Napváros

Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu nyílott meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy páratakaró alatt, nagy hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek tollas halásznépe. Fönn, a kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem látott, szűz őserdő. Ott is megszólaltak már a madarak. Az ő énekük olyan, mintha ezer fuvolás és cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét.

Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy aranyhálóval letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán fiatal nő ül. A ruhája, a fejére vetett fátyla és a topánja piros. Ez Laborcz úrnak leánya, Dola.

A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy húsz szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A legények kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a csapat élén lépked, visel vadászgerelyt és hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel magasabb a többinél. A meztelen nyakán, a karján és a lábán kötélnyi inak feszülnek. Lomhán és mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz lépést tesz előre, azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke szeme keresi Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen elnéz fölötte.

Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő fűben, millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai ide tértek volna delelőre.

Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a völgybe, ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból hányt, palánkos sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt őrtornyok emelkedtek. A nádtetejü házak fölött füstfelhők lebegtek.

A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé mutatott.

– Ott a szent fa! – mondta.

A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. Olyan volt, mint egy falombból épített, erdei várkastély.

A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, a város ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le odafönn egy fehér bárányt és öntözze meg vérével a szent fa gyökerét. Ha hajadon leány teszi ezt, újhold napján és bűvös igéket mond hozzá, akkor hatalmat nyerhet az őserdő szellemei fölött.

Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, időközönkint mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei démonoknak, melyeket pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor emlékezett meg a régi istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. Elmúlt ősz óta pedig állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr szívét. Kóbor emberek, akik a kárpáti szorosokon át vetődtek az országba, ijesztő híreket hoztak a nagy pogány pusztaságokról. Azt beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy esztendő óta egyre peng a nyílkovácsok kalapácsa. A vad lovasnemzetségek, melyek eddig egymást pusztították, most egy hatalmas akaratnak engedelmeskednek és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint az égen járó zivataros felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig egyre a Tisza meg a Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer megtalálják az utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra döntenek és eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu paripákon járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár a farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz.

Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, véres álmai voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta megengesztelni az erdők bosszús isteneit.

A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre elhallgatott a madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend lett. Csak odafönn, a lombos kupolákban hallatszott valami halk nyüzsgés, mintha apró bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes tavaszi eső kezdett permetezni.

A szőke óriás ekkor odalépett Dolához.

– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg jól a nyeregkápában!

És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva.

Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén cselédasszonyt.

– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte.

– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis leány voltál még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A Tátrából valók vagyunk és a morva herceg ajándékozott a nagyúrnak.

Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét.

– Apámnak száz rabszolgája van és én nem tartom érdemesnek, hogy megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a szolga?

– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs nála erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett.

Rövid hallgatás után így szólt Dola:

– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám tekinteni. Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom jegyezni. És ha visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni Vukot.

A cselédasszony ijedten tekintett Dolára.

– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam?

A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az indulattól remegő hangon mondta:

– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a tekintetével. És tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig rám gondol és bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével engem is arra kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom megostoroztatni!

Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, szomorúan és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén.

Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és egy fehér virágra mutatott.

– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba fonom és a koszorút odaakasztom a szent fára…

Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De nem szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és lelapult a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. Valamennyien a mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, elállott a szívük verése is.

Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos veszedelem oson végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, ólálkodva, ugrásra készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban kúsznak át a bokrokon. Némelyek kantáron fogva vezetik a paripájukat; mások nyeregben ülnek és a ló nyakára hajolnak, hogy átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és gyorsan haladnak. Oly félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő orkán előtt szálló felhőfoszlányok. A következő pillanatban már eltüntek, mint egy gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó csönd honol.

Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze.

– Etelköziek! – suttogják.

– Mit tegyünk most?

A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal.

– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van egy barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután lelopódzik a városba és hírt visz a nagyúrnak…

A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas sietséggel, dühös türelmetlenséggel, egymást vonszolva és taszigálva, törtettek föl a meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely megérezte a farkascsorda közel voltát. Vuk megragadta Dola hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal vonszolta, emelte maga után a kicsi állatot.

Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse áldozati állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal volt teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony ott leült a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt senkihez egy szót sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a szakadás partjához. Nem láthattak azonban semmit, mert a mélyen járó felhők szürke függönyt vontak a völgy fölé. A legények letelepedtek a gyöpre és némán nézték az alattuk gomolygó párát. Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó ködtenger fenekéről érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a magasságba.

Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön. Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a hegytetőn. Lovasemberek. Lehettek vagy háromszázan. A nagy magasságból oly parányiaknak látszottak, mint a gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok voltak, mint a rézbálványok és arccal mind a völgyben kanyargó folyó felé fordultak. A tömött sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott. Alkalmasint a hadnagyaik.

Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, mely csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már tudta, hogy mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a zöld nádasban, hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés hernyó; csupa kopjás sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani társainak azt is, hogy minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr kacagányosok után feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és megint báránybőrösök. Az egyes seregeik tülkölve szólongatták egymást és a vereckei szoros felől egyre válaszoltak a kürtök és egyre jöttek a lovasok, föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy alföldi rónaság felé. És amint egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért és meglátta a tetőn álló vezéreket, rivalgás támadt közöttük, mely halk darázsdongásként szűrődött föl a szent fához.

Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg szél megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A kisasszony nem akart semmit sem enni, csak vizet kért és amint lehajtotta fejét az öregasszony ölébe, tüstént mély álomba merült.

Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az első, aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. A szoros felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is látott Vuk. A kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan hosszu vonala kígyózott végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya torlódott össze. A bőgésük fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, ahol tegnap még Laborcz városa állott, most nagy, fekete füstfelhő ült mozdulatlanul a nádas fölött. A felhőnek olyan alakja volt, mint a szálló denevérnek.

Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon volt már.

– Mi hír? – kérdezték a legények.

A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt hangon mondta:

– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs emberi hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A szekereiken magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták nyájaikat is. Itt fognak maradni és száz esztendő múlva sem veri ki őket senki.

– És az apám? – kérdezte Dola.

– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit alkalmasint rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott megkegyelmezni az ellenség.

– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk édesanyja.

– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már szolga, csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák ezentúl együtt túrják a lovasemberek földjét.

Vuk a vállára vetette gerelyét.

– Most megyek! – mondta.

– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül.

– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A tátrai tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat építek magamnak.

– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény.

– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek.

Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte:

– Mi lesz velem?

– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és határozott hangon.

Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények közül fölkantározta a szamarat.

– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és erős, ő gyalog mehet.

A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket.