HARMADIK RÉSZ.
POLITIKA.
MESE HÁROMÉVES KISFIÚKNAK.
Tedd félre a kis önműködő gépfegyvereket, kicsi fiam és a szürke hadi-autót és a katonákat és negyvenkettes ágyút – vigyázz, ne akadj bele a drótakadályba, amivel telehálóztad a szobát, gyere ide, apuka mesélni szeretne. Tudom, apuka jobb szeret mesélni, mint te hallgatni a mesét – de apuka ehhez már hozzá van szokva, hivatásánál fogva. Nem, nem a gorlicei áttörésről mesélek ezuttal, se a vörös ördögökről, – ma egy egészen különös mesét mondok, tulajdonképpen nem is mese, hanem útleírás, kérlekalássan – én tudniillik fiatalkoromban sokat utazgattam és láttam egy-két vidéket.
Többek között például – és erről akarok beszélni neked – egyszer, mikor még te nem voltál a világon, hosszabb időt töltöttem egy országban, nem is ország volt, hanem egy egész földrész – nevezzük röviden Operenciának.
Hát, kérlek alássan, ez egy nagyon különös ország volt, azt mondhatom neked. Isten bizony, nem hazudok, ebben az országban olyan repülőgépeket láttam, amikbe nem ült ember és nem lövöldözött lefelé, hanem a gép magától repült – ennek az országnak a különös nyelvén ezeket a repülőgépeket madaraknak nevezték. Az ég ott ugyanolyan kék volt, mint nálunk, de voltak rajta olyan kis pamacsok, olyan könnyű, dunyhaformájú bodrok – nem, dehogy, nem szétpattanó srapnell volt az, Pistika, hanem úgynevezett felhő, tudod, könnyű felhő, olyan könnyű, mint a hab, – hogy mi az, hogy hab? Ja, persze, ezt nem érted. Hát kérlek, az olyan friss, könnyű micsoda, amit Operenciában a kávéra tettek az emberek és kiflivel mártogatták – hogy mi az, hogy kifli?
Na jó, akkor majd mást mondok, amit megértesz. Sok csodálatos dolgot láttam ám Operenciában, elhiheted!
Ebben az országban egészen különös, fantasztikus emberek éltek, olyanfélék, amilyenekről például a Gulliver utazásaiban meséltem neked.
Akár hiszed, akár nem, ebben az országban – de ne nevesd ki apukát! – láttam például egy szerbet, aki nem volt összeesküvő és nem akarta meggyilkolni más országok uralkodóit.
Továbbá láttam ott egy olyan angolt, aki nem volt perfid és nem akarta szétdarabolni Németországot.
Továbbá láttam egy oroszt, aki nem szított évek óta gyűlöletet és nem fúrt aknát, hogy megtámadja a Monarkiát.
Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem szövetkezett régi és természetes ellenségeivel, Anglia nyomása alatt és kiszolgáltatva Amerikának, hogy Németországot tönkretegye.
Továbbá – ezt hallgasd meg! – láttam ott egy olyan olaszt, aki nem árulta el a szövetséget és nem tört rá gyanutlan államokra.
Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem köszörült kést, hogy titokban hátbatámadja az ezer sebből vérző monarkiát.
Szóval a legfantasztikusabb állatok és növények hemzsegtek egymáson ebben az országban. Mit mondjak neked, ott például össze lehetett téveszteni egy oroszt meg egy magyart, mert volt olyan magyar, amelyiken orosz ruha volt és olyan orosz, amelyen magyar. Egyszer például – úgy-e furcsa? – láttam egy franciát, meg egy németet egyforma ruhában, – egészen jól emlékszem rá, egy magas, szőke német volt, meg egy kis fekete francia.
Kérlek szépen, ez egy egészen különös világ. A hegyek, meg a völgyek, meg az erdők, meg egyebek, egészen olyanok, mint nálunk, – de az a furcsa, hogy sehol sem lehet észrevenni, hogy egy országnak vége van és kezdődik egy másik ország – nincsen az egyik pirosra festve, a másik meg zöldre, hanem a hegy, ami az egyik országban kezdődik, folytatódik a másik országban, úgy hogy át lehet menni, gyalog, egyikből a másikba és észre se veszi az ember. Ugy-e, milyen furcsa, mintha azt mesélném, hogy a falon keresztül lehet menni. Továbbá ott a házakat alulról fölfelé építik és nem fölülről lefelé rombolják le.
Sokáig nem lakott ebben a világban apuka, nem neki való világ volt. Nagyon vad és műveletlen emberek éltek ottan, abban az időben – még most is végigmegy a hideg a hátamon, ha rágondolok. Tudod milyen vakmerő stiklikben lelték a kedvüket? Ilyen kis fiúknak, mint te, tulajdonképpen nem is szabadna még effajta idegrázó rémtörténeteket hallani – de a halálmegvető bátorság példájául mégis elmesélem neked, hogy ebben a világban, ha két ország határán találkozott egymással két ember, egyik az egyik országból, másik a másik országból – nagyon gyakran megtörtént, hogy nem lőtték le egymást, hanem kezet fogtak és bátran eldiskuráltak egymással és mikor elváltak, anélkül, hogy bántották volna egymást, még a kalapjukat is le merték venni egymás előtt.
A VIZCSEPP ÉS A GYUFASZÁL.
A gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent. Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak: nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett és kinyitotta száját, de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett és meggyőző hangsúlylyal halkan szörcsögni kezdett.
– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte enyhén gunyos árnyalattal – szerény nézetem szerint kissé túlságosan belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett és fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperantumos és – hogy is fejezzem ki magam – gyulékony természetének, de korántse vonjunk le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami különösebb jelentősége, vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom, két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké a jövő. Tisztelt barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: – nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uram, melyek nem nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajjon melléje állanak-e, rábiznák-e magukat s ha igen, merné-e ő vállalni a felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy mögötte sorakozzék.
– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen Dr. Gyufaszál.
– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási szervezet, melynek egyik szerény tagja és, önök előtt, képviselője vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat fentartani a világon, lesímítani a fölösleges dudorokat, kivájni a köveket…
– És megfojtani az embereket – lobogott közbe tüzes gúnnyal Gyufaszál.
– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp, – megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van, megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető forrongó és zavaros elemeket…
– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a víz alatt rend van!
– Az a fenyegetés tehát, – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vizcsepp, – amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni, egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem: törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvés merő képzelődés, gyermekes agyrém.
– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál – még fenyegetőzik? Az urak tanúk, hogy fenyegetőzött!
– Nem fenyegetőztem, – szörcsögött tovább szeliden Gróf Vízcsepp, – csak arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve, szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk, – csak arra figyelmeztetem, hogy nekünk módunkban áll…
– És ha én felgyujtom a házat? – ordított magánkívül Gyufaszál.
– Ez esetben ki fogom vezettetni, – szörcsögött nyugodtan és derülten Vízcsepp.
Az elnök csengetett, most doktor Gyufaszál felugrott és a padot verte.
– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!
A baloldalon nagy nyugtalanság támadt.
Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban nem hallotta a sérelmes kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után, tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb házszabályrevizió erre vonatkozó szakaszára, felszólította gróf Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.
– Eszemben se volt – szörcsögött Vízcsepp, – tisztelt képviselőtársamat megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.
– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat felgyujtom – jegyezte meg dr. Gyufaszál.
Erre különben se került volna a sor, mert e pillanatban a gyufaszál tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel gróf Vízcsepp is elpárolgott.
ÖTÓRAI ZÁRÓRA.
Mint megrögzött lump, már megint délután öt óra után vetődtem haza, pedig hányszor fogadtam már meg, hogy új életet kezdek és délután háromkor ágyacskámba térek.
Volt időm gondolkodni, míg kinyitották a kaput – van szerencsém tehát gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves figyelmébe ajánlani.
Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden vonalon biztosítva van.
Továbbá várhatók a következő újítások:
Február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután félkettőig mosdáshoz csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából – félkettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre való tekintettel.
A gyufakímélésre való tekintettel a kormány kibocsát olyan gyufaskatulyákat, melyeknek, az eddigiektől eltérően, nem az egyik oldalán, hanem a másik oldalán van a foszfor, hogy ily módon az egyik oldal kímélve legyen.
A padlásra délután félháromtól este negyednyolcig csak a pincén keresztül lehet bemenni, a lépcsőkímélés céljából.
A betörések és fosztogatások csökkentése céljából a kormány új mosdótálakat bocsát ki, melyekre február tizenötödikétől kezdve tartozik mindenki becserélni saját mosdótálát. Az új mosdótálak úgy vannak szerkesztve, hogy ha a betörő, miután kifosztotta a lakást, esetleg meg akarja mosni a kezét, a lavor azonnal csöngetni kezd, felkelti a lakás tulajdonosát, aki tartozik az esetet azonnal telefonon bejelenteni a rendőrségen.
A telefon reggel nyolctól másnap reggel nyolcig nem használható – beszélgetést hivatalos esetben csak a postaigazgatóság engedélyezhet, ha a két fél, aki beszélgetni akar egymással, minden esetben együtt megjelenik a hivatalban és igazolja, hogy sürgős ügyben kell érintkezésbe lépniök egymással. Délután félháromkor tartozik mindenki telefonját kikapcsolni.
A vízfogyasztás szabályozását célozza az a rendelet, mely szerint délelőtt féltizenegytől délután háromnegyedötig vizet csak lapos tányérban szabad felszolgálni. Háromnegyedöttől hajnali negyedháromig mély tányérból is iható víz, de a tányérba néhány tárgyat kell tenni, mely annyit veszít súlyából, mint amennyit az általa kiszorított víz nyom. Ezt a súlyfölösleget tartozik mindenki bejelenteni az előljáróságnál.
Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután félhétig az ekként felszerelt szekrény felfordítandó, hogy a teteje addig a portól kiméltessék.
Hangkimélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is, melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene, kivenni és elzárni.
A papirkímélést célozzák azok az újfajta villamoslámpák, melyeket január huszonkilencedikétől kezdve mindenkinek be kell szereznie s melyek váltakozó árammal dolgozva, állandóan hunyorgatnak, hogy ne lehessen mellettük olvasni.
Február negyedikétől kezdve déli egy órától esti félötig a konflislovak két hátsó lábát össze kell kötözni és csak úgy lehet hajtani őket. Amennyiben így is előfordulna, hogy egyik-másik jól tud futni, a zsineg végét tartozik a kocsis a jobb mellső kerékre erősíteni.
Legközelebb forgalomba kerülnek az új lekvárzsibbasztók is, tucatonkint ötven koronáért, aluminium-reteszszel.
Akinek fülszeletelő dugattyúra van szüksége, igényét jelentse be február negyedikétől kezdve a kerületi hadügyminisztériumban.
E hónap végén kezdik forgalomba hozni az újonan rendelt cukorkeserítő gépeket. Minden mészárszékben kapható lesz villamoslámpa ellenében mézsavanyító süveg, tucatonkint.
Gyomorpiszkálót, valódi angol tükörzúzót (szabad zárral), cipőtalpsorvasztót és kétoldali orrtűket igazolvány nélkül csak jövő hónap közepétől, hajnali négy és öt között árusíthatnak a pékek.
Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.
OKTATOM A KISFIAMAT.
– Ne lármázz, Pistike, hagyj olvasni, ülj le szépen a kis lócára a barackfa alá, nézd a képeskönyvedet, nesze, itt van a képesujság is, abba is van mindenféle érdekes kép a nagyvilágról.
