Napváros.
I.
Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju.
A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna tufaszakadás tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és kapzsiságukban nem bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és a levegőt. Nona városát sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, nyirkos és fülledt, mintha mély pincében állana. Sokemeletü vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó ciklopsfalak és szédítő mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak nem harciasak, de van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak közé.
A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, a fekete falívekről rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli zugokban pedig szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul meredek nyergü hídra ér az ember, a híd alól előrohan a zugó Nona-folyó fekete vize, hogy azután nyilsebesen, mint az üldözött kigyó, megint belevesse magát valami ásító bolthajtás torkába.
A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az emberek ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről vízköpő ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az ajtók fölött förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, az oszlopokra pedig pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok kúsznak.
Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol sápadtarcu, vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli van fojtó bőr-, len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől fogva híres mesteremberek.
A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a penészgomba és a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét imádják, ő nekik azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki dögvészt és ellenséget küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem fogvacogtató viziója. Templomaik teli vannak a szenvedés és a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek ábrázolásában utolérhetetlenek a nonai mesterek.
Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a rektori palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, kémkedésének láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A tanács azt akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és alázatos, mint a novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az aranykelyhek, melyek a nonai műhelyekben készülnek, vásárra kerülnek, de városi polgár nem használhatja azokat. Nona másnak termi a maga virágait. A férfiaknak fekete posztóruhát kell viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja az utcának a haját, vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és aggok, bő apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal járnak.
És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a bakótoronyra, ahol a világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét őrzik.
Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal közül és odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, minden fűszál és falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, a város ablakai pedig vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás drágakövek. A nonai mormoták most előbújnak oduikból és kivonulnak a bástyák elé.
A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen ajku nők csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak öltöztetve, mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a viselkedésük is olyan higgadt.
Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé fordulnak és figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A városban megszólalnak az esti harangok és a mormoták dideregve bukdácsolnak sötét oduik felé.
A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten úrrá lesz az éjjeli szél.
II.
Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon a tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb járt. Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan megsebezte fehér lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy cselédasszony és két fegyveres szolga kisérte.
A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden hónapban elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához.
Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó partján kanyarog.
Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat már lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni kezdett a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy láthatatlan város harangjai konganának.
Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy lovasember bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén olyan hatalmas és idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három gyalogos is volt vele. Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a fegyvereik megcsillantak a fölkelő nap tüzében.
A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta:
– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én téged, nonai Filippa, most magammal viszlek apámuram palotájába.
A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem tudott. Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül eliramodnak, a kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni kezd, mintha karóba húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és nyeregbe adta a habkönnyü leányt, a lovas magához ölelte és elvágtatott vele.
Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak legkisebbik fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles vállu, inas legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja lenszőke, a nap szinte fehérre szívta, ami különösen illett barnapiros arcához. A szürke szeme olyan mosolygós volt, mint a fiatal leányé.
A rabló most megszólalt:
– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer jártam várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de édesapád elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is lelovagolt Nonába, harminc csatlós kisérte, de a rektor nem bocsátotta a szine elé. Tegnap így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem adják, hát vedd el!
Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A pilláit erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva fölpillantott és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A tenger acélkék volt, az afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat hengergetett tükrén. Messzi künn sárga normann-vitorlák vonultak.
Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa hirtelen lehunyta a szemét és megint imádkozni kezdett.
– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok Nonában, – mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te kellesz csak, mert hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig sápadt vagy és szomoru, ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a szive, épp úgy, mint a Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy odafönn Napvárosban ki fog pirosodni az arcod és megtanulsz mosolyogni.
A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az ezüstpikkelyes páncélon keresztül is érezhette.
Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell mondania. A Madonna megvilágosította elméjét.
– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy soha életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó szavam.
Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. A rabló azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve mondta:
– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat, Filippa!
Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok és árnyékos szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott Napváros, a reggeli verőfényben ragyogva, mint a királyi korona.
III.
Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann hajósok. Az ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi Antinona romjai fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is Antinonának nevezték, a normannok azonban a maguk nyelvén Napvárosnak.
A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös kőbástyák fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák emelkedtek. A bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a felső falakról pedig virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A tenger szele égőszinü zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító kék ég méhében fölkavart csillagrajként keringtek a napvárosi galambok.
A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, piros gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben pedig idegen királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju kalandoraik lapos tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy azután sok év multán, ha kedvezett nekik a hadiszerencse, szolgákkal és paripákkal, mint nyakláncos, biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy hajóskapitány és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután palotákat építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a rubin- és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett.
Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek templomokat, mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen más, mint amazoké.
A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival, fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, komoly szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten tiszteletére fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, harsogó zeneszóval járják be a várost. A férfiak bő harci zsákmányért, a nők pedig szerelmi boldogságért imádkoznak. Az övék a harcok Istene, aki megjutalmazza a bátorságot és megátkozza a gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt akarja, hogy a gyermekei legyenek boldogak.
A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, drága edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az aranyhaju és fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, sistergő selyemben, meztelen vállakkal, fölemelt fejjel sétálnak a terrászokon. Szüretkor mind hazajönnek a hadigályák és akkor énekszótól és lantpengéstől hangos a szőlőhegy. A normann suhancok olykor vad ujjongásukkal és fegyverek zajával verik föl a város csendjét, hogy könnyítsenek mámoros életkedvükön, melyet a forró napfény öntött ereikbe.
IV.
A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az érkezőket. Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt sörénye vastag fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé kemény redőt vésett, szája szögletét lefelé görbítette a férfias gőg.
A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült csodálkozással szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád barlangjába tévedt nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő vasinu kölyküknek, nem ilyen sápadt szentet. Drogo azonban mégis megszólította a leányt. Filippa süketen és vakon állott előtte, nem válaszolt, nem is nézett rá.
Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az ajtóból mégis visszaszólt:
– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon kellett vernem két fivérét és föl kellett perzselnem a városukat. Azért mégis holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, Filippa leányom, egy hétig sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután el fogod járni a menyasszony táncát.
Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, részben a tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne illanhasson. A normann asszonyok rajta voltak, hogy tőlük telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az erőlködésük azonban kárba veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a szerelmi dalaikat és ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a nyalánkságokhoz, melyekkel megkínálták és hiába hoztak neki arannyal himzett selyemköntösöket, ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem engedte meg, hogy topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif vitézségéről és jó szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a tenyerével, hogy ne halljon semmit.
Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a selyem árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany visszfényt vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, szúrós szemü madarak ültek, melyeket távoli országokból hoztak a gályák. Filippa gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány meztelen márványasszony állott benne. Ezeket a fehér bálványokat maga Vas Drogo zsákmányolta, mikor még a görög szigetek közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta, mosolygó szemmel nézték a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult, valahányszor a pillantása arra tévedt.
Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst vett magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága azonban hiába való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, amint megismerte lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif el nem ment. Az ifju mindennap hozott magával ajándékot, hol valami drága ruhát, hol valami ékszert, amit azután a leány lába elé tett, végül pedig, mivel nem sikerült Filippát megszólaltatnia, bús mosollyal az ajkán elment megint.
Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a nonai leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan édes, gyöngéd és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli madár szólongatná a párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri szél megdagasztotta a selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn növő borókabokrok fűszeres illatát. A leány szíve megdobbant félálmában és mohó gyönyörűséggel hallgatta a dalt. De aztán fölriadt, megrémült a tulajdon ellágyulásától, kiugrott ágyából, levetette magát a feszület előtt és hajnalig bűnbánóan imádkozott.
Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem tudta mire vélni ezt a dolgot.
V.
Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami ütemes, érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig vasba öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü és mély basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan energikus harci éneket dörmögött.
Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. Fegyverre!
A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! Derékhadjukat az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket zsoldjába fogadott a rektor.
Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. Az égalja ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők úsztak, lenn pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként kúsztak elő a kopjás csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, megvárta az utóhadat is, melynek bivalyos fogatai óriás és bárdolatlan csatagépeket hurcoltak, kődobókat, faltörő kosokat, ostromtornyokat.
Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete embereit, hogy visszavívják leányát a Napvárosból!
A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe hozta Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy feszület előtt és az indulattól remegve kiáltotta:
– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán fejét!
Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A szép Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai leányt, most szúros szemmel mérte végig.
– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra fogják ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a város romjai alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk.
A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer szerint, lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg számítással. Embert alig is látni a bástyák előtt, az ellenség árkokban kúszik, rőzsefalak mögé lapul. Egy napig eltartott, míg megfészkelték magukat a szomszédos dombokon, csak azután kezdtek dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és égő kátrányos hordókat vetve a városba.
Filippa egy hete volt már a Napvárosban.
– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig.
A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a harci zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem volt az az ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért megmásítja szavát.
Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az oszlopos pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy szálló golyó derékon törte az udvaron álló márványasszonyt.
A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és elhárította fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, temetéshez érkeztek Vas Drogo palotájába.
Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja így szólt hozzá:
– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy csapatot a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz dombon.
Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a vízikapun. A nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a normann baltások egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire az ostromlók összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a kaput.
Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de azért mégis akadt sebesültje a kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. Tisztában volt vele, hogy a sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, akkor elélhet még egy félórát, ha kihúzatja, elvérzik két perc alatt. Bajtársai elvitték a kapitány palotájába, ott lefektették az udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép összegyülekezett, Filippát is odahozták.
A sebesült szeme megpihent a leány arcán.
– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta szelid mosollyal.
A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven nézte a ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat.
– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. – Ha meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb lesz a pihenésem.
Filippa arca most már vérvörös lett.
– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan.
A leány hevesen rázta meg a fejét.
– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju.
Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a paphoz volt szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután elvégezte ezt a dolgát is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a nyilat. Azután egyenesen kinyújtózott és meghalt.
A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább Drogo viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte leginkább, a kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy az arca valami lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert.
Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott olyan borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az antinonaiak láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött értük, akkor készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros kupát és csengő hangon mondták: megyek uram!
Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak a fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s nyugodtan beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most egyikük sem törődött.
Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. A szőke fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling csillogott, a viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa kereste az ifju arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet egyedül csak neki tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a Filippa-mosoly), de Leif arca hideg, szigoru és gőgös volt. Mintha azt gondolná: Ki törődnék most egy asszonnyal?
VI.
Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, aminőből a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, amelyben semmit sem nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely sürün kalandozik a távolban és melynek városa gyakran marad védelem nélkül, különben sem jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait.
Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. Ők ma a pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, hogy holnap már a normannokra lehet szükségük a szaracénok ellen.
A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája volt. A nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és haza kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő kísérettel hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona városának kapuja előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü örökség is jár Leif után.
A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor győztesnek mondhatta magát.
Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány leány volt Antinonában, a tipegve járó csöppségtől a délceg normann szűzig, mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, mintha nem is egy ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A koporsó után két gyászolót vezetnek, a halott menyasszonyát és a paripáját.
A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. A papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn galambok turbékolnak.
Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni kezdett. Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett magán és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a halottat siratja, nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a méhdöngés volt az oka, hogy egyszerre valami nagy, fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulás vett erőt rajta.
VII.
Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és asszonyok, néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet maga Vas Drogo vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és magukra öltötték legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő színü selyem köntöseiket viselték; a normann urak sem öltöztek ezúttal vasba, hanem prémes bársonyba, a fejükre pedig arany abroncsot tettek. A kétkézre való pallosaikat és a jó tőreiket azonban mégis csak magukkal hozták. A paradicsommadarak kevély seregében kis varjúként feketélt Filippa. A csapat után faragott nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában voltak a Filippának szánt ajándékok.
A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották Nona város komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban ődöngtek a polgárok. Alattomos kiváncsisággal, néma megbotránkozással és mégis fájdalmas irigységgel nézték a normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes lovascsapat megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a földön.
A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott beszélni, mint Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo urat. A kapitány három szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, barna tenyerében érezte a rektor tésztás, fehér kezét, azután odaszólt övéinek, hogy induljanak. A napvárosi férfiak a kezükkel integettek, a nők kecses mosollyal meghajoltak a nyergükben, Filippának azonban egyikük sem mondott istenhozzádot.
A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a távozó napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és vágtatni kezdtek. A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste vállukat. A búcsuzó nap rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat szemkápráztató, sohasem látott színpompában tündökölt. Később, az összeszoruló úton, hosszu kígyóvá sodródott, melynek minden pikkelye ragyogó drágakő volt.
Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap gyermekeinek nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a homályból! Most mindjárt fordul az út, akkor el fognak tünni és ami fény és világosság volt a völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap letünt. Minden elfakult, az emberek arca is.
– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor.
Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, mint egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa arcába. A házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és oszlopfőkről félelmetes torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, halálfejek és sárkányok vigyorogtak le a hazatérő leányra.
VIII.
Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek.
Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak igen büszkék voltak erre a harangjátékukra.
A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.
Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van, nemsokára már itt is lesz.
Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta, édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.
A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.
Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az arany és a drágakő bűvös villogásától.
Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! – akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak testét.
Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és elégni a napváros tüzében.
A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett.
Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az ablaka alatt énekelt.
De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot.
IX.
A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók.
Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü halottvárosban tértek pihenőre.
Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor megtudta, hogy van még kivánni valója a földön.
Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és sejtelmekről beszélt.
Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával, mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy rézveretü cédrusláda.
A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány újabban sűrün portyázgat a város tövében.
Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A követek ajándékokat is vittek magukkal.
A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat égettek és halk mormogással imádkoztak.
Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat és azt mondta:
– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!
Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai, tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba szoktak vonulni a normannok.
Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.
Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.
– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa, elviszlek apámuram palotájába!
Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve mondta: