Napváros

A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint a tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, de azért a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az asztalfőn a mester. Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi aranyérmeken lát az ember. Haja és szakálla, amelyet ellepett a korai dér, selymes fényü és sűrü, mint valami drága prém.

Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház legtávolabbi zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor aforizmákban beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső dolgokat és szét tudja bontani az élet legszövevényesebb jelenségeit. Néhány jelzőjével villámos fényözönt tud árasztani emberekre és eseményekre egyaránt.

A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki önként alárendeli magát fölényes szellemének és boldog, aki napszámosmunkát végezhet mellette, egy-egy megjegyzésével újabb nyersanyagot vetvén szellemének izzó és tündöklő kohójába.

A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a szeme azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester sohasem beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma csodálatát, amely delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb hallgatói is vannak. Az éjjeli pincérek és ott, az oszlop mögött, az úri korhelyek társasága. Azok félig kapatosan, bosszantó lármával törtek be, de aztán hamar elhallgattak és megkomolyodtak, és most már ők is ámuló hódolattal csüngnek a mester ajkán.

Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. Aztán észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, csillárával és tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes és tiszta mámor régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és szegénysége fölött. A mester e pillanatban fölséges. És szellemének szépsége visszaragyog a vendégek, a pénztárosnő és a pincérek arcán, mint a napfény az esővízben.

A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés rázkódtatta meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét elfoglalta a nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös arcu, halszemü asszony. A haját szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen reggel szimbóluma.

– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang.

A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak.

– Gyerek az idő! – mondja a mester.

Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már nem az, aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal alatt. Ennek talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru anyóspillantásokat vet feléje.

Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó megnyilt és egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. Szolgálati egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész éjszaka úgy aludt, mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany alól jön. Ez az ember szinte brutális módon egészséges, józan és tiszta benyomást tesz. Undorodva elfordítja a fejét, amikor meglátja a mester asztalán a boros üvegeket, azután leül és reggelit kér.

A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort rendel, feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már bomladozni kezd a fegyelem. Az úri korhelyek nem törődnek többet a mesterrel, hanem kedvetlen hangon és ásítozva hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik még. Aztán hirtelen fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal tekint utánuk, mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem.

Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a másik ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt sietve megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat rakosgat, a másik pedig sopánkodva hajtogatja:

– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az időmet!

A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az uzsorás a pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak szilveszteri harangok kongását hallotta volna.

A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek a koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a törtetők, a hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a karriércsinálók és vagyonszerzők. Ők azok, akik állati szorgalmukkal és szívósságukkal csúffá teszik a genie fejedelmi előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és az arcuk oly ügyes, józan és durva, mint a frissen meszelt fal. Kutyafuttába fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat, hogy megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről. Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek felé. És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek az ujságjuk mögül.

A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a fülkében tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi emberek ott oly kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, mint az álmos denevérek. Nem telik már semmi kedvük a virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség hiánya tartja őket vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul furcsa alakká vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt léggömb. A félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha kócból való volna.

A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, akik az éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, most lerázzák magukról, mint a kullancsot és magára hagyják.

Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett kísérletet tesz. Megtagadja önmagát és beáll reggeli vendégnek. Teát és ujságokat kér. A megalázkodása azonban hiábavaló.

A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az élet, a valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, laposságával, nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az ő szégyene. A valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől a barnapiros, fantasztikus éjszakába szokott menekülni.

Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju gyermekkel és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek a nagyapjukról csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a családias motivum végleg megutáltatja a mesterrel a kávéházat. Fizet és elmegy.

Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, megcsapja lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és porrá lesz minden fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén korhely, aki megint átfecsegett egy éjszakát.