– Ha nem értesz valamit, kérdezd meg szépen, egy négy éves kisfiúnak már érteni kell a dolgokat.
– Ezt nem adom, ebben nincs kép, ezt én most olvasom, érted? ez egy levél, a Lajos bácsitól, – emlékszel még a Lajos bácsira?
– Hát persze, a Lajos bácsi, akinek olyan szép forgó volt a sapkáján, nem emlékszel?
– A Lajos bácsi most nem jöhet haza, ő most a háborúban van és csatázik az ellenséggel – és éppen azt írja nekem, hogy mostan a kórházban volt egy hónapig.
– Egy hónap, az harminc nap és azért volt, édes fiam, mert megsebesült. Ja, az úgy volt, hogy egy nagy gránátot dobott az ellenség szegény Lajos bácsi felé és az szétpukkant, így – brr… u… u… m!! – és ekkor a Lajos bácsinak belement a vas a hátába és felszakította a hátát.
– Jaj, te csacsi, az nem azért volt, mert a Lajos bácsi félt az ellenségtől, – dehogy is félt, inkább nagyon is bátor volt és nekiment az ellenségnek.
– Hogy jól megverte-e az ellenséget? hát persze, biztosan jól megverte, azért voltak rá olyan mérgesek.
– Bizony, a Lajos bácsi jó katona, meg is dicsérték őt, – mit mondsz? kapott hát, kapott olyan szép aranypénzt a mellére, mert jól megverte az ellenséget.
– Hogy mivel? hát persze puskával is, meg karddal is, meg olyan szuronnyal is… bizony… ágyúval? hát ágyúval is… meg revolverrel is… bizony…
– Hogy levágta-e a fejét az ellenségnek? Azt én nem tudom, kis fiam… hát, ha akarod, levágta… hogy hánynak vágta le?… Azt én nem tudom… tíznek? lehet, hogy tíznek… ugyan hagyj már békén, olvasni…
– Jó, jó, te is katona leszel… hát persze, hogy jó katona leszel, ha jól viseled magad… Majd ha nagy leszel, kis fiam… Most hagyjál olvasni, nézegesd a képes ujságot…
– Ez?… ez ágyú, olyan nagy, tengeri ágyú, kisfiam… igen, igen, ezzel lőnek az ellenségre… ez azért olyan hosszú, kisfiam, hogy jó messzire menjen a golyó, hogy ha az ellenség messze van, akkor is odaérjen… hogy mér érjen oda? hát hogy lelőjje az ellenséget…
– Ezek? ezek katonák, magyar katonák, amint éppen rárohannak az ellenségre… ez itt a kezükben? ez szurony, kisfiam… hogy miért? hát ezzel szúrják az ellenséget…
– Szabad, szabad, persze hogy szabad, majd ha katona leszel…
– Ezek? ezek is katonák, de ezek nem magyarok… franciák, ez az ellenség, tudod?… ezek is rohannak… hogy ez mi a kezükben?… ez kézigránát, fiacskám… hát ezt el kell dobni, mikor közel van az ellenség… akkor felrobban és humm!! mindenki a levegőbe repül…
– Te is, te is… persze hogy te is, majd ha katona leszel… akkor neked is szabad dobni…
– Ez?… ez torpedó… ez belemegy a hajóba és akkor felrobban…
– Ezek, szegények, sebesült katonák… látod, vonaton szállítják őket… most majd a jó doktor bácsik meggyógyítják őket…
– Ez?… ez olyan álarc… ez arra való, hogy a gáz, amit az ellenség fúj, ne menjen be a szájába a katonának, mert akkor meghalna…
– Ez?… ez egy olyan ágyú, ami letépi az álarcot, hogy mégis bemenjen a gáz…
– Bizony, ennek a szegénynek nincs lába… mert elvitte az ágyúgolyó… ez egy derék katona…
– Ezek itten tüzérek… ez meg egy olyan nagy szárazföldi ágyú… látod, ezek a derék, bátor katonák éppen most sütik el… nem félnek, bizony, pedig nagyot durran, így: bumm!!!!…
– Mit csinálsz? Nem hagyod azt a cserebogarat? Azt hiszed, annak nem fáj épp úgy, mint neked, ha kitéped a lábát?
SZINHÁZI TIMES.
A Világegyetem-Kabaré bemutatója.
Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett tetszésrikoltozásában.
Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat, hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek néhány részletét.
Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a tények beszélhetnek!!
Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító díszkörébe hajhászni, olyan példát fog statuálni a szinház világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.
Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a közönségnek!
– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk több?
Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?
Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta, ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben, irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.
Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt. És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából kiokádhat magából a világ.
*
– Tessék, szerkesztő úr, a Világegyetem kommüniké.
– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret… Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a pausálét.
KIVÉGZÉSEM.
– Nagyságos úr! Nagyságos úr!
Átfordulok a másik oldalamra.
– Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.
– Ugyan, hagyjon, mit akar… Minek?
– Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.
Nyolckor kivégzés? Persze, erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképpen minek is? No igen, a kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.
Mit vegyek fel? Szmokingot, délelőtt? Á, jó lesz egyszerű fekete…
– Halló! Halló!
– Tessék…
– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.
– Jó, jövök már.
Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják. hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?! Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.
Villamosra üljek? Merre is van az a vesztő hely? Ni, a Milán.
– Szervusz!
– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?
– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?
– Kivégzésem van.
– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan… Fogadd részvétemet.
– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?
– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem…
– Ugyan, ugyan Milánkám… majd jobbra fordul…
– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt percig foglalkozni a bajommal.
– Ne haragudj, édes Milánkám…
– Nem, nem… szervusz.
– Szervusz.
Biztos, elkések. Nem jön villamos. Na végre.
– Csak oda.
Megint valaki.
– Csakhogy utólértelek… Fiacskám, mit irjunk a félhivatalosba?
– Miről?
– Hát… izé… erről a mai… izédről…
– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.
– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?
– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.
– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni… tudod, nagy tisztelőd…
Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest… Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.
– Szervusz, Ince. Sokan vannak?
– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.
– Jó, megyek már.
Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.
– Kedves mester… egy autogrammot…
– Tessék.
No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot A Szemlének? Ugyan, hagyd el, nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.
– Kezét csókolom, tisztelendő úr.
– Gyónjon meg, édes fiam.
Letérdelek, esküre emelem a kezem.
– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.
Vigyázz – kész – tűz!
AZ IDEÁLIS POKOL.
Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke leánykával? Fenét.
Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam: annak is a fészkes fenekén.
Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket, lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt riporton.
Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám, esetleg a páciens névjegye.
– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért.
– Hát véget ért? – csodálkoztam.
– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek, rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát. Találomra nézzünk be valamelyikhez.
Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül, eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.
– Blau, maga az? – kiáltottam csodálkozva.
– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott. Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.
– Hát ebből áll a kúra?
– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania, elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.
Hideg futott végig a hátamon, a szívemben pedig valami édes öröm.
Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy rettenetes hústömeg foglalta el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz métermázsa még hátra van.
Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart. Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél? Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.
Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek, izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.
Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló. Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.
Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de csak fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el, újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.
Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra. Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén, nyakán sérvkötők feszültek.
És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.
– Itt már úgyis vége van, – mondta ő – ez az utolsó szoba üres.
Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői, de kopár hegyek meredeztek a távolban.
Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések, tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt összegyűjtöttem magamnak.
BARÁTOM, A NÉMET.
Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.
– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen friss lesz, mint én, – mondta.
Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte, milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog megindultunk.
– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot! Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen rend volna itt.
Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a közönséggel. Csupa ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam magamban lelkesen.
Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.
– Mi ez? – mondta a német. Mutasd csak.
Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett elő.
– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet csinálni.
Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét, aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta fel és felállt.
Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó, megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is így tegyünk.
Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy vendéglőbe.
Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.
– Mutasd csak – mondta a német.
Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a vendéglőst.
– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta. Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom vinni.
Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na, ezzel ugyan nem lakom jól.
– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a német. Gyerünk a rendőrségre.
A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona pénzbüntetésre.
– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy. Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!
És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat, felhalmozókat, rendeletmegszegőket.
Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból. A német szigorúan nézett rám.
– Mennyiért vetted ezt?
– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért.
– Úgy! De hiszen az árszabály szerint ennek az ára egy korona ötven.
Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.
Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után ismét lekerültünk az utcára.
– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.
A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.
– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.
Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre, elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam.
IDŐGÉP.
H. G. Wells kitünő találmánya, az időgép megállt a ház előtt. Gyorsan belepattantam és megindítottam a motort visszafelé. A kerekek zúgva lendültek neki: eszeveszett gyorsasággal forogni kezdett a légcsavar. Egy helyen álltunk, de én tudtam, hogy utazunk: az időjelző óra sebesen zörgött, órák és napok pár pillanat alatt futották körül a kört: egy perc mulva az évjelzőmutató 1916-ot, majd 1915-öt mutatott. Még egyet csavartam a kormánykereken… 1914… október… szeptember… augusztus… július… 28… 26… 24… stop! Helyben vagyunk. Egy nyekkenés, a gép megállt.
Kiugrottam a gépből és körülnéztem. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol az imént – – de milyen változás! A Köruton ragyogva égnek az ívlámpák, szaladnak a félig üres villamosok. Egy kávéház ablakából flanellruhás úr bámult ki felém kiváncsian: előtte kávé, dupla habbal, két császárzsemlye az asztalon és egy pasztrána – ki emlékszik még a pasztránára?
Egy percre elkábultam a rámzuhogó emlékek hatása alatt – de aztán eszembe jutott, hogy nem merengeni jöttem az időnek ebbe az elmult tartományába. Nekem itt fontos és sürgős dolgom van és egy óra mulva utazom vissza, a gépet csak hatig kaptam kölcsön.
Munkára hát, gyorsan! Gyerünk csak: szedjük össze az eszünket, hol lehet most az az illető úr, akit én keresek? Otthon aligha, most félöt lehet – négy évvel ezelőtt én ilyenkor az Abbázia-kávéházban szoktam ülni, hátul, az egyik páholyban.
Villamosra ültem és perc mulva leszálltam. Jól sejtettem: már az ablakon keresztül megismertem magamat. Ott ültem a rendes helyen: a hajam valamivel sűrűbb és arcom tíz évvel fiatalabb. Valamit írtam éppen.
Lihegve futottam be és leültem, szemben magammal, az asztalhoz.
Én 1918-ból: Szervusz! Kérlek, ne csodálkozzál sokat, kevés időm van. Sürgősen beszélnem kell veled.
Én 1914-ből (felnéz, kissé meg van lepetve, nem nagyon): Ejnye… hol láttam én már magát?
Én 1918-ból: Sehol. Te nem ismersz engem, én jól ismerlek. De most nem erről van szó.
Én 1914-ből (vállat von): Nekem mindegy. De, de talán jöhetnél későbben, kérlek, látod, most dolgozom…
Én 1918-ból: Mit dolgozol, szerencsétlen?
Én 1914-ből: Egy humoros krokit írok. Őrült vicces dolog, kérlekalássan. Hallgasd csak. (Olvas.) „Az idén télen olyan kevés a szén, hogy egy országgyűlési képviselőt láttam, aki maga hajtotta a szeneskocsit hogy biztosan berakhassa a pincéjébe.“ (Röhög.) Őrült jó, nem?
Én 1918-ból (csodálkozva): Ez egy vicc?
Én 1914-ből: De ez még semmi! Itt alább azt írom, hogy ezt már nem lehet kitartani, tizenkét koronát kérnek egy spulni cérnáért. (Röhög.) Jó?
Én 1918-ból: Ez egy humor?
Én 1914-ből: Hát akkor ezt hallgasd meg: A kroki végén szerepel egy zsidó, mint… hahaha… mihint… hö… hö..: hö::: mint::: orosz… jaj az oldalam… mint orosz miniszterelnök… (fuldoklik a röhögéstől).
Én 1918-ból (szánakozva): Na fiam, mondhatom, én nagyon sokat fejlődtem négy év alatt. De nem ezt akartam mondani. Hagyd abba az írást.
Én 1914-ből: Ugyan!
Én 1918-ból: Hát nem tudsz a hadüzenetről?
Én 1914-ből (legyint): Tudom! Bevonulunk Szerbiába és kész. Három hét alatt minden rendben lesz.
Én 1918-ból: Azt hiszed? Nekem nem az a véleményem.
Én 1914-ből: Ugyan ne nevettesd ki magad. El tudsz képzelni a huszadik században olyan háborút, ami két hónapnál tovább tart? A teknika mai vívmányai mellett? A negyven centiméteres ágyúk korában? (Fölényesen.) Egyébként gazdaságilag se birná ki Európa a háborút félévig.
Én 1918-ból (nyelek egyet): Na jó. Hát akkor talán ne politizáljunk. Fontosabb dolgot akarok mondani neked. Vegyél zsírt.
Én 1914-ből (rámmered): Megbolondultál?
Én 1918-ból (lázban): Vegyél zsírt, tíz kilót, ha többet nem és tedd el! Vegyél bőrt! Vegyél cérnát! Vegyél szappant! Mit bánom én, vegyél mézgát! Vegyél firniszt!
Én 1914-ből (idegenül): Őrült vagy? Ugyan hagyj békén!
Én 1918-ból (síráshoz közel): Ó te szamár! Hát nem akarsz érteni? Vegyél babot! Vegyél citromot! Vegyél patkószeget!
Én 1914-ből (haragosan): Na most már igazán erigy innen és hagyj engem dolgozni! (Fogja a tollat.)
Én 1918-ból (kétségbeesve, kirántom a papírt a a keze alól): Szerencsétlen, tönkre akarsz tenni? Legalább akkor ne irkáld tele ezt a papírt – hanem tedd el, gyűjtsd össze tisztán – többet fogsz, akarom mondani: fogok keresni rajta 1918-ban, mintha te most teleírnád!
Én 1914-ből (dühösen): Alászolgája! (Felugrik és el.)
Én 1918-ból (lemondóan): Jól van, nyavalyás! Soha se törődtél velem! Megyek vissza 1918-ba, szegény embernek.
PAPIRHIÁNY.
Meglehet, hogy csütörtöktől kezdve nyolc oldalon jelennek meg a pesti lapok… és hogy azután mi lesz, azt senki se tudja. Ha a hiány fokozódik, el lehetünk készülve rá, hogy egy hónapon belül két, azután egy oldalon jelenhetünk csak meg: a papírközpontot utasítani fogja a kormány, hogy olyan papírt gyártson, aminek csak egy oldala van. A mi dolgunk, hogy a lap minden rovata megmaradhasson, kicsit meg lesz nehezítve – szűkebbre kell vonni a kereteket, a lényegre szorítkozni. Mint lelkiismeretes és előrelátó ujságírónak, úgy illik, hogy gyakoroljam magam ebben a stílusban: van szerencsém a szerkesztő úrnak a következő dolgozatot azzal a szerény és alázatos megjegyzéssel átnyújtani, hogy forrón szeretett kollégáimnak a lapnál egészen bátran felmondhat, sőt esetleg önmagát is elküldheti a laptól, mert, mint alábbiakból látható, magam is meg tudom majd csinálni az egészet.
| Előfiz. néhány korona Egyes szám nincs |
Hirnök | Szerk és kiad Budapest, I. emelet Mikro-hirdetés |
VEZÉRCIKK
Magyar gondok
A sz. és pap. hiány egyált. nem olyan fenyeg. mint ahogy sok. pénz. A korm. mindent megt. hogy ezek az állapotok minélel. megsz. Kormányunk azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr. ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intézkedések történtek a hiányok megsz. Ugymint.
Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait azzal indok. hogy.
Egészen nyug. leh. Nem l. semmi baj. Hogy miért nem lesz? Csak.
TÁRCA
Egy élet
Irta: S. K.
A tudós asszony mosolyogva jött ki a másik szobába.
– Fiú! – mondta vidáman.
Kurt Pál felsóhajtott.
– Hálaistennek! – kiáltott. – Legyen a neve Péter!
Kurt Péter panaszosan gőgicsélt a bölcsőben és néhány év mulva szép bársonykabátját mindenki megcsodálta. Gyönyörű, szőke fiucska volt.
– Peti! Peti! – kiáltott rá az anyja.
Peti, aki éppen a gyerekszobában játszott, e hangra felkapta fürtös fejecskéjét és tíz év mulva letette az érettségit.
Az egyetemi évek úgy teltek el, mint egy álom. Egy napon Péter szomoruan üldögélt hónaposszobájában. – Ej mit, az élet, – suttogta maga elé, legyintett kezével és tizenöt év mulva elfogadta a körorvosi állást Tapolcán. A leány remegve tépdeste az akácfa suttogó levelét és ránézett Péterre. Péter lassan magához húzta a leány fejét, megcsókolta és gyermeküket, Károlyt, tizenötéves korában katonai iskolába iratták.
– Tudniillik azt akarom mondani – jegyezte meg erre Péter, de elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy két évvel ezelőtt meghalt.
KÜLPOLITIKA
Japán megtámadta Délamerikát. Még nem győzött egyik fél se.
Hadat üzentek: Amerika, Spanyolország, Norvégia, Dánia, Svájc, Uruguai. Az irányzat lanyha.
Diplomáciai viszonyt szakítottak: Belgium, Arkanzas, Madagaszkar, Kina, Elő-India.
Nap kél: 6 óra 25 perc.
Elpusztultak: Szerbia, Montenegró, Alaska.
A Múzeum egész nap zárva.
Hadijelentés
Angliát elfoglaltuk. Suergoeny valaszt, mit csinaljunk vele Hoefer.
NAPIHIREK
Öngyilkos mázoló. Kovács P. mázoló szerelmes volt G. Jolánba. Tettét nem okolta meg, levelet nem hagyott hátra.
Elgázolás. Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiuton a 827-es villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.
Elitélt árdrágító. Bauer Katalin drágán adta a tojást. Rá fog fizetni.
Csaló hivatalnok. S. Samu sokat akart keresni. A rendőrség keresi.
A szálloda tolvaja. Fuksz Béla azzal okolta meg tettét, hogy beteges kabát-gyűjtő-szenvedélye van. Bevitték a gyűjtőfogházba.
Őrült az uccán. Az orvos szerint megfigyelőtehetsége csorbítatlan. Megfigyelőbe vitték.
Osztálysorsjegy. Főnyereményt az egyik hosszú szám nyerte.
Tarka krónika
Eljegyzésen.
– Gratulálok.
– De kérem nem én vagyok a vőlegény.
(Poen a jövő számban.)
IRODALOM
Ábránd Leó: A háború éposza. Vacak.
SZINHÁZ
Hamlet
A Nemz. Sz. ma mutatta be Shakespeare Hamlet c. darabját. A darabban egy fiatalembert leszúrnak, nem kapják meg egymást. Beregi, Márkus, Paulay, Pethes. A helyzet változatlan.
TÖRVÉNYSZÉK
A törvényszék Kovács Jánost, Botlik Zsuzsánnát, Molnár Alajost, Pucák Gergelyt, Krakauer Bélát, Életkopf Ádámot és Pénzmutter Árpádot összesen 89 évi fegyházra itélte. Az elitéltek belenyugodtak és felebbeztek.