Napváros

Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az élettel, mint ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü leány. Az ő szemében a világ nagy úriház volt, telve butorral és csecsebecsével, az emberiség pedig azért volt itt, hogy rendet tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló a csecsebecse, az nem tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra legyen gondunk, hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a tisztaságtól. Az élet igazi tartalma a nagytakarítás.

A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott derekasan meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és mindent. Mint kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban nevelkedett, de azért nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és kemény kötelességtudása volt a tengely, mely körül az egész háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor nem dolgozott Berta? – akkor oly komoly és lelkes arcot csinált, mintha valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár a padlót vikszelte, akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát etette, ő mindig odaadta egész lelkét. A rendetlenséget oly ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte, mint a komondor a sündisznót. Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes ruhának, az arca csak úgy vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája, Moróczy tiszti főorvos, a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély alázattal viselte ezt a nevet.

Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi alakjában. Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, olasznak mondta magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, feketehaju, csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja és egy tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. Dolgozni nem igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha akadt hallgatója a csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt szokta mondani, hogy ő művész, az emberek pedig ostobák, mert a patronmázolást többre tartják, mint a szabadkézből való plafonfestést. A művész név rajta is száradt.

Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, azt nem lehetett tudni, de bizonyos, hogy a leány úgy beleszeretett, ahogyan csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak beleszeretni a tisztességes nők. Moróczyék eleintén hallani sem akartak Patikról, Berta alázatos és szívós makacssága azonban végül is meggyőzte őket. Rendeske Patikné lett. A doktorné, bár különben takarékos asszonyság volt, úgy kiházasította a leányt, mintha nem is cselédje, hanem rokona volna. A doktor úr még egy szép szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának, mely vázára egy kígyótestü, vöröshaju nő volt festve.

A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a menyasszonyát részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, azt mondta, hogy most új korszak kezdődik az ő életében és hogy tenyerén fogja hordozni a ritka angyalt, akit a Gondviselés és a nagyságos főorvos úr jósága reábízott.

Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel Berta hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre verte a nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – aztán megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt.

A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki Rendeskéből. Pedig Rendeske nem volt háládatlan, csak igen nagyon szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta az ő utolsó jó szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló felesége ne járjon olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A következő félesztendőben elherdálta a felesége szép fehérruháját is, még a zsebkendőknek sem irgalmazott, melyekbe a Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta monogramját.

A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és maga elé idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik sírva esküdözött, hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, valami boszorkányságnak kell azonban lenni a dologban, hogy mindig üti, mikor az neki jobban fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak különben nem is fáj, mert nem sír és nem kér kegyelmet.) De Patik most már megrettenve veszi észre, hogy milyen mélység tátong a lába előtt és megesküszik megboldogult édesanyja szent emlékére, hogy mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében.

Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, amiért árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután földhöz vágta a szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, mint az oltári szentséget és magából kikelten ordította:

– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre?

Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan kegyetlen és alávaló tudott lenni, mint a vadállat.

Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a sorsa, mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami cigányleánnyal és a feleségétől követelte, hogy szerezzen neki pénzt. Mert hiszen Bertának csak kérnie kell azoktól az ostoba Moróczyéktól és azok szívesen adnak neki. Berta azonban ilyenkor megvetően fordított hátat az urának és a szobafestőnek most már rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az asszony makacsságát, ha addig él is.

Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve sajogni kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy vékony fekete kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a száraz gally.

– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember?

Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője rojtjával.

– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… Rájött, hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a bölcsőből és kilökte az udvarra, a hóba…

A doktorné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld színéről!

Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a szeme még a régi volt, – az asszonyhoz.

– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr üveges szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a nagyságos asszony adna belőle egy keveset, azt megitatnám az urammal…

A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban nyugodt hangon megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. Mert különben biztos, hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. Senki sem bír már vele és másképp nem is lehet tőle szabadulni. Mert válásról hallani sem akar. És a nagyságos asszony mindig oly jó volt Bertához, talán nem fogja elhagyni mostani nagy bajában sem.

Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva fakadt.

– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó Istentől?

– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette csöndes makacssággal Patikné.

A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt Berta lelkére, végül egy forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát adott neki és hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette vele, hogy el fog menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal szobra előtt. Berta megigérte és másnap meg is tette.

Moróczyné persze mindent elmondott az urának.

– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – mormogta a doktor.

A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt.

Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az elmondta neki a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt egy székbe.

– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis megtette!

A doktor komoran bólintott.

– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám.

– Mi lesz most már?

– A vizsgálat eredményétől függ.

– Hát lesz vizsgálat?

– Nem lehet elkerülni…

Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné.

– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt.

– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura.

– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a guta.

– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor.

– Úgy-e?

A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja volt ebéd előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony:

– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van.

– Adja Isten, hogy igaza legyen!

Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét a vállára.

– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van?

A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony szívének ijedt lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván:

– Persze, persze, én is azt hiszem.

A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint rendes halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt mondták:

– Ugyan nem nagy kár érte!

Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig most már nem volt oka restelkedni, volt tiszta jó ruhája. Szépen keresett a fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét is.

Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek és dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az asszonyban nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a világon!

Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal asszony éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta Moróczynét, zavartan el akart osonni, a doktorné azonban elcsípte.

– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig varratni akarok veled. Asztalkendőket szegetni.

A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét. Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is olyan megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan Rendeske-szeme.

Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép mellett. Az öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a másik szobába. A fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A varrásával ugyan hamar elkészült, de nagytakarítást is kellett csinálni. A háztartás megint csöndben és rendben folyt. A doktor nagy íróasztalán, hol újabban kétségbeejtő anarkia kapott lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az írások, mint a katonák a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a napsugár is fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó derüt lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe.

– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. Bertának fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a mosókonyha mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó gyerek…

A doktor vállat vont.

– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta.

Titokban azonban megörült a felesége ötletének.

Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának szerzett sok gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami égetnivaló szobaleány ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár nap mulva azonban sugárzó arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. Hihetetlen, de való: a foltnak nyoma se látszott többé! A doktor egészen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy egyszer valami rettenetes gyanut rejtegetett a szíve mélyén… Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát.

– Hiába, csak egy Rendeske van a világon!

És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak is, aki egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is künn feküdt a hulladékos ládában.