Napraforgók: Ujabb beszélyek

BASSZISTA ÉS SZABADSÁGHŐS.

(Egy hajdani karnagy elbeszélése után.)

Nem rég halt meg a derék Müller: – valahol Braziliában.

Sokan fognak még a budapestiek közül emlékezni az alakjára, a kik a hetvenes években a «Blumenstöckl»-ben vacsoráltak. Hatalmas kövér Falstaffi termete volt, gömbölyű, simára borotvált orczája háromszoros tokában végződött, a mit a természeti adományon kívül tartós gyakorlat hozhatott létre: neki volt a legnagyobb kaliberű torka, mindkét tekintetben, mind arra nézve, a mi rajta lemegy, mind arra, a mi rajta kijön. Ő volt a kerek világ legelső és leghirhedettebb basszistája.

A negyvenes években a bécsi karinthi kapui operaház közönsége gyönyörködött páratlanul tiszta zöngésű mély hangjában. Azt regélik róla, hogy egyszer a schönbrunni állatkert hímoroszlánját legdühösebb ordítása közepett elnémítá egy hangfutamával. De a miért különösen kegyében állott a bécsi közönségnek, az a gyönyörűséges lerchenfeldi dialektusa volt, a mit egész hamisítatlan mivoltában érvényesített minden szerepében. Akár Sarastro, akár Bartolo, akár Oroveso, akár Don Sylva került a keze alá, annak mind szépen fiakkeresen kellett a recitativoját elmondani.

Kár, hogy a szónoki tehetségével visszaélt. Ezt énekesnek soha sem kellene tennie. Az énekes daloljon; de ne deklamáljon.

A negyvennyolczas mozgalmak alatt Müller felcsapott népszónoknak. Lehetett látni azon napokban az arczképét a külvárosi boltablakokba kitéve, a mint a barrikád tetején állt, fején strucztollas kalabriai kalap, jobbjában hosszú, kosármarkolatú schläger, baljában háromszínű zászló. Akkor bajuszt és szakállt is eresztett.

Ezt a vendégszereplését természetesen rossz néven vette az intendatura, s mikor Windischgrätz visszakerült, a hős Müllert ugyancsak kerestették mindenfelé. Müller azonban sejtette, hogy a torkáról van szó. S mint afféle énekes, a ki félti a hangját, melegebb klima után látott. Szerencsére Németországban van operaház elég. Egy kisebb teriméjű reichsunmittelbar fejedelemség rezidencziájának udvari színházánál föllépett mint vendég. A hangja és az éneke nagyon tetszett, hanem a kiejtésén folyvást nevetett a közönség.

Az előadás után az uralkodó fejedelem odaküldte a szárnysegédjét a vendégművészhez, legmagasabb megelégedésének tolmácsolása végett. Igen szép volt mind a játék, mind az ének; csupán azt az egyet óhajtaná a Durchlaucht, ha a művész úr a tájszólás dolgában valamivel közelebb jönne az igazi némethez.

Az Achilles-sarkát pedig senki sem engedi sértegetni.

Az önérzetes művész valódi basszista-flegmával válaszolta a körmönfont izenetet:

«Wensz eám máj lerchenfeldrs ned schneidi gnua isz, szo kann er szi den Kraxeldorn von májn Puckel holn; werd i mi vor so an Firstn schenirn, ter szi von an Milimari a Rosz auszlájgn thuad, wenn er af a Wachtparad will.»2)

A flügeladjutant nagyot nézett: – egy szót sem értett abból, a mit mondtak neki. «Nem fogom elmulasztani serenissimének uraságod legalázatosabb válaszát általadni.»

A fejedelem azonban szerződtette Müllert a szinházhoz, kitörülte a szerepeiből saját legáthagymázottabb3) kezeivel a recitativokat s ez által élvezhetővé tette az előadását nyelvkényes fülek számára is.

Azonban Müllert nem sokáig hagyták a duodez uralkodói udvarnál; a berlini intendatura hirét vette és elszerződteté. Kifizették érte a bánatpénzt. Mikor búcsút vett, azt mondta neki a potentátja: «no majd aztán Müller, ha elcsapják Berlinből, én megint visszafogadom.»

«Kellene bánatpénz megint, úgye?»

Berlinből azonban nemcsak, hogy el nem csapták, sőt nagyon is megmarasztották. Kedvencze lett az udvarnak és a közönségnek. Szeszélyei, rigolyái olyan nagy mértékben voltak, akár egy primadonnának. De azokat az igazgatóság tűrte kifogyhatatlan nagylelkűséggel. Utóljára, hogy a többi énekesekkel ne legyen kénytelen a szinpadon kivül összejönni, külön bejáratot csináltattak neki az öltözőszobájához, a mihez csak neki volt kulcsa: másnak nem volt szabad a küszöbén átlépni.

Egy titka volt, a mit nem engedett lámpafény elé hozatni. S ez az volt, hogy hány pohár sört iszik meg egy előadás alatt?

Mikor pohárról van szó, érteni kell alatta azt a torony alakú pintes edényt, a minek sarkas czink födele van; mint egy valóságos toronykupola. Ennek a tartalmát egy hajtókára leöblíteni nem utolsó virtus.

