képeztek: csakhogy a műkereskedő, a ki azokra előleget adott, nagyon vakarta a fejét, mikor Diomede úr az eredmény után tudakozódott.
– Hallja ön, monsieur Diomede! mondá egy napon monsieur Luchs (a műkereskedő). Tudok én valakit, a ki ön után nagyon tudakozódik.
– Európai?
– Nem. Amerikai.
– No mert európaival nem is állnék szóba. Petroleum-király?
– Nem. Királynő. Ezüstbánya-tulajdonos. Miss Debora Stopps.
– Ah, a miss Debora Stopps! A ki olyan hirhedett a gyémántjairól. Meg arról, hogy vasárnap nem főzet s nem megy szinházba. Ez előtt kalapot emelek.
– Igen buzgó methodista. Saját papot tart, a kivel úrnapján prédikáltat magának.
– No és mi tetszik neki a képeimen legjobban?
– Az aláirás.
– Parbleu!
– A képek szerzője tetszik neki. Kész volna önt a kezével és a millióival megajándékozni.
Diomede úr felcsapta a kalapját a fejére.
– Ön tréfál, uram.
– Soha! A hölgy igen szép.
– Annál rosszabb. Ha csúf volna, legalább érdekes tanulmány volna rám nézve.
– Hiszen nem kell önnek őt lefesteni, hanem elvenni.
– Azaz, hogy megfordítva. Nekem kell magamat eladnom ő neki. Tudja ön, monsieur Luchs, az ilyen dologhoz nincs nálam impressió. Egy fiatal ember, a ki elhagyja magát vetetni egy fiatal gazdag hölgy által s aztán a felesége fogatán kocsikázik. Ez «czopf». Ki nem állhatom ezt az édeskés stylt. Egy márvány-kandalló, a mellett selyemruhás hölgyek. Egy fiatal úr, a ki felolvas. Egy öreg úr, a ki kávét iszik; egy inas, a ki tálczán szerviroz; egy öleb, a ki unja magát. Utálom az egész genret. Én csak akkor fogok megházasodni, ha egyszer a világ elismeri, hogy ki vagyok. Majd ha a képeimeit egymásra fogják liczitálni a műszeretők: majd ha egykor azon a fokon állok, hogy ha egy darab üres vászonnal idejövök önhöz, a mire nincs más odafestve, csak a névczikornyám s azt mondom önnek: «mit ér ez az üres vászon?» s ön azt mondja: «husz ezer frankot.» «Egy hét mulva meglesz.» No hát akkor majd megházasodom. De az önérzetem megkivánja, hogy én mondhassam miss Stopps Deborának, az ezüstkirálynénak: «én veszlek el téged.»
– Derék ember! mondá Luchs úr. Igy szeretem a fiatalságot.
Pár nap mulva még reggel tizenegy órakor rángatták fel az ágyból Diomede urat, hogy siessen a műárushoz, van vevő a képekre. Kicsoda? Egy amerikai. Micsoda? Egy gyapotkirály.
Sietett a műárushoz. Három óra mulva már ott volt nála.
Az amerikai várhatott addig.
Luchs úr bemutatá őket egymásnak.
– Monsieur Diomede, mister Vanderguld.
Vanderguld úr hosszú, szikár ősz férfiú volt; halavány arczu, mint a ki soha szeszes italokkal nem él.
– Eladók önnek a képei?
– Azért vannak közszemlére kitéve.
– Mi az áruk?
– Olvashatja ön. A markotányosnő 10000 frank; a tehénitatás 11000 frank; a napfelkelés 12000 frank; a csendélet 13000 frank; a csatakép 14000 frank; összesen – nem tudom én mennyi, számítsa ön össze.
Vanderguld úr tagadó mozdulatot tett a fejével.
– Uram, az én képtáramban, a hol Európa leghiresebb művészei vannak képviselve, tizenöt ezer frankon alul álló kép nincsen.
– Nohát ezen könnyen segíthetünk. Legyen hát mind az ötnek az ára tizenöt ezer frank.
– A csataképeket tehetjük huszezerre.
– Hogy kerek szám legyen, nyolczvanezer. Beleegyezem.
