A becsületes ifjú.
– Jelenet. –
Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd éjjelén, az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, melynek berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás része. A falon feszület szentelt barkával, menyasszonyi mirtuskoszorú aranykeretben és semmitmondó családi képek. A fiókos szekrényen könyvek. Az asztalon, mely íróasztal gyanánt is szolgál, díszes keretben női arckép. Ez a kép a lakás legföltünőbb tárgya.
A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és köcsögkalappal a fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. A baloldali ajtóhoz megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a kulcsot. Azután gyufát gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a zöldernyős függőlámpát.
A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú. Huszonhárom-huszonnégy esztendős, kissé leányosképü, kissé fontoskodó, kissé közönséges, egészben véve azonban elég rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz továbbá egy fekete női dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat ajtajában.
Az ifjú: Igy ni, most biztosságban vagyunk!
A dominó: Hát különben veszedelmes ez a vidék?
Ifjú: Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én vagyok az úr! Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek olyan konfidensek. (Meglátja az asztalon álló női arcképet, meghökken, leugrik a székről, frakkja alá csúsztatja a képet, a fiókos szekrényhez megy és ott néhány könyv alá temeti. Aztán a dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és beteszi az ajtót. Erőltetett jókedvvel.) Miért vagy olyan hallgatag, szép maszk? A bálban ugyancsak széles jókedved volt!
Dominó: Ennek a lakásnak szomoru illata van.
Ifjú: Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort kell hinteni a ruhára.
Dominó: Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal lakol?
Ifjú: Mért gondolod?
Dominó: Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, hogy az édesanyád még mindig tizenöt esztendős fiúnak tart.
Ifjú: Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy huszonnégy esztendős multam. Most különben Tolnában van, a nővéremnél. (Meg akarja fogni a dominó kezét.)
Dominó (elvonja a kezét): Kérlek, ne feledd, hogy mit fogadtál!
Ifjú: A Vigadóban sokkal jobb kedved volt.
Dominó: Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor félnem kellene és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben oda se neki! Tanuld meg, hogy a fekete dominókat sem illik komolyabban venni, mint a nőket általában. (Kezet nyujt neki.)
Ifjú (megcsókolja a kezét): Milyen szép kis kezed van. Látszik, hogy szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most azonban már levethetnéd a selyemkámzsádat.
Dominó: A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban nem.
Ifjú (csalódottan): Nem – –?
Dominó: Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem!
Ifjú: Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, és hogy tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig tisztellek, akkor nevetségesnek fogsz találni.
Dominó (leül egy távoli székre): Egyelőre beszélgetni fogunk, hogy megismerkedjünk egymással.
Ifjú: Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem látom az arcodat?
Dominó: Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas érintkezésben állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi mivoltunkat csak akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket.
Ifjú: Ez mély, bár kissé homályos.
Dominó: Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos bálban?
Ifjú: Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos bálban voltam. Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem már!
Dominó: Tolnában?
Ifjú: Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi élet van. Az ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem ott sok sikerem volt!
Dominó: Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és az itt áll előtted! (Leveti a dominóját, az álarcot azonban magán tartja. Divatos és drága báli ruhát visel. A fülében nagy gyémántok sziporkáznak.)
Ifjú (ámulva): Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan vagy, mint egy nagyúri dáma!
Dominó: Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő asszony volnék?
Ifjú (cinikusan nevet): Jó, jó! Olyan naivak nem vagyunk mi tolnaiak!
Dominó: Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi vagyok?
Ifjú: Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy igen kedves és szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is vagy valami gazdag embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod bizonyára kellemetlen vén ember…
Dominó: Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó engem kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből következteted, hogy nem tartozom a jó társasághoz?
Ifjú (naivan): Mert akkor nem jöttél volna hozzám!
Dominó: A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a nők egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz társaságból való nők. (Észreveszi a falon függő feszületet.) Te vallásos vagy?…
Ifjú (hallgat).
Dominó: Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És lehet amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, az nem egész ember.
Ifjú: Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem szégyenlem a meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem szeretek álarcos hölgyekkel beszélgetni.
Dominó: A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos hölgyekkel beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára az édesanyádé? Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon?
Ifjú: Hogy juthat eszedbe ilyesmi?
Dominó: Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor ugrálni szokott. (Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.) Mért mentél ma az álarcos bálba?
Ifjú: Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba menni?
Dominó: Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a farsang. Minden elmúlik és jön a nagy semmi.
Ifjú (őszintén): Na, attól még messzi tartunk. Az én életem tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan egyforma és unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! Valami rendkívülinek, valami szokatlannak!
Dominó: Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De mért nem vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, melyet én írtam neked!
Ifjú: Te írtad? Gondolhattam volna!
Dominó: Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad ábrándoznak?
Ifjú: Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni?
Dominó (meghökkenve méri végig, majd elneveti magát): Nem. Ez az első ilyenféle vállalatom.
Ifjú: Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem.
Dominó: Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő mulva, ha visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat beszéltem.
Ifjú: Mért éppen tíz esztendő múlva?
Dominó: Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy némileg megismerjed a nőket.
Ifjú: Szeretnék még valamit kérdezni!
Dominó: Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén bankáromat, aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen kellemetlen ember és kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy válogatok a férfiak között, mint öngyilkosjelölt a fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak és az öregek, a kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött. Az a bajuk, hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? Megmondom! Sem szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom azonban, hogy van egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az emberekben: becsületes vagy. Nem tudom még, hogy helyesen itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le fogom vetni álarcomat. Ha nem, akkor nem.
Ifjú: És hogyan fogsz erről meggyőződni?
Dominó: Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is vagy kemény dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, hogy az embert a maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. (Leselkedve körüljár a szobában.) Egypár érdekes dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb is a kezemben lesz mindjárt…
Ifjú (idegesen): Miféle dokumentum?
Dominó (a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek alól a női arcképet, melyet az ifjú odarejtett): Ezt!
Ifjú (ijedten): Kérlek, tedd le azt a képet! Azt nem engedem! Ez indiszkréció!
Dominó (zsákmányával az asztal mögé menekül): Ha éjfélkor dominót viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! (Megnézi a képet, kellemes meglepetés hangján): Tehát igaz!
Ifjú (kedvetlenül): Add vissza, kérlek!
(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye fiókjába zár.)
Dominó: Most néhány kérdést intézek hozzád. A válaszaidból fogom megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy sem. Kedvesed ez a nő?
Ifjú: Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon előkelő hölgy.
Dominó: Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked?
Ifjú: Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket ajándékozgat a férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem…
Dominó: Hogyan jutottál a képhez?
Ifjú: Megvettem három koronáért. A fényképésznél. Becsületemre mondom, három koronáért!
Dominó: És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod?
Ifjú: Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, aminek akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem is való, hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba került, inkább elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége.
Dominó: Szereted?
Ifjú: Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek találnád.
Dominó: A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj és most nagyon jó szél fuj. Szereted?
Ifjú (vállat von): Én csak azt tudom, hogy igen közönséges ember vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a mocsárban, az tiszta, szent és érintetlen.
Dominó: Ez vers volt?
Ifjú: Oda tartozik ez a kép is.
Dominó: Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem vallod be neki?
Ifjú: Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. Magasan fölötte!
Dominó: Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a férfiakra tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig lehet, hogy ő méltósága unatkozik odafenn.
Ifjú: Ő méltósága? Hát te ismered?
Dominó: Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak látásból. Az urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez ragaszkodni szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik.
Ifjú: Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem szoktam vitatkozni.
Dominó: Példának okáért?
Ifjú: A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi önzetlensége.
Dominó: Ez érdekes! Hiszesz ezekben az absztrakciókban?
Ifjú: Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a becsületességemben?
Dominó: Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, előbb azonban még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán és önzetlenül imádsz egy ideált. Mit keres akkor éjnek idején a fekete dominó a lakásodon?
Ifjú (meghökkenve nézi a dominót): Ez végre is más valami.
Dominó: A becsületes ember lehet vallásos, vagy vallástalan, képmutató azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és kalandok után járni, ideálokat imádni és fekete dominókkal szórakozni – barátom, az nem becsületes dolog!
Ifjú: Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, bevallom, hogy szégyellem is magamat!
Dominó (magára veszi a selyemkámzsát).
Ifjú: Mit csinálsz?
Dominó: Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a papirra ragasztott vetélytársaktól.
Ifjú: Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni belőled.
Dominó: Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, maradok, – ha tűzbe dobod a kisérteties arát.
Ifjú: A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne gondolj vele többet!
Dominó: Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod az ideált, mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint előkeresed a jégszekrényből, bocsánatot kérsz tőle és megfoltozod megpörkölt férfi-önérzetedet.
Ifjú: Nem tudok belőled kiokosodni.
Dominó (hozzálép és vállára teszi a kezét): Válassz közte és köztem. A fantóm és a valóság között. Habozol? Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és testet fog ölteni, mint a főnix, eleven, boldog valósággá lesz!
Ifjú: Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem?
Dominó: Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, amint én eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek húshagyókedd éjjelén leszálltak a talapzatukról.
Ifjú: Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd őt!
Dominó: Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a Mars bolygón emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön hozzád. Azt mondja: nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem tisztelet, hanem szerelem kell nekem. Érts meg és segíts leszállanom a talapzatról. Mondd ki az oldó szót és én eldobom az álarcomat és megmutatom neked igazi ábrázatomat, melyet még nem látott senki.
Ifjú (lovagias makacssággal): Elég volt a hipotézisekből! Én nem engedem magamat bolonddá tenni!
Dominó: Nincs bátorságod válaszolni?
Ifjú: Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből így szólnék hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! Mert ön megcsalt, napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a pocsolyában!
Dominó (ijedten): Ezt mondanád neki?
Ifjú: Ezt! Isten engem úgy segéljen!
Dominó (egyideig némán áll, majd hirtelen elhatározással az ajtó felé szalad): Jó éjszakát!
Ifjú (eszmélve): Elmegy?… De hiszen ez képtelenség! Én nem is tudom, hogy mivel bántottam meg…
Dominó: Átengedem önt – neki! (Kisiet, magára csapja az ajtót és kivülről ráfordítja a kulcsot.)
Ifjú (az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd): Most ment ki a kapun… (Előre jön.) Ez különös kaland! (A fiókos szekrényhez rohan, kiveszi a képet és hosszan szemléli.) Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a nőismerethez.