Napváros

(Egy politikai merénylet története.)

Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru leány, mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi egyetemen tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, félszeg mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig megkopasztott csókafiókra emlékeztetett.

A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt egy politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának azonban nem volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a politika iránt. A férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást arról, hogy Palov Mária nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel viszonozta közömbösségüket. Ha tavasszal a Proménade du Lac lombos útjain fiatal diákot látott, aki a barátnőjével sugdosott, émelygést és bosszúságot érzett. Úgy találta, hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a természetnek.

Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával érintkezett, a festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a széptestü, rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött hozzá, hogy együtt teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét is. A gyermek apja egy Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden esztendőben ellátogatott Genfbe. Szívesen feleségül vette volna Ankát, de a leány egyelőre még húzódozott, mert elvi ellensége volt a házasság intézményének. Anka, miként odesszai barátja is, sokat foglalkozott politikai és gazdasági kérdésekkel és híve volt a tett propagandájának.

Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka cigarettával a szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott Máriához. A kis leány szinte iszonyodva hátrált meg előle.

– Mi baja? – kérdezte Anka.

– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária.

– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden harag nélkül.

Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában.

Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a kézben, a moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában nem csodálkozott ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen hozzá, hanem mindig is ismerték egymást. Együtt voltak ők már régen, sokszor, Mária ifjúkori álmaiban, melyeket akkor a leány, reggelre kelve, mindig elfelejtett.

Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, mert Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A zúgásuk folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. Mária boldog és nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a beszéd fölösleges is lett volna közöttük, mert a gondolataik összeölelkeztek és megértették egymást.

A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes emlékkel. Soha még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. Úgy érezte, hogy több is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két ikerlélek, miután sokáig kereste egymást az élet ködében, egymásra talált az álom titokzatos kertjében.

Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. Minden. Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem emlékezett. A fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le arcáról… Egyéni vonásai azonban elmosódtak a leány emlékezetében. Ezeket az egyéni arcvonásokat csak később konstruálta meg magának, nappali ábrándozásaiban.

Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és komor, mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, mint egy fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan visel. Az arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme kissé messze esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros kifejezést ad az arcnak. A nagy, fehér és puha kezére különös gyöngédséggel gondolt Mária.

Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, a kinai városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor tervekkel foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem szabad tudnia. Ezek és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária öntudatának mélységeiben. Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre és a leány nem is csodálkozott ezen.

Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak előtte. Az egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel sietett haza, mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az álomember, most már nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte a jelenlétét. Olykor akarnia kellett csak és ő már ott volt mellette. Megesett az is, hogy hiába húnyta le a szemét, hiába irányította feléje a gondolatát, hiába szólongatta: a moszkvai ember nem jelentkezett.

– Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – mondta Mária.

Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt.

– Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan mostanában, mint a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és keresztül világít rajta. Mindene ragyog és fénylik.

Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább.

A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át fájt. Anka azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad levegőn. Ő meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő akkor élte életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott szemmel is rögtön érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy kezét. Ő tehát tudott Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd gondolataival ott volt mellette. A leány szíve akkoriban megtelt boldog meghatottsággal és nőies alázatossággal.

Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen levertnek látszott. A világító fehér arca most sárgás volt.

– Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott.

Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt:

– Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok halomra lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették…

Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, midőn Anka azt mondta:

– A moszkvaiak vezére Lozenko Iván.

Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné ezt a nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos volt benne, hogy régóta magában hordja.

– Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan.

– Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak…

– Milyen a külseje? – kérdezte Mária.

A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett.

– Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van.

Mária megütközött ezen.

– Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke?

Anka vállat vont.

– Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban nem mernék rá… Lehet, hogy önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… Ezek különben jelentéktelen körülmények… Fontos az, hogy örülnünk kell, ha csak Szibériába viszik, mert a mostani főkormányzó valóságos vadállat…

Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon nyugtalanítottak, magára hagyta gondolataival Máriát. A kis diákkisasszonyt csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit hallott. Egészen biztos volt benne, hogy az ő moszkvai barátja Lozenko. Arra is emlékezett most már, hogy mindig valami finom, neki igen kellemes bőrillatot érzett, valahányszor a timár fia megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a tudat, hogy áloméletét hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy ezzel valami nagy, boldogító titok birtokába jutott.

Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul világított, puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, alvó emberek hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, Lozenko. A földön feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette és most ő tartotta kezét barátjának lüktető homlokán.

Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. Hiába erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és céltalanul keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal emelkedett kettőjük között.

A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A tűz, amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és körülötte.

Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után tudakozódni, – oh, a nevét sem merte ajkára venni! – abban reménykedett azonban, hogy a barátnője magától is szólni fog neki, ha újabb híreket hall. Anka is levertnek látszott. Féltette Thon-t, bár valami különös álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy kifejezést adjon gyöngéd aggodalmainak.

Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz készültek látogatóba.

Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de az anyja még sem gondolt arra, hogy elválassza.

– Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány.

– Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel.

– A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… A főkormányzó parancsára történt… Ha az a főkormányzó újévkor még életben van, akkor Oroszország megérdemli a sorsát…

Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult szájjal.

Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban egyre érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, távoli naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és vergődik, hogy Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen közömbös, titáni erő azonban magával sodorja a csillogó parányt, ismeretlen régiók felé, hol sohasem fog többet rátalálni Mária.

Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott tőle és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária tudta, hogy Thon után ment.

A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok múlását, reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. Később eljárt megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy a tanulása, miként egész élete, céltalan és értelmetlen erőlködés.

Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az egyetemről jövet, végigment a virágozva pompázó tóparton, orosz beszédet hallott egy előkelő vendéglő előtt. Egy úr és egy hölgy szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy hórihorgas termetü ember, oroszul mondott valamit a buldogképü kis embernek, aki levett kalappal sietett eléje. A nőn egyébként meglátszott, hogy párisi félvilági hölgy.

– Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy orosz diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt.

Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó hat láb magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán föltünően kicsi koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke egyformán rézvörös volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és tarkaszalagos szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt hölgyéhez, miközben az orra körül csupa nyájas ránc lett az arca.

Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott állott, az útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már elhatározta, hogy meg fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly váratlan erővel csapott föl a lelkében, mint valami explozió. Minden csöpp vére lobogó lánggal égett. Mámorosan sietett haza.

Az egész leány megváltozott. Csupa acélos élet lett. Amellett csodálatos nyugalommal és következetességgel kezdte átgondolni a tervét. Fegyvere volt. Kezdő diák korában szerezte, önálló életének első mézes heteiben. Majd arról kezdett gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem igen törődött a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a kérdést. Ezzel csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a bibliai Judith és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra vállalkoztak. Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen ruhája, de volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a diákkisasszonyoknak szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a ruha szabását és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon csupa olyan ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt. Hogy miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi gombos cipőt, aminőt még sohasem viselt.

Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A huzavona kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. Közben részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit fognak írni a lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. Szinte látta a meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, akit csak a tanteremből ismert. Elképzelte a törvényszéki tárgyalás lefolyását is és előre készült védőbeszédére.

A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek jelentőségével ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus szerelme eddigelé magát is kétségbe ejtette a valószínütlenségével. Olykor hazugsággal gyanusította magát. Most úgy érezte, hogy utólagos valósággá válthatja szerelmi álmát, ha össze tudja kötni az élet eseményeivel. Elszánt tettével grandiózus mauzoleumot állít meghalt álmainak.

Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. Többízben is látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, gyűlölet nélkül nézett a szemébe. Inkább valami különös rokonszenvet érzett iránta, aminőt a vadász érez a pompás szarvasbika iránt.

Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára vette új ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte csinos volt, midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes kőlapjain. A revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az alkalomra vásárolt.

Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember azonban nem mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább várakozott. A buldogképü orosznak, aki a főkormányzó megérkezése óta állandóan ott lappangott a fogadó körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását. A kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár.

Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott.

– A barátomat várom… Pincér az ebédlőben…

A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. Ajánlkozott, hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát faggatta, a főkormányzó hirtelen megjelent a kapuban. Fekete ruhában volt. A barátnője ezúttal nem volt vele.

Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült.

– Hol az automobil? – kérdezte hangosan.

A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta Máriát és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt.

Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a kezében.

– Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.

Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a földhöz vágta a leányt.

A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben zavartan motyogott valamit. Azután gyors léptekkel a kapu felé ment. A küszöbön megbotlott és a portás nyakába esett. Most tudódott csak ki, hogy golyót kapott. Mire bevitték a hall-ba és lefektették egy kerevetre, elvesztette eszméletét. A mellénye alatt egy vér volt az inge. Midőn megérkezett az orvos, már halott volt.

Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két rettenetes ököl szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra nem állították. Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár eszméleténél volt, mégsem tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, amidőn Lozenkó nevét kiáltva, először kilőtte fegyverét, nagyszerü és harmónikus zúgást hallott, amely hasonlatos volt ezer orgona mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán túlzúgta a revolver dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy embertömeg zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt. Bár mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre.

A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság alkalmából kiáltott:

– Lozenkóért!

A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, okos és rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária sohasem ismerte Lozenkót. Nem is ismerhette, mert Lozenkó csak félesztendővel Mária elutazása után telepedett meg Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy Mária a kedvese halálát akarta megbosszúlni a főkormányzón, meghazudtolták a tények. Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem személyes, hanem tiszta elvi okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő maga is védekezésében. Az a néhány mondat, amit a bíróság előtt elmondott, rettenetes vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere ellen. A genfi orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden szavát. Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami szentet. Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak.

A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei fogságot mértek reá.