Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák

A LEBESZÉLŐBEN.

Reggel levelet kaptam, hogy 131313 számú sorsjegyem megnyerte a 2 K 29 filléres főnyereményt és a 2,000.000 K-ás jutalmat, legyek szíves, vegyem fel. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel a dologgal, én bevallom, nagyon örültem neki, lehet, hogy nem vagyok normális ember, de örültem. Mindjárt el is mentem hogy majd fölveszem de még nem volt nyitva a bank, lementem egy kicsit sétálni a Dunapartra.

Fütyörészve nézegettem a vizet, mikor egyszerre egy kemény tenyér nehezedett a vállamra.

– Térjen magához, szerencsétlen – mondotta hadarva egy magas, bústekintetű férfi.

Mire én:

– Tessék?

– Tegyen le végzetes tervéről, – folytatta a bústekintetű férfi és ásított egyet.

– Ugyan, hát mit gondol felőlem? – szabadkoztam.

A bústekintetű férfi, anélkül, hogy a karomat eleresztette volna, cigarettára gyújtott, megint ásítozott, megdörgölte a fülét, aztán barátságosan megveregette a vállam.

– Na gyerünk, gyerünk.

– Hová megyünk? – jegyeztem meg szerényen.

– A lebeszélőbe. Figyelmeztetem, hogy ne ellenkezzék, mert kénytelen leszek karhatalmat venni igénybe. Ha nyugodtan viselkedik, nem bántjuk.

Karhatalomról lévén szó, kábultan és rémülten követtem. Másfélórás gyaloglás után, mialatt egyetlen szót se váltottunk, egy külvárosi ház előtt állott meg kísérőm.

– Tessék bemenni, – mondta és egy kicsit meg is lökött.

Alacsony hivatalszobába léptünk, a szoba fölött ez állt, fekete betűkkel: „II. számú Kerületi Lebeszélő Osztály és Iktató.“

Hosszú farács húzódott egy deszkaasztal mellett, több nyílással, melyek mögött hivatalnokok körmöltek.

– Menjen oda a harmadik rácshoz, – mondta nekem az egyik. – Kérem főlebeszélő úr…

Egy száraz hang:

– Mi az?

– Tessék felvenni az adatokat.

– Ugyan hagyjon békén nem látja, hogy el vagyok halmozva? Küldje a Kovácshoz.

– Jöjjön ide, – kiáltott rám valaki.

Alázatosan odamentem.

– Neve? – kérdezte a hivatalnok, anélkül, hogy felnézett volna.

– Kérem szépen, én…

– Neve?! – kiáltott rám fenyegetően.

Mondtam.

Ezután egy csomó adatot kért még, kitöltött egy blankettát, ideadta és becsukta a rácsot.

– Hová menjek ezzel? – kérdeztem tanácstalanul.

– A negyedik emeletre, 14. szám alá, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz. Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő-lapot, egy kijelentő cédulát, egy bejelentőt és egy feljelentőt. Ezeket átviszi az összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláiratja és visszahozza nekem.

– Igenis.

Két óra se telt bele, ott voltam a Gyűjtő és Ellenőrző Osztály fogalmazója előtt. Nem lehetett elmenni, mert egy rendőr állandóan a sarkamban volt, azzal az utasítással, hogy magamra ne hagyjon, míg el nincs intézve a lebeszélés.

– Tessék, segédlebeszélő úr, ez az – mondotta a rendőr.

A segédlebeszélő rátámadt a rendőrre.

– Már megint tizenkettő után hozzák nekem a feleket? A fene essen ebbe a nyavalyás vircsaftba! Csak én legyek marha, a többiek urizálnak. Legközelebb, ha tizenkettő után jönnek, mindkettőjüket kihajítom.

A rendőr hallgatott, a segédlebeszélő rám kiáltott:

– Mit áll itt? Adja ide az irásokat.

Átadtam a tizenkét cédulát, amit közben összegyűjtöttem. Átvizsgálta őket, ásított, aztán a következőket mondta:

– Tegyen le végzetes tervéről… aoiá… de álmos vagyok… térjenvisszaazélet napsugarasmezejére… öböböböbö… azéletmindenkiszámára tartogatmég örömöket… megértette?

– Igenis, csakhogy –

– Ne feleseljen. Megigéri becsületszavára, hogy soha többé nem tör önnön életére?

– De hiszen én –

– Elég. Megigéri becsületszavára és kész, elmehet. És máskor ilyen ügyekben ne tizenkettő után tessék jönni, mert én nem vagyok a bérese az uraknak, tetszik érteni. Alászolgája.

Elsompolyogtam, de a következő percben képéből kikelve ordított utánam.

– Hé!… Hát az igazolványt én vigyem le az iktatóba?

Rémülten álltam meg.

– Ezeket vezettesse be megfelelő helyeken, iktassa át, bélyegeztesse le és vétesse fel… Majd a biztos úr útbaigazítja.

Kezembe csapta az iratokat és bevágta az ajtót. A rendőr ásított, aztán intett, hogy gyerünk, ő is szeretne már ebédelni. Megköszöntem a szívességét, borravalóul átadtam neki főnyereményt nyert sorsjegyemet, felkapaszkodtam az ablakra és leugrottam a negyedik emeletről.

BARÁTOM, A VÁLLALKOZÓ.

Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek meg a Nyújork-kávéházban, rendkívül sürgős és számomra életbevágó fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne egynegyed ötkor, hanem félhatkor jöjjek és ne a Nyújorkba, hanem a budai Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az Andrássy-kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este féltizenkettőkor.

Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az ujpesti Otthon-kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.

Elmentem Ujpestre és beültem a kávéházba. Néhány perc mulva alacsony, szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült. Kérdésemre, hogy ő hivatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen. Megkérdezte, hogy vagyok és mit szólok hozá, milyen soká tart a háború.

– Hát bizony, – mondtam – éppen hogy eléggé. Már az igaz.

– És ki tudja még meddig tart – mondta.

– Bizony, csak az isten tudhatja – jegyeztem meg.

– Tessék elhinni, már vége lehetne – fűzte tovább.

– Majd csak vége lesz – válaszoltam.

Köhögött és a körmét kezdte piszkálni.

– Hát, kérem, – mondtam én – hát miről van szó?

– Hogy – hogy miről? – kérdezte.

– Úgy értem, a sürgönyök miatt…

– Ja, arról. Hát igen, kérem, egy vállalkozásról lenne szó.

– Értem. Miféle vállalkozásról?

– Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni, hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.

– Állok rendelkezésére.

– Mert, kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni kellene valamit.

– Nagyon helyes.

– Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni önnel.

– No igen… nagyon megtisztelő… tehát…?

– Tudom, kérem, hogy azt nem lehet úgy egykettőre nyélbeütni.

– Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani – talán lapvállalkozás.

– Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.

Szünet állt be.

– Egyelőre az a fontos, – kezdte újra – hogy amig nem biztos a dolog, nem szabad senkinek beszélni róla.

– Kérem, kérem – biztosítottam.

– Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról-holnapra… az nagyon veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az ötletet…

– Persze – mondtam – és tekintve, hogy pénzről van szó, biztosan…

– Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a dolog sikerül.

– Mégis, – mondtam óvatosan – milyen természetű dolog ez?

– Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen. Mert azt elő kell készíteni, azt kell megfontolni. Nem szabad elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.

– Már az igaz.

– Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt, – folytatta lelkesen – akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor én nem nézem a fáradságot.

– Oh, bizonyos vagyok benne…

– Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom eltitkolni ön előtt, ön ellenőrízhet majd, hogy mennyit kerestem a vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…

– Meg vagyok győződve róla. Mégis, hogy kezdünk hozzá?

– Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét nagyon sokra becsülöm és meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre tud lenni… Ezért fordultam önhöz és senki máshoz… Nekem nem kell mindenféle ember, nekem maga kell, igenis maga… hozzám jöhet, kérem, Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…

– Nagyon köszönöm, – rebegtem – hát akkor miben lehetnék…

– Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom, – ne tessék tiltakozni, nem restellem én – én magam nem igen tudnám – de ha ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kivánnám ingyen, mint sok gazember.

A pincér jelezte, hogy záróra van. Fölálltunk.

– Hát gondolkozzék – mondta.

– Jó, – mondtam – majd gondolkozom.

– És ha tud valamit, irjon rögtön.

– Majd írok – mondtam.

– Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Az ilyen dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg. Csak bizza rám, maga fiatalember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!

– Ennyiben.

– Alásszolgája.

– Alásszolgája.

Negyed egy volt és én ott ültem Ujpesten.

TUDOMÁNY.

– Kedves kolléga úr, érdekes esetből kifolyólag kerestem fel, mint olyan elmeorvost, akinek tudományos képzettségéről, az elmebajok megállapításában való megbízhatóságáról legalább úgy meg vagyok győződve, mint a magaméról.

– Nagyon kedves és igazságos, kedves kolléga úr. Nekem is az a nézetem, hogy az elmegyógyászatban körülbelül mi ketten vezetünk, holtversenyben.

– Bizonyára, kolléga úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, hogy elmegyógyászati kérdésekben mi körülbelül megegyezünk. Azért kerestem fel, hogy közösen bizalmas kettesben, a „négy szem többet lát“ elv alapján beszéljük meg ezt az érdekes esetet.

– Csupa fül vagyok, kolléga úr.

– Annak a megállapításáról van szó, kedves kolléga úr, vajjon én, aki önnel e percben beszélek, őrült vagyok-e vagy sem?

– Nagyon érdekes kérdés. Már gondoltam rá magam is. Szóval ezt akarja velem megbeszélni?

– Ezt. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első elmeorvosa, ezt a betegséget magam állapíthatom meg magamról; de aztán eszembe jutott, hogy magamról lévén szó, mégis csak jobb lesz, ha konziliumot hívok egybe, legalább is két orvost, akik ehhez legjobban értenek. Meghívtam hát magamat és önt erre a konziliumra.

– Nagyon helyes, kolléga úr. Akkor talán mindjárt kezdhetjük is a tanácskozást?

– Parancsoljon velem.

– Egyelőre nincsen kifejezett véleményem erről az érdekes esetről. Mindenesetre érdekel, mi az ön véleménye?

– Az én véleményem az, hogy őrült vagyok.

– Mindenesetre megfontolandó vélemény olyan ember részéről, aki az elmebetegségekben olyan kitűnő szaktekintély, mint kolléga úr.

– Ön hízeleg, kolléga úr.

– Szó sincs róla. De térjünk a tárgyra. Abban ugy-e mind a ketten megegyezünk, hogy az őrültségnek mi a legfőbb ismérve.

– Hogyne, hogyne. A fix ideát gondolja, nemde, kolléga úr?

– Természetesen. Kolléga úr ezt nagyon jól tudja. Tehát meg kell állapítanunk, hogy van-e kolléga úrnak fix ideája. Abban, ugy-e, megegyezünk, hogy mit értsünk fix idea alatt?

– Hogyne. Fix idea, azaz téveszme alatt egy kényszerképzetet értünk, mely a különben helyesen, vagyis logikusan működő emberi értelemben automatice felvetődött, egy hibás képzetet önmagunkról, teszem fel, hogy valaki császárnak képzeli magát, holott nem az.

– Nagyon helyes. Hiszen mind a ketten tudjuk, hogy az őrültek, fixa ideájuktól eltekintve, egészen helyesen gondolkodnak. Nos tehát, lássuk, van-e kolléga úrnak rögeszméje? Mert ha nincs, ha minden gondolata helyes és logikus, akkor kolléga úr nem őrült.

– Úgy van.

– Nos tehát lássuk, van-e önmagáról rögeszméje. Hogy híjják, kolléga úr?

– Igy és így.

– Helyes. Rendben van. Kicsoda kolléga úr?

– Elmeorvos.

– Helyes. Hol lakik, kolléga úr?

– Itt és itt.

– Nagyon helyes. Ön tehát nagyon jól tudja, hogy ön kicsoda és micsoda, mert amit mondott, az szóról-szóra igaz. Önnek tehát nincsen rögeszméje önmagáról, ezek szerint az a nézetem, hogy kolléga úr nem őrült.

– Nekem pedig az a véleményem, hogy őrült vagyok.

– De hiszen nincsen rögeszméje! Hiszen tisztában van vele, hogy micsoda.

– Igen. Őrült vagyok.

– Pedig, mint láttuk, nem az.

– Igazán azt hiszi?

– Hát persze. Hiszen bebizonyítottam.

– Ohó, álljunk csak meg. Hiszen ha nem vagyok őrült, akkor az, hogy őrültnek hiszem magam, akkor ez egy hibás eszme, egy rögeszme!

– Úgy van!

– De hiszen akkor nekem rögeszmém van, hiszen akkor én őrült vagyok.

– Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor őrült.

– Tehát őrült vagyok?

– Miután rögeszméje van, nyilván az.

– Ohó, álljunk csak meg. Ön azt mondja, a rögeszmém, hogy őrült vagyok. De hiszen tényleg az vagyok, az imént mondta. De hiszen akkor ez nem rögeszme, akkor ez egy logikus gondolat. Tehát nincs rögeszmém. Tehát mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy mégse vagyok őrült. Tehát csak rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát rögeszmém van, tehát őrült vagyok, tehát nem rögeszme, hogy őrült vagyok, tehát igazam van, tehát nem vagyok őrült. Mégis csak gyönyörű dolog a tudomány!

– A leggyönyörűbb, kolléga úr! De legalább annyira kell érteni hozzá, mint mi ketten.

TŰZRENDÉSZET.

(Drámai jelenet.)

(A szinpad sötét, elhagyott színpadot ábrázol, olyan színpadot, amin éppen nem játszanak semmit. Komor kulisszák lógnak le árván a zsinórpadlásról. – Dörgő hang veri fel a csendet, utána fenyegető csönd. Majd nehéz robajjal felnyílik a sülyesztő és egy démoni sziluet emelkedik belőle a színre.)

Démoni sziluet (ordítva): Vandrák! (Csendesebben.) Vandrák! (Halkan.) Vandrák. (Maga elé.) A disznók, már félhat és még nincs itt az ügyelő. (Megnyom egy gombot, kékes, temetői fény önti el a színpadot.)

Egy alak (a rivaldaszegélyről felkapaszkodik a színpadra. Utána két komor árnyék.)

Sziluet: Vandrák, maga az?

Alak: Az igazgató urat keressük.

Igazgató: Én vagyok az. Mi tetszik?

Alak: Tűzrendészeti bizottság.

Igazgató (olvadékonyan): Ó… bocsánatot kérek, parancsoljanak az urak… Miről van szó?

Főtűzrendész: Tűzrendészeti vizsgálatot fogunk tartani. Megállapítandó, hogy a színház tűz esetén veszélyes-e.

Igazgató (elomlón): Ó… hát hogy tetszik gondolni ilyet… Már hogy volna veszélyes… Ebben a szinházban először is nem üthet ki tűz; másodszor, ha kiüt, az egy vicc, egy nevetség, mert a szinház direkt arra épült, hogy tűz üssön ki benne – mert ebben a szinházban ha tűz üt ki, a közönség röhögni kezd és a tűz elkékül és megpukkad mérgében, hogy hiába ütött ki.

Főtűzrendész (szárazon): Köszönöm, majd egyénileg fogom megállapítani. Az a kérdés, hogy tűz esetén kitörhet-e pánik a helyiségben és hogy tud-e menekülni a közönség. Mi ez itten, ahol állunk?

Igazgató: Ez kérem, a színpad.

Tűzrendész: Úgy. Színpad. És ezen akarnak maguk játszani.

Igazgató: Gondoltunk rá eleinte mi is, hogy pincében játszunk, vagy kályhacsőben, vagy egy torony tetején, vagy egy búvárharang belsejében, de aztán mégis csak ráfanyalodtunk, hogy színpadon játszunk.

Tűzrendész: Szóval elismeri, hogy csak üzleti érdekből választották ezt a helyiséget és nem gondoltak a kellő tűzbiztonságra. Hol vannak itt az elő írt biztonsági felszerelések?

Igazgató: Tessék, ez a vasfüggöny. Tűz esetén azonnal leszalad és elzárja a nézőteret.

Tűzrendész: Várjunk csak. Ki ereszti le tűz esetén ezt a függönyt? Miért nem áll itt senki?

Igazgató: Az ügyelőnek kell itt állni.

Tűzrendész: Miféle ügyelő? Én nem látok itten semmiféle ügyelőt.

Igazgató: Még nincs itt. De most nincs is tűz.

Tűzrendész: Nagyon szép. Szóval maguk arra várnak, míg tűz üt ki és majd akkor küldenek az ügyelőért. Majd ezt beveszem a jelentésbe.

Igazgató: De kérem, az előadás alatt itt van az ügyelő, itt áll a függönysodrony mellett.

Tűzrendész: Itt áll, persze hogy áll. Itt lábatlankodik és ugrál, esetleg cigarettázik is és felgyujtja a függönyt. Majd ezt is beveszem a jelentésbe.

Igazgató: De könyörgöm alássan…

Tűzrendész: Bízza csak rám. Ez a színház egy tűzfészek, egy pánikgyár, egy katasztrófatelep. Ebből a színházból tűz esetén nem lehet elmenekülni, itt mindenki bennég, megsül, összepörkölődik, mint egy rossz rerniben a rétes, mert ennek a szinháznak nincs ajtaja, nincs ablaka, nincs rajta egy nyílás, amin ki lehetne menekülni tűz esetén, ebből a szinházból nem tud elfutni egy egér, ennek a szinháznak nincs felszerelése, nincs vízvezetékcsöve, nincs…

Igazgató (rémülten): Már hogy tetszik ilyet mondani? Nyolc ajtaja van, tessék megnézni… mindegyik két méter széles…

Tűzrendész: És maga azt hiszi, hogy ez elég? Előírás szerint ahhoz, hogy ötszáz ember harminc másodperc alatt kiürítsen egy kétszáz négyzetméter mekkoraságú területet, nem nyolc, hanem kilenc és nem két méter, hanem két méter nyolc centiméter széles ajtó kell. Ez a teória, ez ki van számítva és ha ez nincs, akkor nem lehet elmenekülni, mindenki bennég, megsül. Bevenni a jelentésbe, hogy ebből a szinházból tűz esetén nem lehet elmenekülni semerre.

Igazgató (ájultan): Jézus Mária…

Tűzrendész: És ez itten egy vízvezetékcső, ez a szalmaszál, ez a hajcsövesség?

Igazgató: De hiszen harminc centiméter széles…

Tűzrendész: Ez?! Ez?! Ez a hajszálér? Hisz ezen annyi víz se tud bejönni, amivel egy bélyeget le lehet ragasztani. Be fogom venni a jelentésbe, hogy nincs víz, nem lehet oltani és ha tűz üt ki, nem lehet menekülni, előírás szerint…

Egy hang (a háttérben): Tűz!!… Tűz!!

Tűzrendész (egy pillanat alatt eltünik a vízvezetéki csőben s a következő másodpercben már kint van a háztetőn, a harmadik másodpercben már lent szalad az utcán).

Igazgató (a nyitott ablaknál kiabál utána): Főtűzrendész úr! Tessék visszajönni! Tévedés! Az a csirkefogó ügyelő játszott a kulisszák mögött „tüz“-et a súgóval… A súgó bemondja a tüzet…

Tűzrendész (dühösen tovább nyargal): Lárifári! Be fogom venni a jelentésbe.

PÁLYÁZOM A NOBEL-DIJRA.

Egész nyugodtan meg merem írni, hogy pályázom a Nobel-alapítvány költői díjára és azt is, hogy milyen minőségben óhajtok pályázni: A zsüri valószinüleg nem tud magyarul, a zsüri most hinduul tud csak: odaadta a Nobel-dijat Rabindranath Tagore hindu költőnek, akit ezzel a világ legnagyobb költőjének nevezett ki.

Már zsenge gyermekkorom óta a Nobel-dijra pályázom. Költeményeim Petőfi, Heine, Beaudelaire, Maeterlinek és más álnevek alatt jelentek meg. Belevittem költeményeimbe azt az általános, emberi hogyhijjákot, amit a Nobel-díj alapítója feltételül tűzött. Minden élő nyelven megpróbálkoztam: hiába. A Nobel-díjat nem kaptam meg. Megkapta helyettem Rabindranath Tagore, a hindu költő. Miért kapta meg a hindu költő? – kérdi nagyságos asszonyom. – Mennyiben képviseli a a hindu költő az én érzelmeimet, vagy a kegyed érzelmeit, nagyságos asszonyom, vagy azoknak az európai uraknak az érzelmeit, akik mint zsüri odaitélték a díjat? – Hát, kérem, nagyságos asszonyom, mindjárt megmagyarázom. Itt van Rabindranath Tagore egyik csodaszép költeménye, mely így hangzik:

„Mikor a tamarix-fára először felmásztam, gyermekkoromban, akkor az én kis szívem még olyan volt, mint egy akaju-boabob, amelyen a drugho-madár fütyörész.

De most már az én szívemben nem a drugho-madár, hanem a hatalmas Mahadő-Biskája énekel és így tesz: piri, piri.“

Pardon, pardon, nagyságos asszonyom, egy percre. Nagyságos asszonyom azt jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers, se rim nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában az egész vacak micsoda légyen. Előre kell bocsátanom, hogy a zsüri ezeket a verseket angol fordításban ismerte meg és hogy a hindu verseket így írják, hát így írják. És hogy ez a vers miért gyönyörű és miért tetszett azoknak az uraknak, akik a díjat adják az embernek? Hát nézze, kérem, nagyságos asszonyom. Ebben a versben az a gyönyörű, hogy ebben a versben exotikus zamat van. Hogy mit értünk exotikus zamat alatt? Exotikus zamat alatt azt értjük, hogy az ember soha életében nem hallotta azt a szót, hogy tamarix és boabob és Mahadő, és hogy ő a verset egészen másképpen szokta élvezni és rá például csak rim és ritmus hat, – mindezekből viszont arra a következtetésre jut, hogy milyen furcsa emberek lehetnek, akik ilyesmin törik a fejüket, ezek a hinduk. Hát nem ütötte meg, nagyságos asszonyom, lelkében a legmélyebb húrokat az a nagyszerű gondolat, hogy amikor a tamarix-fára mászott a költő, akkor még csak a drugho-madár fütyörészett, később pedig maga a nagy Mahadő? Mikor szerelmes volt, mikor bánata volt, mikor örült, nem gondolt lelkesen a baobobra? Nem? Nagyon csodálom.

De mit magyarázzak sokat: megyek haza dolgozni. A feleségem úgyis nagyon furcsán néz reám, mióta ez a Rabindra… dranath Tagore megnyerte a Nobel-díjat; szárazon és figyelmeztetően kijelentette, hogy jövő évben, éppen abban az időben, mikor a Nobel-díjat adják, neki sürgősen szüksége lesz kétszázezer koronára, hát úgy osszam be magamnak. Különben is ifjú költőink, mint hallom, máris gyakorolják magukat az exotikus lírában, most ez az irány, mióta ez a Rabindra… na, nem akarom előlről kezdeni.

Ezek itt… ez néhány kisérlet, néhány pályamunka… Ez itt a Pápua álmok sorozat, amit holnap szándékozom beküldeni a Nobel-akadémiára. Ha megengedi, felolvasom az egyiket.

Na jó, így marhaság, ha hallja az ember és tudja, hogy én írtam. Csakhogy én ezt patagóniai levélbélyeggel fogom küldeni és Bua-buo-Tsingula pápuai költőnek írom magamat alá, – majd meglátja, milyen gyönyörü lesz akkor mindjárt és hogy fog tetszeni azoknak a Nobeléknak! Mennyi báj, mennyi primitiv erő, mennyi exotikus tűz és nyers poézis lesz benne… ha én azt mind el tudnám mondani magának. Mondja, hogy én mondtam, ezzel a verssel még találkozunk angol fordításban és angolból lefordítják még magyarra is… és akkor talán még nekem is tetszeni fog.

VITATKOZÁS.

Én most megmagyarázom nektek, hogy mi az oka a háborúknak.

A háborúknak az az oka, hogy az emberek mind nagyon okosak és értelmesek és nem szeretik a nyers, durva erőszakot, hanem mindent szellemi fölénnyel, értelemmel, meggyőződéssel és meggyőzéssel szeretnek elintézni.

Mert ha a háború oka a nyers erőszak volna, akkor már régen kiderült volna, hogy ki az erősebb, az erősebb már régen átvette volna uralmát a Földön, a gyöngébb elpusztult volna és helyreállott volna az egyensúly.

De az emberek nagyon okosak és értelmesek és a felmerült ellentéteket elvont, szellemi tornában, úgynevezett vitákban szeretik elintézni. Ebből származott az egész irodalom, a sok könyv, a különféle világnézletek, a diplomácia, a sajtó és egyéb hadifelszerelés.

Aki ebben kételkedik, annak számára határozzuk meg pontosan és szabatosan, hogy mit értünk vita, vitatkozás alatt.

Vita alatt, úgyebár, két egyformán felkészült, értelmes és gondolatait helyesen kifejezni tudó embert értünk, akiknek egymással ellenkező felfogásuk van egy bizonyos dologról, és akik mindenáron azon vannak, hogy a másikat meggyőzzék arról, hogy nem a másiknak a felfogása helyes, hanem az övé. Ennek a célja nyilvánvaló: miután cselekedeteinket világfelfogásunk irányítja, a megváltozott világfelfogással megváltoztatjuk cselekedeteinket is, és ebből jön ki az egész történelem. Például, tegyük fel, hogy két hatalmas úr, aki dönthet nagyfontosságú kérdésekben, esetleg abban is, hogy legyen-e háború, vagy ne legyen: mondom, tegyük fel, hogy ennek a két kitünő eszű és okos embernek kétféle felfogása van az élet céljáról. Az egyik úgy véli, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, a másik, hogy az élet célja a fajta érvényesülése. Ehhez képest az egyik óhajtja a háborút, a másik nem, amiből nyilvánvalóan háború lenne, mert aki óhajtja a háborút, az rá tudja erőszakolni arra, aki nem óhajtja, s végeredményben azon tör ki a háború, hogy legyen-e, vagy ne legyen. Már mostan, úgy-e, ez a két egyformán kitünő eszű ember szeretné szellemi tornában, úgynevezett vitában elintézni a kérdést: összeülnek hát, hogy egymást a saját felfogásukról meggyőzzék.

De mi lesz ebből? Mind a kettő egyformán okos és kitünő ember és egyformán helyes és átgondolt, kipróbált érvekkel bizonyítja a saját igazát. A vége tehát nem lehet más a dolognak, mint hogy a céljuk sikerül és tényleg meg tudja győzni egyik a másikat, a másik pedig az egyiket.

Az amelyiknek az volt a meggyőződése, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, meggyőzve a másiknak helyes érvelésétől, a végén meghatva és boldogan elismeri, hogy a másiknak igaza van, – az élet célja tényleg nem az, hogy egyes emberek jól érezzék magukat, hanem hogy a fajta, az utódok boldogok legyenek. Ezzel szemben a másik, aki az elején erről az egyiket meggyőzte, a vita végén kénytelen elfogadni ugyanannak az egyiknek abbeli kitünő érvelését, hogy az ördög vigye el az utódokat, az még kétséges, hogy azok lesznek-e igazán, az ellenben biztos, hogy én már vagyok: hiszen az orvosok is nehéz szüléseknél az anyát mentik meg inkább és nem a gyermeket, ha az egyiknek pusztulni kell.

Igy aztán, hogy egymást meggyőzték, ismét csak különböző véleményen vannak és egész nyugodtan megüzenhetik a háborút.

Nézetem szerint ez a háborúnak az oka. Aki más nézeten van, csak jöjjön ide, győzzön meg, én szívesen meg hagyom győzni magam, – de a keservit neki, akkor aztán én is meggyőzöm őt, úgy, hogy arról koldul, vagyok olyan jól vitatkozó, mint az úr. Mert a háborúnak az az oka, hogy Belzebub fiatal ujságíró korában, egy karácsonyi körkérdés alkalmából felvetette a kérdést: mi az oka a háborúnak? Ezen vesztünk össze aztán annyira, hogy a végén már csak a háború maradt hátra.

GYERMEKFOGLALKOZTATÁS.

A miniszterium, mely a helyes nevelés törvényeit keresve, ankét formájában fordult a legkiválóbb és legderekabb emberekhez, nyilatkoznának gyermekkori élményeikről, hogy e nyilatkozatokból leszűrje a nevelés helyes elveit (kiindulva abból a feltevésből, hogy a derék és kiváló emberek azért olyan derekak és kiválók, mert helyesen nevelkedtek), – multkori, a gyermektáplálás kérdésében közölt nyilatkozatomat nagy örömmel vette tudomásul és folytatólag felszólított, beszélnék valamit most már arról a korszakról, mely három éves koromtól négy éves koromig tartott, hogy mivel foglalkoztam ebben az időben, melyek azok a jelek, melyekből következtetni lehetett a későbbi kiválóságokra s melyeket mértékül lehet venni egy hozzám hasonló emberpéldány kitenyésztésében.

Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van, kezeim és lábaim, mindenféle furcsa, részben ismert, részben ismeretlen rendeltetésű alkatrészek, amikkel – persze, csak olyankor, ha magamra hagynak – azt tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak, ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül, nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam, csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból, hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak, törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott, de viszont fel is keltette érdeklődésemet.

Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.

Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.

Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület (kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két fül, mint fogantyú, automatikusan lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet, belülről.

Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé – hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.

Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg – ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő, verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.

Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat, gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása nagyon alkalmas erre a játékra.

Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint csuklómnak erős spárgával való leszorítását és különféle madzagoknak ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.

Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal mulatságosabb dolgokat lehet játszani.

MINDEN MÁSKÉPP VAN.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük, – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, mennyivel görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár művészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemű, akkor ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel, – holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlítom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van egygyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, úgy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfeszíti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit így foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, míg ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre a Logika, a Törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény és másképpen van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyűlöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hirlapok megírják.)

Minden másképp van.