Mister Vanderguld úr kivette a checkes könyvét s átadta az árt Diomede úrnak. Aztán mind az öt kép rámájába odatüzte a névjegyét annak a hitelességeül, hogy a képeket megvásárolta. A műárusnak utasitásba adta, hogy igazítsa ki a rámák alá szegezett lapokon a vételárt, s aztán hagyja még egy hétig a képeket kiállítva, a mikor ő azokat magával fogja vinni az uj világba.
Ennek a csodavásárnak rögtön híre futamodott az egész világvárosban. Most aztán tódult a közönség azokat a képeket megbámulni, a miket Amerika elhódított s most aztán mindenki feltalálta bennök mind azokat a rejtett szépségeket, a miket eddig nem látott. S ettől a naptól kezdve Diomede úr egyike lett Európa leghiresebb művészeinek, a kinek a képeit külön belépti dij mellett mutogatják, fölemelt árakkal, villanyvilágítás mellett.
Most azután fölléphetett egész büszkeséggel a bájos ezüst-királyné kezét megkérni. Azt meg is kapta s lett belőle mindenkitől irigyelt férj.
Ezentul már a «Salon» sem utasította vissza műveit; s akárminő ár volt azok alá irva, az első hetében a kiállításnak már ott volt a rámába tüzve: «Megvette Vanderguld úr.»
Volt hát már most Diomede úrnak világhire, drágán fizetett ecsetje, szép, szeretetteljes, mivelt lelkű, jó kedélyű felesége, fényes palotája, s még fényesebb atelierje, kocsisa, lovásza és szakácsa.
Hanem a zseniknek az a szokásuk, hogy soha sincsenek megelégedve sorsukkal. Más embernél is megvan az külömben, hogy mikor nagyon boldog a szerelemben, akkor megkivánja a féltékenységet.
Diomede úrnak sehogy sem ment az a fejébe, hogy mistress Debora vasárnap nem főzet a szakácsával, nem fogat be a kocsijába s nem megy a szinházba.
Neje röviden kifizette azzal, hogy ő methodista, a ki szigorúan megtartja a szombatot.
De még jobban ösztökélte az a titkolózás, a mit a neje elkövetett egy szobájával, a minek az ajtaja mindig zárva volt s a hová a férjét soha be nem ereszté. Maga a nő vasárnaponkint rendesen ebbe a szobába vonult vissza s ott sokáig időzött. Hallgatózó cselédfülek kilesték, hogy odabenn egy férfival beszél.
Mikor Diomede ezért kérdőre vonta, azt felelé neki, hogy vallása szokásai szerint ájtatoskodik a bezárt szobában, s a kinek a hangját a kettős ajtón át hallják, az egy methodista prédikátor.
– Szeretnék én egyszer annak a prédikátornak a szeme közé nézni.
– Azt ön nagyon megbánná.
– Olyan rettenetes tekintete van annak a prédikátornak?
– Olyan.
– És ön nem fél tőle?
– Nekem nem rettenetes.
– Ha ön ezt a titkot fentartja, én válópert inditok.
– Nincs rá önnek semmi, törvény előtt használható ürügye.
– Majd meg tudom én azt találni.
S ettől kezdve Diomede úr körülvette a palotáját kémekkel, hogy ha megint jön az a rejtélyes látogató, neki rögtön hirül adják, hogy ő azután tanukkal és rendőri segélylyel törhessen a felesége titkos szobájába a hűtlenség bizonyítékait in flagranti megszerezni.
Épen egy nagy compositión dolgozott, a mi a netovábbja volt az impressionista festészetnek. Egy gőzhajó födélzete, tele utasokkal, a kik mind tengeri betegek, mindenféle stádiumában és változataiban ennek, a czopfos æsthetika szabályaival gunyt üző nyavalyának. Leghívebb barátai is elismerték, hogy ez a lehetetlenség határait merészen áttörő vállalat. Már kész volt a kép, csak még egy kutya hiányzott róla, mely a padlót feltörlő matróznak segít a munkájában.
Mister Vanderguld ismét megérkezett Amerikából.
Még a staffelájon megnézte a képet.
– Ennek már százötven ezer frank az ára, veté oda Diomede.
– Megadom.
Mikor egy festőnek az ecsetje százötven ezer frankot tud a semmiből megteremteni, akkor az büszkén dobhat el magától egy feleséget, a kinek milliói vannak.
Legjobb munkája közepett jöttek rohanva a kémei Diomedehez, hogy ismét ott van az a rejtélyes prédikátor a titkos teremben, egyedül mistress Deborával.
Rögtön rohant, a festékes kabátjában, két barátját is magával hurczolva. Utközben az ateliertől a palotáig fölszedtek még egy rendőrbiztost is, meg egy lakatost. Egész hajszával rohantak a palotába.
A rejtett szoba ajtaja most is zárva volt.
– A törvény nevében! zakatolt a rendőrbiztos.
Nem adtak rá választ.
Akkor a lakatossal felnyittatták az ajtót.
Azon túl következett még egy másik ajtó. Ezen már Diomede úr maga dörömbözött.
– Bocsásson be asszonyom! Én vagyok itt! a férj.
Mistress Debora erre az ajtón keresztül felelt:
– Menjen ön innen! Ne jőjjön be! Rosszabbul fog járni, mintha meghalna!
A belső ajtó zár nélküli csapóajtó volt. Diomede kivánatára azt úgy törték be erővel.
Akkor aztán beléptek a titkos szobába: Diomede, a két barátja, a rendőrbiztos, a lakatos, meg a cselédek.
A kit maga előtt talált Diomede, az volt Vanderguld úr.
– «Mister Vanderguld?» hebegé elhülve.
– Én nem vagyok mister Vanderguld, hanem Elias Stopps, mistress Deborának az atyja. Én vásároltam fel önnek valamennyi képét. Itt láthatja köröskörül a falakon felakasztva mind. A markotányosné, a napfelkölte, a csatakép és a többi. Itt rejtve maradnak a világ előtt, nem látja őket senki. Azon tanakodtam most a leányommal, hogy a tengeri betegséget hova akaszszuk fel? mert igen nagy. Majd ha készen lesz, küldje el ön ide. Az árát fizetem.
Diomede bálványnyá volt meredve. A jó pajtások félrefordultak, úgy nevettek. A rendőrtiszt följegyzé a tárczájába a hivatalos előterjesztéshez való tényálladékot.
Akkor aztán mistress Debora lépett oda Diomede úrhoz s azt mondá neki:
– Már most, uram, én fogom a válópört megindítani. Egy férfinak, a ki nevetségessé tette magát, nincs felesége.
HOCH! HOCH! DREIMAL HOCH!
(Hadtechnikai értekezés.)
Sohasem birtam elképzelni, hogy mi a gutáért kiáltanak «hoch»-ot a magyar parlament jucundusabb ifjai, valahányszor a magyar kormányelnök, vagy valami oszlopzatos tagja a szabadelvü pártnak a beszédét végzi? Hisz maguk a németek az osztrák parlamentben, egyesegyedül a császárnak szoktak «hoch»-ot kiáltani, a minisztereiknek vagy szónokaiknak, (már akár tetszésből, akár gunyból) csupán azt szokták kiáltani, hogy «bravo». A «hoch» csak a majestást illeti meg.
Mondom, hogy ezt hittem mind e mai napig; ma aztán megtudtam, hogy nem nekem van igazam, hanem azoknak a tüzes barátainknak, a mit sietek teljes elismeréssel illustrálni.
Tehát a magyar delegatusoknak bemutatták a Korneuburgban hadgyakorló vasuti zászlóaljat, arról lévén szó az idei költségvetésben, hogy az eddigi két vasuti zászlóalj mellé még egy harmadik is szerveztessék. Lássuk hát élő szemeinkkel, hogy mi az a vasuti zászlóalj; mert lehet ám odakivül olyan ember is, a ki azt hiszi, hogy mi három bataillon conductort neveltetünk itt, a kik mind azt tanulják, hogyan kell a bilétet átlyukasztani?
Hát mondhatom, hogy a mit ezek a vasuti katonák mivelnek, az a legkomolyabb munka a jövendő hadjáratban.
Katonánk van: sok, jó, vitéz. Puskánk, ágyunk van elég; töltényünk roppant mennyiség. Élelmiszerünk készen: megsütve, dobozokban. De az a nagy kérdés, hogy hogyan megy utána annak a sok katonának az a sok ennivaló? Mert egy millió katonát harczba vinni könnyü dolog: de éhen hagyni még könnyebb. Aztán dicső fegyver az a szaporázó puska: de ha eldurrogtatta az ember minden töltényét, akkor furulyálhat vele.
Tehát utána kell szállítani a hadseregnek az élelmet és a töltényt.
Csakhogy a csatatért nem választhatja ám az ember az ut mentében; a halál kaszálói uttalan pusztákon vannak.
S hogyha ellenség földén folyik a háboru, az még a meglevő utakat is elrontja: a vasuti hidakat a háta mögött légbe röpíti, a folyamokon átvivő hidakat felégeti.
Ekkor áll elő a vasuti zászlóalj nehéz feladata: a lerombolt vasuti hidat helyrepótolni, a folyamon új hidat verni, sivatag pusztákon át mesegyorsasággal vasutat lerakni, táviró huzallal nagy messzeségeket rémhirtelen összekötni.
Mindezeket a feladatokat rövid három óra alatt, szemünk láttára hajtotta végre a Korneuburgban gyakorló vasuti zászlóalj egy companiája, törzstiszteinek és altiszteinek intézkedése mellett.
Ez a compania magyar fiukból áll; minden vasuti zászlóaljnak egy negyedrésze = egy compania magyar.
Az «auf! «ab!», «vorwärts!», «zurück!» németül pattog, hanem aztán közbehangzik a: «Szedjétek össze magatokat, fiuk!»
Legelőször láttunk egy hidépitést fából. Egy szétrombolt vasuti hidnak két hidfője volt áthidalandó, tiz méternyi távolságban; minden gép nélkül, csupán kötelekkel, gerendákkal és ember erővel. Ilyen munkát végeznek erdő közepén, a hol fát kaphatni.
Egyik másik töltésen vashidat állítottak össze, a minek egyes összerakható alkatrészeit vasuton szállítják helybe. A fahid három óra alatt készen van, a vashid felállításához kell egy nap vagy másfél nap, akkor aztán roboghat át rajta egy egész vonat. (A vashid is magyar gyártmány.)
Ezzel betelve, aztán meglátjuk a rögtönzött vasutépítést. Van kétféle hirtelen vasut: egy tartósabb, széles vágányu, nehéz tehervonatok számára való, aztán meg egy keskeny vágányu, melyen csak könnyebb szekereket szállitanak, ember vagy lóerővel. Az utóbbi olyan gyorsan megy, mint az álomban utazás. Egy óra alatt mintegy másfél kilóméternyi vasut van a szemünk láttára lerakva. Egy nap alatt tizenkét kilométernyi kiépül. A korneuburgi gyakorló tér mintegy erre a kisérletre van teremtve: hepehupás, angyalhullásos sivár mező, dunai ártér. Alacsony waggonok vannak megterhelve, talpakhoz kötött sinekkel; minden kocsin 33 darab. Két sin, két talp egy katonának való, azokat sorba felöltik, egymás elé rakják, egyszerü kapcsaik összekattannak, s szilárdul áll a talp és sin; a waggon halad rajta odább: mikor mind leszedték róla a sinpárokat, négy rudat dugnak alá, kiemelik s félreteszik a gyepre, jöhet a másik. Mikor aztán a vasut megtette a feladatát, épen olyan gyorsan megint felszedik s viszik odább egy csatatérrel. S ez mind némán megy, egy szó nem hangzik el közben.
Ezalatt egy osztály a tábori táviró készületet állítja fel. Ebből egy nap alatt huszonnégy kilométernyit tudnak rendbehozni. Itt azután bemutatják, hogyan szokás az ellenség táviratait elfogdosni. Két közvitéz letelepedik a táviró sodrony alá. Az egyik leszurja a földbe jó mélyen a fasina-vágó kését, annak a pengéjét vékony érczsodronynyal hozzáköti a távirathuzalhoz; a másik ugyanannak a sodronynak a másik végét összefüggésbe hozza kis, hordható ládában levő telephon villanygépével. A mint a földi összeköttetés helyre van állítva, a telegraph telephonná válik: az ebonit tülök elkezd hangosan peregni. Azt az egyik katona a füléhez tartja s a jól betanult hangok után dictálja a másiknak egymás után a betüket.
A tavalyi gyakorlatok alkalmával szintén magyar fiuk végezték ezt a műveletet, a király jelenlétében. A földön hasaló katona, a ki az ellesett német táviratot leirta, odavitte azt a királyhoz.
– Érti ön, mi van e táviratban? kérdé a fölség.
– Egy szót sem tudok németül fölséges uram.
S egy betü hiba sem volt az ellesett táviratban.
Azonban nemcsak az alkotás a vasuti vitézeknek a feladata, hanem a rombolás is. Minden zászlóaljnak van egy lovas csapatja is, melynek feladata, huszáros merészséggel bevágtatni azon területre, melyet az ellenség vasutja keresztül szel s mikor annak a szállító vonata közelit, hirtelen alápraktikázni a sineknek a magával hozott dynamit-pléhdobozt, meggyujtani a kanóczot s aztán vágtatni lóhalálába vissza. Gyalog nem lehetne a robbanás elől megmenekülniök.
Ezt a kisérletet is félig megláttuk, félig meghallottuk. A legvastagabb vasuti sinek alá lett elhelyezve a dynamit czilinder (akkora, mint egy parádi vizes palaczk); a kapitány meggyujtá a kanóczot. Mi szép csendesen félrehuzódtunk a mellvéd mögé. Pulszky Guszti még azt is megtette, hogy az égő kanocznál szivarra gyujtott. (Ezt csinálja utánna Fenyvessy Feri!) A miért szidva dicsértük. Egy első percz mulva aztán hangzott a fülsiketitő pukkanás, mely megrendíté a lábunk alatt a földet. Odasiettünk az elszálló füstfelleg közé; s bámulva láttuk, hogy az aczélsinből egy ölnyi fel volt hajtva a sánczra, az ott maradt csonk pedig kétfelé repesztve, mint egy szalmaszál: apró vasdarabok hevertek szerteszét, a mik még egész izzók voltak.
De hát hol jönnek már azok a bizonyos «hoch»-ok?
Azt is elmondom: csak tessék várni egy kicsit.
Az egy közbeeső episod volt.
A gyakorló térről egy töltés vezet a közel Dunaágig, összekötve egy hiddal a holt Dunaág két partját s innen folytatva egész az igazi Dunáig.
Jobbról balról egy ingoványos csalit, azontul egy pagony, tele vad fáczányokkal.
Gyönyörü egy pocséta. Mit adna ezért a látványért az én festőfamiliám! A váltakozó tömpölyöket ezüstlevelü nyárfák veszik körül, melyeknek sürüjéből kikandikál a piros bogyófürtös «kánya bangita»; királypálcza forma rózsaszin füzények, körüludvarolva kék nefelejtsekkel, s fölöttük bolyhos kalászu nád, magas sásfűvel, miket befutott a nagy, fehér virágu vizifolyondár, aztán a vizi pulykaorr, meg valami rőtveres szedernövény, olyan, mint egy ostor, a minek a nevét nem tudom. S egy ilyen tömpölynek a partján, a sürü bozót közt kuporog két mezitlábos gyerek: az egyik horgászik, a másik fűzfa sipot farag; az egyiknek a nyakában, medaillon helyett, lóg egy madzagra kötött katonagomb. Nevetnek ránk a szemeikkel, nevetnek a fogaikkal. Mit törődnek ők a mi tábori vasutainkkal és emberölő tüzaknáinkkal!
A Dunaparton azután bemutatják előttünk a hidverést. Természetesen, csak a kezdőbetüjét.
Két kompra van felállítva a jól ismert verőgép, melynek öt mázsás koloncza alá épen akkor helyezék el a leverendő hid-oszlopfát.
Husz legény rántja egyszerre a kötelet a komp hidasán állva; egy altiszt vezényel a komp ellenkező részéről, sulyzó zsinórral figyelve meg, hogy a levert czölöp egyenesen száll-e a talajba. Az ötvenedik ütés után pihenőt vezényel az altiszt.
A pihenés után ismét int a munka folytatására, ezzel a szóval: «hoch!»
S ezt utána zengi az egész chorus.
«Hoch!»
A vaskoloncz csattan: «zupp!»
«Einmal hoch!»
A kar énekli utána: «einmal hoch!»
És azután «Zweimal hoch! Dreimal hoch!» Egész sor verset énekelnek, a minek a refrainje mindig ez: «hoch! hoch! einmal hoch! zweimal hoch! dreimal hoch!» S a vassulyok annyit csattan.
«Mi a tatár? Mért hochoznak? hisz nincs itt most Tisza Kálmán!» kérdem a kisérő főtisztek egyikétől. Ő aztán megmagyarázza egész komolyan, hogy az a hidászoknak a szokott nótája.
Ahá! Most már értem! Tehát a hány hochot kiáltanak, annál szilárdabban áll meg az oszlop a mederben: annál mélyebben furja bele a hegyét a földbe. Akkor nagyon jól van.
Még azután a távolból is sokáig hangzott utánunk a «hoch! hoch! dreimal hoch!» Jól van fiaim! Isten éltessen sokáig.
A KAJMÁNOS HÖLGY.
Mister dr. O-Beaty irlandi eredetü orvos volt New-Yorkban.
Hogy melyik egyetemen szerezte a diplomáját? azt a kérdést nem szükség szellőztetni. Elég azt tudni, hogy volt neki. A legkeresettebb orvosok egyike volt a Washington-squaretől az Union-square-ig, a hogy azt a napilapok hirdetményrovatai állandóan bizonyítják.
Csakhogy hát olyan orvos, a ki csodakurákat tud mivelni, van New-Yorkban egy egész regement s az mind kerüli a titokban rejtőzést. Hypnotizálni, massirozni, villanyozni, lesoványitani, elszunnyadt életerőket ujra felserkenteni, vért átszivattyuzni, megifjitani, kihullott hajat, ki nem nőtt szakállt megnöveszteni, szétdarabolt embert összerakni, halottat föltámasztani már mai napság minden közönséges doktor tud. Ez mind elavult tudomány. De uj betegségeket kitalálni, azokat népszerüvé tenni, a szalonokkal elfogadtatni és azután azoknak speciális doctorává lenni: ez a tudomány! Ehez értett alaposan mr. O-Beaty.
Azt beszélik róla persze az irigyei, hogy mikor az apja, a ki becsületes farmer Connecticutban, felhozta a fiát az orvosi fakultáshoz, hogy tanítsák ki azt a doktorságra: a fakultás dékánja azt kérdé tőle, hogy hát mire kivánja a fiát kiképeztetni: a belgyógyászatra-e vagy a sebészetre? Mind a kettőre, mondá az öreg. De különösen melyik specialitásra fordítsák figyelmét? Talán a sárgalázra? Az nagyon jó lesz! Vagy a gyermekgyógyászatra? Az még jobb lesz. Vagy a női betegségekre? Az meg legjobb lesz. Hát aztán a szemészetet, fülészetet, fogászatot tanítsák-e az ifjunak? Azt mind sorba. Mikor aztán az öreg lefizette a didactrumot, a mi annyi tudományért ki volt szabva, a dékán asztalára: hozzá tett még egy tiz dolláros greenbackot ráadásul, ezzel a szóval: «és aztán még arra kérem az urakat, hogy tanítsák meg a gyereket egyuttal irni és olvasni is.»
Ha ez az adoma bir valami alappal, akkor csak annak a megvilágitására szolgál, hogy minő óriási szorgalomnak kellett az ifju O-Beaty tehetségeit működésbe hozni, hogy a tanfolyam lefolytával mint kitünő baccalaureus kerüljön ki az illető universitásból, a hol még irni is megtanítják az orvosokat, a mire a legtöbbnek igazán nagy szüksége volna.
Mr. dr. O-Beatynak volt egy szolid alapokon álló jó barátja, mr. Snopkins. Egy nagy üzletkörnek örvendő összeházasító intézet alapító tulajdonosa. Ők ketten, hivatásuk érdekeiben gyakran találkozának egymással s egymásnak az üzletét (ha csak különös okuk nem volt rá) el nem rontották.
Mr. Snopkins gyakran meginterpellálta mr. O-Beatyt, hogy miért nem házasodik már meg? de mindannyiszor azt a választ nyerte, hogy fiatal gyakorló orvosra nézve hátrányos körülmény az, ha felesége van. A házasság rosz reklám.
Egy szép ködös napon aztán igy szólt a doctor a jó barátjához:
– Most már volna okom megházasodni. Nem azt mondta, hogy: volna «kedvem», hanem: volna «okom».
– Megváltoztak a principiumok?
– Tetemesen.
– Hogy hivják a választottját?
– Miss Cleopatra Smith, a hogy sikerült kipuhatolnom.
Az igazgató azt a megjegyzést tevé, hogy magában New-Yorkban, Brooklynt nem számítva, hatvanezer Smith kisasszony lakik s azok között hétszázötven Cleopatra.
– No erre az egyre mégis rá fog ön találni a jellemzés után.
– Kérem: a hajának, a szemeinek a leirásával ne fáraszsza ön magát; mert annak a szinét a saison szerint változtatják.
– Csak a lényeges jellegekre fogok szoritkozni. Tehát legelőször is, mikor ezt a hölgyet megláttam: az volt a metropolitan-house termében a Patti-előadás alatt, földszinti páholyban ült, a fején gyémántos diadémmal; de senki sem a gyémántos fejéket bámulta rajta, hanem a derekán átvont övet. Az, barátom, nem volt más, mint egy eleven csörgőkigyó. Azt hiszem, a méregfogai ki lehettek törve. Elől a feje, meg a csörgős farka a kigyónak egy gyémántos fibulával volt összeszorítva, a miből az nem volt képes kicsuszni. A csodaszép hölgy napmadár farkából készült legyezővel hüsité a keblét, melyhez a derekára övezett szörnyeteg fel-fel emelé a kinyujtott fejét, szikrázó rubin szemeivel s fulánkozó kettős nyelvével. Elhiheti ön, hogy senki sem mert ennek a hölgynek udvarolni.
– Meg vagyok felőle győződve.
– Azt mondják, hogy éjjel a vánkosa alatt alszik a szörnyeteg s reggelinél a miss a saját csészéjéből ad neki meleg tejet.
– Ez nagyon jellemző miss Cleopatrára nézve.
– Másodizben pedig a jégpályán láttam e csodahölgyet, orosz tündérekre emlékeztető prémes öltözetben. Kisérője volt egy embernagyságu förtelmes pávián. Eleintén azt hittem, hogy valami borotválkozatlan gentleman; de aztán, mikor láttam, hogy a lábain is keztyüket visel, meggyőződtem róla, hogy valóságos Darwin-féle ősapámat van szerencsém benne tisztelhetni. Ez a vicsorgó fenevad csatolta fel a deli hölgy talpára a halifaxokat, aztán maga is a két hátulsó markába szorítva egy pár korcsolyát, versenyt iszánkodott az urhölgygyel a jégen; néha kezeiket nyujták egymásnak s olyankor a szörnyeteg olyan kecsesen vigyorgott, hogy mind a két fogsorát meg lehetett látni. Ennek nem szeretnék fogorvosa lenni!
– Ezuttal sem udvarolt senki az urhölgynek.
– Nem bizony: mert az a négykezü kutya harap. Azt mondják, hogy az asztalnál is az a majom szokott a missnek felszolgálni s per tu vannak egymással.
– Kezdem tájékozni magamat.
– Harmadszor és legközelebb pedig a Centralparkban találkoztam a missel. Onnan vettem észre a közeledtét, hogy a merre járt, mindenünnen riadva szaladt szét a sokaság előle s a nagy tóparton egyszerre tele lett minden csónak, minden sandolin emberekkel, a kik teljes evezőcsapásokkal igyekeztek a szigetre menekülni. Képzelje ön: ezuttal a csodaszép tündérnő egy öt láb hosszu krokodilust vezetett ezüst lánczon; a hogy szokás bulldogot vezetni. A pikkelyes óriás gyik kedélyesen csapkodott a farkával maga körül, s kattogtatta a százfogú állkapczáját. A miss megállt egy pástétomos butik előtt s két dollár áru delikateszt vásárolt össze, a miket egyenkint a kajmán torkába hajigált. A jóllakott szörny aztán elfeküdt a parton a homokba, a hasát az ég felé fordítva, siestát tartott, a hölgy pedig ezalatt leült egy zsombikra s a zsebéből elővett egy könyvet és olvasott. Ahogy kitünő szinházi távcsövemmel kivehettem: Juvenal satyrái voltak.
– Már most tudom, hogy ki az a hölgy.
– Ismeri őt?
– Hogy ne? A kajmános hölgyet! Első osztályu helyen van nálam beirva. – S ön ezt nőül akarja venni?
– Minden bizonynyal.
– A csörgő kigyójával, a páviánjával, meg a kajmánjával együtt?
– De hát minek ez a hölgy kegyednek? Épen a kajmános hölgy?
– Barátom! Ez lesz a leghatalmasabb reklám! Egy doktor, a kinek a felesége kajmánnal jár sétálni! A ki csak meglátja a szép asszonyt a szárazon vezetett krokodilussal, az mind a férj után fog tudakozódni. Én megtakaritom a hirlapi hirdetményeket. Egész Newyork beteg lesz: csakhogy én velem gyógyittathassa magát.
Mr. Snopkins csak egyre csóválta a fejét.
– Kedves doktorom! Tudja, hogy én önnek jó barátja vagyok. Kötelességem önt gyöngéden figyelmeztetni. Nem jó lesz önnek ezt a kajmános hölgyet feleségül venni.
– Talán az erkölcsi reputácziója szenved fogyatkozást?
– Óh nem! Az erénye minden kifogáson fölül áll! Mit gondol? A ki csörgő kigyót visel öv gyanánt!
– Hát talán a vagyoni helyzete homályos?
– Az meg épen fényes. Mr. Smith Nabukodonozor a leggazdagabb vállalkozók egyike. Palotája ott van a Madison-squaren. A leányával tűpénzül ötszázezer dollárt fog adni. Évi jövedelme egy petroleumkirályéval fölér.
– No hát akkor mi a baj?
Mr. Snopkins csak vonogatta a vállát, végre kirukkolt vele.
– Tudja, tisztelt barátom, nekem családi titkokat elárulnom nem szabad. De annyit mégis meg kell mondanom őszintén, mint régi jó barátomnak, hogy mr. Smith jövedelmének a proveniencziája olyan természetű, hogy az ellen önnek méltó skrupulusai lehetnek.
– Uram! Ha nem tisztességes eredetü mr. Smith Nabukodonozornak a jövedelme, akkor ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy ön ezt előttem felfedezze! Ahoz semmi közük a vőknek, hogy az ipáik milyen uton szerezték a vagyont? Uzsoráskodtak? Tengeri rablók voltak? Hamis bukást csináltak háromszor egymás után? Vagy rabszolgákkal kereskedtek? A pénzmegszerzés módozatának szégyene csak az első izre nézve bir hatálylyal: a másodizre már nem száll át. Én szemet tudok hunyni, ha mr. Smith Nabukodonozor mindjárt pokolgépkészitő gyár tulajdonosa is.
– No hát mindezekből semmi sincs. A kajmános hölgy atyja igen derék, becsületes ember, a ki olyan áruczikkel kereskedik, a melynek használata minden emberre nézve kötelező, mely alól senki ki nem vonhatja magát, s a melynek keresete meg nem szünik, a mig csak emberek laknak a földön. Arról is bizonyossá tehetem önt, hogy soha senki azok közül, a kik mr. Smith Nabukodonozor áruczikkeit használták, azok ellen panaszt nem emeltek, azokból egy darabot vissza nem hoztak s a számlákat sohasem kifogásolták. Mr. Smith Nabukodonozor az egyetlen egy nagyiparos, a kinek a készitményeiben a fogyasztói teljes megnyugvást találnak.
(… Tudniillik, hogy mr. Smith Nabukodonozor egyik legtevékenyebb new-yorki «entreprise des pompes funèbres»-nek a főtulajdonosa. Az ő kuntsaftjai persze, hogy nem panaszkodnak a kapott portékáik ellen, azokat nem is hozzák vissza, s azokban teljes megnyugvást találnak).
Csakhogy már ezt nem magyarázta meg mr. Snopkins az ő kedves barátjának, mister O-Beatynak, hanem a mint dr. O-Beaty elébb nyilvánított szándékát miss Cleopatrával összekelése tárgyában ujból és határozottan ismétlé, azt mondta neki: «legyen hát meg, én összeboronálom a házasságot: a hozományból kapok tíz perczentet, ez az én provizióm; hanem annyit a lelkem megnyugtatására kimondok, hogy ez a házasság minden egyébre jó lesz: csak reklámnak nem lesz jó egy gyakorló orvos számára.»