Szilveszteréji lovasok.
Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, csak a távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma házsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel.
Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú gémlábait. Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget, mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a község részeges irnoka.
A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e pillanatban. Ő a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják: az orgonista.
Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba.
– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt perc múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet!
– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista.
– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme közé nézünk a szilveszteri csudának.
– Miféle csudának?
– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg benne… Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval megint füstté lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer. Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. Aki meglesi őket a keresztúton, annak mondanak valamit. Valamit, amit csak az illető ért meg… Aki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal hoznak mindent, amit az ember elmulasztott és elrontott életében… Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg szobában… A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja… A paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… Mi azonban két semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak… Ki a mellet, föl a fejet!
Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett várakozniok, míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok azalatt föl-alájárt és szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón szívogatta kialudt szivarját. Az útszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülébe. Az orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne. Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját.
– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok.
A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun.
A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van!
A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a hajlott vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony aranysáv szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… Most kis felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü paripa lesz, a paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok önmagára ismer a tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan tiszteleg a király előtt, – úgy látszik, valamit jelent a felségnek… A király többször bólint fejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak. Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán egyszerre alaktalan köddé lesz az egész.
Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a homlokára üt, a távirópóznának veti magát és keservesen elkezd sírni.
Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő is lovas csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a cimborája. Az ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni diadalivvé lesz a felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások beláthatatlan seregei özönlenek a kapu felé. Hatalmas csataparipákon ülő, sisakos, páncélos, ragyogó leventék. Fehér szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak, márványarcu ifjak. Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes tisztaság és a halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal haladnak, mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És mindegyiknek szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele.
A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is nekiesik a távirópóznának. Odafönn pedig lassankint összegomolyodik, elmosódik és eltünik a kép…
Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, hogy eszébe jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az irnok, mögötte a kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. Ekkor megszólal az irnok:
– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… Fölvittem a főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb tanuló, a csapatnál én voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam volna, ma tábornok lehetnék. De én elittam a kardomat, a büszkeségemet, az életemet…
Az orgonista is megszólalt:
– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős koromban belekezdtem egy operába: A keresztes vitézek lett volna a címe… A nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy beszélt róla, mint valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor rajongását akartam megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… Abbahagytam a zenét, abba az életet, abba mindent… Most ötven esztendős vagyok és botfülü parasztgyerekeket kántáltatok a templomban…
Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az irnok: