Szeret is az engem igazán.»
Estére egy kis halászat is lett rendezve a Hortobágy folyamában. Két példánya a pákászok kiveszőben levő fajának egy hálóvetésre egész tele kassal húzta ki a széles, nagy pikkelyü kárászt, a miből jóizü vacsoraszaporitó lett hamarjában. Az alatt mi «festő-kagylókat» szedegettünk a folyam sárlepte iszapjában. A pusztának még halai és hüllői is vannak.
Hajdanában még hires madarai is voltak: a sasok és dögkeselyük. Mikor még az elesett lovat ott hagyták a pusztán – saharai módon – a hol elhullott, s annak az elfogyasztására más világrészből is eljöttek a levegőég nagy ragadozói. A népajk emleget egy csikós legényt, a kinek az volt a furfangja, hogy egy lenyúzott állatbőr alá elbujt, lyukat vágva annak a hátán, s mikor arra leszállt valami keselyü, hirtelen kinyult a kezével a nyiláson, s megkapta a nagy madarat a lábánál fogva s lerántva a lábait, ott tartotta addig, mig a lesben álló társai odarohantak s a keselyüt agyonverték; de már ennek a nemes mulatságnak vége, a mióta az elhullott állatoknak eltemetése törvény szerint meg van parancsolva.
Az állathulláknak körül korlátozott temetője van a legterméketlenebb szikes pusztán: valamennyit odaviszik, ott fejtik le, s aztán mély gödrökbe elhantolják.
Nem igen étvágyingerlő tárgy biz ez; de jellemző adat a hortobágyi életről, hogy az elhullott állatokat még nem rég is felhasználták. A pásztor ember nem hiszi azt, hogy a magától meghalt állat husa nem olyan használatos, mint a leölté. Mikor a mi csikósunkat magasztaltuk, hogy milyen derék egy legény, közbeszólt a hortobágyi korcsmáros. «Az bizony, mert ez még döghuson növekedett fel! De a mióta a kaormány betiltotta az esett marhát, azóta a fiatalság mind elaljasodik.»
Az volt ugyanis a szokás, hogy ha tulok esett el, azt nem hagyták a keselyüknek; hanem a husát felapritották, bográcsra hányták, megabálták, s azután gyékényre kiteritették, a napon megszikkasztották. Ezt a «szikkasztott hust» aztán, zsákra rakva, aként használta fel a gazda, hogy mikor bocskoros levest (eczetes hagymás lé rántással) főztek, annyi marokkal dobott bele, a hány vendég számára készült a vacsora.
Tiltva van már! Nem engedi a miniszter!
Mondják is zúgolódva, hogy mi baja a miniszternek azzal, hogy mi fő a szegény pásztor bográcsában?
IV.
A pusztai élet azt kivánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig a mit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.
A legelső kakas-szóra, éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: «reggeledik» már.
A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hiják, hogy «hajnalperczenés.»
A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a «kaszás csillag», az «Isten szemével». A csoportos «fiastyúk», a lefelé forduló «gönczöl szekere» a «bújdosók lámpása», – a «tengerbekacsintó», – a «menyország ablaka», hanyatlóban már a «kereszt csillag», melyhez hajdanában a «szegény legény» fel szokott pillantani, mikor lovat lopni indult, s ha akkor azt sóhajtá «Isten segits!» soha meg nem fogták (a hogy tudós Lugossynk feljegyzé); a csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világit; a keleti láthatáron pedig már világosodik az ég.
A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derüjében minden emberalak valami tündéries megvilágitást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A sikságot még sötétség lepi. – Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.
A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elköl, előállnak a fogatok; elől a pusztai biztos könnyű két lovas csézáján, utána az ötös és négyes fogatokon a művész had, a közkedveltségü és nagymiveltségü városi tanácsos, Nánássy Ferencz (nekem különösen régi jó barátom) kalauzolása mellett, a nagy gulya látogatására.
Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a «zámi» határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy füzfái lassankint elmaradoznak mögöttünk, s fél órai vágtatás után sik mezőkön át, siskás tocsogókat keresztül vágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.
A végtelen messzeségben, a mennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint a két «kiterjesztett erősség»; fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, a mit egy vakandturás se zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljhatalmu «semmi» uralkodik itten.
De még is van egy hang, mely életet hirdet. Ez a légben járó pacsirták éneke. Szemmel feltalálhatatlan kisér bennünket a magasban végtül-végig ez a száz meg száz égi énekes, a kinek zengő kardala a puszta közepén, e felséges templomban dicséri az Istent. És e pillanatban valami földöntúli kéjteljes nyugalomérzet fogja el idegeinket. Azt érezzük, hogy kivül vagyunk a világon, megszabadulva a czivilizált élet minden szabályaitól, nyomoruságától. A végtelen kerek sikságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: a ki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, köröskörül nem lát semmit, a mi tájékozná, a mi barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne.
Órahosszant, vágtató futamban eltart e felséges kép: az égre már feljött a nap kengyelfutója, a hajnalcsillag, a harmatos füben együtt fut velünk valami messze nyuló szivárványos dicsfény a sik földön, s csak ekkor tünik fel előttünk a látó határon valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akáczfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejüleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb: tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; a hol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy híják, hogy a «zámi puszta». A csonthalmokon kivül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmult életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból épült vasaló, egy deszka szélfogó, és egy csordakút a hajdani piacz egész ékessége. A három kútgém, keresztbe álló gerendáival úgy tünik fel a távolból, mint a valóságos Golgotha.
A mi a puszta nevezetességét képezi, az a «nagy gulya». Ezerötszáz tehén, idei borjuval, nagy számú bikákkal egy tömegben.
Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretik a kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérü, a hová éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik; az ezernyi czimeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, pupotvető nyakával áll magasan a csorda között. Meg sem mozdul egy is, mikor kocsijainkkal körül hajtatunk az alvó helyük mellett. És ezek teljesen szilaj állatok, a mik télen-nyáron kinn vannak a pusztán, a szabad ég alatt. A teheneket nem fejik, tejgazdaság nincsen: azok csak borjútenyésztésért vannak. Eladni csak falkánként lehet belőlük, s elégszer megesik, hogy mikor az eladott falkát már beterelték a Tiszaparton a hidasba, akkor egyszerre előveszi őket a puszta utáni vágy: keresztül ugrálnak a komp szélén, kiúsznak a Tiszából s visszavágtatnak a zámi karámhoz: az eladó visszafizetheti a pénzt a vevőnek.
Ezt a tréfát a lovak is megteszik. Sok hortobágyi mén visszaszökik a «két viz» közül az uj gazdájától a régi szabadságba, s magával hoz hámot, kötőféket. A mult télen a város méneséből hatvan darab beszélt össze s tél utóján kitörtek a debreczeni istállóból s meg sem álltak a négy óra járásnyi mátai pusztáig: ott pihentek meg a jól ismert szénakazlaknál.
Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái, aztán meg a «magyar wertheimcassa». Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstűl; a nyakán a nyilás, a mi lakatra jár: ebben tartja a bojtár a maga kincseit, pipáját, dohányát, só-paprikatartóját, meg az igazságát. Pénz, az nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?
Ez alatt a talyigás, egy értelmes okos beszédü legényke, kék ingben, gatyában, az ing pirossal kihimezve tarkán, megfőzi bográcsban a reggelire való «tésztás kását», legelőbb minket kinál meg vele: jó izü eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszunyelű gömbölyü czinkanalaikkal. Lassan esznek, látva, hogy két piktor rajzolja a csoportjukat vázlatos könyvébe.
«Most kél a nap!»
A naptár szerint ugyan öt perczczel későbbre tette az astronomus a nap keltét; de hiszen azt minden ember tudja, a ki nem az iskola mellé járt, hogy a mit most látunk, az nem a naptest maga, hanem csak annak a csalképe, a melyet a légkör a láthatár alul kiemel, mielőtt a nap valósággal feljött volna.
Az itt látott csudálatos optikai képet, melyet még eddig semmi természettudós művében leirva nem találtam, csak is az itteni légrétegek különössége szerint lehet kimagyarázni. Ugyanazok a külömböző sürüségü, egymás fölött fekvő légrétegek, melyek a délibáb csalképeit előidézik, működnek a nap feljövetelénél a zámi pusztán. – Meleg reggel van, a lég ózonnal tele. – A nap képe, mint egy csoda nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első percz mulva a domborulat kicsúcsosodik s a napkép gúla alakot vesz föl; – másik fél perczben a nap ötszögletüvé lesz; – azután elhagyja a látóhatárt s félperczig olyan lesz, mint egy oldalt fekvő tojás. Akkor el kezd alul összeszűkülni, felül domborulni, mig egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kaczagni szeretne rajta, ha olyan fenséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassankint összecsücsörödik, úgy hogy a napábra alul czitromot mimel, – majd elmulik az alsó csücske; de helyette a napábra felső részén támad összeszükülés, úgy hogy az egy római urna alakot vesz föl. S az alatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet bele nézni: mintha valami istenrokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére. A «hajnal délibábjának» lehetne ezt nevezni.
A debreczeni urak azt mondák, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.
De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.
Egyszerre aztán véget vet az isteni játéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fény-mindenségével.
Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de a mint a fényes napsugár szétlövell a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság s a maga hangjával üdvözli a hajnalt s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.
Ez aztán a kardal! Ezer bömbölő mély hang szakadatlan egymásba kapó zenéje, melynek disharmoniája maga a leghatalmasabb symphonia. Valamennyi tehén mind bőgve hivogatja a fiát s igy vonul végig előttünk, folyvást riadozó, bömbölő chorusban az impozans tömeg, mely, hogy ha felbőszül, nincs az a fegyveres hadsor, a mit keresztül ne törjön.
Jaj volna annak az idegen embernek, a ki csak egy borjut is megpróbálna ebből a gulyából elvinni! Hanem az ismerős bojtárok biztosan járnak keresztül-kasul az állattömegen s igazságot szolgáltatnak közte. Arra nagy szükség van. Mivelhogy vannak a négylábuak között is olyan lelketlen anyák, a kik a kisdedeikről nem akarnak gondoskodni. Ezeknek kötelet kötnek a szarvára, odavonszolják a karámhoz: annak erős korlátja van tölgyfából. Az engedetlen tehén fejét hozzá kötik egy duczhoz, s aztán odaviszik alája a szegény kis sovány, pálczalábu bornyucskát s bracchialis hatalommal megszoptatják. Ha pedig a borju már tinónyi nagyságra megnőtt s még mindig szopni akar, fatáblát kötnek az orrára, a melytől legelhet, de nem szophat többé.
Kiegésziti a puszták rendőrségét a három hatalmas, fehér bundás komondor. Kutyákat csak a gulyás és a juhász tart; a kondás és a csikós soha. A sertések széttépnék, a lovak agyon rugdalnák a kutyát.
A pásztorok viselete ma is az, a mi régen volt. Pörge kalap, lobogós bő ingujj, derékban oly kurta, hogy a meztelen has télen-nyáron kilátszik alóla munka közben, azon felűl pitykés pruszlik, félvállra vetve csattos szíjon a tulipános szür, bevarrott ujjakkal, a derékra kötött szíjba dugva a sallangos kostök, aczélostul, meg a tarka kendő; bő gatya, ránczos torku csizma, a melyikre «egy» sarkantyu van ütve, csak az egyik lábra, vagy ha kettő, akkor pengős. Kiegésziti a viseletet a felül keresztül vetett karikás ostor, a mit minden pásztor maga fon magának nagy művészettel, s a nyelét kiveri réz és ezüst sodronynyal, vagy beönti ólom czifrázattal.
A csikós lószerszáma külömbözik a gulyásétól. Mind a kettő huszáros nyerget tart: de a csikós nyergének nincsen terhelője. Csak úgy van az a ló hátán, szabadon oda dobva. Megbámulni való ügyesség, a hogy a Pákozdi ebbe a le nem kötött nyeregbe fel tud szökni, jobb kezével odaszoritva azt a ló hátához. Urlovar, de még katona is, a legelső vágtatásnál lefordulna nyergestől együtt. Szőrén könnyebb megülni a lovat. Azt mondják, hogy így terhelő nélkül nem fárad ki olyan hamar a paripa. A szerszámon kivül oda van vetve a mén nyakába a huszonnégy méternyi pányvakötél, tekercsben. – Mikor lefekszik aludni a csikós, ennek a pányvának a végét odaköti a keze csuklójára: ugy ereszti a lovát legelni. Az okos állat jól vigyáz, hogy meg ne rántsa az alvó gazdáját, de ha gyanus alakot lát közeledni, hangos nyeritéssel költi fel az alvót.
A gulyásnak ellenben diszes, sallangos szerszám van a lován: magas tatárnyergét széles heveder szoritja a ló derekához, melynek drága rézcsattjai remekbe készültek. Hajdan e csattokat ezüstből is csinálták. A nyeregkápán pedig van egy szíjkarika a rézfokos számára. Ez a csikósnak és gulyásnak egyetlen fegyvere. Lőfegyvere nincsen.
A juhászt déczbunda takarja, nyáron kiforditva. A kondás bocskort visel és fekete gubát.
Kifogyhatatlan a hortobágyi puszta költészete, de érdekes annak a prózája is.
Az ingó vagyon, a mely a pusztán gyarapszik, közel öt millió forintot képvisel, s felülmulja a földterület értékét Ha barázdákra hasogatnák, gabonával bevetnék az egész Hortobágyot, nem hozna oly jövedelmet, mint a baromtenyésztés által. Az is bizonytalan jövedelem volna: a «sziket» meg nem hóditja semmi tudomány. Igy is azt mondja a hortobágyi gazda, hogy «két uristen kék ide: az egyik a ki öntözze a pusztát, a másik, a ki felszáritsa.»
S ennek a sajátszerü, helyi viszonyokhoz kötött gazdálkodásnak meg van a maga értelmi apparatusa, mely a tapasztalat százados hagyományaiból kifejlődve, az új kor észszerü javitásaival párosult.
Az ohati pusztát kivéve, mely egy ötezer holdból álló terület, s mely két bécsi vállalkozónak van bérbe adva, a kik ott már közel ezer embert telepitettek meg, s azok gyermekei számára iskolát állitottak fel, melyet száznegyven gyermek látogat, a többi egész Hortobágyon maga a városi tanács gazdálkodik.
A jószágigazgatást egy városi tanácsos viszi, a közbecsülésben álló, széles ismeretü, derék Rab László; ki maga ott tartja a főhadiszállását a hortobágyi csárdában; az egész gazdaságra felügyel. A gazdaság egész statistikáját, a puszták történetét a kis ujjában hordja, s a vendégek, a pusztalátogatók számára még házi patikát is tart.
A nagy csárdától óranegyednyi távolban, túl a hidon, a folyam mentében látjuk emelkedni a mátai puszta halmát. Egy termékeny fensík, melynek televényes talaján már szántott dülőket is találunk s egy gazdag kaszálót, mely a nemes fajménesek és gulyák ellátására szolgál.
E rendesen mívelt fensíkon találjuk a tiszti lakok csoportját. Biztosi lak, orvosok háza, állatgyógyintézet, mind szilárd téglaépületek; körülöttük ültetett park, gyümölcsös kert, rózsaliget, konyhakert, minden ház számára külön jégpincze; mivelt emberek igényeinek megfelelő kényelem mindenütt.
A főbiztos, két «mezőbiró»-jával képezi a közigazgatást, a rendfentartás közegét. Fegyveres csendőröknek itten tanyájuk nincs. – És öt év óta nem volt egyetlen egy tolvajlási eset sem a hortobágyi pusztán, a hol ötvenezer darab állat legel.
Ellenben számtalan eset, hogy másunnan futnak ide bitang állatok. Azokat rögtön elfogják, összekeveredni nem engedik; hanem elkülönítik egy körülkerített legelőn, míg a gazdájuk értük jön. Vérengzés, gyilkosság hiréből sem ismerős itten.
Az állategészségügyről három veterinarius orvos gondoskodik. Kettő folyton a pusztát járja, a főorvos az állatgyógyintézetet kezeli. Az is egy szabályszerüleg alkotott épület, külön kórházakkal a külsőleg megsérült és a belbajban, meg a bőrbajokban sinylő állatok számára. Most is tele vannak a kórházak. Ott láttam, a mit eddig kivihetetlennek hittem, egy meggyógyult csikót, melynek lába ketté törött s szerencsésen összeforrasztották.
A főorvos kezelése alatt van az állatgyógyászati patika is, teljesen felszerelve s ugyan ő kezeli az elővigyázati intézkedéseket.
Az a rengeteg nagy számu állat, a mely kora tavaszszal a Hortobágyra kijön, mind egyenként ő általa vizsgáltatik meg s csak az ő általa kiadott bizonyítvány mellett lesz befogadva a legelőre. Beteg állatot rögtön fel kell hajtani a kórházba; elhullottat azonnal feljelenteni s csak a kiküldött orvos bonczlelete után szabad eltemetni a marhatemetőbe. Ezzel lehetetlenné van téve, hogy valamelyik pásztor a gazdájának az állat bőrével számoljon be, a minek a husát maga használta fel, a hogy hajdan divott, a mikor megtörtént, hogy az egész Hortobágyon sehol sem volt marhadög, csak a Markovics görögnek a marhái hullottak egyre-másra. Ez most lehetetlen.
A mátai pusztán van végül Debreczen városnak két legnagyobb kincse: a törzsgulyája és a törzsménese. Amannak a tehenei igazán akkorák, mint egy bölény; emez most legujabban gazdagítva lett két pompás «Nonius» csődörrel a kisbéri állami méntelepből. Ezek tartják fel és nemesítik az országos hirben álló debreczeni ló- és marha-állományt. A gulyát is, a ménest is télire behajtják a városi istállókba; de itt is el vannak látva tágas, szilárd szárnyékokkal.
A hortobágyi pusztán, mondhatom, olyan rend és ügyelet van, hogy tanulhatna belőle egynémely vármegye.
A mi nagyrabecsült gazdáink, Nánássy Ferencz és Rab László tanácsosok, meg a derék főbiztosunk olyan jól beosztották, a számukra röviden kimért napok minden óráit, hogy mindent megismerhettünk, a mi csak a Hortobágy különlegessége.
Csak egy volt még hátra, egy forgószeles zivatar a pusztán. Ez a kivánságunk is be lett töltve.
Megmondta azt már a zámi pusztán a számadó gulyás, mikor a napfelkeltét néztük, hogy «a mikor a fölkelő nap így változtatja az orczáját, az nap délután mindig zivatart várhatni; a gulyát nem szabad a szélfogótól messze ereszteni». – És csakugyan megjött. A pásztorok időjóslata nem csal.
Ebéd után, három óra tájon, a mint a nagy hidról néztük a fenséges tájképet, egyszerre csak összepakolta a sátorát a délibáb s ügyes szinigazgató módjára, bucsuelőadás nélkül eltünt. Nádudvar felől bakacsin-sötét kárpit vonult fel az égre; – nem sokára valami fehér oszlop kezdte a fejét felemelni e sötétkék felhő alatt, mely egyre magasabbra tolakodott fel, lába alatt csak úgy porzott a talaj, mintha lángolt volna. Ott jön a szél menyasszonya! Nap süt és eső esik. «Az ördög most veri a feleségét!»
A nagy hidtól a vendéglőig alig több kétszáz lépésnél, de mire bejutottunk, már ott volt a fergeteg. Olyan gyorsan tud az végig tánczolni ezen a sima parketten. A felkavart szikpor fellege egymás után takarta el a karámokat s szűkebbre vonta a látkört.
És ekkor, a hidon keresztül jött sebesen ügetve egy csikós. Meg sem állt a csárda előtt, pedig látta a közelgő fergeteget; szemére nyomta a kalapját, két vállára vetette a tulipános szürét s neki vágtatott a mennydörgő zivatarnak. Gyönyörű látvány volt, a mint ezt a viharral daczoló lovast eltakarta a szembejövő porfelleg és zápor kárpitja.
Az volt a szélvész! A debreczeni uton sorszámra tördelte ki az akáczfákat. De nem tartott tovább félóránál. A mint kitombolta magát, megint csendes idő lett, kisütött a nap, millió esőcsepp ragyogott faleveleken, fűszálakon.
Kerestük a lovast, kit a zivatar eltakart. Az már akkor hetedhét országon túl járt.
Az alatt, mig a vihar tartott, a bennünket szivesen fogadott városi urakkal, ősi szokás szerint adomázgattunk.
Két adomát, a mit itt hallottam, feljegyzék magamnak.
A hortobágyi pusztát sok hirhedett férfiu meglátogatta már. Járt itt József főherczeg, a zámi pusztán is volt; az ifju Bismarck; – Wagner Sándor, a hires hazai festő; – és De Gubernatis gróf, a nagytudományu olasz iró.
Ezzel történt az, hogy mikor a Hortobágyon lakomát adtak tiszteletére: legelőször is egy debreczeni lakos felköszöntötte olasz nyelven, azután egy másik debreczeni úr francziául; egy harmadik áldomást mondott rá angol nyelven, egy negyedik német üdvözlettel emelt rá poharat, végre egy ötödik debreczeni hazafi tartott neki egy ékes dictiót, classicus latin nyelven.
De Gubernatis gróf csak hüledezett. S engedelmet instált, hogy ő ennyiféle nyelven nem tud megfelelni. Csodálkozását fejezé ki a fölött, hogy itt, a puszták városában, az ősmagyarok igaz törzse között, ennyiféle nyelvet értenek correctül!
«Hja! Minálunk a ki «akar» előre menni, az mehet előre.»
Ez az első anekdota.
Ez meg a második:
Volt Debreczenben egy hivatalánál fogva nagy tiszteletü alak, a kire, bár a nevét nem mondom meg, mégis mindenki rá fog ismerni. Ez egyszer elment a diákok examenére, mikor épen a német grammatikából nyakgatták őket. Egy diákról azt mondta a tanár: «ez a korhely egy szót sem tud németül.» – «Dehogy nem tud», – mondá a nagyérdemű vizitátor: «gyere ide csak fiam, majd én examinállak meg.»
Maga a főtisztelendő úr tudott németül; t. i. hogy két szót tudott: az egyik az volt, hogy «Pferd», a másik meg az, hogy «Mensch.»
«Hát mondd csak fiam, mit tesz az magyarul, hogy «Pferd»? A diák bátran felelé: «Lú!» – Nagyon jól van! Hát azt megtudnád-e mondani, hogyan mondja a nímet, hogy «ember»? – A diák tudta: «Mensch!» – Nagyon jól van fiam, Szekeres! tudsz te jól nímetül! Eminentiát kell neki adni.»
«Hja! Minálunk a ki pedig «hátra» akar menni, az pedig mehet hátra.»
Alá is ut, fel is ut! Ebben nekünk senki nem parancsol.
Az az Isten, a ki a szabadságot adta az embernek, észt is adott hozzá, hogy tudjon vele élni s jutott ebből a magyarnak is bőven. – S a kinek nem jutott, arra azt mondja a magyar, hogy «annál jobb, mert nem vesződik vele».
VŐLEGÉNY-VERSENY.
Tizenhét éves korában hagyta el a zárdát Arzinoë kisasszony, hogy atyja palotáiban elfoglalja a helyét.
Az atyjának három palotája volt: egy a Chaussée d’Antinon, másik Nizzában, a harmadik Biarritzban.
Arzinoë kisasszony tizenhét éves koráig nem látott más férfit, mint az atyját a ki minden születésnapján meglátogatta a zárdában öt perczre. Születésnapja épen karácsony szombatjára esett. A keresztneve pedig sehol sem volt följegyezve a naptárban. – Más uri gyermeknek évenkint háromszor szokás találkozni az atyjával: a Jézuska születésnapján, a saját születésnapján, aztán meg a nevenapján. – Az előre bocsátott körülmények indokolják a helyzetet, hogy ez a három találkozás egyetlen egyre redukálódott.
Arzinoë kisasszony mindig prémes pelisseben látta az atyját. Egyik évben tengeri vidra prémje volt, másikban fekete róka. És Arzinoë meg volt arról győződve, hogy az a prém épen olyan kiegészítő része a férfiúi nyaknak, mint az oroszlánnak a sörénye, a kondor keselyűnek a tollbodra, s a pongó majomnak a szőrgallérja, melyeket a természetrajzi díszmunkákban lefestve láthatott.
Hogy a férfiaknak egy pápaszem is van oda nőve az orrukhoz, az iránt sem lehetett semmi kétsége.
Mikor aztán a zárdából kikerült, akkor még egy évet otthon kellett töltenie, gyakorlati utónevelés végett.
Kapott saját udvartartást: hajlottkorú társalkodónőt, britt születésü misst, schweiczi komornát a legerényesebb cantonból, svéd énekmesternőt; lovagolni is tanították: madame Ciniselli oktatása szerint. Nagy gond volt rá, hogy semmi férfi és semmi franczia nő ne közelítsen hozzá, – a mig a tizennyolczadik évét be nem tölti. Nem azért, mintha a férfiak és a francziák iránti ellenszenvet akarták volna a szívébe oltani: au contraire! azért, hogy a mint azután a világba kilép, egyszerre varázsszerüen tünjék eléje az eddig nem sejtett valódi, igazi magas társaság. Szinházban is csak a balletot volt neki szabad megnézni. Regényfélét természetesen nem adtak a kezébe mást, mint a Contes Bleues-t.
Mikor Arzinoë kisasszony a tizennyolczadik évét betöltötte, monsieur Cascador megvesztegetett egy kalendárium-csinálót, hogy jan. 5-ére tegye be «Arzinoë»-t, «Telesphor» helyébe. Ezt a nevet úgy sem viseli senki; mert ha valakit Telesphornak keresztelnének, minden ember okvetlenül Telescopnak, meg Telephonnak híná. És így Arzinoë tizennyolczadik évében hozzájutott, hogy a nevenapját megünnepeljék.
Azon az éjszakán a Chaussée D’Antin makadámján végtül-végig álltak az urasági fogatok. A mi csak bel- és külföldi celebritás volt Párisban, az mind hivatalos volt a Cascador-palotába.
Monsieur Cascador neve nagyon jó hangzásu volt. Franczia orthographiával irva még jobb: «Cascade d’or» (Arany zuhatag!). Miként a zuhatag kifogyhatatlan, azonképen az ő milliói is.
Monsieur Cascador az amerikai petroleum-királyokat csak nevette, s a Rothschildeket csak tűrte maga mellett. Egy tollvonása biztosította az orosz államkölcsön fényes sikerét s egy kézmozdulata lecsillapítá a börzén a deroutot. Azt mondják, hogy még a politikai mozgalmakra is nagy befolyása volt.
Arzinoë kisasszony ezen a napon kapott először kivágott ruhát, s a füleibe boutonokat. A Figaróban két hasáb volt irva ez estélyről, s abból háromnegyedrész hasábot foglalt el magának a házi kisasszonynak szentelt eloge. Ha szabad hinni a reportereknek: az új jelenség minden eddigi szépséget elhalaványított, bájainak orkánszerü hatalmával. Ha maga Aphrodite istennő jelen lett volna az estélyen, nem tehetett volna egyebet, mint hogy kiszálljon galambok által vontatott hintójából s azt mondja az est csillagának: «tessék a helyembe ülni; én megyek nyugdijba!» Valóságos csillagfutást idézett elő. Értve alatta a minden országból idesereglett diplomatiai ügynökök és attachék melleiken és gomblyukaikban levő csillagokat, a kik mind utána futottak. Az angyaloknak el kellett hagyni a helyeiket a mennyországban hogy erre a specialis alkalomra mind átköltözzenek Arzinoë kisasszony szemeinek kék egébe.
Valóban merész gondolat volt, nem is mindenkinek van megengedve: a haját hosszan leeresztve viselni – (az első estélyen!) De a siker mindent kiment. Az ilyen hullámzó arany előtt el kell némulni minden törvénynek, még a divat törvényének is. Hozzágondolva még, hogy ennek a hullámzó aranynak még folytatása is van: tizenkét millió frank hozományban.
A hódítás hévmérőjeül az estélyre következett hét nap szolgálhatott.
Ezen napok alatt szokták (és kell) megtenni a reconnaissance viziteket. Mentűl későbbi napon, annál elegánsabb; de az oktáván túl már menthetetlen etiquette-sértés.
A látogatást tevők (a férfi nemből) rövid üdvözlet és eszmecsere után a kisasszony elfogadó termében, átmentek a házi úr appartementjába is s ott hosszabb időt töltöttek. Visszajövet bizonyos emotiót constatált rajtuk a kabátjaikat felsegítő komornyik. Ha ketten összetalálkoztak az előszobában, egymást nagyon haragos szemmel nézték végig.
A hetedik nap leteltével monsieur Cascador szinház után értesíté Arzinoë kisasszonyt, hogy az ő boudoirjában kivánja a theát élvezni; Arzinoë visszaizent, hogy nagy örömére fog szolgálni.
Cascador úr volt már hetven éves; de hogyha jól összeszedte magát, fekete frakkban, fehér mellényben, nem látszott többnek hatvannyolcznál. Finom, sima modora elfeledteté az életkorát, s a hölgyek, a kik vele beszéltek, valóságos charmeurnek nyiváníták. Arczkifejezését bizonyos világismerő, kritikus mosolygás tette érdekessé.
Saját leánya irányában is az volt a modora, a mely más hölgyekkel szemben: gyöngéd, figyelmes, lekötelező.
– Kedves Arzinoë. – Megbocsát ezért a szivarért? – Ha nem tűrheti: kioltom. – No hát nagyon köszönöm. Hát hogy tetszett önnek a mai előadáson Mirczvinszky?
– Mirczvinszky? szólt Arzinoë. Hát «az» énekelt?
– Nagyon szeretem, ha ön úgy hallgatta végig az előadást, hogy észre sem vette, hogy a világhirű lengyel művész énekelt. Önnek a figyelme másfelé volt lekötve.
Arzinoë kisasszony elpirult: védtelen volt.
– Egészen rendben van. Minden látcső ön felé volt fordulva. Nem csoda, ha ebben a kereszttűzben nem vette észre, a mi a szinpadon történik. Látta ön lord Girlsbyt? Ott volt a parquett-páholyban. Hát herczeg Taskendievicset? Az idegenek páholyában? – Azzal a nagy körszakállal? Chassepoul barátom (ott ült két hölgy között) egy perczre se tette le a kezéből a látcsövet: úgy könyökölt ki a támlányra, hogy a két hölgye az ő hátán keresztül volt kénytelen egymással fecsegni. A kopasz fejéről észre vehette: úgy világolt, mint a hold. A mi tábornokunk is egyre pödörgette fölfelé a bajusza hegyét, s insultálta a mellette elhaladókat, a kik a helyéből fölkeltették s megzavarták az önre bámulásában. A kis Nerion meg azzal akarta önnek a figyelmét magára vonni, hogy folyvást fenhangon fecsegett s a közönséggel lepisszegtette magát. Nem tettek önnél látogatást a páholyban, az alatt, a mig én felvonás közben az elnöknénél tettem udvarlásomat?
– Egyszerre? Ez alkalmatlan. Nálam külön-külön voltak.
– Mindegyik hozott a számomra egy gyöngyvirágcsokrot.
– Nálam is hagytak hátra valamit; de nem gyöngyvirágot. Mind az öten házassági ajánlatot tettek.
– Hogyan? Mind az öten engem kértek meg? Az sok.
– No nem úgy, hogy mind az öthöz férjhez menjen; hanem csak egyet kiválaszszon közülök.
– Hogy is híják őket?
– Nálam jegyzékben vannak: Girlsby Henry lord, Taskendievics Sergius herczeg, – Chassepoule Alfonz bankár, – Le Rongeur Achille colonel, – meg a kis Jules Nerion, a jó fiú. Igen jól ismerem valamennyit.
– Nekem is vannak róluk jegyzeteim.
– Már vannak?
– Hogy ne! Háromszor találkoztam már mindegyikkel. Egyszer az estélyünkön, másodszor a látogatásuk alkalmával, harmadszor a páholyban. Három találkozás csak elég arra, hogy valakit az ember megismerjen?
– Tökéletesen. No, és mik önnek a jegyzetei mindezekről a versenyző – urakról? (Majd paripákat mondtam.) Csak azért vagyok erre kiváncsi, hogy azután magam is kiegészíthessem a kegyed észleleteit a saját adataimmal, hogy azokat egybevetve, kegyed aztán a legkedvezőbbet választhassa ki jövendőbeli élettársul. Hát kezdjük a mylordnál: Girlsby Henry.
– Valódi gentleman. Finom előkelő modora mindenki irányában egyformán lekötelező. Hanem azért az egész társalgásán keresztül érzik valami irónia, mely soha sem sért, csak figyelmeztet; csak ha saját magáról van szó, akkor élesedik csipős öngúnynyá. Komolysága imponál. Keveset fecseg közönséges szólásmódokkal; de ha valami tárgyba belemelegszik, akkor költői lelkesedés gyujtja fel az arczát és ékesenszólóvá lesz. Szeretném őt egyszer, mint parlamenti szónokot hallani.
– No azt az egyet nem tanácsolom. Az rendes dolog, hogy a legműveltebb emberek, ha a parlamentben discurálnak, olyan gorombák lesznek, mint a rhinoczeros. Higyje el, kedves Arzinoë, hogy a legpsüttebb gentlemaneket kidobálnák a legutolsó korcsmából, ha úgy viselnék magukat ott, a hogy a parlamentben szokták. Azonkívül is a mylordnak van egy kis oka nem találni egészségesnek a parlament-ház levegőjét.
– Ah, van ok rá? Ez még érdekesebbé teszi. Mi az?
– Majd később megismertetem önt vele. Most csak a kegyed följegyzéseit vegyük számba.
– Én már készen vagyok.
– No hát ehhez még én hozzátehetem, hogy lord Girlsby Henry valóban igen előkelő aristokrata-sarj, a ki ha egy kissé megterhelte is a vagyonát játék, lóversenyek s más egyéb nemes szenvedélyek által követelt tartozásokkal: azokat könnyen rendbe hozhatja. Azt is tudom, hogy adott szavát – férfiakkal szemben, – fanatikus pontossággal meg szokta tartani.
– És nőkkel szemben?
– Arról majd beszéljünk később. Most térjünk át a második számra. Mi van önnél feljegyezve Taskendievics herczegről?
– Az orosz lovagnál különösen megigéz az a bizonyos búskomorság, a méla tekintet, mely csak koronkint enged meg egyes felvillanásokat a kedély világának; s ezek is egyszerre félbeszakadnak. És a mellett igen jó szivének kell lenni. Nem régiben közös jó barátnénk, marquise De Saulne, elvitt magával «queteuse»-nek. Sorra jártuk adakozás végett az ismerős világot, úgy hiszem chinai gyermekek megmentése volt a dicséretes czél. Mikor Taskendievics herczegnél is bekopogtattunk: ő a szokott mélabús tekintetével olvasá végig a gyűjtő-ivünk felhivó szózatát, s nagyot sóhajta: «szegény gyermekek!» Aztán fogta aranyfogantyús irónját, összeadta az eddigi gyűjtésünk számszerinti eredményét, s akkor maga ugyanakkora összeget írt alá, mint a többi társaság összevéve. Aztán kezünkbe adta a bankárjának szóló utalványt; s még csak a hálálkodásunkat sem várta be, úgy elmenekült előlünk.
– Ehhez még hozzátehetem a saját észlelésemet. A herczegnek az egyedüli fényüzése a jótékonyság. Ő nem kártyázik, nem lóversenyez. Semmi gyönyört nem szerez meg magának, a mi aránytalan nagy áldozatba kerül. Csak az a nagy búskomorsága a megdöbbentő.
– Talán titkos nihilista.
– Nem! Nem. Ezt az ábrándot ne fűzze ön a herczeg alakjához. Ő igazi telivér orosz főnemes, minden rangjával együtt járó előitéletekkel. Azt láthatja mindenki, hogy a ki a tenyerét azért nyujtja feléje, hogy valamit akar kapni, üres kézzel nem távozik el tőle, hanem a ki azért nyujtja neki a kezét, hogy egy parolát kapjon tőle, az ugyan számot vessen magával, hogy hány őse van a családfán feljegyezve?
– Hát én nekem hány ősöm van a családfámon?
Cascador úr nagyot nevetett e találó észrevételre.
– Kedves Arzinoë: a leány-kérésnél a férfi keze van tenyérrel fölfelé fordítva.
– De vajjon alamizsnát vár-e, vagy kézszorítást?
– Az elsőt semmi esetre sem. A herczeg olyan dúsgazdag, hogy a jövedelmeinek felét elengedi lopni. Üldözni látszik őt a szerencse. Nagybátyjai halnak meg, a kik rengeteg birtokaikat ráhagyják; a kormány vasutakat visz keresztül az erdőjein, a mik eddig semmit sem jövedelmeztek s egyszerre kincses tárházzá válnak. Német bérlők czukorgyárakat építenek a pusztáira, s legközelebb egy petroleum-forrást nyitottak meg a Fekete-tenger melletti birtokán, mely azóta az amerikai petroleumnak csinál diadalmas versenyt. És minden jövedelme oly biztos a herczegnek, hogy arra se politikai rázkódások, se mostoha időjárás, se pénzügyi válság, krach s más efféle befolyással nem bir.
– Az ám. Majd megmondom az okát később. Most térjünk a harmadik versenyzőre. Mit szól az én kedves barátomhoz, Chassepoule bankárhoz? Hogy kopasz a feje teteje, az nem titok. Ha maszkolni akarná, parókát viselhetne. De a kopaszság bizonyos nyilt jellemet árul el. Én is kopasz vagyok. Ez azt mutatja, hogy tud az ember élni. A sátoros czigánynak nem hull ki a haja soha. Egyébiránt milyen embernek találja ön az én barátomat?
– Már aztán az én kedves barátom Chassepoule egészen másforma ficzkó. Annak nem igen szántottak barázdát az arczára a bajok és gondok.
– Az igaz, hogy mikor beszél, olyan életvidám, hogy az ember egészen elfelejti…
– Hogy a homloka kilátszik a kalapja alól hátul.
– Úgy röppentyűzik az élczekkel, mint egy tüzijátékos.
– Hát még ha értené ön azokat az élczeket?
– Többféle értelme is van az élcznek?
– Van bizony. Ez a «szellem».
– Hát én azt mikor értem meg?
– Majd ha egyszer asszony lesz.
– De annyit még is megértek belőlük, hogy Chassepoule úr nagy hódításokhoz szokott a hölgyeknél.
– Egész fel Fortuna istenasszonyig.
– És a mellett jó szive van. Szereti segélyezni az inségeseket.
– És felruházni a rosszul öltözötteket. Hozzá teszem, hogy elég gazdag is hozzá, hogy ezt a nemes szenvedélyét kielégítse. Vannak neki még jobb élczei is, mint a minőket a salonokban elosztogat: hanem azokat nagyon drágán fizetteti meg a börzén.
– Ezt meg már épen nem értem.
– Bár én se érteném.
– Azt csodálom, hogy eddig meg nem nősült.
– Én sokszor biztattam, hogy tegye meg. Azt mondta, hogy akkor nősül meg, a mikor az én leányom férjhez menő lesz.
– Ah! Tehát itt is «spekulált»? Hát azok a hölgyek, a kik ott voltak vele a páholyban, talán rokonai. Én azt gondoltam, hogy az egyik felesége.
– No csak olyan «mostoha» felesége.
– Hát az megint micsoda?
– Hogyan magyarázzam ezt meg önnek, kis leány? Hát ezek olyan válfajai a hölgyeknek, a kik a megfordított hűtelenséget képviselik.
– Megfordított hűtelenség? Hogyan érthető ez?
– Ejh! Kis feledékeny! Hát nem tanították önnek a nevelő-intézetben a thesiseket, synthesiseket és antithesiseket?
– De igen.
– No hát a thesis: «mi a hűtelenség?»
– Hűtelenség az, ha valaki nem szereti azt, a kinek tartozik vele.
– Tehát az antithesis: a megfordított hűtelenség…?
– Ha valaki szereti azt, a kinek nem tartozik vele.
– Helyes a megoldás.
– Én azonban még így sem értem.
– Lesz alkalma empyrice megérteni, ha a barátomhoz talál nőül menni. No de még többen is vannak. Mit szól ön a tábornokhoz?
– Az már aztán az igazi férfi! Egész megjelenése imponál. Csupa erőnyilatkozat minden szava.
– S annak megfelelnek a tettei is. Hirt, nevet szerzett magának Tonkingban, mikor a «fekete zászlósok» ellen harczolt. Akkor kikiáltotta a közvélemény a jövő hadjárat praesumtiv fővezérének. Nem gazdag ember: a fizetése nem több tizenhatezer franknál; de el tud belőle költeni nyolczvanezret.
– Hogyan? Csak nem kártyás talán?
– Azt mondják, hogy valami politikai párt poussirozza. Nagy jövendő vár reá. Ha bizonyos párt kerül a kormányra, hadügyminiszter lesz; s mikor az ágyuk mennydörögnek, akkor aranyeső esik. Nem megvetendő kilátás: egy historiai nevü férfiu hitvesévé lenni.
– Én még is valamennyi között legkedvesebb alaknak találom a kis Neriont.
– No lássa! Egészen egy véleményen vagyunk. Ez a legszelidebb fiatal ember a világon. Csupa kedélyesség. Mindenkinek megengedi, hogy a rovására tréfáljon, s semmiért meg nem haragszik. Ez igazán az a férfi, a kire az asszonyok azt mondják, hogy az ujja körül csavarhatja az ember.
– Azt szeretem benne, hogy egészen ideálista. Meg, hogy mindenben egy nézeten van velem. A míg mások tánczolnak, mulatnak, ő leül mellém és beszél művészetről, irodalomról, utazásairól.
– Egész éjfélig.
– Igen. Akkor bucsút vesz és eltünik. Megmondja őszintén, hogy ő éjfél után már nem társaságba való. Igen rendes életet él.
– Valóban nagyon rendes életü ifju. Szabad öntől még egy csésze theát kérnem?
A míg Arzinoë e kivánságának eleget tett: Cascador úr a zenélő burnótszelenczéjét muzsikáltatá az asztalon, melyből egy rugó megnyomására egy pompás kis kolibri ugrott elő, s az csicseregte el, tollászkodva, berzenkedve az egész bordalt «Borgia Lucrecia»-ból. Arzinoë nagyon gyönyörködött a kis bohókás madárban: Droz testvérek remekművében.
– Ha tetszik, önnek adom. Mondá Cascador úr.
– Minek? Hisz a mi az öné, az az enyém is.
– Helyesen van mondva. No hát térjünk a felvetett thémánkra. Talált ön valami választást a versenyző kérői között?
– Igazán nehéz az elhatározás.
– Hát én majd segítek önnek azt megkönnyíteni. Lássuk az éremnek a sasos oldalát. Tudva van, hogy a férfi medaillonjának az egyik felén ott van a kép, a másik felén meg a sas.
Ilyen sasunk mindnyájunknak van. Némelyiknek egy fejü, másiknak kétfejü; de mindenesetre ragadozó madár. Tehát vegyük őket sorba.
– A kis Nerionra vagyok a legkiváncsibb: ugyan miféle sas lehet annak a hátán?
– De csak tartsunk rendet: a hogy startolnak az úrlovasok. Első a sorban Girlsby lord. Ennek a paripájára, mint többször nyertes telivérre, legtöbb teher rakható. Tavaly nyáron ennek a gentlemannak a neve nagyon sűrűn volt a hirlapokban olvasható.
– Az akkor lehetett, mikor a nevelőzárda fejedelemnője a hirlapokból (pedig oda igen kegyes lapok járnak) ollóval rendesen kivágott valamit, mielőtt a kezünkbe adta.
– Azt nagyon helyesen is tette. Tanult kegyed obabenn görög mythologiát?
– A mennyi épen a nevelési rendszerrel összefér.
– Ismeri talán a «minotaurus» regéjét?
– Azt igen jól. A minotaurus egy ökörfejü szörnyeteg volt, a kit Minos király bezáratott a Daedalus által épített labyrinthba, s a kinek az athenaeiek tributumképen évenként tizenkét szűzet tartoztak áldozatul küldeni; míglen Theseus, Ariadne fonálgombolyagának segélyével a szörnyeteget a labyrinthban felkereste és megölte.
– No hát erről a minotaurusról volt szó a lapok kiollózott hasábjain.
– A ki a krétai labyrinthban lakott?
– Nem. Ez a londoni labyrinthban üzte kegyetlenkedéseit; de még nagyobb mérvekben, mint a krétai: mert ez minden héten követelt egy új áldozatot; tehát évenként ötvenkét szűzet.
– De csak nem ette meg őket?
– Au contraire! Inkább megtraktálta őket pezsgővel és lúdmáj-pástétommal.
– Hát hisz az nem is olyan nagy bün.
– Hiszen semmi sem bün addig, a míg valami ujságiró meg nem tudja. De hát egy ilyen modern Theseus utána járt e titkos gonosztetteknek s azután irtóztató lármát csapott a londoni szűzáldozatok miatt az új minotaurus ellen, a ki senki sem más, mint a mi szeretetreméltó lordunk. Az ügy utóljára a parlament elé került, ott is nagy port vert föl; utóljára is a parlament kénytelen volt egy új billt hozni, melyben kimondatik, hogy a londoni leányokat elcsábítani tizennyolcz éves korukon alól nem szabad.
– Hát tizennyolcz éven túl szabad?
– Akkor sem szabad, csakhogy a tény nem kerül a bünügyi codex, hanem csak a polgári codex itélete alá.
– Ezért kellett a lordnak Angliát elhagyni?
– Ezért is.
– Hát bizony elég nagy hiba, ha egy férfinak a hajlandósága minden héten megváltozik.
– De annál még nagyobb hiba is van.
– Én ezt tartom a legnagyobbnak. Ha valaki képtelen állhatatosnak lenni.
– És még annál is van nagyobb hiba. Ha valaki nagyon is állhatatos olyan szerelemben, a mely minden isteni és emberi törvény szerint meg van tiltva. Ezen népiesen hirhedetté lett kicsapongásain kívül van még a mi ifjú lordunknak egy sokkal vétkesebb szenvedélye, a melyről csak az előkelő körökben suttognak. Évek óta él tilos viszonyban az ángyával: a bátyjának a feleségével. A bátyja ellen-tengernagy. Ezért lett a királynő által minden britt területről kitiltva.
– Akkor legyen egygyel több britt terület rá nézve a mi házunk is.
– Most következik hát az orosz herczeg. Taskendievics özvegy. A mit tud felőle a világ, mind ajánlatos az egész jellemére nézve. Csupán csak egy kis fekete pont van az életében. Ez a feleségének a meghalálozási módja. Együtt utaztak a Schweiczba. Naponkint tettek gyalog kirándulásokat a havasokra: egyedül, kisérő nélkül. Egy este a herczeg egyedül magában tért haza. Azt mondta, hogy a felesége, a mint egy nemesgyopár-virágot le akart szakítani a szikláról, hirtelen elszédült s lebukott az ezer lábnyi mélységbe. Az összezúzott nőt feltalálták a hegyszakadékban. A hullát bebalzsamozottan ólomkoporsóba zárva küldte haza Oroszországba Taskendievics: ott nagy pompával temetteté el a családi sirboltban. Azonban ezen balesetnek véletlen tanui is voltak: egy kecskepásztor, ki a hegyoldalban heverészett és egy német tourista, ki egy távoli hegytetőről távcsővel kisérte a sétáló párt. A herczegről azt beszélik, hogy ő maga taszította le a feleségét a meredélyről.
– Hisz akkor az egy daemoni jellem.
– Tanúk vannak ellene, a kik hallották, hogy heves czivakodása volt az asszonyával a megelőző napokon. A baleset napján a megszokott havasi vezetőt hamis ürügyek alatt távolította el magától. Legsúlyosabb rá nézve a két szemtanu vallomása. Az orosz hatóságok vizsgálatot indítottak ellene. És most csak az a kérdés, hogy a herczeg pénze nyomja-e le a serpenyőt, vagy az igazság? Ha nem sikerül a kecskepásztorra kisütni, hogy idiota, s a német touristát a vallomása visszavonására rábirni, a mi szép herczegünk aligha el nem sétál a Koliván tóhoz, ólmot bányászni.
– Hát ez az ő búskomorságának az alapja? No, a kit ilyen öntudat terhel, annak nem szeretnék a második felesége lenni.
– Chassepoule bankár barátunkról már nem mondhatnám, hogy az álmát nagyon zavarnák az áldozatainak kisértő szellemei.
– Vannak ilyen áldozatai?
– Maga sem tudja a számát. Az ő mestersége az ilyesmit megengedi. Egy börzei deroute, a mit az ő genialis feje hozott szinre, rendesen tragikus következményekkel jár. Hanem az emberélettel ő olyan könnyen bánik, mint egy drámaíró. E tekintetben ő nagyobb Shakespearenél. Aztán az eszközökben sem igen válogatós. Gyémántvidéket, petroleumtájat «megsózni» épen olyan könnyen megy nála, mint a «tatárkacsákkal» – hamis táviratokkal – felforgatni az üzletvilágot, vagy mesterséges «Ring»-ekkel egy egész világrész szegényeinek a szájából kiszedni a betevő falatot; államhivatalnokokat megvesztegetni, államtitkokat ellopatni, az ő különös erényei közé tartozik.
– Hisz akkor ez egy gazember!
– Hogy volna gazember? Hiszen mindig nyer.
– Hát csak az a gazember, a ki veszt?
– A játékban mindig. Aztán ugyanazokat az eszközöket másnak is szabad használni. Ha neki szabad csalafintáskodni, másnak is keze ügyében van ugyanaz a tréfa. Ő is folyvást az életével játszik. Húsz milliója van; de az mindennap koczkára van téve. Vagy hatot, vagy vakot! Ha egyszer vakot talál mutatni a koczka, akkor neki sincs más teendője, mint a zsebébe nyulni, nem abba, a melyikben a tárczája van: abba majd belenyulnak mások; hanem abba, a hol a cyankali van. Azt mindig magával hordja, készen áll minden eshetőségre. Egyszer egy jó barátja a tönkrejutás szélén állt, odament hozzá könyörögni, hogy segitsen rajta, külömben kénytelen lesz öngyilkossá lenni.
«– – – Barátom, mondá Chassepoule; pénzt nem adhatok; hanem itt van a zsebemben a cyankali: ezt megoszthatom veled.»
– Csaknem hihetetlen! Hisz a bankár minden jótékonysági intézménynél ott szerepel, mint jóltevő.
– Hja: az neki reklám.
– Nem gondolok rá többet. Hát a tábornok?
– Ennek csak az az egy hibája van, hogy nagyon szeret verekedni.
– Hát hisz az egy katonánál erény.
– Az ám. Csakhogy nem a poroszokkal szeret verekedni; hanem fiatal petit crevéekkel, a kikre féltékeny.
– Hát féltékeny?
– Borzasztó módon! Othello hozzá képest valóságos methodista prédikátor. Ha az ő imádottja egy oldalpillantást mer vetni valami csinos dandyre: az a gavallér másnap holt ember. A tábornok úgy szurkálja fel a kard hegyére a vetélytársait, mint a lepkegyüjtő diák a pillangókat a gombostűre. Egész gyűjteménye lehetne belőle. Azonban megeshetik, hogy egyszer majd ő is emberére talál, a ki őt spékeli fel.
– No én miattam ne öljön meg senkit; maga se haljon meg. És így szerencsésen eljutottunk az utolsóhoz: az én kedvenczemhez, a kis Nerionhoz. Ennek a jó, szelid, rendes fiúnak csak nincs semmi bűne.
– Igazán nincsen. Ez nem vét senkinek: saját magát kivéve. Mint tapasztalhatá ön: éjfélkor rendesen eltünik a társaságból. És akkor rendesen haza megy. Egyedűl marad, bezárkózik a szobájába. És akkor elkezd egymagában inni. Minden reggel úgy feszítik fel az ajtaját az inasai s előkeresik ágy alól, asztal alól holt részegen. Az orvosok lemondtak róla. Rövid időn delirium tremenst fog kapni.
– Mi az a delirium tremens?
– Szószerint «reszkető hagymáz», különben «iszákos düh». Az őrjöngő mindig szomjas, mindig kábítóbb italokra vágyik: bor után cognacot, absynthot, siberiai galóczapálinkát kiván inni, utoljára csak az aether elégíti ki a vágyait. Ha nem ihatik, rossz kedvü, szeszélyes, a fejét nem birja, minden tagja reszket, üldözési mániában szenved, aludni nem tud; mihelyt lefekszik, egereket, patkányokat lát maga körül futkosni, azok után kapkod dühösen; ha aztán megint hozzájutott a szomjazott méregitalhoz, akkor tréfás lesz, felvidul, bohóságokat beszél és cselekszik; utoljára lefekszik, mint egy darab fa s néz ragyogó szemekkel a magasba, és beszél viziókról; a mik majd rémületesek, majd érzékhevítők s ez nála az álom. Mikor egyszer-egyszer abbahagy minden ivást, akkor igen kedves ember; de nagyhamar visszaesik megint.
– S ezek az én kérőim?
– De vannak még többen is: ezek csak a kiválogatottak. A többieket be sem mutattam önnek: azoknak csak hibáik vannak, kárpótló előnyök nélkül. Most már választhat ön e közül az öt közül, a melyik legjobban tetszik. Annyit biztosan mondhatok önnek, hogy ilyen az egész társadalom, a mit én ismerek.
Arzinoë fölkelt a kerevetről s odalépve Cascador úr elé, azt kérdezé tőle:
– Ugyan mondja ön meg: miért világosított fel engem ezekről a körülményekről? Hiszen ha ilyen az egész társadalom; ha a házasulandó férfiak között az az öt, a kit ön a bandából kiválasztott, még a diszpéldányok közé tartozik, akkor lehetetlen volna, hogy egyetlen egy házasság létrejőjjön a czivilizált világban. Én azt hiszem, hogy a férjhez menendő leányok bekötött szemmel nyujtják a kezeiket. A vőlegényeik jellemének árnyoldalairól nem beszél nekik senki: talán nem is ismerik meg azokat soha; maradnak boldog tudatlanságban. Vagy ha megtudják is a hibákat, mint asszonyok, akkor már kötelességük azokat eltűrni: talán feladatuk azokat megjavítani. Szokása talán más szülőknek is a férjhezmenendő leányukkal ilyen modorban ismertetni meg a kérőket?
– Nem szokása az senkinek. Legalább én nem tudok rá analog esetet.
– Hát akkor miért kellett épen én nekem abban a kivételes szerencsében részesülnöm, hogy azokat, a kik a kezemért versenyeznek, a legsötétebb árnyoldalaikról ismerjem meg? Azt akarta ön, hogy egyikhez se menjek nőül?
– Azt.
– Megengedi ön, hogy találgassam ennek az ön különös gondoskodásának az okát?
– Szabadságában áll.
– Ön úgy látszik, hogy gyülöli a magasabb körök társaságát?
– Nem jobban, mint a többit.
– Talán arra a világra akar ön figyelmessé tenni, a hol az emberek munkával töltik el az életüket?
– Bizonyosan mondhatom önnek, hogy még eddigelé minden úgynevezett szorgalmatos ember, a ki egyszerre valami gazdag házasság által nagy uraságra tett szert, még több bűnt és bolondságot tudott elkövetni, mint a kik abba beleszülettek.
– Hát a megfordított eszmejárásra nincs eset, hogy a gazdag leány osztotta meg a szegénységet azzal, a kit megszeretett?
– Oh igen sok eset van rá. Százat tudnék önnek elmondani. Herczegkisasszonyok, myladyk, bankárok leányai, az előkelő világ «star»-jai szereztek ilyen meglepetéseket a családjaiknak; az egyik elutazott az apjának a lovászával, a másik egy czirkuszbeli clownnal kötötte össze az életét; tudok olyat, a ki egy czigánynak a sátorát választá otthonának, sőt olyan is akadt, a ki egy versfaragóhoz ment nőül (sátor nélküli czigány!) De mindannyinak siralmas vége lett. A nyomor nem jó társalkodó. Száz eset közül kilenczvenkilenczben a himes pillangó visszaváltozik csunya hernyóvá: a férj halálra kínozta a miatta magasból leszállt nőt.
– És a századikban?
– Az asszony ölte meg a férjet. Az esküdtszék fölmentette.
– E szerint tehát nekem nincs más választásom, mint visszamenni a zárdába s felvenni a fátyolt.
– Még van önnek egy kérője, a ki méltó arra, hogy kezét és szívét neki adja.
– Egy kérőm, a kit nem ismerek?
– Nagyon jól ismeri őt.
Arzinoë nagyot bámult e szóra. Sok férfit látott már, a mióta a világba bevezették: egy-kettőnek az arczát meg is jegyzé emlékében; de ismeretségnek az nem nevezhető. Hasztalan keresgélt, nem talált semmit.
– Osztályunkhoz tartozik? Kérdezé Cascador úrtól.
– A legismertebb név az országban és a külföldön; a legion d’honneur, és számos külföldi rendjel tulajdonosa; tagja a senátusnak.
– És vagyonos?
– Olyan vagyonos, hogy önnek mindazt a pompát és kényelmet megszerezheti, a mihez itthon hozzászokott. A kinek nem kell az ön hozománya: egyedül ön maga.
– Annyira szeret?
– És nagyon régen. Biztosan mondhatom, hogy senkit mást önön kívül nem szeret. Hű rabszolgája fog önnek lenni, a ki türni fogja a szeszélyeit: a mik okvetlenül lesznek, mihelyt férjhez megy.
– S mi hibája van?
– Egyetlen egy hibája van: az, hogy már nem fiatal. Hanem azért beválik férjnek, jobban, mint sok huszonnégy éves ifjoncz, a ki nagyon sietett élni, s a milyenekből áll a mi «arany fiatalságunk». Özvegy ember, a kit az első felesége is, mint a férjek mintaképét, hiresztelt el az ismerőseinek, s a kihez repülve sietne Páris bármelyik hirhedett szépsége, ha a kezét nyújtaná neki; de a ki a felesége halála óta senkivel sem kezdett liaisont, azért, mert önt tartotta szem előtt.
– Ki lehet ez a ritka derék ember? Beszéltem én ezzel valaha?
– … Most is vele beszél ön…
– Kegyed? Cascador úr? Hisz kegyed az atyám.
– Én nem vagyok kegyednek az atyja, s a megholt feleségem nem volt kegyednek az anyja. A feleségem szerencsétlen volt legmagasabb női hivatásának elkövetkeztekor: gyermeke holtan jött a világra. Az orvos nagyon sok chloroformot talált vele felszívatni. A míg aztán az accoucheur azzal volt elfoglalva, hogy a tetszhalott anyát életre hozza: én összebeszéltem a sage femmeal – ugyanabban az órában jött egy fölösleges gyermek a világra, a kinek az anyja pinczérnő volt egy café chantantban. Az eladta az anyai jogát ezer frankért. Mire a nőm életre tért, már akkor egy szép kis eleven leánygyermek sírt mellette az elefántcsont bölcsőben, valenciai csipkékbe pólálva. Ő soha sem tudta meg a kegyes csalást. Abban a hitben élt és halt meg, hogy az a szép gyermek, a ki az ő gondjai alatt felnevekedik, az ő szülötte. Én azonban évről-évre láttam azt fejlődni, s megerősödött bennem az elhatározás, hogy a midőn abba a korba fog ön jutni, a melyben a férjhezmenetelre kell gondolni, fel fogom önnek fedezni születésének a titkát s saját kezébe teszem le sorsának elintézését.
Arzinoë azt hitte, hogy álmodik.
Cascador úr minden intézkedést megtett, hogy őt ébrenlétéről meggyőzze.
– Itt vannak, kedvesem, az ön dolgára vonatkozó mindenféle bizonyítványok. Először is az orvosi jelentés arról, hogy nőmnek holt gyermeke született: ez a Nr. 1. Azután a Nr. 2. a szülésznőnek a bizonyitványa, miszerint mademoiselle Sally Japonnak újszülött leánya az én házamhoz lett becsempészve. A 3. alatt megtalálja ön az igazi anyjának, Sally Japon kisasszonynak az elismervényét, mely szerint az újszülött leányát ezer frankért nekem átengedi s szülői jogairól lemond. Még egy negyedik irat is van. Ez pedig a Salpêtriere gondnokának a hivatalos schédája, szabályszerűen rovancsolva: azon tartalommal, hogy ezelőtt két évvel az ott gyógykezelés alá került Sally Japon diphteritisben meghalt. A schéda hátlapjára fel van jegyezve, hogy a montmartrei temetőnek hányadik táblája, sora és száma alatt lett elhantolva. Mindezekből meggyőződhetik kegyed, hogy én kegyedre nézve egy tökéletesen idegen férfi vagyok. Jogom van ugyanazzal a kérdéssel közelíteni kegyedhez, a mivel a többinek: «akar-e hitvestársam lenni?» Ha akar, akkor az öné a millióim, a palotáim, az uradalmaim, egész a muzsikáló szelenczémig, minden. Ez előmutatott iratokat nyilvánosságra hozzuk. Az anyakönyvi adatokat kiigazíttatjuk s semmi akadály nem áll közöttünk. Én semmi erőszakolást nem használok ön elhatározására. Kezébe adtam a bizonyítványait: ha tetszik önnek, a tűzbe dobhatja. Akkor én nem fogom bebizonyíthatni, hogy ön nem az én leányom. Láthatja ön, hogy nem fenyegetem azzal, hogy tagadó válasz esetére kiteszem önt az utczára. Ön elhatározhatja magát tetszése szerint, akár arra, hogy az öt kérőjének a neveit egy kalapba dobja, s a melyiket kihúzza, annak adja a kezét, akár arra, hogy itt marad a házamnál s együtt lakik velem, azt tudva, hogy ön itt senki más, mint Sally Japonnak a szép hajadon leánya. Ön senki mással, mint saját magával, nem fog vitába kerülni, erről az egyről biztosítom.
Ezzel Cascador úr magára hagyta Arzinoët.
A leány sorra vette, átolvasta újra meg újra a kezében hagyott iratokat. Meggyőződhetett belőlük, hogy a mit Cascador úr mondott, való.
Azután végig gondolt mind azon, a mit az öt kérője felől hallott a hatodiktól – és arra a vég meggyőződésre jutott, hogy ez a hatodik a legfélelmesebb: a ki túltesz a többieken.
A «Hôtel de Ville»-el szemközti palotának a kapuja fölé van kitüzve egy háromszínű zászló, melynek fehér sávján ez a felirat olvasható: «Bureau du Paradis».
«A paradicsom irodája!» Ez már csak eléggé érdekes czím arra, hogy a kinek a szemébe ötlött, megálljon a kapu két oldalán óriási betükkel nyomtatott prospectus előtt, és olvassa, hogy mit árulnak a paradicsomban, és mi áron?
«A köztársaság oltalma alatt!»
Ez a sor czinoberveressel van nyomtatva.
«A hadügyminiszterium pártfogása mellett.»
Ez meg ultramarinkékkel.
Következik fehér betükkel fekete alapon.
«Menyasszonyok kiházasítása!»
Aztán mind a négy szélén a placardnak arany betükkel:
Az apróbb betükkel nyomtatott sorok aztán elmondják a feltételeket.
A kamara felhatalmazta a hadügyminisztert, hogy az új-caledoniai franczia telep férfi tagjai számára határozatlan számú, férjhezmenésre alkalmas, hölgyeket toborzzon össze s azokat államköltségen rendeltetésük helyére elszállítsa.
Következik a természetrajzi indokolása annak, hogy miért legyen Új-Caledonia a paradicsom?
Terem kókuszt, tengerit és dohányt. Sport tengeri kutyákra. Pénzérték: egy kókusz = tíz tengerikutya-fog; – tíz tengerikutya-fog = egy rúd dohány; tíz rúd dohány = egy «isa» (eszményi pénz) tíz isa = egy minőségű asszonyszemély; – árak fokozatosan a minőség szerint fölfelé, egész száz isáig. E szerint átlagos árt véve, lehet mondani, hogy egy férjhez menendő hölgynek az értéke az új paradicsomban: = 50 isa; = 500 rúd dohány; = 5000 tengerikutya-fog = 50,000 kókuszdió: a mi nem megvetendő egyenérték.
Vőlegény van elég. Jön még több is. Új-Caledonia Francziaországnak a fegyenczkoloniája. Oda szállítják azokat a válogatott gonosztevőket, a kik élethossziglan való deportáltatásra szereztek érdemeket: ide számítva a gyujtogatásért elitélt communard urakat is.
Minthogy azonban Új-Caledoniában ilyen exorbitans nagy ára van a szép nem képviselőinek: a franczia kormány kész az itthon constatált fölösleget az új világrésznek átengedni. Vállalkozók ingyen elszállítást és ellátást nyernek, s partra szálláskor ötszáz frank kiházasítási összeget kapnak.
Nagyobb biztatás okáért előlhátul ujjmutató jegyekkel odaszegezve, olvasható e megnyugtató záradék:
Hölgyeknek, a kiknek valami multjuk van: a szerződés aláirásakor, teljes amnestia biztosíttatik.
Nappal nagy csoportokban szokták olvasni ezeket a fényes hirdetményeket; s kiki aztán megtéve rájuk a maga tréfás észrevételét, megy odább: a bureau ajtaján senki be nem lép. Este hét órakor meggyujtják a villanylámpásokat, melyek verőfényükkel megvilágítják a két nagy placardot: egész éjfélig. Akkor még többen olvassák, még nagyobbakat nevetnek rajtuk; de a bureau ajtaját még akkor sem nyikorgatja senki. Éjfél után eloltják a villanyt; a kapu alja sötét lesz; akkor aztán kinyilik a bureau du paradis ajtaja; s nem hiányzanak az alakok, a kik besuhannak rajta: némelyiknek selyemruhája van. A ki bement, vissza nem jön: még sötéttel szállítják zárt kocsiban Toulonba, a hajóhoz.
A bureau főnöke egy derék, becsületes kiszolgált tengerész, a ki több ízben megtette az útat Új-Caledoniáig, míg a szemei meg nem romlottak, s a kormánypadot a bureaupaddal nem lett kénytelen fölváltani. Egyenes lelkű jámbor ember, a ki nem árul zsákban macskát. Elmondja egész őszintén a vállalkozónak, hogy miféle körülmények várnak rá a paradicsomban, s minthogy a szemei rosszak, tökéletesen közönyös eset rá nézve, hogy a berovancsolt hölgyecske szép-e, vagy kevésbé szép? s hogy az életkora csakugyan nem haladta e meg a 29 esztendőt; a mennyit be szokás vallani hivatalosan.
– Szabad önnek a nevét kérdezni, madame?
(A vállalkozókat kivétel nélkül «madame»-nak szokás titulálni.)
– Nevem Arsinoë Japon.
– Ar–si–noë? Bizonyos ön felőle, hogy csakugyan ez a keresztneve?
– Itt van a keresztlevelem.
– Nagyon különös. De egészen rendben van. A keresztlevele szerint épen 18 éves. Első qualitás. Ötezer tengerikutya-fog értékű. Szőke ön, vagy barna? Nem igen jól látok.
– A hajam veresbe játszó aranyszőke.
– Veresbe játszó aranyszőke! S ön nem talált Párisban foglalkozást? Jól van. Nem az én feladatom. Van önnek valami multja?