Napváros

Bevezetés.

Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon. Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról, majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog történni.

A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg. Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám:

– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…

Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai buldogkutyára emlékeztetett.

– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni megdöbbenésemen.

– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek…

– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket!

– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot alapítsunk.

– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?

– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.

– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy ember is elég.

– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár érdekében.

– És az utóbbi szerepet nekem szánta?

– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk.

– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért.

– Azzal ne törődjék, az már megvan.

– Hol van?

– Hát hol legyen? Szanatóriumban.

Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta.

– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem később.

– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben.

– Persze, persze, most már értem.

A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.

– Foglaljon helyet, doktor úr!

A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába.

– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta, miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana.

– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám.

– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie, hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt kell maradnom.

– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor számíthat a szolgálatkészségemre.

– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön nem fog visszaélni bizalmammal.

A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett. Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam. Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom.

Pokorny elbeszélése.

I.

Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor hercegnek. Most már mehetünk tovább.

Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat.

Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az üveghuták berendezésénél.

Marcel persze mosolygott ezen.

– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt, amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti oldattal végzek kísérleteket.

– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg.

– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.

– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.

– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz minden ember számára.

Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.

– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?

Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt kedves ideájáról.

– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában…

– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?

– Azt hiszem.

– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, minden kincstárban és minden női hálószobában.

Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem neheztelt meg.

– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé pedig a szép asszonyoknak…

Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt. Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon született. A neve Pokorny Péter volt.

Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.

A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt, amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával, halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.

Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“

A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között.

Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló mellett beszélgettek.

– Az a kép ott?

– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.

A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg.

– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember.

Pokorny összeszedte minden bátorságát.

– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget emlegetik…

– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia.

– Milyen úr Viktor herceg?

– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a rózsát a vázából!

Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.

Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.

Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta.

A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.

– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.

– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő.

– És mi van a medaillonban?

Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét, hogy szükség esetén megvédje a titkát.

– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy lángvörös hajcsomó virít benne…

A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját.

– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg apuskáddal, sok mindent megért ő…

Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!

– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.

– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem mésalliance, hanem betegség.

Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé ellágyulva folytatta:

– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek a benned lappangó betegség ellen.

A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a főkomornyikot.

– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.

– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger.

– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.

Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny ekkor így szólt a nagyúrhoz:

– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket.

– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.

Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A décadence és a perversité címü fejezeteket olvasta a lexikonban.

Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: Visszajövök!

II.

Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, fogat ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A kocsiban borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán összefonva szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt.

– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, hogy eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza.

A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot.

– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és nagyon kívánkozom a fürdőszobába…

– Tedd meg azt, amire kérlek!

Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül kiugrott a kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; majd akkora, mint a széttolható tűzoltólétra.

– Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, mikor a nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába tekintett.

– Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a segítségedre van szükségem… A házamban napról-napra igen különös dolgok történnek. Tudod, hogy nem vagyok gyáva ember, – végre is normann királyok unokája volnék, vagy mi, – de mostanában egészen beteggé tett a félelem.

– Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre meresztve.

– Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. Nem láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét.

– Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami földi neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó?

A nagyherceg zavartan bámult maga elé.

– Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat foglalkoztam spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok bolondulni, ha arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, ilyen jelenségek.

Viktor elcsitította az öreget.

– Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, eseményeket, nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába el méltóztatnál mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat tapasztaltál.

Az öreg megtörülte a homlokát.

– Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, hogy rendbe tudom-e szedni gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel ezelőtt kezdődött. Elmult vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és egyedül jöttem haza a hajtó kocsimon. A legényemet leszállítottam a kocsiról és valami megbizással a városba küldtem. Egyszerre az út közepén, kilométeres távolságban minden élő embertől, valaki két arasznyira a hátam mögött elprüsszentette magát. Egy láthatatlan valaki ült mögöttem az üres inasülésen.

– Képzelődés!

– Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem haza a kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk tanyázik.

– Tovább!

– Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. Egyszer magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. Senkit sem látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy valaki van a szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss pedig, Antónia kis dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a szőre fölborzolódik, egész testében remegve bújik mellém és mindig a kandalló felé vicsorítja a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a kandalló párkányán álló gyertyatartó fölfordul, de azután visszaigazodik megint a régi helyére. Valaki véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben.

– És te mit csináltál azalatt?

– A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást tetettem.

– Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is.

– Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska reggelihez terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel attakirozza megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és nem törődik vele. Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre a pohárszék felé fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a padlón áll, Miss pedig nem ugat többet, hanem nyájas farkcsóválással falja a húst.

– Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? Miska azonban hazudhatott is.

– Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. Én azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az még furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban ülök és töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. Egyszerre azt látom, hogy a lugas előtt, talán három méternyire tőlem, egy égő szivar szálldos a levegőben. Körülbelül embermagasságban, vízszintes irányban, egyenletes, lassu mozgással…

– Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt?

– Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az én Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben bő füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek.

– Történt még valami azonkivül?

– Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és hangokat hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és megissza a boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó fogakkal jelenti, hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. Pedig a szoba lakatlan. Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a huszárnak, magam is mauzert viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. Ottbenn tényleg nagyon hangosan alszik valaki. Ki kell nyitni az ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj, aki ottbenn horkol, az egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az ablakon pedig erős vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor egyszerre megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! Az ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, élő lény azonban nincs a szobában, csak egy kaszás-pók fut a falon. Mit mondjak még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon gondolkoztam már, hogy legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis visszatart. Ha most nem sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom napjáig gyötörni fog a titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha elmegyek, akkor őrizetlen marad a ház, mert nincs az a hatalom, amely ott tudná fogni az embereimet.

A két férfi megállott az úton.

– És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor herceg.

– Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek előhozakodni vele.

A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és odaadta öccsének.

– Olvasd el ezt.

– Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy ott egy nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter vegyész, öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a Pokornyval?

– Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három héttel ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint flörtölni kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és most nem hihetek mást, mint hogy rémes módon beváltotta igéretét.

– Te hiszesz kisértetekben?

– Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, hogy történnek dolgok…

Viktor cigarettára gyujtott.

– Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet gyanus. Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, azt meg is lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem jártunk a titoknak.

Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, hideg és blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán háborúban is nem egy jelét adta bátorságának.

– Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg szokta dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – annak gyomra van és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. Patkányméreggel preparált egy kassai sonkát és kitette az asztalra.

– A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett Viktor.

Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, vérfagyasztó üvöltés hallatszott az udvarról. Egy magából kikelt ember rohant ki a házból. Fehér sapkát és nagy kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt. Annyira meg volt zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi cselédek szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges úrnak a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely csalétekként ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy láthatatlan kéz galléron ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig iszonyatos erővel a jobb, majd a bal orcájához csapódott. A szakács úgy megijedt, hogy kirohant az udvarra. Ott künn még egy erőteljes rúgást érzett, a sonka pedig utána röpült és a földre esett. A szakács most világgá szaladt, a mérges sonka pedig mozdulatlanul ott feküdt az udvar kövezetén…

A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba explodált volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind fölkerekedtek, hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a megátkozott kastélyban.

III.

Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg.

Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, sőt akaratlanul egy kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a szalónjában.

– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. – A házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám.

– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, – bölcselkedett Antónia.

– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél a kisértettől?

– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát kell adnunk a szegény népnek.

– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első napján maga is derekasan szepegett.

– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet féltettem, mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a kastélyt. De később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti semmiféle veszedelem.

– Honnan szerezte ezt a meggyőződést?

– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a sötétség hatalma.

– És mi történt?

– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve.

– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél?

– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a láthatatlan Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja elfelejteni az igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett szenvednie.

– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal bosszulja meg magát, hogy kipusztítja az éléstárakat.

Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt helyéről, jelezvén, hogy a fogadás véget ért.

A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás első napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán egyszerre megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba ejtett a lelki erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga különös oka.

A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos rémről, midőn megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után csináltatta és úgy találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, amennyiben egyáltalában ruhának volt nevezhető, fekete selyemből készült, piros öv, piros kalap és piros szalagos szandál járt hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen ráért, magára vette, azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé lépett. Mindjárt elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja indítványozni a nagyhercegnek. Biarritzról lévén szó, eszébe jutott, hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány mély udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a leányosan lojális mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az uraknak. Azután abból a valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy őt valami nyomorult súlyosan megsérthetné a fürdőben, a haragos Diana pózában gyakorolta magát. Hogy kipróbálja a ruha szabását, ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a tükör előtt, majd bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott, hogy a spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a komornája jött be, azt mondta:

– Lizi, a legyezőmet!

És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, magától fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe…

– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia.

Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A legyezője azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden legyezgette. A nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem mert. Akkor rohant be Lizi. A leány sápadt arccal jelentette, hogy a kastélyban kisértetekről beszélnek.

Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. Éjszakára maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat pedig reggelig égette. De azért Antóniának minduntalan az a szorongó érzése volt, hogy Ő mellette van. Nesztelen talpakon környékezi, olykor mintha hallaná is a lélegzetvételét, néha pedig – furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti meg Antónia orrát. Vagy talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele mindezeket?

Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban sétált. A Teplic is vele volt.

A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, hogy fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt letelepedett egy kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. Előtte, az útra szitált friss homokban, emberi lábnyomok keletkeztek. A szeme előtt támadtak a nyomok, egyik a másik után. Egyenesen feléje közeledtek. Antónia érezte, hogy Ő az. A láthatatlan rém. Most már mellette van. Annyira megijedt, hogy nem mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig harminc lépésnyire tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a gesztenyefákon csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót nyelven veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy suttogó hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan ember meleg lehelletét.

– Antónia, szeretlek!

– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő.

– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem!

A nagyhercegnő keresztet vetett magára.

– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve.

– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj csöndesen és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a félelmed tüstént el fog mulni.

– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet?

– Ember vagyok.

– Akkor miért nincs teste?

– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. Ez nem csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a titkomat, mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a fátyolt, mely a szememet eltakarja.

Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A következő pillanatban megint eltüntek a szemek.

– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar itt, miért rémítget minket?

A láthatatlan ember nagyot sóhajtott.

– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi alakomban azonban nem jöhettem.

– De hát kicsoda maga?

– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut eszedbe az az ember, aki jobban szeret az életénél?

– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban.

– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem ellenségeimet.

– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi alakjában.

– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban fenséged karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem eleven ember keze.

Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor odajött a Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez bosszantó volt.

– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon hízik, mert sohasem sétál.

– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy tisztást.

Azzal elment.

– Itt van még? – susogta Antónia.

– Itt vagyok. Most leülök maga mellé.

Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy rémlett neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, ködös körvonalait látná a levegőben.

– Mondja, mikor fog megjelenni előttem?

– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a Teplic. Küldje el őket ma este és akkor látni fog.

A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös lett az arca.

– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga láthatatlanul jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit rám többet kopogtatás nélkül.

Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem Lizire, egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor életünk az Úr kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a leánya magatartása. Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói Beatricera emlékezteti, aki egykor oly hősiesen védelmezte meg várát a mórok támadása ellen. Mindez persze még Viktor herceg megérkezése előtt történt.

IV.

Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a láthatatlan rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. Éppen csak az ajtókat nyitogatta és a fenséges úr szivarjait fogyasztotta. Ennyit még el lehetett volna viselni.

– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal úr.

– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet nyomozni? Hiszen annak szárnya van.

– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden dolognak megvan a maga stílusa.

– Honnan tudod, hogy bocskort visel?

– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban visszamaradt a nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon jár. Ugyanezt a nyomot megtaláltam a park homokjában is.

E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy függönye. A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást váltott.

Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem tudtak velük menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a bocskornyomot és végigrohantak a kastélyon, megrekedtek a kert egy fiatal platánfája alatt. Onnan sem szép szóval, sem ostorral nem lehetett őket elriasztani; orrukat magasra emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát abba kellett hagyni.

Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, aki ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy talán valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, sikerült rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék tovább a kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a vérebek ijesztettek rá a titokzatos rémre.

Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át.

– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy elkerüljük az ő kémkedését.

– Hát itt van még?

– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan helyre vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a lépteit. Ő állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni akarja, hogy nem forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon kiváncsi természetü.

– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg.

– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt fel neked, hogy Toncsi az egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem beszélek, de a lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a lábukon az örökös izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, jókedvü. Én ezt furcsának találom.

– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. Például…

– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. Kérdés azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju támadóval szemben is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy Antónia újabban nem tisztel meg minket estebédnél, hanem a szobájába hordatja az ételt?

– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál.

– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a konyhában és mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor Toncsi a kertben járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te utólagos fölhatalmazásod reményében…

– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat?

– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A kandallóban pedig több havanna-szivarvéget.

– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra.

– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet pezsgőzik és szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom szobájában kell tennie, az már sehogy sem megy a fejembe.

– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel flörtől, de egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá.

Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély elé. Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított szobából zongorahangok áradtak ki az éjbe.

– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor.

– Nem igen.

– Hát kivel játszik négykézre Toncsi?

– Arra magam is kíváncsi volnék.

A lépcsőn Lizivel találkoztak.

– Vendége van ő fenségének?

– Egyedül van.

A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix azonban nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a cselédfolyosóról a fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. Antónia nem hallotta őket és tovább játszott. A nagyherceg iszonyodva kiáltott föl, még Viktor is megtántorodott. Toncsi mellett egy vöröshaju férfifej lebegett a levegőben. Teste nem volt, csak két nagy keze, mely a billentyük fölött röpködve, buzgón verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A feje még bólongatott is és olvasta a taktust: egy-kettő-három…

A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny Péter. Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, egyenesen a két férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak félre a repülő pofa előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba ajtajában.

És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, mintha hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor pillantott csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta.

– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a lovaglás?

– Boldogtalan! Mit műveltél itt?

– Csajkovszkyt játszottam.

– De négykézre!

– Ugyan, apa!

A nagyhercegnő Viktorra nézett.

– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan.

Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy milyen félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla győződve, hogy egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta komolyan venni, amit az urak neki beszéltek.

Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a többiek már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája a régi ház falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind felszedelődzködnek és elutaznak.

V.

A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. Másnap azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot egy levél idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres Marcel tanár írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy pillantást vetett a levélbe, rettenetes izgalomba jött, majd parancsot adott, hogy nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a tarlóra.

– Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem alávaló csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor!

Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így szólt: