Napváros

I.

Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina szigetén töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis házban, mely a széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám ablakai a kertre nyiltak. Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, félig szemétdomb volt, amennyiben úgy teli volt emberfejnyi kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna benne, a kövek közt pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü üres konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert elnevezést.

Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban fekve, a szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és egy kerek csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát találtam a különböző színü foltokban és meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény maradványai. A ház, amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak neveztek. A szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat és sivataggá a kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak és abroncsszoknyás hölgyek dévajkodtak, mostanában három koromfekete kecske legelészett.

A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság vagyona voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt csemetéje is, egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. Zagurichné afféle amerikai özvegy volt. Az ura évek óta Délamerikában élt és a keresete javát minden hónapban hűségesen elküldte az otthonvalóknak.

Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel nagy gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, hogy megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem éppen kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet talán fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az a szokása, hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon szólongatta azt, aki éppen hallótávolon kivül volt.

Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete támadt, hogy a foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak vallottam magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek.

– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk egy törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta napjáig azt állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és sok pénzt lehetne nyerni.

Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a konyhában őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és szitálni kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket, naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt és egy skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja körében. Az összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és hatvanas éveiben keltek.

Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék valamikor pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden haszon nélkül böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam belőle, hogy Zagurichék velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven szerepelnek Szent Márk aranykönyvében. S a régi írások révén megismerkedtem Zaguri Giacomo ő excellenciájával is, aki provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak, megismerkedtem továbbá Nina grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának neveztek kortársai.

Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives olvasóimat is.

II.

Zaguri Giacomo ő excellenciája 1750-ben ötvenöt esztendős volt, három egész mázsát nyomott és életcéljául tűzte, hogy őt nevezzék Velence városa első arszlánjának. Hogy érdemessé tegye magát erre a címre, mindig lioni selyemben és brabanti csipkében járt, gyémánt cipőcsattokat viselt, külön futárral hozatta Törökországból a rózsavizet, gyönge francia verseket írt és oly negédesen viselkedett, mint valami kis szalon-abbé. A Rialto naplopói úgy találták, hogy föltünő hasonlatosság van a kolosszális termetü arszlán és a doge arany díszgályája között és Bucentoronak nevezték ő excellenciáját. Ez a név rajta is száradt.

Zaguri úrnak a francia konyhán és a faraójátékon kivül még egy költséges szenvedélye volt: Nina grófnő. Hogy miféle fejedelem emelte a szép Ninát grófi rangra, azt a leveles ládából nem sikerült megtudnom; kétségbevonhatatlan tényként megállapítottam azonban, hogy Nina valamikor büszkesége volt a bolognai híres ballerina-iskolának. Úgy látszik, hogy a grófnő az aranyevő gerincesek családjához tartozott, mert hófehér fogacskáival hamarosan elpusztította Bucentoro vagyonát. Ekkor aztán egy épp oly kecses, mint határozott mozdulattal hátat fordított neki, mondván, hogy nem akar több pletykára alkalmat adni.

Levelekből bebizonyítható, hogy Bucentoro akkoriban a halál gondolatával foglalkozott. A döntő pillanatban szerencsére mégis fölébredt benne a velencei nobile önérzete és ekkor fölkereste két atyjafiát, akik tagjai voltak a tizek tanácsának és megkérte őket, hogy neveztessék ki a lesinai hadi gályák provveditorejává. Zagurinak e nevezetes napig sohasem volt köze sem hadi, sem egyéb gályákhoz, de azért joggal nagy hivatást érezhetett magában a lesinai állásra, mivel tudta, hogy a provveditorenak körülbelül nyolcezer katona és gályarab élelmezéséről kell gondoskodnia és hogy okvetetlenül meg kell gazdagodnia, ha nem éppen tökkel ütött ember. Bucentoro rokonainak sikerült is keresztülvinniök öccsük kineveztetését, miután viszonzásképpen segítségére voltak egy más rokoni csoportnak abban, hogy a kiskorú és némileg gyöngeelméjü Mocenigo úrfit megtegyék Cerigo szigetének kormányzójává.

A lagunák királynőjének közélete akkoriban abból állott, hogy az unokák kitördelték Venezia mesés koronájából az ékköveket, melyeket az ősök raktak bele. A prédálást a csalhatatlan állambölcseség tekintélyével vezette a tizek tanácsa. Ez a tanács egyébként óriás aktacsomókkal szaporította a hercegi pelota irattárait és hajdani kegyetlen energiájáról akkor emlékezett csak meg, ha valaki kétségbevonta csalhatatlan voltát.

Bucentoro ő excellenciája tehát a szárnysegédek, kamarások, francia szakácsok, vadászok, fullajtárok, fekete és fehérbörü lakájok seregével elment Lesinába. Első titkára és bizalmasa egy Papanika nevü görög ember volt, aki azzal nyerte meg a nagyúr rokonszenvét, hogy harminchatféle puncsot tudott készíteni.

Egy hónapig nem beszéltek a provveditoreról a Rialtón. Ekkor újból megjelent Velencében az említett Papanika és gazdája megbízásából tárgyalásokat kezdett Nina grófnővel, hogy tegye át lakóhelyét Lesinába. A tárgyalások részletei, sajnos, nem maradtak fönn az utókor számára. Tény azonban, hogy Nina még a nyár folyamán négy komornája és házi abbéja, a sikamlós költeményeiről hirhedt Scarpa kiséretében hajóra szállott, hogy Lesinába vitorlázzon.

III.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy magános kis kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az ajtó mellett van egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám igen világias benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes éveinek divatja szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, gömbölyü és csinos. Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos szoknyát, magasra fésült, puderes haját csipkefátyol takarja. Rózsás arcán két szépségflastrom látható, egyik az állán, a másik az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm, hogy a kép eredetije nem más, mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy ezt a sejtelmemet semmiféle bizonyíték nem támogatja.

Folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, hogy Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü velencei vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias padrone ekkor vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, hogy ne szenvedjen a hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, Scarpa abbé pedig szavalatokkal igyekezett szórakoztatni a grófnőt.

Nina mégis unatkozott.

– Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte.

– Mert szélcsend van, – magyarázták neki.

– Hát az a zöld hajó ott mért halad?

– Mert evezőkkel jár.

Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, sebes ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi poloska.

– Miféle hajó az? – érdeklődött Nina.

– Valami postahajó lesz a szigetekről.

– Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő.

A padrone elmosolyodott.

– Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az albániai partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. Sőt éppen mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara Nusszim bég nevü dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a kereskedőket.

– Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina.

– A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a semmirekellő kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone férfias elszántság hangján, de minden kérkedés nélkül.

Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta viselni.

– Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább megláthatná a grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára bízott hölgyet!

Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott.

– Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé változtatna! – kiáltotta.

A grófnő valami édes borzongást érzett.

– Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta.

A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták különböztetni a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, nagyon furcsa alakok. A Canale granden látni ilyen fantasztikus bárkákat, farsang idején. Egy úszó felhődarab, melyet a démonok csapatja szállott meg. Fehér albánfezes, vigyorgó négerek; nagyturbános, lengő szakállu öregek, akiket förtelmes sebhelyek rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu kamaszok. Talán nem is emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja arcát, a másiknak olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a hajó kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát vagy nyársat tartanak a kezükben és röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a dühös sietséggel dolgozó evezősöket.

Az anconai padrone kissé elhalványodott.

– Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt…

Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy tarackot. A lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra döntötte Nina sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy Papanika nem vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és meglengette a kalózok felé a megadás jeléül.

– Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – mondta.

Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. Az óriás majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és repült föl az anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt lefegyverezték és leteperték az olaszokat. Azután bámulatos szakértelemmel és csodálatos ügyességgel hozzáláttak a brig kifosztásához. Még a vasmacskáit és a rézlámpásait is elvitték.

A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju ember, Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt hozzá:

– Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni.

– De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő.

– Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a hajómon van.

A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek között. Vele Nina és a négy komornája.

Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a vészjelekről, melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire Sebenicoból kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe vegye a kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat halászbárkát és néhány ártatlan boros trabakolót, a rablóknak azonban nyomuk veszett.

IV.

Bucentoro ő excellenciáját Papanika és Scarpa urak értesítették a szerencsétlenségről. Az abbé egy fönmaradt elégiájából kitetszik, hogy a provveditore éppen reggelinél ült, midőn a gyászos hírt vele közölték és hogy szenvedélyes fájdalmában egy szorbettel telt muranoi kristálycsészét vágott a hirnökök fejéhez.

A tengernek is megvan a maga közvéleménye és a közvélemény az első perctől fogva tisztában volt vele, hogy a sebenicoi csínyt a dulcignoi Kara Nusszim követte el.

A dulcignoi határvár, mely úgy ágaskodik a meredek parti sziklák fölött, mint a nagy kőkoporsó, gyülekező helye volt az ozmán birodalom legelszántabb martalócainak. Szökött katonákat, gályarabokat, renegátokat, minden rangu és rendü kalandorokat ott tárt karokkal fogadtak. A dulcignoi kalózok elismert vezére a sokat emlegetett Nusszim bég volt, mindenesetre korának egyik legarcátlanabb embere. Ő zsoldjában tartotta a császári hivatalnokot épp úgy, mint a parti halászokat.

Midőn Bucentoro tisztán kezdett látni a dologban, első haragjában útnak akarta indítani a lesinai hajóhad harminc gályáját, hogy rommá ágyuzzák Dulcignot és kardélre hányják a hasonló esetekben elsősorban exponált csecsszopókat. Hamarosan kitünt azonban, hogy a harcias terv elé akadályok gördülnek. Dulcigno végre is a török császár vára, mely uralkodóval a köztársaság mostanában jó szomszédos egyetértésben él és ha nagy úr is egy provveditore, a hadüzenés jogát mégsem ruházta reá a tizek tanácsa.

Bucentoro tehát – mi egyéb is telhetett volna tőle? – egyelőre panaszos fölterjesztést intézett a tanácshoz a kalózkodás ügyében.

A tanács, miután véleményezés és kiegészítés végett megküldte a jelentést többrendbeli alantas hatóságnak, a tél folyamán végül érdemében tárgyalta az ügyet és úgy döntött, hogy az összes iratok a továbbiakig irattárba helyezendők. Figyelembe kellett venni azt a körülményt, hogy az állítólag megtámadott brig anconai illetőségü, figyelembe kellett továbbá venni, hogy az állítólag elrablott nők bolognai illetőségüek, így tehát nem a köztársaság, hanem Ancona és Bologna ura, a római pápa ő szentsége hivatott arra, hogy a sérelemmel szemben orvoslást szerezzen. Figyelembe kellett végül azt is venni, hogy a szóban forgó Nina életmódja nem volt olyan természetü, hogy velencei területre való visszatérése kívánatosnak látszanék.

A tanács titkárának jóindulatából Zaguri bepillantást nyert a köztársaság sztambuli miniszterrezidensének bizalmas jelentésébe is. A rezidens kérdést intézett a Nina-ügyben a nagyvezérhez, aki viszont kérdőre vonta a skutari-i válit, aki ismét a dulcignoi kajmakámra írt rá. Onnan az a fölvilágosítás érkezett, hogy Dulcignoban él ugyan egy Kara Nusszim bég nevü ember, ő azonban vagyonos, előkelő és istenfélő nemes, amellett köztudomás szerint annyira beteges, hogy már esztendők óta nem hagyhatta el házát.

V.

A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy albán embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca szőrös volt az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen viselkedett, mintha királyok kenyeres pajtása volna.

Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot terjesztett, így szólt a provveditorehoz:

– A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el.

– Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro.

– Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a te asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy vélekedik, hogy többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén provveditore. A bég az ő kedvéért sárga selyembe öltöztette a hárem falait.

Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a beszélgetésnek.

– Add elő ajánlatodat, jó ember!

– Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút akarnál állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem bír sem Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint a futó hullám: látod, de megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az megfogja még a futó hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor gúzsba kötve hozza eléd a kalózbéget.

Bucentoro két aranyat dobott az asztalra.

– Ki az az ember?

– Milics, a delfin-pópa.

– Hol van az a Milics pópa?

– Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi kolostorban.

– És miért nevezik delfin-pópának?

– Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn jár a tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép azt hiszi, hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy úszkálnak a vízben.

– Te is azt hiszed?

– Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög partokon kalózkodnak.

– Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor magam is tudnék róla.

Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon mondta:

– Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a kalugyereknek van annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem támadnak. Én már találkoztam velük egy ízben Korfu mellett. A Kara Nusszim hajóján voltam és mondhatom, a vitéz bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől.

– És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott Bucentoro.

– Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics pópa meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta kolostort, mert ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ közepe. A váli azonban annyit kér érte, mint egy egész szandsákért.

– Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk ereszteni a narentai sárkányt!

VI.

Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem volt éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt maláriafészek. Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó csatornákon kellett eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok kígyótól és a bárka a vízi vad óriás rajait verte föl. Végül elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos kis vár, mint kolostor benyomását tette.

Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, vén kalugyert pillantott meg, aki az iszapos vízbe merült ócska bárka mellett ült és csendesen horgászott.

– Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika.

– Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg.

– A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara Nusszim elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te vissza tudnád hozni.

A pópa bús mosollyal nézett a görögre.

– Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén pap. Az angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem.

A görög vállat vont.

– Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól.

A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét.

– Zekhinákról beszélsz?

– Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen kaphatnál, ha Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi nyolcszáz akkor jár neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara Nusszimnak valami vérbeli rokonát.

A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről.

– Holnapután benn leszek Lesinában.

A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde.

– Honnan veszed a hajót? – kérdezte.

Milics az iszapban ázó bárkára mutatott.

– Itt a hajóm!

– Ez a korhadt teknő?

– Elmegy ez még, uram.

– És kik lesznek a legényeid?

– Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy kísérjenek el.

A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma, feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, miközben templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics pópa állott. Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület kovácsolt vasból való volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar koponyát loccsantott már szét. Az árbóc mellett négy fekete koporsó volt a födélzethez kötözve. A papok azt mondták, hogy szent kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután Milics átvette a pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó mellett elevezett megint.

Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás fogást csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua mellett, egy parti házban találtak. Bucentoro magánkívül volt örömében és megtoldotta a kikötött nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt a kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett váltania.

Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe nem jön egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a tárgyalások folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. Ott kitudódott, hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény rableány került Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a lelkére, míg az öreg asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza akar térni az egyedül üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte alkonyát bűnbánatban akarja eltölteni az apácák társaságában. Az apácák örömkönnyeket sírtak, a lesinai hívők ujjongtak, csak Bucentoro ő excellenciájának esett le az álla. A vérmes reményei füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem lehetett kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott maradt a kalóz háremében.

A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul megjelent a provveditore udvarában.

– Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem kell.

Ez volt az ajánlata.

– Áll az alku! – válaszolt Bucentoro.

VII.

A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás fordult be a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy hajót, mint a pávát a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti kapitány fölismerte az ellenségben a dulcignoi kalózt és abban reménykedett, hogy a pogány nem mer utána jönni a kikötőbe. Kara Nusszim azonban nem ok nélkül állott arcátlan ember hírében, ő kész volt arra is, hogy világos nappal, a kikötő kellő közepén fossza ki áldozatát.

A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó furakodott a trieszti és a kalóz közé.

– A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már neki is vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé szorította a tartanát.

A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy koporsó födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. Pompásan tudtak bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány törököt lesodort a födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara Nusszim, akkor sem tehette volna; tapasztalásból tudta, hogy a narentai hajó az ő zöld vizi poloskáját ott éri utól, ahol akarja. A kalózok tehát neki feküdtek az evezőknek és egyenesen neki kormányoztak a fekete hajónak.

A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton is összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai sárkány a dulcignoi viperát.

A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros felhő, ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve és a fogukat vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok alattomos hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket énekelve.

Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók visszafojtott lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most trombitát csinál a két tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli a vaskeresztet és visszaordít neki. Most pedig közelednek egymáshoz. Most pedig, igen, most kezet fog a két vezér…

– A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a trieszti kapitány.

Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt kiáltotta oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és füszerrakománnyal jön Indiából.

– Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért megveszem a részedet!

Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a gyerek is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei kolostort minden birtokával együtt.

A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a boldogtalan fregattot.

Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei rablásnak. Négy kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. Ezúttal már nem kellett nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a pópák velencei alattvalók voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai kommandó hatósága alá tartoztak.

A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot találtak. Az öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról fecsegett, ami őt érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett tőle semmit. Azt mondta, hogy az apátnak álmában megjelent Szent Száva és ráparancsolt, hogy vonuljon papjaival azonnal a trebinjei kolostorba, hol új otthont fog találni a szerzet. El is mentek mind, csak ő maradt vissza, mivel nem bírná el a fárasztó utat.

Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török területen voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos jelentést írt a tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta az ügyet, de mivel trieszti hajóról volt szó, nem érezte magát arra hivatottnak, hogy beleavatkozzék a dologba, hanem elrendelte, hogy az akták irattárba teendők.

VIII.

Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen meglepődtem, midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél jutott a kezembe, melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a bolognai tánckar egyik kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri Nina úrnőnek fia születéséhez és hajdani barátságukra emlékeztetvén Ninát, egy ócska selyemruhát kér tőle ajándékba. A levél három esztendővel a vallegrandei rablás után kelt.

Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis elvette hűségének jutalmát és Nina a felesége lett?

Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet Papanika, a görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, némileg megmagyarázta nekem a dolgok összefüggését. E levélben a görög panaszosan hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz rágalmazók szavára hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta magától. Ez az igazságtalanság azonban nem akadályozhatja meg Papanikát abban, hogy régi buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa, mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni Nina grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és jelenleg Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának tagja keresi meg kenyerét.

A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe csalni Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki szabadságát.

Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt Zagurira, mivel azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele egész idő alatt. Csak az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, hogy Nina ma már ismeri és méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket ő excellenciája a grófnő kiszabadítása érdekében hozott.

E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, egy névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen neveletlen hangon arról értesíti, hogy Ninát maga Kara Nusszim küldte el Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy szeszélyeit és mivel Ninának egyik komornáját léptette elő kegyencnőjévé.

Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki világéletében optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen jóakarójának. A velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett ínyjére, mert – miként az írásokból kitünik – megtiltotta Zagurinak, hogy feleségével Velencében mutassa magát. Lesinai állását azonban meghagyták neki.

Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal pár lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely nekem hat hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul még, annak túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, a Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz volt megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az egykori rokokókert helyét.