ELSŐ RÉSZ.
KÉPES BESZÉD.
KÖNNYEK.
(Karácsonyi legenda.)
A költő kényelmesen leült a kávéház asztala mellé, maga elé húzta a csészéjét, egy szem cukrot tett bele, aztán sírni kezdett. Szépen, egyenletesen sírt, előbb a jobbszeméből, aztán a balszeméből, a csészét ügyesen alátartotta. Mikor tele lett a csésze, megtörülte szemeit a szalvétával, fölkavarta a csészét és jóízűen szürcsölgetni kezdte.
A szomszéd asztalnál magas, hórihorgas úr ült és figyelmesen nézte a költőt. Egyszerre fölállt és átlépett az asztalához.
– John Devil vagyok – mondta röviden.
– Az ördög? – kérdezte a költő kiváncsian.
– Családi viszonyaim talán nem tartoznak ide – jegyzete meg a hórihorgas úr hidegen. – Egyébként üzletember vagyok és üzleti ügyekben járok Budapesten. Mit csinál ön itt?
– Láthatja. Uzsonnázok, sőt mondhatnám ebédelek.
– És ez mind eredeti?
A költő vállat vont. Mr. Devil fölemelte a csészét, megszagolta, bemártotta egyik ujját és megízlelte. Bólintott, aztán megnézte az óráját.
– Félóra mulva utazom Manchesterbe. Nem szeretem a hosszú tárgyalásokat, tehát egészen kurtán megteszem önnek ajánlatomat. Ön szállít nekem ebből a folyadékból havonta két-három litert, literenkint hatszáz dollárért. A pénzt manchesteri gyáram bank-osztálya folyószámlára utalja ki önnek havonta, előre. Az első részletet már e hó elején megkapja. Küldeményét legkésőbb jövő hó tizenötödikére várom. Ajánlom magamat.
John Devil eltűnt és a költő megdörgölte szemeit.
– Butaság – mondta idegesen.
Elsején azonban pontosan megkapta a jelzett összeget. Első elragadtatásában odáig volt az örömtől: kabátot vett és fehérneműt, kibérelt egy puha kis fészket magának, szenet vásárolt és élni kezdett.
Egy hét mulva lelkiismeretfurdalás fogta el. Itt az ideje, hogy szállítson valamit a kitünő John Devilnek, a terminus közeledik.
Este tehát korábban ment haza a klubból, ahová beiratkozott, jól befűttetett a kályhába, megvacsorázott és fölvette pyjamáját. Aztán az iróasztal elé ült, odahúzott egy finom mokka-csészét, tett bele egy kockacukrot, fölnézett a plafonra, hogy most dolgozni fog.
Várta a könnyeket, de hogy öt percig semmi se jött, nyugtalanul nyomkodta meg a szemeit.
– Na, mi ez? – mondta zavartan.
De még mindíg nem jött semmi.
– Gyerünk csak, – mondta a költő idegesen és sértődötten – hát mi lesz?
Legörbítette a száját és hangosan sopánkodni kezdett.
– Oh, én szegény, szerencsétlen, apátlan, anyátlan, elhagyott, boldogtalan, nyomorult féreg, – mondta a költő egyre hangosabban – oh, én szegény koldus…
Hiába, semmi se jött. A költőt rémület foga el. Hiszen így nem tud szállítani semmit John Devilnek, a jó életnek lőttek. Vadul és kétségbeesetten nyomkodni és masszírozni kezdte a szemeit, fölülről lefelé és lihegett hozzá.
– Ez így nem megy, – mondta végre – nem lehet becsapni az öreget, látja, hogy nem vagyok koldus. Másra kell gondolni.
Percnyi szünet után újra kezdte.
– Oh szegény, boldogtalan emberiség, óh mennyit szenvedsz el, ha meggondolom… Szegény, szegény embertársaim…
Figyelmesen várt, de egyre fokozódó rémülettel vette észre, hogy a szeme egyre szárazabb lesz, a szája pedig máris kezd visszafelé görbülni, sőt fölfelé, akárhogy nyomogatja vissza. A szíve összeszorult az ijedségtől, mert érezte hogy a gyomra gyanusan hullámzani kezd.
– Szegény… szegény embertársaim…
A hideg veríték lepte el homlokát, érezvén, hogy a szája egyre szélesebbre húzódik és mindjárt a füléig ér és ha ez még egy percig tart, akkorát röhög azonnal, hogy megpukkad.
Elsápadt. De hiszen így vége mindennek! Most mondjon le a jó életről, mikor már belekóstolt?
Pillanatig habozott, aztán dacosan fölvillant a szeme. Fölállt, odament a vizeskancsóhoz, öntött belőle egy keveset a teaforralóba, gyengén megmelegítette és beleöntötte a csészébe. Kis sót kevert hozzá és néhány gramm hamut. Jól fölkeverte, palackba dugaszolta, lezárta és pecsétet tett rá.
A palackot aztán föladta a manchesteri gyár címére és szívdobogva várta a választ. Elsejéig pontosan leszállította a három litert.
Elsején a pénz, minden különösebb megjegyzés nélkül megérkezett.
A költő fellélegzett. Azonnal titkárt fogadott, laboratóriumot rendezett be és munkához látott. Két hónap mulva, arra való hivakozással, hogy a nyersanyagok nagyon megdrágultak, fizetésemelést kért. Új szerződést csináltak és a költő kibővítette az üzemet.
Később megvette John Deviltől a manchesteri gyárat és ő maga szállította nagyban, politikusok és fejedelmek számára az emberiség békés fejlődéséről és boldogulásáról szóló nyilatkozatokhoz való anyagot.
FÜRDŐ-MONOLOGOK.
I.
Meleg fürdő.
A víz gyönyörű dolog, ha az ember megfigyeli, igazán: a legszebb dolog. Milyen finom hajlásai vannak, milyen kecses mozdulatai, milyen szép erezetek – és milyen különös viszonyban van a víz a szilárd tárgyakkal. Hogy simul mindenhez, lágyan, diszkrét érintéssel – felveszi mindennek a formáját, ami beléje kerül, – az ember azt hinné…
Tudja isten, mit hinne az ember… Az embernek, olyan szép, lágy, határozatlan érzései vannak sokszor, de nem veszi észre… úgy látszik, ezek az érzések lappanganak bennünk, amikor valami szebbet, jobbat szeretnénk az életünknél… Mert nem vagyunk boldogak, pedig lehetnénk… csak a belülről zengő, halk, finom csengetyükre kellene hallgatnunk, amik homályos időkbe, elmult emlékekbe hívnak vissza bennünket…
Zengő csengetyűk… milyen szépen hangzik ez… milyen lágyan, milyen álmosító búgással… És ez nekem jutott eszembe… Persze, hiszen én diákkoromban verseket írtam és nem is voltak csunya versek. De aztán abbahagytam…
Az ember mindent, ami szép, boldog, harmónikus, mindent abbahagy, hogy kemény, rideg, ostoba dolgok után fusson, amikről azt hiszi, hogy fontosak… Ostobaság, hiuság! Mintha egy tiszta, langyos őszi este, suttogó platánok alatt… egy ködszerűen szép női kézzel a kezünkben… mintha ez nem érne fel mindennel, ami után törekszünk… Mikor az est mesélni kezd… milyen gyönyörű ez, csak most veszem észre… Igen, az est mesélni kezd… és lágy szökőkút csobog a parkban és madarak muzsikálnak.
Ó, Margit! Milyen gonosz, milyen rossz voltam én hozzád, mikor úgy rámnéztél, a mult héten, ott a sétatéren… Hát nem éreztem, mit jelent egy ilyen női tekintet? Hogy többet ért sok hiú, nagyravágyó erőlködésünknél – többet ér magánál az életnél! Elfulni egy fullasztó csókban – igen, megfeledkezni világról, emberekről, kicsinyes terveinkről… a langyos, drága semmibe elmerűlni… és körülöttünk a szomorú fűz lombjai susognak… Emlék… emlék…
Igen… most értem magamat… most megismertem az én igazi lelkemet, a szelid, nemes gyöngéd lelket… egy költő lelkét… egy gyermek lelkét… Hogy tudtam elfelejteni! Holnap… nem, még ma… felkeresem Margitot… ó, hogy fog örülni, hogy meg fog érteni… Margitkám, mondom majd egyszerűen és mélyen a szemébe nézek… Margitkám… volna kedved velem elutazni… délre, délre igen… talán Afrikába… ott olyan jó meleg van… de hogy lehetne? Megvan! Az a háromezer korona… megvan! Lehetne jobban felhasználni? Soha! Végre egy igazi, boldogító gondolat!
Megyek! Még ma elmegyek Margithoz! Együtt beszéljük meg az utitervet!
Hol a törülköző?
Hű, de hideg van ideki!
II.
Hideg fürdő.
Hű, a teremtésit neki. Kicsit kemény, de egészséges. Az a fő. Fura egy dolog egy ilyen darab víz, a kádba az ember ki se nézné belőle. Foga van neki. Harap. Hű.
Ezek a ledörzsölések azt hiszem, nagyon jól hatnak. Mindjárt máskép érzi magát az ember, ha a vérkeringés egy kicsit megindul. Szamárság, hogy eddig is nem csináltam. Ezentúl mindennap egyszer, gyorsan ledörzsölöm magam, kicsit kellemetlen, de az embernek nem szabad kényelmeskedni, ha azt akarja, hogy friss legyen.
Nem is értem, eddig miért nem folytattam ezt a dolgot rendszeresen. Persze, az ember mindenféle szamársággal foglalkozik, ahelyett, hogy az egészségével törődne, pedig csak egészséggel lehet valamire vinni.
Már tegnap este akartam kezdeni, de aztán lefeküdtem, amiatt a hülye regény miatt, hogy inkább azt olvasom az ágyba. Igazán, ha meggondolom, nem volt érdemes. De micsoda egy émelygős dolog – még versek is vannak benne! Hogy mi mindenre ráérnek a népek, ha okosabb dolguk nincs. Nem is értem, hogy tudtam végigolvasni! És vajjon mennyit kapott az író ezért a regényért? Na, én ha kiadó volnék, egy vasat se fizetnék ilyesmiért! Csupa émelygős leírás, úgy-úgy, locsogás-fecsegés. Csak butítják a népeket. Egészen meghülyültem, míg a végére értem. De persze, valamire emlékeztetett, amit gyerekkoromban olvastam. Micsoda haszontalan időfecsérlés könyveket olvasni. Ki is iratkozom a kölcsönkönyvtárból – okosabban fogom felhasználni az időmet. Beiratkozom a sportegyletbe. Ott mindjárt jó összeköttetésekhez is jut az ember a pénzéért.
A Szalkaival nem is volna rossz megismerkedni, az nagyon hasznos lehet a végén.
Még ma elmegyek. Azaz, hogy… hová is igérkeztem délutánra… Hm, persze. A Margit… Ejnye, ejnye. Na, annyi baj legyen. Legfeljebb nem megyek el. Ha megharagszik, legfeljebb megharagszik. Ugyis… nem is jönne rosszul, ha megharagudnék… Unom már ezt a dolgot. Az ember elhanyagolja a dolgait. Pedig az az első. Kezdett ez a dolog elsavanyodni, ezzel a Margittal.
Ugy van, egy friss, egészséges, ruganyos szakítás. Az a legegészségesebb. Csak frissen, in medias res, fejest a dologba. Azonnal megírom neki a levelet. Nagyon sajnálom. Nekem más dolgaim vannak. Felkeresem ezt a Szalkait. Ez ért a bőrügyekhez. Hm… mi volna… nem is volna rossz… azért a háromezer koronáért… ő el tudná helyezni. Nagyszerű üzlet. Pláne, ha még emelkednek az árak. Már miért ne emelkednének? Csak frissen, energikusan nyélbe kell ütni! Nagyszerű! Egész más ember leszek, ha ez beüt! Gyerünk!
Hol a törülköző?
ULTIMA RÁCIÓ.
vagy az ököljog fejlődése a középkor óta. Elvi tanulmány két felvonásban és négy képben.
Első felvonás.
Első kép.
1480.
Bence lovag (sétálgat a bástya alján. Magában): Hűvösre jár az üdő. Ágyasházamba térek immár, hogy a kora pirkadattal nyeregbe pattanva, az országútra térhessek. A gazdag izmaelita már nyolc felé arra jár.
Balambér lovag (szembejön): Köszöntlek lovag, a szent kereszt nevében!
Bence lovag: Vajha Szűz Mária, kinek lobogóját védelmezed, imádkozna éretted, lovag! Kinek arculatja ragyog előttem, mint a felkelő nap?
Balambér lovag: Balambér vagyok, lovag!
Bence lovag: Én meg Bence, lovag!
Balambér lovag: Engedd meg, lovag, hogy sisakom rostélyát levehessem előtted. (Letolja a rostélyt, de e mozdulatnál a sisak forgója előrelendül és véletlenül megkarcolja Bence lovag homlokát.)
Bence lovag: Lovag, megkarcoltál.
Balambér lovag: Sajnálom, lovag, nem akartam.
Bence lovag: Tudom, lovag, hogy nem akartad. De Bence lovagot nem illetheti karcolással senki büntetlenül. Sajnállak, lovag, de e sértésért a sorsnak kell dönteni köztünk. Azonnal megyek a rendfőnökhöz, hogy rendelje el az istenitéletet.
Balambér lovag: Köszönöm, lovag! Ott leszek! Viszontlátásra, nemes lovag!
Bence lovag: Isten veled, nemes lovag!
Második kép.
Másnap.
Az istenitelet. A rendőrfőnök jelenlétében Balambér lovag és Bence lovag egy szál karddal kezükben állanak szemben egymással. Balambér lovag, mint sértő fél, páncél nélkül, Bence lovag páncélban.
Bence lovag: Kezdhetjük! Most véged, te korcs!
Balambér lovag: Vagy neked, te nyápic cenk! Nesze! (Odavág, kupán találja Bencét.)
Bence: Tyű, a tagadóját, hitvány kurafi! Nesze, rongyos! (Mellbevágja.)
Balambér: Hu, a mindenségit! Nesze! (Pofonvágja a karddal.)
Bence: Úgy? Akkor hát, itt van! (Nyakonlegyinti a karddal.)
(Mindketten véresen esnek össze. Lepedőben szállítják el őket, három hónapot feküsznek az irgalmas rend kolostorában.)
Második felvonás.
Első kép.
1914.
Doktor Bence (sétálgat a Bástya-kávéház mellett. Magában.): Jó lesz már hazamenni, holnap fel kell menni korán Polacsekhez, a váltó-ügyben. Más ügyvéd csípi el az orrom előtt.
N. Balambér (jön szembe): Kérek egy kis tüzet!
Bence: Nem látja, hogy most dobtam el a cigarettám?
Balambér: Jó, jó, azért ne legyen olyan szigorú, papa.
Bence: Papa? Talán nem szemtelenkedne az úr! Micsoda piszok kraki-tempó ez! Belém akar kötni?
Balambér: Talán maga belém, marha!
Bence: Te piszok! (Pofonvágja.)
Balambér: Strici! (Orrbavágja.)
Bence: He!… (Hasbarúgja.)
Balambér: Ö… (Torkonragadja.)
(Mire a lézengők összeszaladnak, már nincs szükség szétválasztani őket. Mentőkért telefonálnak: a mentőorvos koponyacsont- és orrfal-repedést konstatál egyik részről, másik részről alsó csigolya- és medencecsont-törést. Beviszik őket a Rókusba, egyenkint három hónapot feküsznek.)
Második kép.
Három hónap mulva.
(A Lovass-féle vivóteremben. A felek megérkeznek, főbólintással üdvözlik a segédeket és egymást. Azután bekötözik őket bandázzsal, kimérik a lépéseket, a felek felállanak. Egyik segéd hozza a kardokat.)
Vezető segéd: Mielőtt N. Balambér és Doktor Bence Szilárd között felmerült sajnálatos affér lovagias úton való elintézésére rátérnénk, kötelességemnek tartom, hogy a felek lelkiismeretére és mindkét fél úri és kipróbált modern gondolkodásmódjára utalva, komolyan felszólítsam a feleket, hogy álljanak el a fegyveres elintézéstől és kölcsönös kimagyarázkodás után béküljenek ki. Európai műveltségű és gondolkodású úriemberekről lévén szó, fölösleges figyelmeztetnem önöket, hogy a párbaj egy a sötét középkorból fentmaradt barbár intézmény, mely a huszadik század szellemi életet élő intellektueljeihez méltatlan, durva és barbár elintézése a másképen is megoldható konfliktusnak. Gondolják meg.
Bence: Tisztelettel ragaszkodom a fegyveres formához.
Balambér: Segédeim és ellenfelem álláspontját különben tiszteletben tartva, a lovagias elintézést óhajtanám.
Vezető segéd: Akkor hát méltóztassanak: rajta!
(Összecsapnak. Balambér az első összecsapásnál három centiméteres karcolást ejt doktor Bence homlokán. A segédek közbevágnak, a párbajt befejezettnek jelentik ki. Bence homlokát betapasztják és hazamennek.)
IRIGYSÉG.
– Az irigység az oka mindennek, – magyarázta felhevülve Gézának egyetlen jó barátja, Dezső – az emberek gonosz és kegyetlen irigysége mindenki ellen, aki él. Nem az a baj, hogy önzőek vagyunk s az élet minden javát és örömét magunkénak akarjuk, még akkor is, ha más rovására szerezzük meg: – hanem az, hogy a más vagyonát és javát irigyeljük, azt szeretnénk elrabolni még akkor is, ha mi már nem használhatjuk semmire. A tigris lakik bennünk, amelyik legyilkol egy egész csordát, mikor egyetlen üszőt akar csak, tud csak elfogyasztani: egy életet tudunk csak leélni, de ezret és milliót szeretnénk elpusztítani. Nem az önzés, az irigység teszi pokollá a világot, – a szemünk ezerszer akkora, mint a gyomrunk. Oroszországot nem az hajtotta a háborúba, hogy óriási testének valamelyik része veszélyben forgott, hanem az elviselhetetlen kín, hogy más is él, szerényen és kicsin, de él. A nagy tömegek vonzzák a kicsit, ezer meg ezer koldus hal meg éhen, hogy a milliárdos vagyona még öt millióval több legyen. „Elveszem a koldus egy dénárját, és akinek ezer van, annak adom“ mondja a kegyetlen isten is. A világ felfalja önmagát, és elpusztul.
– Az a pesszimizmus beszél így, – mondta szeliden Géza – amelyik elfelejti megnézni az érem másik oldalát. De a fizikus tudja, hogy ahol taszítás van, vonzásnak is kell ott lenni. Nemcsak gyülölet van, a másik oldalon ott fényesedik a meleg rokonszenv, a könyes meghatódás, mely a magáét is odaadja a másiknak, nemhogy azét kivánná, – odaadná az életét is. Míg így beszéltél, nem jutott eszedbe a mi barátságunk? Mind a ketten szegény nincstelen emberek vagyunk, kávéházi filozófusok, de mondd, ha valamelyikünk hirtelen nagy pénzhez jutna, nem első gondolata volna a másik… és az öröm, hogy most örömöt okozhat neki?
Dezső nem felelt, hallgatagon váltak el egymástól.
Géza este kilencig ott ült a kávéházban és hideg hónaposszobájára gondolt, amit még nem fizetett ki ebben a hónapban.
Kilenckor felállt, sóhajtott, el akart menni. Ekkor berohant Dezső a kávéházba, halvány volt, a haja kúszált, reszkető szája alig tudott kidadogni néhány szót.
– Géza… gyere… bor…zasztó dolog…
Lefutottak az utcára. Dezső még mindig reszketett.
– A klubból jövök… borzasztó… játszottunk és… és… harminc… vagy negyven… ezer koronát nyertem… nem tudom biztosan.
Kabátzsebébe nyúlt, egy vastag csomó összegyűrt ezrest rántott elő, megint visszagyűrte.
Halványan, egyetlen szót nem ejtve, siettek egymás mellett. Dezső szólalt meg először.
– Mindjárt… hozzád siettem… felmegyünk hozzám… nem akarom, hogy lássák… kétezer koronát akarok adni neked…
Géza nem tudott felelni, – az egész József-köruton végig egy szót se váltottak.
A kapuban megállott Dezső, ránézett barátjára és hangosan elnevette magát.
– Mi az? – mondta Géza riadtan.
Dezső belenyúlt a zsebébe és újból kivette az ezres-csomót.
– Idenézz! – mondta.
Géza jobban megnézte a pénzt. Rámeredt barátjára és hangos, boldog nevetés tört ki belőle is. Kipirult, a vonásai megenyhültek, szeme visszanyerte nyugodt, derüs kifejezését.
– Hát igen, – mondta Dezső – viccet akartam csinálni. Szinpadi pénz, egy szinész kölcsönözte holnapig.
Géza még mindig nevetett, boldogan, felszabadulva. De mikor Dezső hirtelen elkomolyodott, ő is csodálkozva és zavartan nézett rá.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi, – mondta Dezső hanyagul – csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy az a tudat, hogy nyomorodban váratlanul kétezer koronát kapsz, úgy veszem észre, távolról sem okozott neked akkora örömet, mint ez most, hogy te ugyan nem jutottál hozzá kétezerhez, de nekem sincs harmincnyolcezer.
PÉLDÁZAT
az Gyógyító Miskulánciáról, azaz Medikámentomról s az irástudó Doktorokról.
1. Vala pedig azon időben igen nagy Veszedelem, mind az egész országban, kit is neveznek bélpoklosságnak.
2. Kiben sokan gyötrődnek volna, gazdag és szegény egyaránt: mert nem tudják vala annak gyógyító írját.
3. Azért valának némelyek, kiknek az ő szemek megvakulna – és valának, kiknek az ő fülek megsiketülne – és valának, kik nem szólhatnak vala, mivel az ő nyelvök megsebesedék.
4. És az ő testök lett volna nyilt sebekkel megkeményedve és az ő arcuk, mint a szikkadt föld nyáridőn és az ő szemök elfolyna, mint a folyó vizek.
5. Továbbá az ő jajgatásuk elvegyül vala a jajgatók panaszával és elpusztulnak vala, mivel senki nem segítene rajtok.
6. Annak okáért az ország népe a bélpoklosságtól megtizedelteték s a bélpoklosok beteg gyermeket nemzenek vala, melyek bélpoklosságban találtatnak vala.
7. Vala pedig akkor sok írástudó Doktor, azaz Gyógyító, kik is Medikámentomokon eszmélkednek vala s egyben kotyvasztának sokféle Miskulánciát, hogy azzal gyógyítanák a bélpoklosokat.
8. Melyek közzől vala olyik, hogy enyhülést szerezne egy napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne két napra, és vala olyik, hogy enyhülést szerezne három napra; – de nem volna olyan, mely a bélpoklost meggyógyítaná.
9. S ekkor az Izráel nemzetségéből egy, ki is nevezé magát Becsületesnek, másszóval Ehrlich-nek: ki is kotyvaszta Miskulánciát, hogy azt a bélpoklosok bévennék.
10. S látván látának akkor csudát: mert bizony ki is azt bévette volna, felkel és jára és az ő sebei elolvadnak vala, mint a tavaszi hó.
11. S enyhülést szerez vala nem egy napra, nem két napra és nem három napra, hanem az egész életre.
12. S örvendezének a bélpoklosok, mivelhogy az ő panaszok meghallgattatik vala.
13. S meggyógyulának azok, s nem volna többé szükség Irástudó Doktorra, mivelhogy megvolna a Gyógyító Medikámentom.
14. És ekkor az Irástudó Doktorok bevádolák azt, ki ezt tevé: elmentek a bírákhoz s mondák: E’ káromlást mivel.
15. És bizony gonosz dolgot mivel, mert méreggel éteti a bélpoklosokat.
16. S jövének kétezer Irástudók s fennhangon kiáltozának, mondván: E’ káromlást mivel.
17. Azért idézé vala ama Becsületeset bírói széke elé Galeotto, a pontifex, s mondá neki: Ezek megbotránkoztak rajtad és a te cselekvéseden.
18. Mert micsodás Medikámentomot adtál a bélpoklosoknak, hogy azok felkelnek és járnak. Bizony, nagy dolog ez.
19. S felelé az: Te mondád.
20. Mert imé, az én Medikámentomom meggyógyít vala kétezer bélpoklost, kik is meggyógyúlván, gyermeket nemzenek vala, az ország dicsőségére és becsületére. Ám te lásd, kié az igazság.
21. A bíró pedig hordozá vala e szókat az ő elméjében s nagysokára felemelvén szavát, így szól vala fennhangon, mondván:
22. Nincs igazad, ó Becsületes Irástudó, mivel a te gondolatod végig nem gondoltad vala.
23. Mert nézz körül: ime, itt áll kétezer Irástudó, a kik nem tudnak egyebet, mint bélpoklosokat gyógyítani, az ő módjuk szerint, s ha nem lesznek bélpoklosok, mivelhogy te meggyógyítod azokat a te módod szerint, ezek itt elpusztulnak s az ő magjok kihal.
24. Mivelhogy nem adhatnak kenyeret az ő asszonyuknak és az ő gyermekök meg sem születhetik.
25. Mert bizony, kigyógyítottál kétezer bélpoklost és született kétezer egészséges gyermek, de elvetted kétezer egészséges ember kenyerét és nem születhetik meg kétezer egészséges gyermek.
26. Mivelhogy sokan vagynak a bélpoklosok, de ugyanannyian vagynak az Irástudók, a kik abbul élnek, hogy őket gyógyítják.
27. S ha meggyógyulnak a bélpoklosok, meghalnak az Irástudók.
28. Mert a mérleg nyelve mindenkor egyenesen áll, ha fel nem fordul a mérleg.
29. A kiknek szemeik vagynak, lássák, s a kiknek füleik vagynak, hallják.
A MAJOM ÉS A HANGYA.
(Aesopusi jelenet.)
Hangya: Egy teljes napon át figyeltelek, tisztelt barátom, mint a Munkaellenőrző Minisztérium kiküldöttje, mely azzal bizott meg, hogy tegyek rólad jelentést. Mondhatom, nagyon csodálkozom azon, amit megfigyeltem. Őrületes mozgékonyságod és élénkséged első percben azt a benyomást keltette bennem, hogy hallatlan elfoglalt és tevékeny életet élsz, rengeteg dolgod és elintéznivalód van, azt se tudod, hol áll a fejed, nem érsz rá pihenni. Csak most este jöttem rá, hogy tulajdonképen egész nap nem csináltál semmit, nem végeztél semmit, ugráltál egyik ágról a másikra, lóbáltad magad, vakaróztál és fintorgattad a képedet. Annál csodálatosabb ez, mert az ügyességed meglepő, kezeid végtelenül érzékenyek és alkalmasak a legprecizebb feladatok elvégzésére. Ha nekem ilyen kezeim volnának, egész nap hordanám a bolyba az építőanyagot és tízszer annyit végeznék, mint amennyit így tudok, tökéletlen testrészeimmel.
Majom (gúnyosan): Nagyon el lehetsz foglalva, ha ráértél egész nap engem tanulmányozni. De ha már megtiszteltél ezzel, legalább figyeltél volna jobban. Nem igaz, hogy egész nap csak ugráltam és játszottam. Hát ezt a nyolcvan darab mogyorót ki szaggatta izekre, ki szedte szét darabokra, ki bontotta fel a kókuszdiót, a fűszálat ki hasította fel, hogy megnézze, mi van benne?
Hangya: Igaz, egy csomó tárgyat kaptál fel hirtelen a földről és hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel darabokra tépted, foszlányokra bontottad, közel tartva szemeidhez, mohó figyelemmel, mintha valamit keresnél.
Majom (gőgösen): A lényeget keresem. A dolgok belső összetételét. A megismerés nemes szomjúsága lángol bennem. Amihez nyúlok, feltárul előttem.
Hangya: Megfigyeltem, hogy rögtön eldobod, amit így összeszedtél és elrontottál és egyéb után kapsz. Mi az anyagokat keserves fáradtsággal összehordjuk, fúrunk és faragunk, utcát és házat és odút, országutat és várost építünk belőle, rendszeresen egyesített erővel, mely összetartja társadalmunkat és biztosítja fajtánk életét. Minálunk a mi bolyunkba nem találsz dologtalan hangyát, mert aki nem akar dolgozni a köz érdekében, azt kipusztítjuk magunk közül. Mindenkinek megvan a maga feladata a közös munkában – mi munkások vagyunk.
Majom (legyint): Tudom, olvastam Marxot. Nem érdekel. Én analizálok.
Hangya: Én építek.
Majom: Én játszom és ugrálok és kurjongatok, én igyekszem boldog lenni, örülni az életnek, élvezni izmaim játékát, érezni, hogy én én vagyok. Én művész vagyok, semmi közöm hozzátok. De amellett én tudós is vagyok. Az igazságot keresem, a megismerést. A társadalom én értem van, én egyéniség vagyok.
Hangya: El fogsz hullani és tönkre fogsz menni. Mi jól látjuk, hová vezet ez a mértéktelen individualizmus. Mi építünk és készülünk és szervezkedünk és egy napon tunya és értéktelen, pöffeszkedő tested megtámadjuk és ledöntjük a földre. Te ügyes vagy és fürge, de mi rettenetesen sokan vagyunk, mert társadalmi szervezetünk lehetővé tette, hogy szaporodjunk. Ki fogunk pusztítani téged.
Majom: A durva és ostoba tömeg mindig ellensége volt a lángésznek. Tudom, hogy az életemre törtök, tudom, hogy nem jó szemmel néztek, mert én tehetség vagyok.
Hangya: Mi vagyunk az erkölcs.
Majom: Tehetségtelenek vagytok, az az erkölcsötök.
Hangya: Ami a tehetségedet illeti, csak annyit látok, hogy jól tudod utánozni azt, amit mások kitaláltak. A tehetség produktiv, barátom. Homályos származásod se enged mélyebb és igazibb képességekre következtetni.
Majom (gúnyosan): A származásom? Nagyon érdekes. Talán a felekezeti viszonyaimmal nem vagy megelégedve? Hát te honnan származol?
Hangya (méltósággal): Az én családfám a nemes hüllőkön át az ichtiosaurosig vezet vissza. Őseim óriások és sárkányok voltak, repülő csodák, földöntuli lények.
Majom: No lám – kiderül, hogy te vagy az arisztokrata és én csak bitang jövevény. Származásoddal dicsekszel és hagyományokkal – szeretem az ilyen forradalmárt. Csak a múltra tudsz hivatkozni, mikor a jövőt hirdeted?
Hangya: Enyém a jövő is.
Majom: Majd kiderül. A te őseid szárnyas angyalok – nekem nincsenek őseim, vagy nem tudok róluk, nem kérkedem velük. De van egy unokám – nem hallottad hirét? Embernek hivják – fiatal korában átment Európába és azóta – úgy hallom – nagyobb karriert csinált, mint valamennyi ősöd.
Hangya (ajkát biggyeszti): Hallottam hírét. Kalandor. Nálunk járt egyszer. Szélhámos.
Majom: Ó, te unalmas majom!
TÖRTÉNELMI MATERIALIZMUS.
szükségesség irányítja, mint a
csillagok mozgását az ürben…“
Tolsztoj.
öt-tíz évig…“
Rodzianko.
Elő-India és Madagaszkár között, ahol most a tenger hullámzik, sok ezer év előtt szárazföld terült el és ezen a földön egy nagy nép lakott: a dravidák. Ezeknek fejedelme, Mikulás, igen jómódu és boldog ember volt, mindig volt neki pénze, nem úgy, mint nekem. Ha valami megtetszett neki a boltban, megvette, ha valami gusztusos volt és étvágygerjesztő, megette. Mikor álmos volt, lefeküdt aludni, mikor kialudta magát, felkelt.
Ilyen jól élt, de volt neki egy minisztere, Roczi Jankó, ez mindig unszolta, hogy menjen vele sétálni az országban. És hogy sétáltak, mutatott neki házakat, földeket, szép kerteket, ahol az emberek laktak és azt mondta:
– Látod, ez is a tied lehet, ha akarod.
– De hiszen ez más embereké – mondta naivan Mikulás. – Először is más embereké, nem az enyém, másodszor nekem nem is kell, mert már van annyi, amiből jól élek.
– Naiv vagy, – mondta Roczi Jankó – az embernek mindent el kell venni, amit lehet.
– De ugy se adják – mondta naivan Mikulás.
– El kell venni erővel.
– De ők többen vannak, tehát erősebbek.
– Az ám, – mondta Roczi Jankó – erősebbek, addig, amig tudják, hogy azok. De mihelyt elhiteted velük, hogy van valami, ami náluk erősebb, azt teheted velük, amit akarsz.
– És hogy hitessem el velük?
– Azt csak bízd rám, – mondta fölényesen Roczi Jankó – ahhoz neked gyenge a fejed. Az étvágyad ellenben erős, ne fojtsd magadba, te csak cselekedj, majd én megmagyarázom nekik, amit cselekedtél.
A szomszédban legelészett egy jókedvű bika, meghallotta ezt a beszédet és méregbe jött, hogy ilyen maszlagot be akarnak adni valakinek. Leszegte a fejét és dühösen nekiment Mikulásnak, hogy egy kicsit megöklözze, hogy vigyázzon magára.
Roczi Jankó erre felugrott egy tuskóra és elkezdett szónokolni.
– Ó nép, – mondta – látod-e a Törvényt fejed fölött? Ime a fajok öntudatlan feszülése, mely mint ahogy nagyon helyesen mondja Tolsztoj, éppen olyan törvényszerüség s előre elvégzett sors, mint a csillagok futása, vagy a fizika törvényei, ime szükségképpen magával hozta, hogy a nagy Bika rád rohanjon s pán-bika törekvéseivel megfojtsa a te nemzeti aspirációidat. Töltsed be te is a törvényt, mely tudósaink számítása szerint , abból áll, hogy visszatartsd azt az izét, még ha belepusztulnál is.
A Nép, egy nagy szőke fiú, letette kezéből a kenyeret, amit éppen majszolt és kék szemével ránézett Roczi Jankóra.
– Tényleg ez a törvény? – kérdezte.
– Igen, – mondta Roczi Jankó – te nem tűröd a pán-bika terjeszkedést, inkább elpusztulsz.
– Tényleg nem türöm? – kérdezte szeliden a nép.
– Tényleg nem tűröd – mondta lelkesen Roczi Jankó.
A Nép, nagy szőke fiú, gondolkodott egy kicsit, aztán nekiment a bikának. Szégyelte bevallani ugyanis, hogy nem érti azt a hosszú számot.
– No most, gyorsan, – súgta Roczi Jankó Mikulásnak – szaladj be a házába és edd meg, ami az asztalon maradt.
Mikulás éppen éhes volt, beszaladt és enni kezdett.
A Nép pedig verekedett a bikával, holott az erősebb volt és őt nem is akarta bántani. Egy pillanatra elfáradt, akkor megtörölte a homlokát és véletlenül hátranézett. Meglátta Mikulást az asztalnál, amint az ő ebédjét eszi. Ezen nagyon elcsudálkozott és már-már vissza akart fordulni.
– Gyorsan, gyorsan, – súgta Roczi Jankó – mert baj lesz. Vágj hozzá egy darab követ.
Mikulás felkapott egy darab követ és a Néphez vágta. Éppen homlokon találta, a Nép elesett, a bika keresztülgázolt rajta.
– Hát ez mi? – kérdezte csudálkozva a Nép.
– Na hallod, – magyarázta Roczi Jankó – hát ez a Természet Törvénye.
– Hogy a követ a fejemhez vágják?
– Dehogy vágták a fejedhez, – mondta Roczi Jankó – csak eleresztették. Hát nem ismered a fizika törvényeit? Hiszen már Newton megállapította, hogy a szabadon eleresztett kő 9.80 gyorsulással, vizszintesen elkezd repülni. Sajnos, éppen ott álltál és így kupán talált.
– Hja úgy, az más – mondta a Nép. – Ha a Természet Törvénye, az más. Az ellen hiába okoskodnék, abba bele kell nyugodni. Az más.
És nyugodtan meghalt, mert restelte bevallani, hogy mikor a nehézkedési törvényt tanulták, akkor éppen nem készült és így nem tudja biztosan, hogy az eleresztett kő függőlegesen esik-e, vagy vizszintesen.