Müllernek extra mondvacsinált serlege volt, abból merítette a szerepeihez szükséges lelkesedést.

Egyszer Makbethet adták. Müller játszotta Banquot. Meg volt már ölve rendén; csak a lelkének kellett még feljárni a földre. Utasításához képest a harmadik felvonás elején már be kell ülni a léleknek a karszékbe, a szinpad alatti sülyesztőben s várni, mig az ügyelő jelt ád a csengetyűvel a gépmesternek, hogy no most iszik áldomást Macbeth a távollevő Banquora. Akkor aztán egyszerre feltolják őt székestül együtt.

– Iszik-e már az a Macheth? – kérdezé türelmetlenül a földalatti lélek.

– Dehogy iszik! Még egy ária van közben.

– No ha az nem iszik, hát iszom én. Szaladj a poharamért az öltözőmbe.

A gépész gyors lábbal futotta meg a pályát; s jött vissza tele billikommal.

Az elkárhozott léleknek jól esett ez a vigasztalás.

Azt azonban tudhatják sokan tapasztalatból, hogy a meghalt embernek nagy hajlandósága van elaludni, kivált ha a pokolban egy nagy pohár sört kaphat a markába.

A gépmester a masinájához sietett. Banquo a közben elszunnyadt, az ügyelő csengetyűje jelt adott: Macbeth toasztja hangzik.

Képzelhetni Macbeth király extra-rémülését, mikor egyszerre csak a pokol torkából kiemelkedik eléje meggyilkolt áldozatának rémalakja, egy nagy bolond sörös kancsóval a két ölelő karja között.

Müller csak akkor ébredt fel, mikor már a szinpadon volt.

Azonban egy cseppet sem jött zavarba; szép csendesen bedugta a sörös kancsót a trónusa alá. Szokták ezt az elkárhozott lelkek tenni.

Még ezt is javára irták fel.

Egyszer azonban az történt, hogy az orosz trónörökös (később II. Sándor czár) a berlini királyi udvart örvendezteté meg legmagasabb látogatásával. Tiszteletére az operaházban diszelőadást rendeztek: «Hugonották» volt kitüzve.

Müllernek egyik bravour szerepe volt Marcel.

Mikor reggel meglátja a szinlapot, odaizen az igazgatóhoz.

– Ma nem énekelek.

Az igazgató kétségbeesetten fut hozzá:

– Mi baja van, Müller?

– Semmi bajom sincs.

– Hát miért nem akar énekelni?

– Mert nem tudok.

– Nem tud?

– Igen is: a muszkának nem tudok énekelni.

Az igazgató elővette minden ékesszólását, biztatott, fenyegetőzött: mind sikertelen fáradság volt. Müller állt rendületlenül a mellett, hagy a muszkának nem énekel.

Az igazgató nagy zavarban volt: a darab hirdetve van, az előadás megváltoztatása nagy botrány lesz; utoljára ahoz a kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy hirtelen előrántja a második basszistát s azt lépteti föl Marcel szerepében. Ötven tallér extra játékdíj igérete mellett az ifjú énekes vállalkozott a feladatra, s a «Hugonották» szerencsésen mehetett a diszelőadáson.

Estenden azonban a jó Müller megtalálta a jobbik eszét s meggondolva, hogy az mégis furcsa komédia lesz, ha az orosz trónörökös megtudja, hogy Müller megszakította a diplomácziai összeköttetést Oroszországgal, rászánta magát, hogy áldozatot hoz az elveiből az európai béke fentartása érdekében – ez egyszer. Senkinek sem szólt: szépen felment a kellő órában a szinházhoz; a külön bejáratán át beosont az öltözőjébe; feljelmezezte magát s aztán várta a jelenését az ismeretes áriák során.

Egyszer aztán jön a Marcel jelenése s arra a két szemközti szinfal közül betoppan két Marcel a szinpadra, s mind a kettő elkezdi énekelni az ismeretes áriát – duoban.

A t. cz. publikum, a legmagasabb uraságok csak nézik, csak hallgatják, hogy mi lesz már ebből? Utoljára a fiatal basszista átlátta, hogy az okosabbnak kell engedni, kivált ha gyöngébb a hangja; – s elpárolgott a szinpadról. Müller aztán végig énekelte nagy bravourral a Hugonottákat.

Hanem ezt a tréfát már csakugyan megsokalta a burkus. Müllernek kiadták az úti levelét.

Ekkor aztán megharagudott, elcsapta magától az egész korhadt ó-világot, s átvitorlázott Amerikába.

Mikor visszakerült, csodadolgokat tudott az újvilági művész-pártolásról itthoni ismerőseinek elmondani. Például egy a leghihetőbbek közül.

– Chicagoban voltam, hat előadásra szerződtetve. Óriási szinház. Rengeteg közönség. Roppant bevétel. Pénzt nem számlálják, hanem mázsával mérik. «Varázsfuvolát» adtuk. Mikor kilépek a szinpadra s rákezdem «In diesen heiligen Hallen»… egyszer csak egy lövés hangzik s egy golyó fütyül el a fülem mellett; arra egy másik lövés durranik el a tulsó oldalon, s a golyó a sugólyuk kalapjáról ricochettoz a szinpadra; aztán két, három lövés egyszerre innen is onnan is! – No de én sem jöttem zavarba. Kirántom a zsebemből a revolveremet s «piff-paff» visszalövök egy párt a közönség közé, s azzal folytatom az áriámat… Kennt man die Rache nicht! – De azt az applausust hallották volna! – Szerencsére a chicagoi revolverekben a golyók papir-machéeból vannak.

Úgy látszik azonban, hogy a derék Müller még is csak megunta a dollárözönt s partra kivánkozott ugyanazon németországi apró birodalomhoz, amely már egyszer szigetet képezett művész-oczeánján.

A fejedelem még mindig ugyanazon műpártoló maecenás volt; csakhogy most már parókát viselt s a páholyát megcserélte. Hajdan az első emeleten volt az udvari páholy; évek sorának leteltével a fejedelem a szinpad közvetlen közelébe établirozta magát, olyan formán, hogy akkurát a szinpadra könyökölhetett ki, a mi igen előnyös helyzet, kivált ballet-előadások alatt.

Itt aztán nagyon megbecsülték a ritka művészt: a sör is rendkivül jó volt. Mindenképen meglehetett elégedve.

Egy este a budapesti Blumenstöckliben kedélyesen mulatott egy művész-társaság: köztük egy hajdani karnagy, a ki sok külföldi szinpadot ismert. Ebben a vendéglőben népénekesek szokták magákat produkálni. – Vacsora közepén a törzsvendégek között élénk mozgás támad: «Ő jön!» – S azzal betoporzékolt az ajtón egy sylenusi alak, a hátán óriási nagy bőgővel. – Azon kezdi, hogy milyen átkozott meleg van! a szegény brugósnak majd kiszakad a lelke, a mig ennyi garádicson felmászik! Egy pinczér rögtön szolgál neki egy pohár sörrel. A pohár kétitczés. A brugós fogja a kancsót a fülénél s egy húzomban kiissza lélekzetvétel nélkül. A publikum «da capot» rivall: arra a pinczér második kancsót hoz. A virtuoz azt is üresen adja vissza.

– Erről a vonásról ismerek önre! hisz ön a derék Müller.

– Hát persze, hogy én vagyok! Miért ne volnék, ha ki nem cseréltek.

– Az x-hauseni nagyherczegi kamara-énekes?

– Csak volt az! Tempi passati! Elcsaptak.

– Mi okból?

– Hát azért, mert az orrára köptem a nagyherczegnek.

– Ne mondja már.

– A biz úgy van: – ön tudja, hogy nekünk énekeseknek szokásunk, mikor valami nagy áriánk közeledik, elébb a torkunkat kiköszörülni, s ha valami reszeli a gégénket, hátra fordulunk és kiköpjük. Hát én a nagy buzgóságomban elfelejtettem, hogy a nagyherczegnek a páholya a szinpadra nyilik, s ő herczegsége odakönyököl. Jön az áriám, érzem, hogy valami «fetzli» van a torkomon. Egyet krákogok, hátrafordulok, «pfthű» s megtörtént a szerencsétlenség. Másnap kiebrudaltak.

– És most itt helyezte ön el magát.

– Higyje el, hogy soha sem volt olyan jó dolgom, mint most. Enni inni kapok, a mennyi kell, s hozzá tiz forintot egy estére. Soha se volt annyi fölösleges pénzem, a mióta élek.

S azzal elkezdett énekelni mindenféle tréfás kupletteket, azzal a fenomenális harangzöngésű mély hangjával, a mihez hasonlóra sokáig lehet várni, maga kisérte a dalait a brugóval.

De azért, hogy olyan sok fölösleges pénze volt, soha sem vitte annyira a derék Müller, hogy több kabátja legyen annál a mi a testén van.

Egy este nagy szomorúságban találta leghűségesebb patronusát, a Blumenstöckl vendéglősét. Kérdi tőle, hogy mi baja?

– Meghalt a szegény jó feleségem.

– Áldott jó asszony volt: Isten nyugtassa meg. Ki csinál nekem már ezután olyan jó sonkás omelettet!

– Lássa ön, ön is eljöhetne holnap a temetésére.

– Szivesen megtenném: nagy élvezet volna rám nézve. De lássa ön, nincsen ilyen gyászesethez való fekete kabátom.

– Van én nekem kettő, az egyiket oda adom kölcsön.

– Mar úgy jó lesz. Holnap lesz szerencsém.

– Enyim a szerencse.

A vendéglős épen olyan bőven megáldott termettel birt, mint a művész; a fekete kabátot mintha csak rászabták volna Müllerre.

Hanem a temetés után nem jött vissza Müller a kabáttal.

Sőt énekelni sem jött el többet, hanem elszegődött valamelyik orpheumba.

Az emberséges vendéglősnek több heti várakozás után végre elfogyott a türelme s egy este utána ment az énekesnek, s megkapta azt a kedvencz kocsmájában, a mint épen a tarokkozásnál ült.

– Jó estét, Müller úr!

– Csitt! Egy szót se, ha az élete kedves! Tiz tarokk tous les trois, pagat ultimo.

S csak azután, hogy az utolsó ökölcsapás elhangzott a kártyaasztalon, fordult hozzá.

– Most deklamáljon már! Mi a Schlagwortja?

