Napváros

Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy félelem, mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá váltódott föl. Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk olyan nagyon örülni és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. Különösen a nagyherceg haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben magába szállott, szent ember módjára élt és szánta-bánta bűneit, és mindezt ilyen mihaszna kedvéért! Egy tolvaj vegyész merte az ő házában a kísértetet játszani!

– Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – Mikor az öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan ruhát. Hogyan lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott eszedbe?

– Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. – Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a dolgot. Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy kissé és együgyüségeket fecseg.

Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt.

– Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne menjen? Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való is volna, mert a láthatatlan mihaszna oda is be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika mellettünk marad, akkor legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot csendben kell elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle.

Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem lehet sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta már, hogy személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus érdekeknek.

Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén föltárták előtte helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem a kastélyból, hanem a plébániáról küldték el, a választ is oda kérték, nehogy a furfangos és örökké gyanakvó ellenség neszét vegye a dolognak. Csak hadd ringassa magát biztosságban, akkor előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni.

Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget. Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, hogy igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az átkozott Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha föltétlenül biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják semmisíteni. A feladatuk azonban nehezebb volt, mint eleintén hitték. Az ellenség épp oly óvatos volt, mint vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton hallották, de sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye.

Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett aludnia, esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a nagyherceg egy borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét és az ágy alá szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes háborukból való szent ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz szellemeket. Mert Tónikával szemben ragaszkodniok kellett a kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem tiltakozott az óvó rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az édes, révedező és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott világított rózsás, széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a vőlegényét és valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat rajtuk!

A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden mozdulatát. Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon nem sző bele a dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan hallgatójának szólanak? Antónia egy pillanatra maga elé tartja poharát, mielőtt ajkához vezetné… Áhá, most ő reá köszönti borát! A kertben sétál és fölemeli egyik karját… Vajjon nem öleli át valakinek a vállát? Antónia a dohányzó kerevetén ül és olvasgat.

– Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a nagyherceg.

– Nem, apa, a diványpárnára…

– Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem támaszkodik a levegőre!

A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A nagyherceg utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért csak mosolygott. A mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába minden éberségük, a láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan akarja.

A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb levelét. Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja szolgáltatni ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett helyette a hír, hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában meghalt és hogy nagy pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. Az urakat nagyon leverte a haláleset. Elkeseredett harcukban most már egészen a maguk erejére voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, hogy ilyen alattomos ellenséggel szemben minden fegyver használata jogosult, különféle fantasztikus cselvetéseken törték a fejüket. Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak, amelyek össze tudták volna zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat egyszer éjjel kitették Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben a fenséges úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor herceg nadrágját lelték. Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. Szeptember végéig minden a régiben maradt. Fordulat csak akkor következett be, midőn megjött a hideg, esős őszi idő. A nagyherceg egyszer esti szürkületben a saját havelokját látta sétálni a cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a kabát leesett a padlóra és gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott.

– Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége.

Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony kelméből, talán selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná teszi az embert, de nem védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A nagyherceg erre elzáratta a központi fütést és csak egy-két kandallóban engedett begyújtani. Antónia föltünően sokat panaszkodott a hideg miatt.

– Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége.

A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat szenvedett a hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, éjjelenkint pedig hosszan és kínosan köhögött a folyosókon.

– Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg.

A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a meleg ruháikat. Olykor szalmából és pokrócokból rakott fészkeket találtak a ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével is baj volt. Amióta ő fensége napi adagokra szorította a háznépet és Antónia előtt szigorúan zárva tartotta az éléstárt, rosszra fordult a láthatatlan ember sorsa. Most már éhes farkasként járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers pecsenyét a sütőből, éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az éléskamra ajtaját. Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy betört a városi hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván magának.

A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által üzetve, előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog menni, kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és vérebekkel őriztette a ház környékét. A kastély láthatatlan zsarnokából most már a kastély láthatatlan foglya lett.

Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az emberek véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már nem félnek tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy rehabilitálja magát és visszaállítsa megrendült tekintélyét, ijesztésre akart dolgozni. Éjjel förtelmesen vonyított a holdvilágban, a konyha faláról leverte a fazekakat, néha lócsontokat csempészett a cselédek ágyába és hasonló sületlenségeket követett el.

Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és szomorúnak. A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban erősen meg is fogyott.

VI.

November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, sötét nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. Föladó a vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira felköltötte a nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta föl a csomagot. A fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két szarukeretes pápaszem került a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga üvegük volt. Kisérő levelében azt írta a közjegyző, hogy az üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár testálta a nagyhercegre. A hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így most küldhették csak el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző szavai szerint – „némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres francia tudós hagyatékából kerültek.“

Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös örökséget. Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet gondoltak mind a ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós utolsó találmánya. A tibeti veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják meglátni a láthatatlan Pokornyt!

Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket. Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a doktorral fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a Marcel-féle pápaszem.

Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor kitünt, hogy a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget hagyott rájuk. A sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A rettenetes, szívós és szemérmetlen ellenséget.

A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy behozza a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen kalandos alak osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, selyemsisakot, álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a kéményseprő. Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden lépés után meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes urak a fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve lesték meg minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem volt róla, hogy ő többé már nem láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a vállát. A nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, egyébként azonban föl sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután óvatosan a kandallóhoz lépett és lekuporodott annak alacsony vaskorlátjára. Alkalmasint fázott. Félix és Viktor között ült, alig egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz percig maradt ott. Ekkor fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic bárónét, hogy jőjjön vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük ment, szorosan Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember azt hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt. Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással. Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk sietni, mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát.

Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia pedig a rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint beszélgettek, még pedig nem valami mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett, mintha szép unokahugának szeme könnyes volna.

Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke mögött lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, mintha négyest táncolna velük, közben a legnagyobb szemérmetlenséggel elkapta és a ruhája mellén levő nagy zsebbe csusztatta a falatokat, melyeket Antónia csodás fesztelenséggel csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt hozzá, hogy boros palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében pedig paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való tekintettel mégis türtőztette magát.

Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém ekkor a zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő láthatólag nem kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi körben töltötte.

Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott az eső, Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az aszfaltos úton sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, aki Antónia karját fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg lett volna az orrán, mert azt látta volna, hogy a nagyhercegnő másik karjába is kapaszkodik valaki. Igy azonban nem látott semmit, sőt nem is hallott, mert azok ketten jól összetanult, összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és Viktor az emeleti ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat.

– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton sétálnak, nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton.

– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint karddal kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival összeölelkezve állott a szobában…

A nagyherceg éktelen haragra lobbant.

– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó nélkül ledurrantanám a frátert?

Viktor a fejét rázta.

– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell elbánni vele!

Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg továbbra is szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt el fog rejtőzni Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, hogy a nagyhercegnő ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a szobáiba. A fiatal úr észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. Mivel nem tudott alkalmasabb rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá bujt. Ő végre is katona volt és ha annak idején négykézláb mászkálhatott a mandzsuriai lövészárkokban, akkor ezt sem kellett röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga pápaszemével az orrán várakozott az ágy alatt.

Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással leselkedett az emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor kerekedik. Toncsi és Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A rém hosszu ugrásokkal követte őket. Ami azután történt, annak már Viktor herceg volt a szemtanuja.

A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. Ketten léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá azonban csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az ajtót.

– Pierre! – suttogta Antónia.

– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny.

– Megázott?

– Egy kissé…

– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én azalatt átöltözöm a szomszédban…

– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny.

A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat vetett a kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti ruhát és kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle szürke alsóruhát viselt a testén. Antónia később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján.

– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten.

Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen viseltes Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen.

– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is elkészült, jőjjön utánam.

Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen kipattant az ágy alul és talpra ugrott.

– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta.

A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor herceg. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen fölkacagott, majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy mozgatta a két karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan kétségbeesett erőlködéssel játszotta a kisértetet. A herceg azonban – és ezt később százszor is megbánhatta! – a kandallóba dobta a láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv csapott föl. A tibeti ruha egy másodperc alatt hamuvá égett.

Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a hal a szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon ostobának is érezhette magát a Jaeger-féle alsóruhájában. De azért nem adta még meg magát. Hirtelen és szinte megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a kárpitajtót, az öltözőbe surrant, becsapta és magára reteszelte az ajtót. A láthatatlan sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként, magával vitte. Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban:

– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput!

A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a lépcső elé csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy fejnélküli ember támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta a rémet az ablakból.

– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat!

A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között.

Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, Pokornynak azonban egyelőre nyoma veszett.

Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd faluban félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák járt a határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és körülfogtak egy akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda szorult. Egy csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a ligetet és meg is találta a rémet. Egy szegény őrült volt. Mert aki három fok Reaumur mellett, szitáló esőben egy szál gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az nem lehet más, csak futóbolond.

Befejezés.

Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga Pokorny Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról negyedikére virradó éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a Drégely-féle szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt a megjegyzést is, amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól már gyakran hallottunk, hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely doktor, a szanatórium tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva törvény ellenére, mert sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem tudom, hogy van-e ebben valami igazság, sőt azt sem merném eldönteni, hogy Marcel tanár nevezetes találmánya és Antónia nagyhercegnő szerelme a valóságban több-e egy túlhevített agy ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel, főleg annak a tibeti oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta már kikértem két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok egyetértenek abban, hogy Pokorny doktor engem lóvá tett. Ebben, mondom, egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná is tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az emberi test mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy a szemlélő a tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete silhouettet látna. Ezt a hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor is, ha valakit gyászba öltöztetünk. A másik vélemény szerint a ruha, a mely láthatatlan, tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, hogy a Marcel-féle köntösbe öltöztetett ember nem tünik el, hanem úgy hat ránk, mintha ruha nélkül járna. Nem érzem magamat hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a kérdésben, én csak hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban hangsúlyoztam: minden felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes igazságot ma csak egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő fensége azonban, őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha valami nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben.

Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de hajnal felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a láthatatlan sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki becsöngetett a lakásomba.

– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny.

Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára.

– Ott lenn is vár egypár fogdmeg!

Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és bizonyos jóízü akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba.

Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. Lehetőleg megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, fölvéve természetesen a társaság működési körébe Pokorny megszöktetését is. Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd akadt is volna szép számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre föltünő tartózkodóan viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a részvénytársaság megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, hogy Pokorny időközben magától is kereket oldott a szanatóriumból, ezuttal hihetőleg véglegesen.

Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói Antónia nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, ahová beteg idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok megírták, hogy egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, miután megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium kapuit. A gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a tőkepénzes, az ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy szóval sem emlékeztek meg a tudósítások.

Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem Európában, sem Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy ízben adott magáról némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy szabályszerü meghatalmazásokkal ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai örökségét követeli a gyászbaborult nagyhercegen. Az ügyvédi meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag kétféle minőségében írta volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének természetes gyámja“. Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle hagyaték nagyrészét amerikai bányák alkotják, a pör tehát az Egyesült-Államok birósága előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni, hogy a yankee-biró mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei előtt. Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint bősz és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de főleg azt, ami nem az övék.