Napváros

Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell néznie, akkor aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a lakájt, eloltja a gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül elszalad a városba, mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. Ancillának, a hófehérnek, a forrószemünek, a rózsalehelletünek mindig van egy hercege vagy márkija, akit tönkretesz és egy gárdistája, akit imád. Ez különben régi hagyománya az olasz balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A gárdistáját mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól venni a vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény ördög, de huszonnégy esztendős.

A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó rengetegén. A hold olyan szeliden világított, mint egy kék selyemmennyezetes hálószoba ampolnája, a márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől madárének hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A hattyútó partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész mesterséges labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó alagútak, lombos zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a merész vándort. A hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a sötét bozótnak, hogy hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra fordult, egyszer balra, aztán három sugárút közül a baloldalit választotta, majd egyszerre megállott, meglapult és fülelni kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást hallott az útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen lehajolt és halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles puszpángfal egy résén át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely a labirintus közepén volt. Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha világított a holdfényben. Egy túlkarcsú dereku, széles abroncsos szoknyáju, kecses női alak állott a Pán-szobor alatt. Kissé előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé tartotta.

– Á-i! – kiáltotta megint.

A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista szívébe, mint a fülemile trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből halkan zsongó mandolin-akkord válaszolt a hívásra.

– Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő.

– Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista.

Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint hozott a kezében.

– Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a karcsu.

– Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a második, aki kisebb és gömbölyü volt.

A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba font haja. Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő ő fensége! A gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A hadnagy meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, mint a hiúz a holdfényben legelésző őzeket.

– Jaj, de félek! – szepegte Ágnes.

– Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs veled a keresztanyád?

– Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban szoktunk járni?…

– Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor majd így szólok hozzá: Fenséges fejedelem, én nem tudok aludni, ha süt a hold és ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy ravatalon fekszem és élőhalott vagyok… Fenségednek könnyű, mert fenséged megiszik vacsoránál két-három pint bort, attól aztán úgy hortyog, hogy lehallani a palotatérre is.

– Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat büntetésül szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a fenséges fejedelem, mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a tóban.

– Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért jól esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde?

– Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? Megfürdünk megint?

– Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és érdekes ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap vendégünk érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap este már a nagyherceg menyasszonya leszek.

– Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat is. És ha szabad volna valamit kérdeznem…

– Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? Szép-e, fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja nagyon régi és a gyermekeik a születésük napján már hatszáz esztendősek. Az arca különben olyan, mint a rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a gólyáé.

– És ön hozzámegy, keresztanyám?

– Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok legyünk, hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk.

– Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok lesznek, ha meglátják csinos nagyhercegnőjüket.

– Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, sok csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig cobolybundákat, mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, zafirokat, topázokat és türkizeket fog nekem ajándékozni.

– Oh, de boldog ön, édes keresztanyám!

– Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a gólyalábát valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok belenyugodni, hogy olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet ilyen szép kis hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya vén szeretőt tart. Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz táncosnő, Ancilla, mostanában érkezett ide.

– Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám?

– A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa legnagyobb pletykafészke.

– Vén az az Ancilla?

– Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ azonban jól emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron párbajt vívott érte két muszka generális. Ha azonban egy kicsit utánajárnának, alkalmasint kisülne, hogy ott táncolt már Dávid királlyal a frigyláda előtt. Mindig mosolyog és a mosolya olyan édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy száll az arcára, az menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri levetni, még ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná többet összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki egyszer egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy viharvert kulissza-hercegnő között van.

– Minden férfi ostoba, keresztanyám?

– Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban olyan titok, melyet magammal a sírba fogok vinni.

– Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot.

– Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni és nekem jól esik, ha könnyíthetek a szívemen… Mikor nagybátyám megmagyarázta nekem, hogy az európai egyensúly érdekében feleségül kell mennem Kázmér nagyherceghez, én így szóltam magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett táncosnőt hoz magával a házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá üres kézzel és ha egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot vihetnék neki…

– Egy hadnagyot?!

– Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai egyensúlyt, különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy senki se tudjon róla.

– Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám?

– Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem fogod elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is elfelejted, amit mondok. Ismered Titust?

Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok közül. A kis Ágnes megszeppent.

– Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár ragyogna a lomb között…

A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor felé tett, aztán megállott és a lábával toppantott.

– Bú-hú! – kiáltotta kihívóan.

Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük.

– A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból lefeküdt a szénába.

– Tehát ismered Titust?

– A szép gárdistát? Oh, hogyne!

– A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint Párisé. Ez azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, milyen szerelmes volt abba a tökfilkóba a te szegény kis keresztanyád!

– A szép gárdistába?!

– Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban is. Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és megcsókoljuk egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt és megint megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá.

– Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt?

Cecilia kissé elgondolkozott.

– Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével játszanék… Egy hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha boldoggá akarja tenni és akkor nem is életveszélyes a dolog, föltéve persze, hogy a gárdista hallgatni tud… Diána előkelő istennő volt, még pedig igen szigoru erkölcsü istennő, azért mégis leszállott az égből, hogy megcsókoljon egy Endymion nevü ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü pásztor… Ez azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én tehát a fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy Kázmér úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én már olyan vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot.

– És megtette, keresztanyám? Megtette?

– Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros őrtiszt… Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… Éjfélkor, mikor már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, végigosontam a hátsó folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már megtalálta a kilincset, – a szívem bolondul lüktetett, – ekkor neszt hallottam az őrszobából… fojtott beszédet, vihogást… Titus úrnak látogatója volt, – még pedig női látogatója… A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a kilincset és benéztem a résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént megismertem Ancillát…

– A táncosnőt?

– Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… Engem észre sem vettek.

– És mit tett azután, édes keresztanyám?

– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az undortól és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás fiatal hercegnő remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu kurtizán előtt térdepel…

– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes.

– Mitológia, amihez te nem értesz.

A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a tücsökzenét. Végül megszólalt a kis leány:

– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen táncol?

A hercegnő hirtelen felkönyökölt.

– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az lábgimnasztika, semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes lesz a homloka és megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi piruettet látni? Cincogd el a forlanát, de gyorsan!

Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni kezdett a gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan könnyedséggel, mintha acélrugóra járna minden tagja.

Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. Az történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. Hiszen lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos tüsszentés volt, hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak is beillett volna. Mire a gárdista fölocsudott ijedtségéből, mellyel saját ügyetlensége eltöltötte, már megint sötét és üres volt a tisztás. Az elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az egész tündértáncot. Csak a távoli bozót kacskaringós útjai felől hallatszott valami szapora dobogás, mintha magassarku cipőcskék szaladnának versenyt egymással.

Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás rendben hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti őrszobába. Miután elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott ki az ablakon, mint újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a szűk szobában. Az agya erősen dolgozott, de azért nem sütött ki semmit, ami megérte volna a fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, a mámoros szemü, az édes lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy miért változott egy holdas éjjelen hideg ellenszenvvé a szép gárdista rajongó szerelme.