– Hát a kabátom! A fekete kabátom, a mit három hete van már, hogy az úrnak kölcsön adtam gyászruhának, s még sem hozta vissza.

– Mert ismerem a magasabb etiquettet. Az udvari gyász hat hétig tart. Még nem telt le, csak három.

S azzal békében osztott tovább.

Aztán megint csak visszakivánkozott a szép Amerikába. Keresztül énekelte magát az oczeánon. – De már vissza nem tudta énekelni.

Soha életében nem volt olyan kemény sorscsapás, a mi megrendítette volna; hanem a mint egyszer legjobb játék közben a bőgőjéről az öreg húr lepattant, abban a perczben megütötte a guta. Ezt nem birta elviselni.

A HORTOBÁGY.

I.

Mi az a Hortobágyi puszta?

Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.

«Sziget», mert körül van véve a czivilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól mivelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy őspuszta, a mit ekevas föl nem hasogatott soha. «Ismeretlennek» is méltán nevezhetem; mert a kik a hire végett ide jönnek mulatni, mind ott telepesznek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek, az évenkinti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a Hortobágyparti nagy hid előtti síkságon; de bele a puszta végtelen labyrintjába ritkán vetődik el valaki: jártas kalauz nélkül meg se is próbálja; – azon a kétszáz hatvan pásztoron, a három állatorvoson, a pusztai biztoson és az ő mező-biráin kivül alig járja be valaki magát az igazi hortobágyi pusztát.

Ennyiből áll a lelkes lakossága egy ötvenkétezer holdnyi területnek: kétszázhatvan ember. Hanem aztán a lábas jószág, a mely ezeknek a felügyeletére van bizva, megy ötvenezerre.

Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavaszszal sok a viz, nyáron kevés, a hol nem «totyogós», ott szikkadt: amannak a növényzete buja, emezé kúszó porcsfüvön és székifüvön kivül semmi.

A régi leirásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már hire sincsen; elvitte a Tiszaszabályozás. Nagy áradáskor csónakkal járták e pusztát: a Hortobágyon két kerekü malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leirásában még vadkanok jelennek meg. Régente hires volt a vidéken a kócsag vadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel mikor a muszkák elől menekültem, a fegyverlerakás után, a Hortobágyon át egy csikós bojtár vezette a szekerünket félnapi járó nádason keresztül, tengelyig érő vizben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira széltében, hosszában.

És ebben a látszatos egyhanguságban mennyi csodaváltozatosság van! A betyárromantika is kipusztult végkép; de azért mennyi ősköltészet maradt még itt a természetben, úgy, mint a népéletben!

Tavaszszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, a mikor még minden üdezöld, s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szunyogok és musliczák billiói.

A debreczeni városi tanács vendégszeretete fejedelmi kényelemben részesíti a szivesen látott népisme buvárt, utazót, festőt, kül- és belföldi nevezetességet. Minden jóravaló ember, a ki a hortobágyi pusztát be akarja járni, szives vendégszeretetre talál, s ugyan még egy pálczát se hozzon magával védelmi szerül, csupán a pihenési igényeit szállítsa le a legkevesebbre.

A mint a város pompás ötös fogatán, (a mely maga is festőnek való tanulmány, eredeti magyar arczu kocsisával s a «Lajos» hajduval a bakon) az ötven méter széles országuton a két oldalt elterülő tanyákat elhagyjuk, melyeknek legutolsóján épen akkor ültetik nagy gonddal és fáradsággal a dohány-rászákat, mig a buzaföldek mentén egész hosszú sor asszony-cseléd virit, piros ruháival, a kik a konkolyt irtják a vetés közül: átvágunk az emlékezetes «Vérvölgyön», kihagyjuk a lovaknak magukat fujtatni a Kadarcsi csárdánál; azután következik a «Kö-út». Ez már a kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyirók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges usztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merino birkákat látjuk, a másik mellett az ős-eredeti magyar juhot, mely hosszú fürtös fehér, vagy fekete gyapjával, vadkecske fejével, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat.

Ha akad a látogatók között naiv kedély, a ki kiváncsi rá, hogyan támadhat a birkáknak, (kosnak, nősténynek egyaránt) ilyen csodálatos csavarforma szarva? annak a juhász megmagyarázza szépen, hogy annak a szarvára mindennap egy forró czipót húznak s annál fogva csavargatják meg ilyen czifrára; s azt olyan komoly ábrázattal mondja, hogy sértés volna benne kételkedni.

Jó szerencsére ott van a kalauzoló urak között a Hortobágy legkedveltebb alakja, doktor Deli Mátyás, a ki valamikor barát volt, de ott hagyta a reverendát, és most kitünő derék állatorvos: tréfás alak azoknak, a kik a tréfát értik; de a kik a tréfa mögött megtalálják a komoly értelmet, azokra nézve megbecsülhetetlen utbaigazító. Valamenyi pusztákfiának ő a keresztapja, násznagya, birája, papja, tanitója, és orákuluma: nem is hivják másként, csak «apánknak».

Doktor Deli Mátyás mingyárt jó eleve megismertet bennünket az itteni társadalmi állapotokkal. – Még a pásztornép között sincsen egyenlőség: itt is rangosztályok vannak. Legfelül áll a gulyás: ezek a Hortobágy grófjai; azután jön a csikós: ez a köznemesség, a pusztai gentry. Gulyás és csikós barátkozik egymással; de már a másik kettővel nem örömest keveredik, a kik között rangban előbb áll a «kondás» (a mi jellemző a sertéstenyésztésére büszke Debreczenben), legutoljára jön a juhász. És még ezek között is elébb való a magyar juhok pásztora, legvégül marad a nemesített birkák őre. A debreczeni régi civis gazda ma is jobb szereti a magyar birkát, mint a merino juhot; amazt igy hija: «ezek az ártatlan jószágok»; emennek a neve nála: «ez a csunya féreg».

Oka a haragnak az, hogy a magyar juh egyenesen előre legel, az utána jövő nyájnak is hagy valamit, de a merino juh jobbra balra legel, egész kopaszra nyirja a legelőt.

«A juhász soha sem mond igazat; a kondás megmondja az igazat, de goromba és rútul káromkodik; a csikós makacs és nem engedi magát kikérdeztetni; a gulyás becsülettudó, kevés beszédű, de a mit mond, az helyén van.»

«Mikor a juhász a csárdába letelepedik, a mint a boros palaczkot eléje teszik, azonnal elkezd dalolni. S abban nem hagyja, a mig a borban tart; a kondás szitkozódik, káromkodik ivás közben; ha aztán jön a csikós, elkezd legénykedni, hetykén beszél és kötekedő; mikor pedig a gulyás kerül az ivóasztalhoz, az respectust tart a többi fölött, nagyot hallgat, lassan beszél, s csak a vége felé áll elő, hogy «no hát én is tudok egy új nótát!» akkor aztán mulat.»

Mind a négy fajtával nagy hamar módunk lett megismerkedni, s igaza volt a doktornak!

Még egy csárdát érünk útközben, a hortobágyi pusztán végig vágtatva a gyors öt lóval, miközben a láthatáron folyvást kisér bennünket az ujvárosi templom tornya. Két nagy tehén csorda marad el mellettünk, mindegyik ezeren feljül álló gyönyörü czimeres szarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák, de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobb részt a Hortobágy folyón.

Azt mondja a csikós: «Az Ur Isten is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválaszsza a derék állatot a birkától!» Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni, disznóról pedig szó se lehet! Az csak a karám mellett huzhatja meg magát, mint halálra itélt gonosztevő.

Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az ujvárosi torony s csak hébehóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hirhedett hortobágyi csárda. Derék kőépület, künn az országuton, soha keritéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszin. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái, uraknak való étterme s a pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre s talán megint az lesz, ha a debreczen-füzes-Abonyi vasut megvalósul, s gőzmozdony fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hivott vendégek által népesült meg.

A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassusággal a Hortobágy folyó, szélességre olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhid, kilencz boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel ójtották meg, azért olyan tartós.

E hid képezi a pusztán a legnagyobb magaslatot. Innen látjuk közeledni a több oldalról előterelt méneseket.

II.

A regényes látványok, a zajos jelenetek nincsenek ott mindig. A városi tanács intézkedései folytán lettek a Hortobágy mellé, túl a vizen felterelve a szabad ménesek, festőnek, irónak, fényképésznek tanulmányozás végett.

Itt mutatták be a vad mén elfogását pányvával a szabad ménes közül. Két délczeg csikós legény volt kiszemelve a feladathoz, az egyik a «Pákozdi,» a másik a «Pecze»; igazi mintaképei a hortobágyi csikósnak, büszke rátartó fej, nemes arczvonások, naptól barnapirosra zománczolva, napbanéző szemek, sugár szemöldökök és hozzá délczeg termet kálvinista nyakkal. Egyszer már láttam a fiatalabbat, a Peczét, a mint a város czifra méneséből kifogott egy kiszemelt lovat a pányvával, az is festői jelenet volt, a csikós legény egymagában fogta el a paripát a pányvával, mozdulatlanul állva a helyében. Karjain duzzadó izmairól alácsúszott a lobogós ingújj: olyan volt, mint egy antik görög szobor; – csendesen oda vonta a lovat magához, másnak segítsége nélkül.

Ezuttal azonban az elfogott paripa nem adta meg magát olyan könnyen: rúgott, szökelt, felhányta magát a levegőbe, csavarta a nyakát, s a másik csikósnak is be kellett kapaszkodni a pányvába, hogy világgá ne szaladjon a mén.

Megértettem aztán később a két jelenet közötti külömbséget. Ez az utóbbi próba a «szilaj ménessel» lett megkisértve, az elébbi pedig a «czifra ménes» közepett. Amazt, ha megriasztják, Nádudvarig elszalad; emez már istállót is ismer. Mikor délután a városi nemes fajménest felkerestük, nem kellett azokat pányvával fogni: odajöttek maguktól hozzánk, oda álltak a festő háta mögé s a vállán keresztül nézték, hogy mit rajzol. Egy vad paripa, mely soha kötőféket nem látott, meg hagyta a fejét simogatni, s olyan udvarias volt, hogy elvette a kináló hölgy kezéből az ákáczvirág bokrétát és szépen megette.

A nemes fajménes számadó csikósgazdája rakott házban lakik. Fecskerakás a fal, vert agyag, szalmával keverve; nád a födele. Ha belépünk, a fejünket le kell hajtani, hogy bele ne üssük a gerendába. Nyáron nem látja ez a szoba a gazdát, mert annak az ágya (két szál deszka) ott van a kinyuló eresz alatt; egy bundadarab a fejvánkos, fölötte a polczon a domború hátu rengeteg nagy kenyerek, meg a fabödön, melyben a heti étele áll. A hátulsó félszerben elég hely van három kuczorgó süldőnek.

Csikós, gulyás szereti a jó konyhát. Konyhája ugyan nincs; de étele van. Azt a felesége készíti el, a ki odabenn lakik a városban, s egyszer egy héten, vasárnap kijön a pusztára s hozza magával tele bödönben az egész hétre való eleséget.

«Fehér eczetes», – «Kaszás lé», – «Kálvinista menyország», – «Töltött káposzta», «Espékes», – «Savanyú paszuly». – Ez a változatos szakácskönyv. Egyik héten az egyik, másikon a másik. – Csupa savanyú lére készült ételek: ezt az életmód kivánja. A magyarok ismerik valamennyit; csak az «espékes» kiván magyarázatot. Ez áll friss disznóhusból, a melyre bőven leszeletelt vereshagyma van tetézve s eczetes tejfeles lével berántva, egész borssal behintve. – Ha eltalál fogyni az étel, ha rossz időjárás gátolja az asszonyt a kijövetelben, a puszták embere maga is kész szakács: ott a tarisznyában a lebbencs, meg a kása: készít «tésztás kását». Magam is kóstoltam: pompás reggeli volt.

Azt mondtam odafent, hogy nincsen konyhája. Dehogy nincs. Csakhogy azt itt «vasaló»-nak hiják. Minden karám mellett ott áll a vasaló. Ez egy ölnyi átmérőjű kerek, kunyhóforma, felül nyitott nádsövény, melynek a feneke téglával van kirakva: középett a tüzhely, a mellett a forgatható «szolgafa», a minek a végére a bográcsot ráakasztják, s alatta tüzet raknak. A tüzelőszer a legfinomabb hortobágyi koksz, a mi ott szárad a karám végében halomra felrakva; bányája a sik mező: úgy hivják pásztornyelven, hogy «árva trágya». Ezt összegyüjteni a «taligás» hivatala; azután a bográcsban megfőzni az ebédet, az is a taligás hivatala; s végül a kész ebédet bográcsostul tanyáról tanyára elhordani a bojtárok után, ismét a taligás hivatala. Taligás a czime a csikós-tanoncznak. Tizenkét éves korában jön ki a fiú (a pásztor fia) a pusztára s beszegődik a karámba. Odáig iskolába járt, irni, olvasni, számolni tanult: a nélkül nem lehetne «számadó». Ott aztán addig szolgál, – fizetés nélkül – mig megnő, s bojtárrá emelkedik s az ő kötelessége a tüzelő gyüjtés, főzés, takarítás s hajdan az esett barom lenyuzása is az volt, de ez alól már felmentette az új rend a pusztán.

A karámon és a vasalón kivül még ott látjuk a hármas szárnyú szélfogót: a mi a juhászoknál nádból készült cserény; a birkának az is jó védelem; de a gulyának, ménesnek erős deszka palánkból készült az, mely a pusztán végig seprő zivatartól megóvja az odaterelt állatcsoportot.

Kiegészíti a képet a nagy csordakút. Egy három öl hosszú, két öl széles mély medencze, melybe négy oldalról buzog fel a földfuróval előcsalt friss viz. Az egész nagy architecturai remekeléssel kifalazva, keresztkötéssel kiczövekelve vastag tölgyfa gerendákkal, s összekötve a roppant hosszú tölgyfa itató vályuval. Két-három kankalikos kútgém jár fel s alá déltájt, estenden a kútba, s az sem gyerek munka: öt, hatszáz, sőt ezer darab állat számára vizet meríteni. – Egyszer már a tanács hozatott külföldről egy merítő gépet, mely két ló erejével könnyen elvégezé a munkát; de nagyhamar túl kellett rajta adni; mert a pásztorember inkább maga fáradt a vizmerítéssel, mint hogy a kedves jó hátas lovát kinozza meg a göppöly keringetésével.

A juhász karámja megint másforma: annak már belül van a tüzhelye, s a belsejében vetett ágy van és tulipántos láda, a falakon főzőeszközök, czintálak, a gerendákról gomolyás zacskók lógnak alá. Ennek már kinn lakik a felesége a pusztán, télen nyáron. Apró gyerekek játszanak a szalma között, kis csibe, kis kácsa szaladgál a ház körül. Olyan juhász karám is látható, mely szigetmódra körül van árkolva; az árok vizzel tele s a vizen át hid vezet a kunyhó udvarára, mint egy kulcsos várba.

De kertet nem látni sehol. Csak a csalán, meg a papsajt, az emberi lakásnak ez két hű kisérője, veszi körül buján a karámot.

Az idő kitisztul, a felhők eloszolnak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A láthatáron tenger terül szélyel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént meglátogattunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel, s az ujvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszu várost látunk, fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassankint elnyeli a távolt; úgy hogy az ökrök a láthatáron látszanak állani, s a láttani csalódás mammuthokká nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. A távol álló tárgy lesz nagyobb, a közelebb álló kisebb. Elénk támad egy emberi óriás a láthatáron, a ki úgy látszik, hogy apró sertéseket hajt maga előtt: mikor közelebb érnek, akkor látjuk, hogy az óriás egy simpla gulyásbojtár, az apró állatsereg pedig kétszáz fiatal bika egy csoportban. Majd megint egy gályákból álló flotta látszik a tengeren át felénk vitorlázni: rájövünk, hogy azok legelésző lovak. Mikor közelebb megyünk hozzájuk, hogy kijönnek a délibábból, egyszerre úgy eltörpülnek, hogy alig látjuk őket. Néha a délibáb felkapja a láthatár alatt mélyen fekvő helységek ábráit a szemünk elé s olyan közel hozza, hogy az utczákon szaladgáló ebeket ki lehet venni; a Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenkint látni. Az sem tart sokáig. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. A házaknak, tornyoknak visszképe úgy látszik meg a délibábban, mintha csendes tó tükréből verődnék vissza, de azt is megteszi a délibáb, mikor jó kedve van, hogy a házat és a visszképét a tetejével, a tornyot a hegyével megfordítva ragasztja össze.

S ez a tündéri játék így folyik napestig: mentül égetőbb a napsütés, annál tüneményesebben.

Azt hiszem, hogy ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, ott senki sem dolgoznék soha: minden ember az ablakában ülne, s a délibábot nézné egész nap, mint a hogy nézi most a puszták pásztor népe.

Harangszó nem hangzik a pusztán: csak a nap állása tudatja velünk, hogy ebéd ideje van.

A hortobágyi csárdában vár bennünket a jó magyaros ebéd.

A behivott csikósok számára is fel van hordva a lakoma a nagy ivó szobában.

Azonban a nap egyik hősét, a Pákozdit hasztalan hivogatják: nem akar bemenni, nem akar a lakomához ülni. Tanácsbeli urak, vendégek, festők, magam is eleget invitáljuk: de csak nem jön: nem kell neki se étel, se ital, s az okát sem mondja meg, miért nem?… Hát csak nem!

Végre aztán kivallja, hogy van a csárdásnak egy szép leánya, a kit ő nem akar többé látni. Két éve már, hogy felfogadta: s állja ma is a fogadását. – A régi pusztai regény. – Szép volna leirva: de az egész történet a csikós titka, s mikor azt nekünk elbeszélte, a becsületünkre bizta, hogy nem adjuk tovább.

Mit lehetett tenni. Ha a csikós nem akart az ivóasztalhoz bejönni, ki kellett vinni az ivóasztalt a szabadba; ott azután hozzá ült a csikós, s az ő kedvéért a többi pásztorok is odatelepedtek. A nagy ivószobában nem maradt más, mint a sorozásra gyülekező legények Balmaz-Ujvárosból.

– Hát ilyen a csikós adott szava: bizonyítá doktor Deli Mátyás, a ki jól ismerte a csikós történetét. Van itt egy öreg csikós, a kivel meg az történt, hogy ezelőtt husz esztendővel, egy vásár alkalmával, mikor a konvencziós lovát eladta, erősen betalált venni az áldomásból, s széles jó kedvében egyszer csak berontott az úri étkező szobába. Én épen ott ültem az asztalnál, s mellettem egy számadó juhász, csendesen poharazgatva. «Ejnye te szemtelen juhász! rivalt fel a csikós; még te a tekintetes úr mellé mersz ülni! Te juhász!» s azzal úgy csapta pofon a jámbort, hogy az asztal alá fordult szegény. Én lehordtam a garázdálkodót, hogy mer ide betörni? «Hát csak tánczolni akarok, tánczosnét keresek.» – «Eredj a pokolba! nincs itten neked való tánczosné!» – «Dehogy nincs, deb’zon van!» s azzal nyalábra kapta ezt a nagy öntött vas kemenczét s ezzel kezdte járni a kuferczest, s addig járta, mig össze nem rogyott. Kétszázötven forint volt a bugyillárisában, azt reggelre ellopták a vásári tolvajok. – Helybeli nem tette. – Másnap aztán odajött hozzám nagy töredelmesen: «éj be nagyon bánom, a mit tegnap tettem! Hogy a kétszázötven forintomat elvesztettem, azon nem búsulok; de hogy a tekintetes urat megbántottam, azt átallom nagyon. Már most büntetésül felfogadom, hogy husz álló esztendeig nem iszom se bort, se pálinkát.» – S megállta, hogy húsz esztendeig nem ivott mást, csak vizet. Ilyen a csikós adott szava, hát még a gulyásé?

Fülöp János uram igazi diszpéldánya az alföldi gulyásoknak. Lóháton a nyeregben ülve is athletai alak, szép szabályos, értelmes arcz; s ha leugrik a lóról, megreng a föld alatta. Öles a termete. Ez tartott hozzám felköszöntőt a többi pásztorok nevében: rövid talpraesett mondásokban. A pusztai gulyásnak harmincz kötetből álló könyvtára van a vályog falu karámjában s ismeri azokat a magyar költőket, a kik a magyar nép számára irtak, jobban, mint – majd megmondtam, hogy kicsodák?

Becsüli is valamennyi pásztor ember.

Később a másik Fülöp is oda jött, az öregebb, öcscsénél alacsonyabb. De valóságos érzelmes, nemes vonású magyar arcz: ez is számadó gazda; mind a ketten világot láttak már s tekintélylyel birnak az urak előtt is.

III.

Aztán akad egy magyar parasztlegény (nem czigány), a kinek hegedüje van. De bizony olyan szépen el tudta húzni a legkedveltebb csárdásokat; pedig soha se tanulta senkitől a hegedülést. Ez alatt odavetődött egy juhász gazda is. Ősz haja volt már, s az göndör fürtökben borult a vállaira; de fiatal arcza s pompás villogó ép fogsorai, mikor megszólalt.

«Ha megengednétek, édes fiaim, hogy egy szegény juhász is közétek ülhessen», mondá nagy szerényen.

«Üljön közénk, apám uram», mondának a fiatalok, helyet szorítva a számára a közös padon, s megadták neki a becsületet, azért mert öreg ember, daczára annak, hogy juhász.

S a hogy a doktor Deli Mátyás mondá: a mint a boros palaczkot a juhász elé tették, ez rögtön rákezdte a dalolást; s aztán folyt belőle a dal vége szakadatlan.

Festő művészeink a borozó társaságot siettek rajzolni, én pedig a juhász mellé telepedtem poezist tanulni.

Olyan nóták azok, a miknek a verse és dallama együtt születik a pusztán, s mind a pásztor életet jellemzi. Egy pár szakaszt elfogtam az emlékezetemmel.

Ez mind a boldog pásztoréletből; végül aztán a betyáréletből is:

Utoljára aztán a zene és dal mellett a csikós, a gulyás tánczra kerekednek, s eljárják azt az igazi pusztában született friss magyart, a mit hiába utánoznak az urak a fényes parketten: tégláspadló kell ahhoz, meg csikós legény.

S ez így megy változatosan késő estig. Az iró és művész vendégek kedveért vasárnap van ma az egész pusztán.

S az egész mulatság alatt egy durva, egy csintalan szót, egy sértő mondást, egy kötekedést nem hallani. A ki meg akarja ismerni az igazi «elegáns» magyar embert, az menjen ki a Hortobágyra.

Magam is, meg a művésztársaim mind együtt üldögéltünk a pásztor gazdákkal a borozó asztal mellett, odajött a doktor Deli Mátyás is s ő is koczingatott velünk: «Én vagyok ám ezeknek az apjuk valamennyinek, s elmondhatom, hogy az én fiaim között egy rosz ember sincsen.» A számadó gulyás rámondá, hogy «igaz! Nem türnénk el magunk között a rosz embert: elüznénk a pusztáról.»

Egy debreczeni jó barátomtól hallottam, hogy nem régiben két csikós legény között egész lovagias természetü párbaj folyott le a pusztán.

A kihivás becsületkérdés miatt történt, furkós botra, lóháton: egész szabályszerüleg, párbajtanuk segédkezése mellett. A furkós bot komoly fegyver. A vivók egyike bezuzott fejjel hullott le a nyergéből, keményen helybenhagyva.

A magyar csikós nem ront egymásra orozva; nem késsel; nem rálesve; nem is a harag első dühében, vagy a bor mámorában: – megvárja, mig a düh és a mámor elpárolog, s akkor gyürkőzik neki; találkozást ád: «gyepre bajszos!»

Ez is egyike a faj nemes vonásainak.

A mig a mulatság tartott, a festő művészek az érdekes népalakokat rajzolták, a mit azok büszkén tűrtek. Hatalmasan tudtak pozirozni! Kivált a fiatal Pecze.

Egyszer azt kérdi az egyik a rajzoló művésztől, hogy mi az a jószág, a mivel most azt a papirost csiszolja?

– Ez magyarul gumilásztikum: pogány nyelven «ruggyanta».

– Mire jó az?

– Hát ha az ember valamit elhibázott a plajbászszal, ezzel kitörülheti.

– Mi lehet annak az ára?

– Tiz, húsz krajczár: a nagysága szerint.

– Hol lehet azt kapni?

– Minden papirkereskedésben.

– A volna nekünk jó.

A festő azzal felajánlotta nekik, hogy ezt a drága kincset kétfelé vágva, megosztja közöttük.

Mély hálájukat fejezték ki érte.

Ne tessék rosszat gondolni!

Nem «számokat» kiigazitani való a gumilászti a számadó csikós kezében; hanem csak neveket. Mert ezeket adja vissza olyan nehezen az engedetlen plajbász, kivált mióta sok idegen hangzású is keveredett a gazdák közé. Például a Schweiczer Nepomuk nevét a világért sem tudja másként leirni a számadó, mint úgy, hogy «Váczi Pamuk» s e miatt ujra kell irnia a számadó levelét. Most már ezen a bajon segitve lesz a gumilásztival. Csak a nevet kell kitörülni, ujra irni: a többi megmaradhat.

Igy hatolt be ismét egy darab civilisatio a pusztába.

S tovább folyt a táncz, a nóta: